Ha nem írtál volna bele a képbe, akkor imádnám, de ez most így gagyi. Nem szokás ilyet csinálni, főleg ezzel a fájdalmas vörössel. Értem, hogy ez egy plakát akar lenne, de akkor sem biztos, hogy a tenyérbe írok bele, pontosan azért nem, mert legyengíted a hatását. A másik az, hogy itt van egy kép, ami nagyon szürkében van tartva, de nem látom az okát. Több tónus kellene bele, sokkal határozottabbnak kellene lenni ahhoz, hogy a plakátforma alapvető követelményét, hogy figyelemfelkeltő legyen, hogy üvöltsön, hogy a pofánkba verjen, teljesíteni tudja, mert ehhez kontraszt kell, ehhez dinamika kell. A szöveget lehagynám, a kép működne anélkül is, a címe már megvan és valószínű, ha ez falra kerülne, akkor meg valamilyen grafikai megoldást is kapna, de akkor sem a tenyérbe írva. (hegyi)

Ez egy nehéz feladat, mert rettentően sok dologra kell egyszerre figyelni, hogy a kép valóban sikeres legyen. Most a lényeg rajta van és dekódolható is a nézőnek, és a pulcsi és macskaláb dinamikája is jónak mondható színharmónia tekintetében. Ezek az ellesett pillanatok, és nagyon sok minden a szerencsére van bízva, tehát hogy igazán jó kép szülessen, baromi nagy türelemre van szükség ezekben a helyzetekben. A másik út a rendezésé, igazán bár több idő mint egy elkapott pillanat és szervezni kell, előre átgondolni, de a végeredmény tekintetében még mindig kevesebb sokkal, mint kivárni azt, hogy valami a maga módján spontán megtörténjen. Műteremben kifeszítenek egy hátteret, bevilágítják, kiválasztják a ruhát, a modellt, egy olyan cicát, aki természeténél fogva könnyebben instruálható, és azt, amit a természetben megfigyeltek, lemodellezik steril körülmények között. És születik egy édes cicakép. Én a kettő között gondolom üdvösnek az utat. Miről is van szó? A lakás tökéletesen alkalmas lehet a fotóra mindenféle stúdióberuházás nélkül is. Ha van fény, tehát van normális jó tájolású ablak, már csak kell egy fotel, és megvan a helyszín. Még a modellek nélkül meg kell nézni, hogy ne maradjon a képmezőben oda nem illő civil tárgy, azaz koszos zokni, eldobott papír, megrágott almacsutka, piszkos pohár, ilyesmi. Ha tudom, hogy a cicát akarom karba véve fotózni, akkor meghívom a barátnőt, megkérem, hogy azt a szép vörös pulcsit vegye fel, és leülünk beszélgetni, a gép a helyén, kézben vagy állványon, és várunk, elütjük az időt. A cica magától ölbe fog kéredzkedni, és a kép elkészülhet. Ha nagyon nyugtalan képileg a környezet, felakaszthatunk háttérnek egy lepedőt akár. Ugyanez igaz külső felvételnél, mindig érdemes modell nélkül ellenőrizni a helyszínt, hol jönnek a fények, mi lesz a háttérben, bekerülhet-e autó vagy a hetes busz oda, ahol nem kéne, szóval innentől egy pokróc is elég lehet, hogy otthonosabb legyen a helyszín, ha ki kell takarni valamit, és a kép megvan. Itt most a nézőponttal van bajom, mert túl nagy szerepet kap a váll, a karok, tolakszik, miközben a test sötétben marad, kiég szinte a zöld, elviszi a figyelmet. (hegyi)

Önmagában ez vicces utcai művészet, tetszik és fontos, hogy megláttad és dokumentáltad. Akkor lenne igazán jó és egyedi ügy, ha visszamennél és megcsinálnád úgy, hogy van türelmed kivárni, míg egy gyanútlan járókelő arra jár és ott a járdán kábé eljut a sarokig, mert akkor adná ki azt, ahogy ez a szörnymanókirály meg akarja ijeszteni. A sztorihoz ez jó háttér, de a sztorihoz kell szereplő még, hogy a dolog humora és játéka kiteljesedjen. (hegyi)

Plasztikus az egész, tehát, én érzem az anyagot, és ez jó, ez egy fontos dolog. Kicsit fádak a tónusok, kicsit fáradtak, de jó az irány. Nem vagyok abban biztos, hogy a képkivágás jó. Most itt elég sok formába belevágtál, és ettől most nem érzem azt az egyensúlyt, ami ezt a képet helyrebillentené. A ruha gyűrődése egy nagyon éles és zaklatott forma, ehhez a test organikus formája is ritmusban hozzáad, tehát az ujjak ritmusa és az a ritmus, ami a textil gyűrődésével létrejön, az nagyjából egy irány, de ehhez képest a kalap kevés. Ennyi ebből a kalapból ezt nem billenti helyre. Most mit mondjak? Ez van. (hegyi)
értékelés:

Imádom a verbális poénokat, és ami a leiratban van, hogy a H a háborús hatás miatt van, hát, nekem meg a Hospital, de jó, szóval elfogadom. Olyan élmény ez nekem, mintha egy tv filmet néznék, és abból lenne egy kocka. Stirlicz tudta ezt, és megérkezett, és a tavasz 17 pillanata, de tulajdonképpen, hogy valószínű, hogy ez annak köszönhető, hogy a technika miatt olyan kicsit furcsa a színvilág is, a tónusokban is van egy elmaszatolás, ami nem rossz, mert ad egy ilyen festői hatást ennek az egésznek. Hát, ott, amikor ez az egész kicsit konkrétabbá válik a repülőknél, azért ez veszteség, de tulajdonképpen azt hiszem, hogy ez még belefér. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy maga ez a kép kivágat tömegében így helyén van-e? Mégpedig azért nem, mert ott vagyok bizonytalan, ami a kékes háttér és a barnás háttér viszonyrendszere. Ha ezt az alap viszonyrendszert nézem a felhőkkel, meg a füsttel, akkor valahogy nem érzem azt, hogy most ez jó helyen lenne. Nem tudom. Talán fent is van egy ritmusváltás, ami nem biztos, hogy szerencsés, hát, a fene tudja. Mondjuk azt, hogy 2 csillag, mert ha a kompozíciót el is fogadom így, azért a leckemegoldás tekintetében ez a mozgás fotózás, vagy értelmezése nem biztos, hogy ennek a légi bemutatónak az ábrázolásával jól megoldott lenne. Ugyanis nyilvánvaló, hogy itt sem mindegy, hogy mikor exponálunk, de azért ez egy eléggé fixre rögzített kép, tehát pont azt nem érzékelem, ami a lényege a mozgás leckének, hogy itt akár mozgásfázisok, vagy elmozdulások történnének, mert ez egy eléggé megfagyott pillanat. Miközben az is egy értelmezés lehet a leckében, hogy egy egyébként dinamikus mozgást befagyasztunk, de akkor meg egy olyan pillanatot kell találni, ami ettől vagy humorossá, vagy drámaivá válik. Most ezt itt nem nagyon érzem. Szóval, maradjunk a 2 csillagnál. (hegyi)
értékelés: