Munkák | Page 2 | Látszótér

Szűrés

Lelle Lights

Nagyon örülök annak, hogy Sándor elkezdett képeket küldeni újból. Nagyon izgalmas az a színvilág, amiben dolgozik. Van az egésznek egyfajta poszter jellege. Mintha valami reklámot látnánk, hogy: „gyere Lellére dolgozni, mert mennyi élmény vár rád munka után”. Az egészben van egy olyan hatás, ami azt hozza minden egyes képnél, külön-külön is akár, hogy elindul egy mese, de annak a mesének az ábrázolásánál Sándor nem elégszik meg azzal, hogy valamit, mint szociografikus megközelítés, rögzít (ez is megtörténik a képen), hanem a megfigyelői státusz mellett az esztétikai igényesség is jelen van. Én ennek nagyon örülök, mert ez egy nagyon fontos helyzet. Az első képen van a kisfiú, aki fut a part szegény kövén, és a két hölgy, aki ül a padon, és figyeli őt. Nagyon jó az osztása a képnek, ahogy két oldalra osztódik ez az egész történet: a kép 2/3-át kitevő jobb oldalán zajlik le minden, ami mozgás, minden, ami jelentéssel bír, a bal oldalon nincs se ember, nincs se hajó, nincs semmi, csak a tömeg. Ez az, ami az egészet, mint feszültség, megemeli. Így van tere annak a fiúnak, hogy fut, ráadásul hova fut? A semmibe, a saját belső útjába, a saját eldöntött kis történetébe. Nagyon érdekes az, hogy ő befelé figyel, magára, és a két szereplő pedig nyugtázza ezt az egészet, még sincs a modellek között konkrét kapcsolat, de mégis az üzenet jellege nagyon erős. A következő képen látunk egy nádast, ahol talán pecáznak apa és a fia a mólón, és a felhők, a színe a víznek, ezeknek mind van egy nagyon erős hangulati töltése, és attól tud elindulni ennek a két szereplőnek – akik, ha kép területét nézzük, talán, ha 1/20-át teszik ki a képnek -, a története, rájuk kezdünk el figyelni. Ez a kompozíciótól is van, meg attól a fénytani helyzettől is, amit látunk, a megvilágítástól, amiben az apa pulóvere látszik, de az egész helyzet ebben a vihar előtti pillanatban egy olyan élményt ad, ami pluszban hozzáadja az apa-fia kapcsolatot is, a "bajban is együtt vagyunk" érzést, a "megmutatom a fiamnak, hogy hogyan kell pecázni", minden benne van. A következő kép, ahol apa a kislányával labdázik. Megint ez a viharos, késő délutáni helyzet, gyönyörű fényekkel, de nem ez a lényeg, ezek csak eladják a képeket. Akármelyik képet is nézzük, az a fénytani helyzet, azok a gyönyörű felhők csak mint az ostya, azt a keserű pirulát, ami, mint üzenet, a képen rajta van, segítik a nézőnek lenyelni. Tessék megnézni ezt a képet is, hogy apa, ahogy a labdával szembe áll, és a kislány erősen akarja ezt a játékot, apa már fáradt, ő már tudja, hogy ennek véget kellene vetni, a szél el is viszi a labdát. A kettejük között kapcsolatról beszél ez az egész, miközben a kompozícióban nagyon fontos, hogy benne vannak a vízibiciklik, és színben is tudnak rímelni: a sárga labda a sárga vízibiciklivel. Látunk a következő képen egy hölgyet a vízparton, ez egy strand lehet, és számomra az az élmény jön elő, amikor utolsó napunk volt Sydney-ben, kimentünk a Bondi Beach-re, már utcai ruhában voltunk, tudtuk, hogy nem tudunk még egyszer megfürödni, nem lesz rá időnk, de ki kellett menni, el kellett búcsúzni, kellett vinni az élményt. Nem voltunk ott két percet sem és az ember nagyon furcsán érezte magát, hogy ott van a nyaralók között, és mindenki élvezi a helyzetet, miközben ő útra készen van. Itt is ez a helyzet, hogy viharos az idő, nem is biztos, hogy elég meleg még a víz, ráadásul nincs is erre fölkészülve a hölgy, láthatóan ő csak szemléli ezt az egész helyzetet, de mégis tökéletesen átjön a képen az, hogy a fejtartásból, hogy nem a fény felé néz, nem a hullámokat nézni, hanem a köveken szétloccsanó vizet, valami emlékeket hívott benne ez elő. Ez az utazás, a magány élménye nagyon erősen létrejön. Aztán megint egy következő kép egy mólóval. Megint ott van a dinamika, ott van a feszültség, hogy egy vízi helyzetet látunk, egy strandhelyzetet, de a szereplő nem a szokványos strandolási szituációban van jelen. Megint a meditatív, az elgondolkodó élményfelidéző helyzet, a raktározás, a gyűjtés, amikor begyűjtjük az utolsó képkockákat a filmünkhöz. Számomra a legerősebb kép az első. Az a történet, ami ezzel a kisfiúval itt létrejön, ahogy ő szalad ott a parton. Ha a teljes sorozatot nézem, akkor azzal a színvilággal, amit itt Sándor megtalált, és ábrázol nekünk, az egész elemelkedik. Ha ezt fekete-fehérben nézzük, akkor ez egy szoció-sorozat lehetne, vagy egy film stációi, miközben attól lesz az egész furcsa, hogy a történetmesélés, és a képi megoldások, a kompozíciók hoznak egy olyan élményt, ami ezt a szociografikus vonalat erősítik, miközben a divatfotókból ismert színvilággal dolgozik Sándor, ami egy glamúr, egy teremtett látvány. Nagyon örülök ennek a képsornak, várom a folytatást, annyit hozzátennék, hogy az utolsó kép kevésbé erős, kilóg nekem a sorból, mert ott az az örökbe ragadt hiábavaló várakozás, ami a többinek jellemzője, nem ellesettnek, hanem beállítottnak, csináltnak tűnik, attól, hogy a modell ilyen közeli és ennyire leplezetlenül szemléljük. Működhetne a kiszolgáltatottság érzete is, de mégsem tud ez elindulni, itt átbillent az az arány, ami a többinél a színekkel kialakult. (hegyi)
értékelés:

Csendélet pohárral

Boros pohár

Vörösboros pohár beállítás, különféle megvilágítási helyzetben.

vattacukker és pocsolyaszív

séta a Margit szigeten...

Ez egy képsor, egy képüzenet, a szerelem üzenete. A szerelem üzenetének az egyik vizuális jele a fölső képen a gyönyörű rózsaszínű nagy boholy vattacukor, bocsánat, cukker, amely színben rezonál a „Monday” feliratos mellette lévő textíliával, amely szintén egy összetett forma. Én azért ezt a vattacukker formát, ezt a rózsaszínt, ezt teljes boholyában igyekeztem volna meghagyni. De nagyon jó, ahogy itt, ebben a képben besuhan, mint egy ilyen eltévedt Mikulás szakáll és nagyon jó üzeneteket közvetít. Abszolút egy erotikus és érzéki képsor, egy modern Krúdy történet. Azért örülök például a középső képnek, a szürke harisnyának és a kiscipőnek, vagy nem tudom, hogy kell hívni az ilyen cipőt, mert érdekes, ahogy a Sanyi ebben az egész üzenetközvetítéssel dolgozik, a fos színű szív, ami itt egy tulajdonképpen víztócsa, hogy minden játékosság ellenére, és minden úgymond ilyen vagány viccesség ellenére tele van érzelemmel ez a képsor. Tele van tavaszvárással, szerelemmel és tele van érettséggel. Nekem egy kicsit Vera Chytilova: Egy faun megkésett délutánja című filmje jut az eszembe, ahol ugye, hát enyhén szólva nem fiatal a főszereplő férfiú és ott hölgy szívekkel hadakozik Prága területén, még talán ott van egy szekrényjelenet is, ahol talán valaki éppen oda beszorul, amikor azt hiszem, hogy Jiri Menzel véletlenül, mint orvos hazajön, de én ezt már nem tudom, mert már nagyon rég volt. Szóval ezt a sorozatot én nagyon szeretem a tavasz házi feladatra és én három disznóra értékelem.
Egyetlenegy mondatot mondok hozzá- mondja Zsolt – a középső képhez. Ugye azt mondjuk, hogy a fotós a rendező. Még akkor is, hogyha esetlegesnek, vagy impulzívnak akarja mutatni magát és az eredményt, akkor is a fotós a rendező. És addig amíg az alsó képnél nem zavaró az a sok szemét és vacak a szív mellett, mert az teszi reálissá, addig ennél a képnél az a csikk fölvehető lett volna. Mert mindent értek, de az a csikk, az ott engem zavar. (szőke-hegyi)
értékelés:

balaton
nyári kép

Itt szeretnék egy dolgot megjegyezni a Sanyinál, hogy nagyon szeretem a képeit, én csak akkor vagyok hajlandó a továbbiakban elemezni, hogyha ez a fekete keret ez esetleg megszűnik. Ezt tényleg komolyan mondom. Mert így az van, hogy az összes képhez képest van valami, ami állandóan, deklaráltan máshogy érkezik be. A kép önmagában működik, a kép ritmusai a japán és a keleti grafikai rendszerben jelenlévő megoldásokkal, a kicsi, a középső, a nagy, és a pici pad ritmusaival egy középsík-felületre fölakasztgatva jó ritmusjátékok talán a Balaton szürkéivel, de igazából ez olyan, mintha vetített háttér is lenne. Egyértelműen pont az árnyékoktól, vagy valamilyen fűritmustól az egész olyan, mint egy grafika. A háttér és az előtér közé behelyezett szinte árnykép. Ez egy jó ritmusgyakorlat, jól működik a kép, mint tájkép, nem vagyok benne biztos, hogy ez csendélet, én ezt tájképnek hívnám. Semmi nem indokolja a keretet. A bizonytalanság az igen, hogy föl kell hívnom magamra a figyelmet, hogy itt van egy alkotás egy egész nagy rengetegben. Ez a munka működik akkor is, ha nincs ott a keret. A keret megint ugyanazokat a sötét tónusokat hordozza, amelyeket az jobb oldali alsó megmetszett kis bukszus dereka és az az alatti fűrészlet is tartalmaz. Tehát a külső keret beleszól a kép belső világába, gyöngíti, zavarja azt. Semmi szerepe nincs ennek a fekete keretnek itt a megközelítésben. A kép átkerül az épített környezetbe. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

köd
sajnos mindig hideg

Orosz Sanyi képe az előtérben lévő talán tölgyfa felülettel és annak a mély sötétjeivel ritmusba, térbe hozza a háttérben kicsit ködbe süllyedő ugyanolyan fatesteket. Ez adja az egésznek a térbeliségét. Ugyanebben a háttér szürke tónusban mennek el a kirándulók ezen a hegyi úton. Ez a kép nagyon szép téli tájkép. Nagyon nyugodtan működnek ezek a hosszú élőlények, ahogy nézik a pici embereket. Amit szeretnék a képpel kapcsolatban megjegyezni, az pedig az előtérben lévő fán található legsötétebb érték, ami ritmusba hozza a kép egészét. Ez a legsötétebb fekete, ha még egy kicsit körbenézünk itt a weboldalon, akkor megtalálható ebben a fekete gyászkeretben. Véleményem szerint ez a keret csak azért van elhelyezve a kép körül – természetesen hatásos ez, és kiemelkedik egyből a weboldalról ez a kép -, mert az alkotó nem bízik eléggé abban, hogy az a csoda, ami ebben a téglalapszerkezetben látható, az keret nélkül is megállja a helyét. Ugyanakkor a feketére visszatérve, a keret feketéje azonos tónusban megtalálható a képen belüli fa felületében, és ezáltal azt a belső teret, amely a kép egészét jelenti, a köré húzott fekete forma, kontúr, zavarja. Valójában folyamatosan belevillog ebbe a képbe ez a vékony körbeszegélyezett rész, és nem tud azt ember kellőképpen ebbe a pasztelles, puha, melankolikus történetbe belekerülni, mert egy durva keret folyamatosan vibrációt hoz létre. Tehát én a három disznót megadnám, de kérném, hogyha az alkotó meg tudja beszélni a pedellussal, hogy esetleg ez a keret tűnjön el a képről. Ha beleegyezik. Ha nem, akkor természetesen elfogadom. (szőke)
értékelés:

cím nélkül
hiba....rendszerben...

A jópár képpel ezelőtt említett és polemizált hiba kérdésében itt egy filozófiai hibát látunk, ebben az értelemben pedig ez a kép egy klasszikus és nagyon nagy szakmai tudással elkészített kép. Akár még Moszkvában is lehetne, egy plein air helyzet, ahol valójában ez a kép tökéletesen működtetett fotó, és a hiba a gondolatiságában rejlik. Mármint nem a fotónak, hanem amit a fotós megfigyelt. Ugye semmi mást nem tesz a fotós, mint az ironikus énjét használja arra, hogy megfigyeli, hogy szinte az összes személy a képen egy irányba halad, vagy egy irányba akar indulni, kivéve a képet figyelő fiatal hölgyet, és közben a külvilág pontos meghatározása az azt mondja, hogy az irány nem arra van. Ilyen értelemben nekem csak annyi a kérdésem, vagy a problémám, hogy a harminckettes lecke hiba kategóriájából hova tudjuk az Orosz Sanyi képét átrakni. A mozgás kategóriába helyezzük át, és a mozgás kategóriában megvan a három disznó. Tesszük ezt azért, mert alapvetően a kép tökéletes, és nem a technikai hibáról beszél, hanem egy filozófiai összefüggést tárgyal. Tehát a három disznó megvan, de a mozgás kategóriába tettük át. (szőke-hegyi)
értékelés:

személyes tér 1.
camera obscura 9x12 sheetfilm

Organikus anamorf

önportré másképp

Azt már most leszögezem, hogy mindegyik képet önmagában is tudnám elemezni, és fontosnak is gondolom, és egy jó megfogalmazásnak, de így triptichonban is, mint egy akcióban vagy egy extázisnak az állapotai is nagyon jól van megfogalmazva, nagyon erős és bátor képeknek tartom. A középső képet ha nézem, még a Vörösmarty téren a karikatúrarajzolóknak a groteszkjét is felfedezhetjük rajta. A saját magunkkal való szembesülésnek, a saját magunkkal való kapcsolatnak, akár még úgy is mondhatom, hogy egy ilyen nárcisztikus helyzetnek a feldolgozását látom, nagyon nagy erő és vágy, vágykeltés is van nekem a képeken – amelyek mindenféleképpen a bezártságról és feszültségről is szólnak. Ezért az, hogy önportré-e, ezen lehetne vitatkoznunk, mert el tudom fogadni önportrénak is, de akár még vágynak is, sőt még akár a péntek délelőtt leckére is abszolút alkalmas lenne – ezt azért is mondom, mert úgy érzem van ezeknél a 21-22-23. leckéknél egy bizonytalanság, hogy mit akartak a Szőke-Hegyi ezekkel valójában, és ezt, ha odajutunk majd bővebben kifejtem – ami rögtön látszik ezeknél a képeknél, az az, hogy van egy archaizáló technika, vagy azt imitáló digitális megoldás, és én ezt abszolút helyénvalónak tartom, teljesen jól szervül, sőt, ezek a rontások, hibák, karcok és foltok nem lennének a képeken, akkor a maguk naturalitásában ezek a gesztusok nagyon egy síkon és nagyon egyirányban mozognának, azaz ezen roncsolások nélkül ezek a gesztusok nagyon primérek lennének. Még azt is mondhatom, hogy ezek a roncsolások és karcok védik az alkotót, azáltal, hogy a nagyon primer és egyértelmű üzenet mellett elindít ez a védelmi helyzet egy másfajta kapcsolódást is, az idővel is elkezd játszani az alkotó, és a jelenidejűség elvesztésével kialakul ez a fajta védelmi érzet. Ha a három képből kellene választanom, márpedig felmerül a kérdés, hogy a három kép egyenlő fontosságú vagy erősségű-e, akkor számomra az utolsó kép az, ami a legtöbbet mesél, ahol a leginkább tettenérhető a gyermekkorból a kamaszkorba, a kamaszkorból a felnőttkorba váltás lázadása, a találkozások amelyek egy ilyen lázadó helyzetben megtörténnek az emberrel, ezek a lázadó csodák, csalódások és ilyen tapasztalások. Nagyon furcsa ez a világ, én ezt három disznósnak tartom, és szeretném, ha a Sándor még többet mutatna magából, akár más képekkel, más képek által. (hegyi)
értékelés:

A common road - közös út
Régebben sok hasonlót csinálgattam, de egy ideje nem foglalkoztam a ps rétegekkel, és montázsok készítésével, sokat felejt az ember, azt hittem kijöttem a gyakorlatból, így is volt... nehezen, de annál nagyobb örömmel áltam neki a készítéséhez, hogy milyen lett? Szeretném megtudni tőletek?!

Tarkovszkij Stalker című filmjét is idézhetnénk itt, nem tudom, ez a Margit-híd, vagy mi, van ott egy átjárója vagy vízáteresztője. Ez egy Photoshop-munka, ahogyan leírja az alkotó, azaz egy technikai sportág csúcsát látjuk itt – azért mondom ezt így, mert ezeknek a képeknek mindig megvan egy olyan alaphangulata, hogy a fotós kitalálja, hogy mit akar mondani, és ehhez mindenféle technikai segítséget felhasznál, amit mi régen szendvicsnegatívokkal és labortechnikával alkottunk meg, azt ő itt a fotoshop segítségével mutatja meg, hogy ő mire is képes, milyen hangulatot tud előállítani, és én azt gondolom, hogy ez nagyon jó megoldása ennek a fajta technikai játéknak. Ha mint fotográfiát próbálom elemezni, és így próbálok kapcsolódásokat találni, akkor egy dolog van, ami nekem egy picit sok, az a fény az alagút végén. Igen, szoktuk így mondani, és ez egy közismert mondás, csak attól, hogy ez a fény ennyire erős, attól ez az alagút lerövidül, ami perspektívában amúgy is rövidre van fogva. Másrészt ő feltett itt egy csillanást, ami egy körforma pluszban itt az emberek körül, és ez a csillanás a valóságban nem teljesen így történik meg. Tehát ha próbálunk létrehozni egy képzeletbeli fantáziavilágot, abban fontos, hogy ezek a helyzetek mennyire kötődnek a valósághoz. El lehet menni egészen a szürrealitásig, amint azt egyébként Boris Vallejo csinálta, és a régi IPM magazinban sokszor lehetett látni a képeit, és ő ezt a fajta világot egy ún airbrush technikával hozta létre, tehát az ő munkái kézimunkák voltak, mégis nagyon hasonlatosak ehhez a fajta világhoz, de azt tudni kell, hogy ő nem általlott olyan anatómiai és történelmi részleteket alkotni, amelyeknek a valósághoz vajmi kevés köze volt. Ez a kép itt nekem nem erről szól, az ott már egy picit sok. De a szorgalmira az egy disznó megvan. (szőke)
értékelés:

A gyermekkor
néha így érzem magam...

Szintén egy portrét látunk, amin egy fiatal felnőtt, vagy kisfiú rajzol valamit a homokba. Mégis, ez egy egyszerű történet lenne, ha csak ennyit látnánk a képen, de a képen van két fontos döntés. Az egyik az, hogy fekete-fehér a kép. A másik döntés az az élességgel való játék, hogy már maga a szereplő sem éles, a háttér meg aztán végképp elmegy életlenbe, és az a motívum, amit ő a homokos-sáros talajba húz, ez éles csak. És így az az üzenet, amit ez az emberke rajzol, ez válik a központi motívummá. Még egy fontos döntés a fényekkel való játék, valószínűnek tartom, hogy a Sándor maszkolt, és maszkolással hozta létre ezt a sötétebb tónust, ami a figura háta mögött van, de ez ilyen szempontból mindegy, hogy milyen technikával érte el, a lényeg az, hogy nagyon jól koncentrálja az üzenetet. Ami még fontos, hogy a háttér és a háttérből az előtérbe forduló talajformákon talán ilyen levéldarabok vagy sárfoltok, az egész egy struktúrájában homogénnek felfogható dolog, és ebből a figura fehér ingje nagyon erősen kivilágít, és ez a fehér ing és a kéz formája egy olyan ovális formát ad ki, ami nagyon jól kiemeli azt, hogy a feje merre néz, hiába nem látjuk az arcát, tudjuk, hogy mit néz. Ez is oda, a két kézhez koncentrál, amit azok végeznek. A képet a gyermekkor leckére kaptuk, és a felsorolt technikai megoldások alkalmazásával éri el az alkotó, hogy megkapjuk azt a pluszt, amit kértünk és várunk, azt a fajta elvonatkoztatást, amit nevezhetünk akár szürreálisnak, vagy meditatívnak vagy asszociatív rendszernek is, ami a lecke erejét adja ebben a megoldásban. (szőke)
értékelés:

Készítettem egy filmet, ez az első próbálkozásom... remélem teccik majd nektek...

A film technikájában és hangulatában a korai Bunuel filmekre emlékeztet, a történet, ami megjelenik, egyfajta önfelfedezés játék. Nagyon jól kezdődik a film egyfajta kontruktivista formai megoldással, amiből aztán nyit a kamera és felismerhetünk egy fürdőszoba lámpát és tükröt, majd váltás, a szereplőnek előbb talán a hasát, annak takarását, majd a kamera és a test mozdításával a lábakat is, a főszereplőket is láthatjuk. Itt is egy formai párhuzam fedezhető fel, mivel a kamera hirtelen vált plánt, így a makro a lábfejekről első pillanatra akár combokat vagy más testrészt is eszünkbe juttathat, és ez dinamizál, emiatt a váltás miatt a néző várja a további fordulatot, ami azonban a későbbiekben már nem, vagy nem ezzel az erővel jelenik meg. Ami a film szerkezetét illeti, a bevezetés rendben van, a középrész, tehát a téma kifejtése talán túl rövid és nem fog meg minden lehetőséget, a befejezés Hitchcock-i Psycho világa szintén jó párhuzam, de hiányzik a slusszpoén. Tehát a film önmagában akár még mint tisztelgés is felfogható a nagy elődök előtt, de ha ilyen úton indulunk el, ha egy filmen belül vegyülnek az irányok, akkor azt következetesen kell végigvinni. Az ötből három disznó mindenképp megvan, és arra szeretnénk Sándort ösztökélni, hogy nyugodtan kóstoljon bele a filmkészítés világába is, mert a fotóiban megismert precizitás és szakmai alázat jó alap lehet a filmeknél is. Tehát Sándor, folytatást kérünk. (szőke-hegyi) értékelés:

Álmodj színeset - dream coloured one
Gondoltam megismétlem a feladatokat...

Itt egy érdekes, többszöri vagy hosszú expozícióval készült képet látunk, valószínűleg egy folyosó lehet ez a töredezett, kubista képi világ. Szerintem ez egy nagyon jó megoldása a mozgás leckének, két mozgás is látszik a képen, az egyik az maga az alkotó által keltett mozgás, mintha a kamerával próbálná lekövetni valakinek a mozgását, másrészt egy perspektivikus helyzet is jelen van a képen, amit a fényhatások megválasztásával tud az alkotó dinamizálni, tehát ezek a vonalak nagyon erőteljesen a kép közepe felé futnak, és ezt a középponti helyzetet attól tudja térbe hozni, hogy van ott egy világosabb beszüremlés, egy világosabb fényfolt. Nagyon jónak tartom azt a meglátást, hogy mintha visszhangozna ez a folyosó, azáltal, hogy ilyen töredezett és zaklatott megoldást választ. Nekem nagyon szerethető ez a kép, három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Az ágyam

A képen nem én vagyok, hanem egy barátom, és az az ágy melyben egy éjszakát átaludtam... jó érzés volt arra kelni, hogy az almafa levelei susognak a fülem felett...

Egy képpárt látunk, nagyon erős perspektivikus beállításban, ráadásul ez a nagylátószögű objektív amit használ az alkotó, erősen torzítja is a teret, és mint egy napsugár vagy egy csúszda mutatja ezt a függőágyat. A leiratból tudjuk, hogy az alkotó barátja van a képen, nem önarckép. Tulajdonképpen a két kép két helyzetet is mutat, az egyik az egy nyugalmas, pihenő pozíció, és érdekes, hogy a másik képen valószínűleg "csak" annyi történt, hogy a gépet kicsit beljebb tolta az alkotó és ezzel létre tudott hozni egy félelmetesebb, pánikot vagy pánikreakciót mutató képet. Úgyhogy én örülök annak, hogy ez a kis mozdulat, ennyi változást tudott létrehozni, hiszen a modell a felső képen is ugyanúgy kapaszkodik ebbe a valamibe - Hegyi mondja.
Ez három disznó, de beszéljünk még róla egy kicsit. Ez egy képpár, az ágy kategórájára beküldve. Én is azt mondom, hogy a kép nagyon fontos, és mutatja, hogy a Sanyi nagyon tudatosan készítette el. A második verzióban a fotós feltárja a japán legyező mögül, hogy ki a modell – egy női alak, a bikini is ezt mutatja. Az első képen is a vászon csíkjai, a függőágy kötelei, minden a modell felé húzzák a perspektívát. Már elnézést, de ha én fognám, és behúzkodnám ezeket a csíkokat, hát elég egyértelmű, hogy hová vezetnek. Ez a kép pont ettől fontos, hogy egy történetet mesél el, és nem az ágy kategóriában kell lenni, hanem egy betűvel többen, a vágy kategóriájába is tartozhatna. De fogadjuk el, hogy a Sándor ezt ágy kategóriára küldte be, mégis, ez igenis szól valamiféle szexusról, és szól a női-férfi kapcsolatról. Ahogyan szoktuk mondani, hogy a fotós láthatatlanul is nagyon tettenérhető a képen, hát itt ez egy, a fotósnak történő színház, egy kommunikáció, egy játék, aminek mi csak részesei vagyunk, nézők. Valójában ez a kép egy szexuális tartalmú üzenet. Benne van a násztánc, az évődés, a csábítás, az zárás, a nyitás minden benne van ebből a történetből. Ezért is fontos, hogy a képpár alsó részében a kép kinyílik, mindaz, amit a felsőnél csak a kötelek között messze látunk, egy arc, amiről semmit nem tudunk, elérhetetlen, óriási kötelek védik meg a királylányt, ahogy kinéz ott. A második részben meg a titokpalota kinyílik, és a képben belezuhanunk a ööö... panniba. Az a kép erről szól. És még egy dolog, hogy ez a kép igenis félelmetes, a filozófiája a perspektíva és a torzulások miatt ugye itt ezek a lábujjak óriásiak, torzulnak a lábak, félelmetessé, feladattá teszik ezt a mélységbe zuhanó csúszdát. Abba a csúszdába, ahol a titkok rejlenek, az együttélések, az elválások, a hajnalok, a reggelek, ezerfélét lehetne felsorolni, pl. Cseh Tamás, Bereményi Géza dalszövegek jutnak itt eszembe, hiszen abszolút van neki egy ilyen retróhangulata, és nagyon jónak tartom ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Fogyasztás mérő
Egyéni átértelmezés...

Egy testet, illetve egy torzót látunk, akár mondhatnánk, hogy akt-torzó, egy férfialakot, archaikus technikát használ, vagy arra utaló technikát használ az alkotó, ezt ugye a digitális állományoknál sosem tudjuk eldönteni biztosan, de vegyük úgy, hogy ez az, az emulzió is kézzel van öntve, és ennek az archaizálásnak az életlenségek, a sérülések, a széleken lévő kenési hibák mind részei, és a kompozícióban is erősítik az üzenetet. Ezen felül látunk egy geget, – ez egy kollázs - egy olyan történet, ami kimozdítja ezt a történetet, és itt van az, ami felteszi azt a kérdést, hogy analóg vagy digitális technikát használ-e az alkotó, merthogy a testen egy nyílást nyit az alkotó, ami mögött egy vízórát vagy fogyasztásmérőt helyez el. Ez egyrészt egy geg akar lenni, másrészt egy filozófiai irány, a gyomortájon elhelyezve ez a mérő az emberi fogyasztást méri. Ennél ezt a geget én most másodlagosnak kell tennem, hiszen egy eléggé primer üzenet, bár megvan a filozófiai üzenete, de nem egy nagyon áttételes üzenet. Azonban azt a képileg Joel-Peter Witkin fotográfus munkáit és az ő képi világát juttatja eszembe, merthogy ez egy bonctani kép is, vagy akár Barta Zsolt Pétert vagy Kerekes Gábort is mondhatnám, talán inkább Barta képeiben látszik ez, aki formalinban elhelyezett emberi testrészeket ábrázolt fotográfián, Witkin pedig nagyon sokkoló fotográfus, ott ahol ő élt, ahol az emberi test értéke talán nem annyira központi kérdés, ezért abban az időszakban, amikor ő ott fényképezett, egészen speciális, tulajdonképpen kutatási helyzetekben ábrázolja a már nem élő emberi testeket. És attól függetlenül, hogy itt egy önportrét, egy üzenetet látunk, a kép egészének valamiféle élet-feletti, átértékelő, és a mulandóságot felidéző hangulata van. Ezért próbáltuk idekapcsolni Witkint, javasoljuk, hogy valahol, a neten vagy könyvtárakban a műveivel ismerkedjetek meg. (szőke)
értékelés: