Portré az árváról

Itt megintcsak egyfajta útikép, megfigyelés, ugye nagyon sok ilyent szoktunk látni húsvéti levelezőlapokon, egy jófajta híranyag van amit itt látunk, talán annyit kérek szépen, hogy nézzük meg, hogy most a kis bárány tekintete és az egész kommunikációja jobbfelé mozdul el, kifelé a képből, és balfelé ezt a szép füves kis udvart látjuk, ami mutatja ezt a teret, ahol ez a kis állatka jól érzi magát. Ugyanakkor ha a képen egy higgadt, klasszikus arányrendszert keresünk, akkor ez a baloldali szegmens a kis állat mellett áthelyezhető lenne a jobb oldalra, mert ott kíván a tekintet miatt a kép levegőt magának. Itt is megjegyezném azt, hogy jó lenne, ha a Hegedűs Vera azon túl, hogy érthetőek a képpel kapcsolatos összetett üzenetei, mégiscsak jó lenne, ha valamilyen módon transzponálná magán keresztül és nem csak 2008 őszéből egy üzenet lenne egy kis állatról, hanem sajátságosan és összetéveszthetetlenül Hegedűs Vera képe lenne. Nagyon fontos lenne, hogy ezekben a képekben intenzív legyen a jelenlét. (szőke)
értékelés:

Brenda és mi
Brenda és mi
Brenda és mi

Nekem ebből a képsorból a harmadik és a második tetszik, de ami a legerősebb az a harmadik kép. És bár ezen nem látszik a Vera, de mégis látszik a tükröződésen, hogy az a gesztus a Verának szól, a Vera tisztelete, a Vera színháza, és a Vera történése. Mint egy road-movie-ban ez a kép is egy lakókocsiban létezésről szól, és az első képet annyiban értem, hogy az ennek a kisfilmnek a főcíme, Asimov Alapítvány című könyve, értem én, de nekem fotós szempontból a harmadik kép a legerősebb, abban van legjobban benne ebből a mostani állapotból. Remélem a Sanyiék is látják az oldalt, nézik ezeket a történeteket, a Vera képei így nagy mennyiségben nagyon pontosan érzékeltetik ezt az idegen világot, a nekünk idegen világot, ezt a létállapotot, amiben folyton úton kell lenni, tehát nagyon remélem, a Vera képei másokat is elindítanak az önkifejezésben, akik velünk itt vannak, néznek bennünket, és talán ők igazán értik ezt, mint mi, itt a mi kis Pálya utcánkban vagy Kossuth utcánkban. Hogy miért készülnek ezek a 100 %-ban szubjektív, nagyon személyes képek.
Én fontosnak tartom azt, hogy ezek a helyzetjelenségek, ezek egy szubjektív naplót alkotnak, és engem érdekel, hogy miért akkor jön ki belőlünk, hogy naplót vezessünk, amikor elmegyünk és elutazunk – mert ki vagy billenve a saját helyezetedből, a saját ritmusodból. Ez egy kibillent helyzet. A második képnél pl. noha technikai eszközöket is látunk, mégis nagyon jól látszik, hogy a könyv az egy másik világba vezet el - ott van a valaki összegubózva, a gyűrött zoknijában, és a varázslatos könyvben az idegenben még egy másik térbe álmodja át magát. Tehát a naplójelleg nyilván azért erősödik fel, mert a belső biztonságot ez adja. (szőke)
értékelés:

Ssss...

Vera útiüzeneteiben a táj, ezek az azúrkékek nagyon szépek ott a vízfelület után... én ezt igazából a szorgalmiba áttenném, és ott az egy disznó megvan. Szeretem ezt a képet, de úgy érzem, hogy ebben a kategóriában, ami az utazás és hazaérkezés – azt érzem, hogy Vera ne bújj el, tudom, hogy vagy, tudom, hogy ott vagy, de ne bujkálj. Szorgalmiban egy disznó. (szőke)
értékelés:

Megérkeztünk

Ez a kép egy régebbi Vera koncepcióra épül, ugye volt az a másik képe az autóbelsőből, és igazából ezt a két képet talán párban lehetne értelmezni. Nagyon ott van a logikája a képen. Mégis, talán egy kis fény jót tenne ennek a belső történetnek, sejthetően talán a kormányon csillan meg csak egy kevéske, én nem hagytam volna ennyire sziluettesre, és tudom, nagyon nehéz ilyen dokumentumhelyzetekben belenyúlni, de talán a kutyus, ami ott áll, talán még valami történést én megvártam volna, és akkor még izgalmasabb a helyzet. De a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Az ég két fele

Nagyon szeretem ezt a képet, és nagyon sokáig kellett azon gondolkodnom, hogy milyen trükköt alkalmazott az alkotó, aztán egyszercsak beugrott, hogy jahát ez egy visszapillantó tükör, mégis attól válik a dolog izgalmassá, hogy ezt a képet kompozíciójában, tónusában és élességében is olyan szinten tudja tartani az alkotó, hogy nem bukik le egyből, nem konkretizálódik a belső tér, hogy ülök a kocsiban és nézem a vihart meg az alkonyi eget, hanem egybekomponálódik a két tér, a két sík, az előttem és mögöttem lévő történet – ennek van egy filozófiai mondanivalója is számomra – mindenesetre szerintem egy nagyon jó és sokáig nézegethető képet kaptunk. Pont az benne az izgalmas, hogy a két világ, a fekete és a sárga, az előttem és a mögöttem, nagyon nagy különbséggel, de mégis a kompozíció és Vera segítségével közös képpé szerveződik. David Lynch filmplakátja is lehetne. (szőke)
értékelés:

Hajnal a vizesés mellett

Abban a helyzetben vagyok, hogy a Vera utazási történetének képeiből kaphattam ízelítőt, amikből a Vera rámbízta, hogy mi az, amit ide beemelhetünk, és abban talán megegyezhetünk, hogy ez egy fontos kép. Itt egy enteriőrt látunk, ez egy lakóautó belseje, amiben egy reggeli közbeni állapotban vagyunk, kakaóval, kávéval, pirítósokkal, és ezt az alkotó az előtérben tartja, hogy igen, ezt ettük, de ugyanakkor az ő szeme által a mi szemünk is elkezd az üvegen, ezekkel a párafoltokkal, vízcseppekkel tarkított üvegen keresztül a tájra kinézni – és érdekes, hogy pont középen, ahol akarnánk kinézni, ott van egy osztat és pont ott nincs letörölve a pára. Nyilán ez azért is van így, mert ebben a reggelizőszerepben ez a két ember, aki ezt a reggelit elkölti, a maga kis részét tisztította meg, ezek a kéznyomok látszanak, amivel a pára el van törölve, és ettől egy nagyon személyes hangulatot, kötöttséget kap a kép. Szerintem ezek a struktúrák mutatják legszebben az alkotói jelenlétet ezen a képen, én nagyon szeretem ezt a képet, és hozzám nagyon közel áll. (szőke)
értékelés:

Párolgó erdők

A nyár leckéjére nem véletlenül mondtam pár képpel előbb, hogy igenis a Vera tud higgadt, tud úgy zavarbaejtő lenni, hogy egy képen belül sűrít. Ehhez olyan szituációk kellenek, hogy a belső létállapot is megfelelően működik. Az biztos, hogy ebben a képben ott van a Vera-féle szarkazmus, hogy a nyár kategóriájára küld egy akár még angol tájképfestészetben megjelenő, őszi hangulatot tükröző fénytant – ettől függetlenül a párák és fényeik jelen vannak a nyárban, tehát jó, hogy nem a bícs and szansájnt küldi el, hanem ezt a tónusvilágot, mert rá ez jellemző, belőle ez tükröződik. A másik meg az, hogy úgy fényképez, hogy valójában tényleg egy XIX. sz-i olajfestmény lazúrokkal, foltokkal, erről beszél Leonardo a Trattato della picturában, hogy levegőoszlop, fátylak mögött fátylak, ahogyan a szufi költészet is jelzi a teret, megfigyelhetjük, hogy ugyanazok az erdők, egy-egy hegy, egy következő völgy és hegy kapcsolatából létrehoznak egy ilyen árnyjátékszerű játékot, ritmust. Én ezt a képet jónak tartom, három disznó. (szőke)
értékelés:

Mozgássérülteknek tilos

Tulajdonképpen ez egy képi humor, egy piktogrammal való játék, és finoman-játékosan a tengerpart is megjelenik, csak egy csíknyi, hogy ennyi maradt, ennyit küldünk nektek, úgyhogy mint képi geg aranyos, és az egy disznó jár érte. (szőke)
értékelés:

Kimossa a foltot

Nagyon sokat nézegettem ezt a képet, az az érdekes, hogy szívem szerint azt mondanám, hogy igen, valami hiányzik innen az előtérből, mert az adná meg a dinamikáját ennek a történetnek, akkor lenne ennek valami mozgása meg viszonyítása – és mégis, minél tovább nézem a képet, annál inkább úgy érzem, hogy nem, ezzel semmi ilyen problémám nincs, tehát jó ez a nagy üres tér. Ugyanakkor talán a kamera ha jobban odafordul ezekhez a napernyőköz vagy mikhez ott a parton, akkor szerintem dinamikusabb lenne ez a helyzet. Nagyon-nagyon szuggesztívek a kép színei. Nagyon szépek ezek a kék-sárga átmenetek. Én ennél nem tudok többet mondani. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Én is tudok

Szőke: Mit tud a Vera? Hegyi: Én nem tudom, hogy mit tud, de ettől függetlenül szeretem ezt a képet. Hogy mit tud? Beleugrani a vízbe, vagy repülni, nekem ebben megvan egyfajta báj vagy humor, és az előzőhöz hasonlítva, amit ugyanezen a helyszínen csinált, ahhoz képest nekem ebben van meseiség, hangulat, történet. Szőke: Ez ugyanaz a helyszín, itt most ült le, miután megcsinálta azt a másik képet. És ez egy fontos döntés, hogy pontosan attól, hogy megvan a táj, hogy megvan a perspektíva, megvannak a hullámok, és ettől a térérzetünk megnőtt, és jobban tudjuk azonosítani a helyzetet, míg az előzőnél ez mind elveszett. Ez egy háromdisznós kép. (szőke-hegyi)
értékelés:

Négykor

Nagyon közkedvelt ez a fajta megközelítés. Itt egyértelműen a perspektíva, a perspektíva által létrehozott rövidülés, távlatok az, ami ennek a képnek az elsődleges témája. A természet és a parányi ember. Nagyon jó az, ahogyan, az ún. utikép kategóriájában az alkotó ezt megközelíti. Ugyanakkor az az óriási távolság, nem tudom még megsaccolni sem, hogy a tengerpart homokja ami itt a beugróban megjelenik milyen távolságban van itt az út melletti korlát vagy mi lehet ez, amin a modell áll, de biztosan nagy mélység lehet ott. Ugyanakkor ha ezt szeretnénk érzékeltetni, márpedig ez a kép erre fókuszál elsődlegesen, akkor valami viszonyítási pontot, szituációt, helyzetet - mivel itt elsődlegesen az ember kicsinysége, a méretei azok, amik viszonyszámot adhatnak, így valószínűleg az ott a mélyben az valami napozóhely vagy búvóhely, tehát ha ott lent feltűnne valahol egy emberi alak, akkor már nagyon jól lehetne érzékeltetni ezt az őrületes mélységet. Természetesen lehetne más viszonyítási tárgy is, nem kellett volna valakinek oda lemásznia, de lehet, hogy ezek a szituációk megismételhetőek, és akkor biztosan beszédesebb az, ami a képen látszik. A másik, ami szintén izgalmas lenne, az az emberi alak – itt a cím, a négykor már utal a súrlófényekre, a megváltozott fényviszonyokra, azaz ez egy délutáni kép lehet – és az árnyék az nagyon fontos lenne. Az az árnyék, ami az ember lábától indul el, és mintha jelentéktelen lenne, az úgy kimarad a képből. Elindul valami, és ez az elnyújtott árnyék szintén erősíthetné mindazt amit látunk. Jó, én tudom, hogy fotósként itt nem lehetett túl egyszerű feltartani valahová azt a kamerát, vagy felmászni valamire, akár veszélybe is kerülni – de a modellt is meg kell tisztelni annyira, hogy a fejébe nem vágunk bele ebben a szituációban. Tehát az emberi alak ezzel a nagylátószögű megközelítéssel szerintem fontos, hogy teljes egészében legyen benne. El tudom képzelni, hogy a kép úgy készült, hogy az alkotó nem tudott belenézni a kamerába, vagy kézzel eltartva készítette el – de exponálás után meg tudták volna nézni, hogy mi az, ami rögzítődött, és esetleg mégegyszer megpróbálni ezt, hogy a fej teljesen benne legyen a képben. Magyarán ez el van kapkodva, ez a kép. Az a fajta átgondoltság, elmélyültség, ami a Vera munkáira jellemző, nyilván sok külső körülmény miatt is, az itt az alkotói folyamatban egyfajta üzenetátadásra koncentrálódik, mivel ez egy gyors tempójú folyamatos rácsodálkozás, így az a fajta meggondoltabb szerkesztési mód az mostanában egy picit hiányzik a képeiből. Én ezt a higgadtságot kérném, hogy erősítse újra. És most nem a filozófiára gondolok, nem a habitusra, mert az a fajta vehemencia a Verában megvan, de kell a megformáláshoz a higgadtság. (szőke)
értékelés:

Séta

Egy természeti képet látunk, ahol van egy modell, aki ezen a sziklán sétál valahová a tenger vagy más víz felé. Ugyanakkor az alkotó – mivel beküldte a képet, így a tudatosságot feltételezzük – túlexponálta a képet, ezáltal egy kiégett, egy erősen roncsolt felületet kapunk. Ezzel a roncsolással alapvetően nem lenne baj, ha a képi üzenetben helyén lenne. Ugyanis a kép baloldalán van ez a roncsolás, de az nem eldöntött, és a képből nem egyértelmű, hogy ez a modell, aki ott megy, arra fogja folytatni az útját, leugrik a szikláról, másik irányba megy tovább, tehát nincs kapcsolat. Van egy öböl kiégve, az ég kiégve, egy öl formájú sziklaforma, ami azt mutatja, hogy a történetnek ott van egy központosítása, miközben a szereplő, akár egy véletlen statiszta, sétál a képen. Tehát az indokát nem értem ennek a fajta megoldásnak, tehát én ezt itt visszaadnám ismétlésre a nyár leckére, úgy, hogy a kiégettség használható, lehet ennek, a fénynek, a sétának a fény felé akár fontos szerepe is, a fény lehet akár valami éteri helyzet is, csak ez itt ezen a képen nem jelenik meg. Pontosabban nem ez jelenik meg, nincs koncentráltság a képen, amit a Vera képeinél látni szoktunk, az itt nincs meg, úgyhogy köszönjük, de ez ismétlés. (szőke-hegyi)

Búcsú

A kép, ha már ma beszéltünk a szocióról vagy az emlékképekről, akkor egy olyan leporellónak az egyik állomása, ahol az elutazás, az elköszönés, a kitekintés, az összegzés érzékelhető. A személyautóból és a délutáni fény miatt az autónak egy olyan belsőjéből látunk ki, ahol a sötét felületek szinte kivágják a bentről látható teret, egyrészt ez az autó akár meghitt vagy valamilyen burokszerű szerkezet, másrészt meg olyan, mint egy fura börtön, amiből kinézünk. Egészen messze menve az asszociációban akár egy Pobjeda is lehetne, ahol ha nem is így mosolyogva, de az emberek láthatták, ahogy valakit elvisznek egy ilyen autóban. Mindezt csak azért szerettem volna mondani, mert az az egyetlen egy bizonytalanságom, hogy a Verának még szűkebbre kellett volna venni a képet, hogy a kitekintésre koncentráljon, és többet láthatunk abból a faluból, a kerítésből, a rokonokból; vagy mindazt a teret, ami a kép baloldalán szinte leheletnyire látszódik, a vezetőülés melletti szék, a belső tér még jobban jelen lett volna, a belső légkör, ami aztán elviszi az alkotói szemléletet egy másik világba. Ebben vagyok bizonytalan, tehát nem tudom eldönteni, hogy szűkebb vagy tágabb kompozíciót kellett volna használni, de azt biztosan érzem, hogy a kettő közül a döntést meg kellett volna hozni. Most egy hezitáció van a kép üzenetében, és noha nagyon szeretem, mégis csak két disznós. (szőke)
értékelés:

Szinház

Egy fekvő formátumú képet látunk, aminek az elsődleges rendszere folyamatosan egy szimmetriára próbál épülni, ráadásul a horizonttal játszik is még két vízszintes felület, a padozat és a korlát. A korlát és a horizont közötti fehér sáv olyan, mint egy, a vízre ráfestett fehér csík, majdnem leugrik a képről. Ez a kép, a kompozíció absztrakt, ritmikai vonulatát erősíti. Az alkotó folyamatosan struktúrákat keres, és ebben az egész középponti részben egy szintén strukturális szerkezet ez a pad, ami pont azért mert ennyire ellenfényes a kép, megintcsak ritmusokat mutat, ezeket a hegesztett struktúrákat. Ugyanakkor a pad mellett van egy kuka vagy valami oszlop, ami ebben a szimmetrikus rendszerben egy picit más üzenetet hordoz. A pad elsősorban akár popzenei feldolgozásokban, lásd akár KFT régi dala, folyamatosan az emberi jelenlétre utal, az érzelmekre, romantikára. A kép egyik üzenete, hogy a padon kívül, ami természetesen arról szól, hogy az emberek leülnek rá, elmerengenek, emlékeket gyűjtenek, átkarolják egymást – de ez a pad üres. És az egész tér az emberi létezéstől megfosztott emlékként jelenik meg. Szerintem nagyon meghatározó az, hogy nagyon tudatosan egy olyan helyszínt választott az alkotó, ahol az emberi jelenlét csak közvetett formában van meg. Ez a kép az emberi ottlét hiányáról szól. A szimmetria és a geometrikus, leegyszerűsített formák is ezt erősítik. Nincsenek növények, nincsenek lelógó levelek, virágok, a háttér szürkéskék foltjaiban is csak jelzésértékűen van ott a távolban egy vitorlás, talán egy falu, a hegyek formái – mind az ürességről szól, és ebből a szempontból a kép nagyon jól, higgadtan van elkészítve, és a kép a belső ürességből is üzenetet próbál küldeni. Ugyanakkor szerintem az előtér hajópadlószerű részével valamit kellene, vagy lehetett volna valamit kezdeni. Ha továbbra is a hiányt szeretnénk történetileg erősíteni ebben az egészben, maga a deszkák többszörösen is utalnak erre, a cím is a színházra utal, nyilván egy fellépés előtt vagy után zajlik; az előadás egy emberi történet, párkapcsolatok, helyzetek, ami előtt vagy után vagyunk. Én afelé hajlok, hogy inkább utána, mert a kép elrendezettsége az egy folyamatnak a megtörténtére utal. Ősz talán, vagy egy nap vége, nem valamire való felkészülés, hanem valaminek az összegzése van a képen. Mégis, mindemellett szerintem kompozíciós szempontból kellett volna kezdeni valamit az előtérrel. Valaminek itt talán meg kellett volna jelennie, hogy ezt az óriási teret, ezt az aranyló víztükrön megjelenő tájat még jobban távlatba hozza. Igazából ezt kétdisznós képnek értékelem. A hiány nem biztos, hogy csak a hiánnyal fogalmazható meg teljes egészében; valami egészen picike hiányzik erről a képről. (szőke)
értékelés:

Már nem játszom

Vera sorozatában a gyermekkorról egy újabb képet láthatunk, feltehetően ugyanazzal a kisfiúval, aki eddig is szerepelt a képeken. Ebben a képsorozatban egy újabb állomás ez, és mintha a gyermekkor történeteiben egy újabb stációt látnánk. Nagyon fontos az, hogy egy olyan pillanatból, ami bármelyikünkkel megtörténhet és nem egy extrém, beállított helyzet, ezt ő meglátja, és mégis létre tud hozni a kompozícióval és a pillanat megválasztásával egy olyan történetet, amiben nagyon pontosan érezhetjük azt, amire a kép utal, ami hát enyhén kétértelmű, két irányt is átölelő megfogalmazás, mert jelentheti az, hogy mér nem játszom tovább, mert más dolgom van, vagy megyek lefeküdni, vagy az is lehet egy megoldása, hogy a gyermekkorból a felnőttségbe lépést látjuk, és talán ezt a részét erősíti az is, hogy a képen nem csak egy gyermeket látunk, hanem egy felnőttet is, aki ezt a játékot folytatja, miközben a kisgyerek kirohan szinte a képből. Miért mondtam az elején, hogy a pillanat megválasztása? Ha megpróbáljuk lejátszani azt a mozgást, amit a kisgyerek végezhet, akkor bármelyik másik pillanatot választja az alkotó, nem ezt az üzenetet kapja. Itt a formák tökéletesen látszanak, a gesztus tökéletesen látszik, az elfordulás, elrohanás tökéletesen látszik, sőt még sejthető az az irányt is, amerre el fog rohanni, mert a felnőtt nadrágja mellett megjelenik egy árnyalatnyi fény is, egy ajtó lehet, amin a kisfiú ki fog szaladni. A már le nem nyomott billentyűk is egy befejezettséget szimbolizálnak. Három disznós kép és nagyon köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés: