1 mindenkiért, mindenki 1ért

1 mindenkiért, mindenki 1ért

Nekem ilyen a barátság:
- nincs benne: önzés, kényszer, érzékiség, érdek, magány, vallás, politika, társadalmi helyzet,
- van benne: kapcsolódási pont, erő, összetartás, biztonság, szilárd alap
És ezeket én ebben a lámpában is látom, ezért került ide! (Természetesen azért jóval többről van szó!)

Elvont üzenetet kapunk, nincsenek emberek tehát a formai játék az, ami filozófiailag ezt a barátságrendszert üzemeltetné itt. Azt kell mondjam, hogy maga a gondolat az értelmes és értelmezhető számomra, de a kivitelezéssel vannak problémáim. Egyrészt az, hogy túl van élesítve az egész, tehát megint azt az élményt kapom, hogy a formaváltásoknál, az ég és a lámpatest között például, olyan szellemkép vonalak jönnek létre, amik technikailag zavarosak kicsit. A másik az, hogy annyira szűkre van vágva ez az egész, annyira ki van metszve a valóságból, hogy a tárgy nem tud a saját rendszerében működni. Ami nem lenne baj akkor, hogyha elindultunk volna valami absztraktabb verzió felé. Itt a világításról beszélnék. Azért azt lássuk be, itt most van öt darab lámpánk, ami nem világít, meg van vakulva. Miért? Lehet, hogy ez az egész egy demerungos, naplemente utáni időszakban sokkal erősebb üzenetet tudna hordozni. Van ahol kiégtünk az égben, van ahol ott a kék, valami felhő van, de nem teljesen határozott. Ez, mint formai vagy esztétikai megközelítés nekem bizonytalan. Ami az elvont részét illeti az üzenetnek, a filozófiáját, arról meg azt gondolom, hogy jó ez az irány, de ez csak akkor tud megállni a lábán, hogy ha formailag kikezdhetetlen. Most azt mondom egyszerűen fogalmazva, hogy Ramónától én még várnék első három leckére képeket, ahhoz, hogy a formai bizonyosságot és biztonságot meg tudjuk találni, és azt, hogy bizonyos érzések, amiket belül érzünk, hogy jelennek meg a képen. Ha ezeket megkapjuk, és ezek párhuzamba kerülnek, akkor már nem lesz kérdés az, hogy hova teszem ezt a lámpát, milyen környezetben és milyen időben és honnan fogom lefotózni. Én most az mondom egyébként, hogy ha nagyon őszintén magamba kell nézni, akkor ember legyen a talpán, aki ezt jól megcsinálja ezzel a lámpával. Van olyan, ami filozófiájában működik, leiratban is tökéletesen működik, de képileg nehezen megvalósítható. Én nem mondom azt, hogy lehetetlen, de mindenesetre olyan vállalkozásnak gondolom, ami nagyon nagy kihívás. Nem mondom azt, hogy ezt ne forszírozzuk, de mindenféleképpen jó lenne hozzá biztos lépéseket találni az előző leckékben. Most én azt mondom és talán furcsa lesz, de talán kicsit kevésbé szokatlan megközelítéssel, kisebb lépésekkel talán könnyebben kibontható ez a lecke. Első három lecke fontos, mert önismeret. Ezek a következő leckék a magunk elhelyeződéséről beszélnek a világban. Ilyen tekintetben a saját véleményem a barátságról fontos, de nem vagyok benne biztos, hogy az első lépésben rögtön el kell utasítanunk a személyeket, mert az is érdekes kérdést vet föl, hogy a barátságról akarok beszélni, de se én nem vagyok ott, se senki emberfia, hogy akkor ez mit is akar üzenni. Az én helyzetemet hogyan modellezi a barátság viszonylatában. Gondolkodjunk még egy kicsit erről, én ezt most visszaadnám. (hegyi)

Szűkülő időm egyre tágasabb

Szűkülő időm egyre tágasabb

Ákos: Altató

Kihullnak kezemből a könyvek, a világ magamra hagy.
Mostantól hűvösebb napok jönnek, szűkülő időm egyre tágasabb.
Elfordul tőlem a holt anyag, vonásaim halványnak látszanak,
leválnak lassan rólam a dolgok, így leszek egyszerre mégis boldog!

Kaptunk itt egy leiratot, gondolom, film is van hozzá, és én ezzel nem nagyon szeretnék foglalkozni, nem csak azért, mert ez nem az én világom, hanem azért is, mert nyilvánvalóan ez egy belső kapcsolódás lehet, ugyanakkor, amit itt képben látok másról szól, és arról a másról erősebben mesél, tehát azt gondolom, hogy kár lenne valaki mögé állni, vagy mögé bújni, és az ő üzenetét felhasználni ahhoz, hogy a magam üzenete is valamilyen rivaldafényt kaphasson. Működik ez önmagában is. Két dolgot szeretnék mondani ennél az ábrázolásnál. Látunk valamilyen ablakpárkányt, amiben ül a mi főszereplőnk, maga az alkotó. Ez egy tavaszi, vagy kora nyári helyzet lehet, és ebben várakozik valamire. Azt nem mondom, hogy unatkozik, hanem inkább valamilyen belső történetre figyel, napfürdőzik, és hát közben ez a belső történet átvette az irányítást. Azt gondolom, hogy ez mind rendben van, és stimmel is, és nagyon jó az az ellentétpár, ami a ruha, a fehér, a tisztaság, és a levert vakolatú házfal viszonyrendszerében létrejön. Ezt én nagyon jónak gondolom. A világítás nem teljesen tökéletes. Nyilvánvaló, hogy ezek a külső felvételek elég érdekes helyzeteket tudnak abban a tekintetben hozni, hogy nem mindig optimálisak a viszonyok, de azt gondolom, hogy a ruha nagyon szépen derít, ha hagyom, és el tudom fogadni azt, hogy beleülök és fürdőzöm a napban. Csak az a döntés nem 100%-osan egyértelmű, hogy a magam belső szomorúságát, melankóliáját szeretném megmutatni, vagy pedig az egész kompozícióval akarok dolgozni, netán a fényekkel akarok valamilyen üzenetet közölni, vagy ez a napfürdőzéses dolog a lényege. Most mindegyik egy kicsit jelen van, és a döntést neked kellene meghozni. Mondok még valamit, ezek főképp anatómiai kérdések lesznek. Fotográfia esetén jelentős döntés az, hogy milyen objektívet teszünk a gépre. A nagylátószögű objektívek erősen torzítják és nagyítják a hozzánk közelebb eső dolgokat, és kicsinyítik a tőlünk távol lévőeket, a normál, vagy 50-esnek nevezett objektív az, ami nagyjából a valóságot tudja ábrázolni, és ahogy haladunk a teleobjektívek felé, amiket porté objektívnek nevezünk, a térbeliség közti méretkülönbségek egyre kevésbé jelentkeznek. Mit jelent ez ennél a képnél? Ha ez egy teleobjektívvel készül, akkor lényegesen kevésbé lesz erős a láb, a kéz és a fej közti differencia. Ráadásul erre még rá is erősít a világítás. Tehát a két lábszár, a két alsó kar az, ami a leghatározottabban van jelen ezen a képen. Igen ám, de ez két viszonylag homogén felület, ráadásul most a két kézfej azáltal, hogy ilyen erősen csimpaszkodik a test többi részébe, nem tudnak az ujjak úgy megjelenni, hogy enyhítsék az alkar formáját. Nagyon vaskos, nagyon határozott lesz ez a közlés ezáltal. Ugyanez történik a lábnál, ráadásul van ott egy cipő, ami ezt az egészet, ezt az egyszerűséget, ezt a tisztaságot, ami nagyon jól ellenpontoz a házfallal, ezt gyengíti. Ott van egy divatcipő, és ez az egész valahogy nekem egy olyan ügy, ami a valóságosságát, a hitelességét csökkenti ennek az üzenetnek. Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor érdemes lenne azzal foglalkozni, hogy a két kar miképp keresztezi egymást, hol kulcsolódik össze, és a kézfejeknek milyen szerepet adunk, talán egy kicsit enyhébb kulcsolódás is elég lenne. A cipőt levetettem volna, hogy lássam a lábat, és egy nagyon picit emeltem volna a fejen, hogy a szem alatt, vagy a szemgödörnél ne legyenek ilyen nagyon erősek az árnyékok, mert ez sem indokolt. Ettől még lehet a fej lebiccentve, de nem kell ennyire erősen lehorgasztani, és akkor az arc is más síkba kerül. Összefoglalva: ez a kép most, ebben a formában egy 2 csillagos leckemegoldás, de érdemes lenne, ha ez a helyszín még működik, elgondolkodni egy ismétlésen is. (hegyi)
értékelés:

Bizalmacska

Bizalmacska

Megnyomorgatásaimat hősiesen viselő és ezt szememre soha nem vető őcicósága, Duci és én, szóval mi (aú) ;)

Nagyon érdekes ez a kép, azzal együtt, hogy van az egészben egy többsíkú játékosság. Egyrészt, mert van egy primer közlés, a kismacska és a kéz, és ennek a kettőnek a kapcsolata. Itt nem örülök annak, hogy a kézbe belevágtunk, de mondhatom, hogy mellékes, mert maga a gesztus létre tud jönni. Másrészt van a fej és a macska kapcsolata, bár a macska kifordul ebből az üzenetből, de az is érezhető, hogy ez egy dinamikus helyzet, tehát ez másodpercenként változik, hogy ő most a kezeddel van elfoglalva, vagy az arcoddal, vagy amivel. Aztán van a testi formák kapcsolódása. Azt gondolom, hogy ez az üzenetrendszer ebben a kompozícióban jól tud működni. Mindazzal együtt, hogy az adott helyzet is meghatározza, hogy az ember mennyit tud belemozogni ebbe a történetbe, például a szemed mellett a háttérben ott van valami folt, amivel nem tudok mit kezdeni, és az engem zavar ott a homlokod körül, hogy az ott most micsoda, hogy az a hajadból egy darab, vagy volt valami szék, vagy asztalláb, vagy nem tudom, hogy mi. De nyilvánvaló, főleg, ha ez egy önkép, akkor az egy plusz nehézség, hogy hogyan exponálok ki egy ilyen ügyet úgy, hogy az ne zavarja meg a szereplőt, mert ezek a kis állatok rendkívül érzékenyek tudnak lenni egy technikai eszköz jelenlétére. Néha sokkal érzékenyebbek, mint mi magunk. Az üzenet jó, megvan a 3 csillag, a leckemegoldásig azért kérnék még képeket, de ez egy 3 csillagos kép. (hegyi)
értékelés:

Várni

Várni

"Minek tűt keresni a szénakazalban? A széna puha, a tű meg szúr." (Závada Péter)

Nagyon érdekes, hogy többedszeri megnézésre is azt érzem, hogy olyan ez a kép, mintha egy filmből lenne egy kiragadott képkocka. Nem tudom biztosan megmondani, hogy mi ennek az oka, lehet, hogy a világítás, lehet, hogy maga a képszerkesztés. Tónusban vannak problémáim a képpel. Három jól elkülöníthető részből áll ez a kép nekem. Az egyik a kép felső része, ami egy egész sötétben tartott, majdnem feketébe bukó rész, a második a középső rész, ami nagyjából szürketónusos rész, és van a képnek az alsó sávja, ami meg túl van világítva. És az, hogy 3 ilyen sáv jön létre, ez nem tesz ennek a képnek jót. Érdemes lenne az alsó és a felső sávot a középső felé elvinni és kiegyenlíteni ezt a dolgot, mert ha megnézed a kép felső és alsó részét, akkor óriási a különbség. Mindig a legvilágosabb rész az, amire az ember figyelme a leginkább odaszegeződik, és ez a legvilágosabb rész most a kép alsó része, a kar, a póló, talán egy kicsit a mellek vonala is - miközben portréról beszélünk, és így az arcra kellene, hogy figyeljünk. Tedd meg, hogy letakarod a kezeddel a mellet és a karokat, és egyből érvényes lesz az arcon az érzés, amit látunk. Ha elfogadod ezt az irányt, akkor azt mondom, hogy ezzel a képpel az a probléma, hogy miközben ez egy portré akar lenni, aközben inkább egy hangulatról beszél, és ez a hangulat abszolút átjön a képen, igen ám, csak nem lehet azt mondani a modellnek, hogy akkor te most csak egy eszköz vagy. A modell az mindig kolléga, vagyis egyenrangú a fotóssal, tehát ő segít ahhoz hozzá, hogy te a gondolataidat meg tudd fogalmazni. Nem mondhatjuk azt, hogy van egy érzésem, és ehhez te csak egy darab hús leszel. Ezt azért mondom ilyen határozottan, mert nem véletlen, hogy az első három leckével kell foglalkoznunk a bemutatkozásnál, ugyanis ezeket a legjobb saját magunkon begyakorolni, mert akkor nincs az a furcsa érzése az embernek, hogy csináltam valamit, és vajon mit szól hozzá a modell, hogyha ez nem teljesen százas. Magunkkal kapcsolatban talán jobban bírjuk a kritikát is. Ez a kép mindenféleképpen ismétlést kíván, de ezt az ismétlést visszautalnám az első 3 leckére. Ott kéne egy kicsit még dolgoznunk ahhoz, hogy megtaláld azt a stabilitást, azt a biztonságérzetet, amivel aztán a világítástechnikai problémákat már ki tudod küszöbölni. És itt most nagyon egyszerű a kérdés, valahonnan oldalról ömlött befelé a fény, de csak egy ajtórésen, vagy egy kis ablakon, és ez nagyjából odavetített a ruhára. A te döntésed, hogy melyik utat választod, az egyik út az lett volna, hogy a modellt mozgatod, és hogyha ő most egy kis széken ül, akkor kucorodjon le a földre, tehát valahogy belemozgatod őt ebbe a fénybe az arcával, ez az egyik megoldás. A másik pedig a takarás, hogy ennek a fénynek az útjába teszel egy kartonlapot, vagy bármilyen tárgyat, amit ott találsz, magába az ablakba oda beteszed, és ezzel máris létrehoztad azt, hogy kevesebb fény kerüljön az alsó régióra, hogy hangsúlyosabbá tudjon válni az arc. És van egy harmadik vonal, fogsz egy fehér lapot, tükröt, alufóliát, és az arcra ebből a fényből vissza lehetett volna verni, úgymond deríteni. Meg is történik ez érdekes módon pont a póló által, ha megfigyeled, az a fény, ami visszaverődik az arcra, az a pólóról jön. Bármelyiket is választod, mindegyik máshogy fog mesélni, de ez már a saját szabadságod, hogy melyiket gondolod hozzád közelebb állónak, viszont az biztos, hogy valamelyikkel kellett volna dolgozni ahhoz, hogy ez a portré működjön. (hegyi)

Kócos

Kócos

A továbbra sem sikeredő ismételt önportré készítésének utolsó képe! Már csak egy szövegbuborék hiányzik a képről, amiben az áll : - Feladtam!

Az az érdekes, hogy ez a kép valószínűleg az előző leckének az ellenpontja akar lenni - ugye, ott láttunk egy fekete-fehér portrét, ami nem volt túl vidám és egy filmes megközelítésben az alávetettség érzetét erősítette -, itt pedig kapunk egy színes portrét, amiben a modell mosolyog és a világítás is nagyjából arra az irányra mutat, hogy ez egy vidámabb helyzet. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy 3 csillagos lecke és megvan a leckemegoldás is, de egyrészt van egy olyan gesztus, amit mind a két képnél alkalmazol, és mivel ez már másodszor jelentkezik, szeretném felhívni a javításra a figyelmedet. Másrészt viszont van egy olyan része is ennek a képnek, ami érdekes módon még mindig a keserűbb, kicsit szomorkásabb hangulatot hozza. A gesztus, amiről beszélek, az a kéznek a gesztusa. Ennél a képnél is, és az előző portrédnál is a válladhoz tetted a kezedet egy olyan takarásban, aminél az ujjak lemaradnak. Ettől olyan érzete van az embernek, hogy nincsenek ujjaid, hogy valami baleset történt, és hát, szegény lány, ujjak nélkül maradt. Ezt csonkolásnak hívják és ezt a csonkolást nagyon egyszerűen ki lehet kerülni, mert átteszed a másik oldalra a kezed, a gesztus így ugyanúgy megmarad, de lehet látni, hogy az ujjaid átfogják a saját válladat, nyakadat, és ebben a pillanatban máris értelmezhetővé válik minden és nincs hiányérzete a nézőnek. Úgyhogy ezt érdemes lenne kipróbálnod. Másrészt pedig az egy érdekes dolog - többször szoktam mondani -, hogy ha letakarjuk a szemet, vagy ha letakarjuk a szájat, akkor különbség van a kettő között. Minél tovább nézem ezt a képet, annál inkább az válik a meggyőződésemmé - és a ezzel a technikával (a szemletakarással) lehet ellenőrizni ezt az irányt -, hogy ez a mosoly, ez a vidámság, vagy ez a kedvességre való törekvés, ez valamilyen szerep, amit meg szeretnél nekünk mutatni. Máshogy mondva, ilyenkor szokta az ember azt mondani a barátok, vagy rokonok, vagy szülői kérdésére, hogy ’köszi-köszi, már jól vagyok, nincsen semmi baj, már túl vagyok rajta’ – és ehhez jön egy mosoly. Elhitetni, hogy tényleg jól vagyok. És ez még nem az a pont, amikor valóban kimondódik. Ezt azért mondom, mert fontos, hogy a dolgokat helyre rakjuk az önismereti utunkon, hogy milyen belső helyzeteinkre milyen külső megnyilvánulási forma fog passzolni, vagy milyen belső élmények, és érzelmek milyen külső formát hoznak, akár akarva, akár akaratlanul, vagy tudat alatt is.
   Olvastam a hozzászólásokat is, amiben azt vitattátok, hogy ennek a képnek színesnek, vagy fekete-fehérnek kellene lennie. Én azt gondolom, hogy mindazzal együtt, hogy tényleg van egy enyhe problematikája a tónusrendnek attól, hogy valami manipuláció történt a képpel és ettől az arcnál ezek a pirospozsgás jelek nem azt a tónusátmenetet kapják meg, mint ami a valóságban történne, ez nyilvánvalóan jelen van a képen. De semmi esetre sem tenném át ezt a képet fekete-fehérre, legfőképp azért nem, mert ehhez az üzenethez nagyon erősen hozzátartozik a szín. Ezek az egészen őrjítően kék szemek és ez a száj, hogyha ezt én elveszíteném, mint szín információ, akkor az egésznek a kettősségét, ezt a dinamikát veszíteném el, amit az előbb próbáltam részletezni a valós, belső érzelmekkel és a külső megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Nekem a színek is ezt erősítik. Úgyhogy ez egy nagyon jó portré, és nagyon szeretnélek kérni, hogy ez a ’feladtam’, ez legyen inkább egy vicces zárszó itt a kép alatt és tessék folytatni ezt a munkát. Mert azt gondolom, lenne értelme, mert egy nagyon erős portrés irányt lehet ebből kihozni, és nyilvánvaló, hogy ennek az első lépcsője az önportré. Tehát én folytatásra bíztatlak, sőt, kifejezetten kérem, hogy folytasd. Szeretném, ha ezzel még dolgoznál. (hegyi)
értékelés:    

Bélyeg

Bélyeg

Fojtogat belül egy elképzelt,
egy soha meg nem történt,
gondtalanul kacérkodó, szép,
mégis mélybe taszító érzet.

Kiengedném, de attól félek,
ehhez nem vagyok érett még,
megemészt majd és belém ég,
s ő lenne rajtam a bélyeg...

Én ezt egy nagyon jó 2. leckének gondolom, mégpedig azért, mert az egésznek van egy nagyon erős filmes irányultsága. Még azt is mondhatnám, hogy ebben a beállításban, így a sarokban fotózva, ezekkel a vádló szemekkel, ezzel a vádló tekintettel ez az egész nekem olyan hatású, hogy akár egy Jancsó filmnek egy werkfotója is lehetne. Nagyon rendben van a hangulat és a kompozíció is tökéletesen egyben van azáltal, hogy tartottad azt a ritmust, hogy magát a fejet kihoztad bal oldal felé, míg mivel a tekintet visszafelé néz, így a jobb oldalon egy leheletnyivel többet hagytál és ettől nagyon jó dinamikája lett ennek az egésznek. A tömegeket nagyon jól helyezted el. Úgyhogy én azt gondolom, hogy ez egy abszolút 3 csillagos leckemegoldás. Nagyon fontos Ramóna, hogy ne állj le ezzel a leckével! Jó lenne ebben még kapni tőled üzeneteket. Ebben a ritmusban, ebben a hangulati összhatásban el tudok képzelni egy egészalakos portrét is. Hiszen akár ezen a helyszínen, ahol ezt elkészítetted, ez egy megoldható dolog lenne. Tehát jó a ritmus, 3 csillag, köszönöm, de várom a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Homályos a képzeletem

Homályos a képzeletem

így nem hagyatkozhatok a látásomra!

Ramóna, ez nagyon izgalmas, nagyon jó irány és abszolút bátorítalak arra, hogy ebben dolgozz tovább és szeretnélek most arra kérni, hogy felejtsd el azt a színezési megoldást, amit itt elővettél, ne használjuk most a szépiát mert nagyon ritka eset, amikor ennek értelme van – a hatása egy archaizáló, de művi hatás. Azok a foltok, az a fátyolszerű jelleg, ami a képen előbújik, az önmagában elég. Ha erre még rátesszük ezt a színvilágot, akkor ezzel gyengíted azt az üzenetet, amit küldtél. Olyan, mintha megcsináltál volna valami munkát, és aztán megijedsz attól amit látsz és jaj Istenem gyorsan maszatoljuk ezt el, és vegyük el az élét annak, amit itt kimondtam – mintha visszavonnál a szavaidból valamennyit. Tehát én most azt mondom, hogy ez egy nagyon erős kép, egyébként maga a jelenléte megkapja a 3 csillagot és közben kérnék egy ismétlést - ne csak annyit csinálj, hogy akkor erről leveszed ezt a színezést és a keretezést, hanem azt szeretném, ha ezt megismételnéd. Azért, mert az ismétléssel fogsz eljutni oda, hogy megszerzed azt az önbizalmat és stabilitást, ami megengedi, hogy kimondj képileg dolgokat. Nagyon fontos. Dolgozzunk ezzel a leckével. Én azt gondolom, hogy lenne értelme. (hegyi)
értékelés:

Minden nehéz, mielőtt könnyűvé válik

Minden nehéz, mielőtt könnyűvé válik

Köszöntünk a Látszótéren Ramóna! Nagyon megkapó az amit látok és azt is megmondom, miért. Rögtön amint megnéztem, két dolog jutott eszembe. Az egyik a videoklipek világa, a másik pedig egy film. Lehet, hogy furcsa lesz, amit most mondok: Ideglelés, vagy Blair Witch project néven ismert ál-home video film. Nyilvánvaló ez a technikából is adódik, amit alkalmazol, mindezzel együtt azt gondolom, hogy a technika az itt nálad most ebben az esetben egy vivőhullám, vagy nevezhetjük ostyának is, ami segít bevenni a gyógyszert. Ha az első benyomásunkat megértjük és félretesszük, akkor utána azért azt látjuk, hogy itt van egy nagyon erős személyessége ennek a képnek és ennek és kifejezetten örülök, hogy egyből egy érzelmi állapotot hozol és ez bizakodóvá tesz, hogy lesz miről beszélgetni a képeidnél. Várom a folytatást. (hegyi)
értékelés: