Kedvelem az absztrakciót, a minimált, a fekete-fehéret, megérintenek a fájdalmas-szomorú impressziók, az emberi drámák, sok képet választhattam volna, de szívemhez mégis a színes áll a legközelebb, az élő, a lélegző, a tér, a spontaneitás, minden, ami elvarázsolt, ami gyermeki. Így ez a kép is azonnal megfogott közvetlenségével, a reggeli fényekkel, a párába burkolózó dombokkal. Hallom a lovak ügetését, a szekér recsegését, érzem a tüdőmben a friss levegőt, és én is ott ülök a szekéren kezemben a fényképezőgéppel, és örülök, hogy élek, hogy ott lehetek, és rám mosolyognak a másik szekérről. És örülök, hogy ezt megörökíthetem és megmutathatom másoknak is, és ámulok, hogy nem borul le az a hatalmas adag széna vagy szalma az utasokkal együtt egy nagyobb döccenőnél. Köszönöm ismét Szentgyörgyi Jánosnak, hogy augusztusban én választhattam, és köszönöm Homonnay-Tóth Zsuzsának ezt a képet. Bár láthatnám nagyobb felbontásban! (Zsova Kriszta)