Beszéltünk már arról, hogy a riport, riportázs az egy képsor, egy képszekvencia, egy történetet próbál elmesélni, mert eleinte érkeztek olyan megoldások, amik egy képből próbálták a riportot kihozni, de hát az inkább illusztrációnak volt mondható. Itt a Vera a feladatot a saját maga értelmezésében, és a maga környezetében dolgozva próbálja meg megoldani, és egy hét képből álló sorozatot látunk itt. A kis báránynak és a másik nagy muszmusznak a történetét látjuk itt – ezeknek az állatoknak a pontos állattani besorolását ne várjátok tőlem, ezt majd a Vera megmondja, hogy milyen állat. Vegyük úgy, hogy a kisbárány és a nagy alpakka vagy mi története, kapcsolódása. Ez a kis állat, amin valami ruha is van, ez láthatólag nem a nagy állathoz tartozik, tehát a kettejük kommunikációja hordozza ezt a drámai történetet. Az első kép ennek az indítása, aztán a konfliktus kialakulását látjuk a második képen, aztán erre születik valamilyen mentőakció az ember részéről, aki ezt a kis barikát úgymond megmenti, kimenti ebből a történetből. Ööö... eddig ez a képsorozat tökéletesen értelmezhető számomra, és egy nagyon rendben lévő riportázs a kisbárány megmentése című természetfilmből, de számomra van egy kérdés, és ez az utolsó kép, és szeretném is megkérdezni a Verát, hogy ez hogyan zárult ez a történet, mert az utolsó képen ugyanezt az állatmumust látjuk feltűnni a kisbárány körül, tehát akkor most ez egy sikertelen mentési kísérlet volt? Ez a kérdés felmerül bennem, de a három disznót megadom rá, mert egy abszolút vállalható képsor, ha ettől a bicsaklástól a végén eltekintek. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon izgalmas képi megoldást látunk, hogy az alkotó tulajdonképpen képsíkokkal dolgozik, amit úgy ér el, hogy többféle megvilágítást használ, és ezért a tükröződések egy nagyon érdekes játékot mutatnak. Ugyanis ha megfigyeljük a képet a jobb és bal oldalán látunk egy széket és egy kanapét, ami belső teret mutatja, és egy ajtót a valós térben, amin tükröződik az a szoba, ahonnan a fénykép készült, de mégiscsak egy érdekes játék, mert a kép folytatódik kifelé, egy terasz felé is, ahol szintén van egy fényforrás, ami első pillantásra ezt a terasz-teret hátradobja, a hátunk mögé, mintha ez is a szobának lenne része. És attól, hogy a tükröződésben ez egy helyre kerül, ettől van egy ilyen kint-bent érzésünk, tehát ez egy nagyon jó vizuális játék, amit a Vera észrevett és amit nekünk megmutat. Ugye azt már tudhatjuk, hogy a Vera ezt a 17. leckére küldte, és szerintem nem nagyon árulunk el titkokat azzal, hogy a Vera egy utazáson van, és szembesül, szembesíti magát történetekkel, és ezek a szembesítések belső reakciókat is kiváltanak belőle, amiket ezek a képek próbálnak számunkra közölni, és itt, ebben a képben az egy nagyon koncentrált üzenet, hogy látunk két széket, ülőalkalmatosságot a tér két oldalán, de egyikben sincs semmi, ahogyan a teraszon sincs senki, és a szobában sincs senki, illetve itt valamennyire a Vera felfedezhető a képen, ha jól látom, az ablakrésznek a jobb oldalán mintha lenne egy fejforma, de ez eléggé el van dugva, tulajdonképpen ez is egy üres tér érzetét tudja kelteni, ami mindenféleképpen egy koncentrációról, egy meditációról, és egy magányhelyzetről is szól. És itt nagyon hosszan lehetne ecsetelni azokat a szituációkat, amikor az ember elutazik egy helyre, egy idegen városba, országba akár, és ott a megszokott helyzetéből kizökkenve szembesül először a külvilágból történetekkel, aztán a belső helyzeteivel, amelyek szembesítő erejűek tudnak lenni. Úgyhogy én annak örülnék igazán, ha a Vera ezekről a benne lezajló kérdésekről tudna nekünk mesélni. Mert abban a helyzetben, amiben ő most van, ezek azok az adalékok, történeti szálak, amik a Verát erősíthetik, koncentrálhatják az üzeneteit, és számunkra, nézők vagy estiskolások vagy akár ismerősök, barátok számára is ezek a fajta meditatív belső gondolati üzenetek azok, amik helyzetjelentést tudnak adni a Veráról. És én nagyon kíváncsi lennék ezekre. Ha megfigyeljük a képet, itt van egyfajta utalás vagy egyfajta képi megfeleltetés a 70-es évek eleje-közepe felé Amerikában akár a Diane Arbus világára is, ha megnézzük az ő képeit is, ő a saját környezetében, az akkori Amerikában megtalálható furcsaságokat és furcsa helyzeteket, embereket fényképezte, de ha megfigyeljük azokat a belső tereket, azok nagyon hasonlóak ehhez az enteriőrhöz, ami itt most a Vera képén látunk. Úgyhogy van egyfajta ilyen kapcsolódása is a képnek. Én ezt egy háromdisznós képnek tartom, és várom a folytatást is! (hegyi)
értékelés:

A lónak, a kislánynak aki vezeti őt, és tanít engem és nekem hármunknak muszáj egy személyként viselkednünk addig, amíg kettesben nem maradhatok a lóval (vagy egyedül saját magammal). Egyszóval én és a félelmeim, amik miatt mankóra van szükségem. Tudom, hogy nem látszanak a félelmek a képen, ez azért lehet, mert jóban vagyok velük.

Egy árnyképet látunk, ami egy út menti füves részen jelenik meg, és sejthetően az alkotót látjuk a nyeregben, a kezében a formákból adódóan láthatjuk a fényképezőgépet, a sziluett ezt mutatja, és azt látjuk, hogy a szereplő nem egyedül van itt, hanem egy másik szereplő segít neki, tartja a lovat a kantárszáron keresztül. Sőt, ha nagyon megfigyeljük a kép bal alsó részében a valós helyzetet a nadrágszár egy darabját is felfedezhetjük, vékony csíkban, tehát maga ez a helyzet, a ló, a lovas, és a tanító helyzete jelenik meg a képen. Azért annyit talán szabadjon megjegyezni, hogy ez az elkapott pillanat nem biztos, hogy kellően dinamikus, amit az alkotó választott, ugyanis – persze egy tanulási folyamatnak vannak stációi – de azért az anatómia megfigyelése is fontos, hogy ha kiválasztom, hogy én erről a szituációról szeretnék beszélni, akkor ebben a szituációban mindegyik szereplőnek megvan a maga fontossága. És ezt a fontosságot ebben az elrajzolt, sziluettes ábrázolásmódban csakis a formák és az exponálás pillanatának a megválasztásával tudom befolyásolni. Azaz a ló feje és a segítő ember ott a lófej mellett egy zavaros helyzetet mutat, tehát amíg a ló és a lovas helyzete egy szép ritmus, olyan, mintha egy ülő buddhát rögzítettek volna a lóhátra, addig a tanító és a ló kapcsolata nem teljesen tisztázott, és akárha hanggal vagy bármilyen utasítással a lovat rábírjuk, hogy emelje fel a fejét, akkor máris dinamikusabbbá válik a kompozíció, és kiszabadulnak ott azok a formák és nem olvadnak ott annyira össze. Ettől még az ötlet nagyon jó, és jól érzékelhető ez a kapcsolódási rendszer, csak a formák kapcsolódásánál érzek ott egy pici zavart, úgyhogy én két disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Annyit gondolkodtam, hogyan írjak erről a képről, a kislányról a képen. Akkor éreztem ilyen intenzitású kisugárzást egy nőben, akit régóta ismertem, amikor terhes lett. Ebben a kislányban most érett meg, vagy most kezd el ragyogni az a koncentrált helyzet, ahogyan ő majdnem felnőttnek néz ki, és dolgokról nem tud, nem ismeri őket, és ettől néha megtorpan, elbizonytalanodik, és figyelni kezd, hegyezni az érzékeit, megpróbálja megérteni, mi történik, és egyszerűen nem látja meg ezeket a dolgokat, nem veszi észre, nem érti, hiába figyel, és ettől olyan kristálytiszta lesz, olyan puha... Úgy érzem, ha mellettem van, mintha fénylene, ő pedig ragaszkodik hozzám valamiért, talán a tapasztalataimért, amit nem akarok neki átadni. Ő figyel engem, és én figyelem őt. Most is itt van, átjött beszélgetni, pedig egyébként nem nagyon szereti az embereket. Most már végképp nem tudom, hogy a tavasz leckébe küldjem-e, mert olyan ez a lány, mintha a bőrén belül lenne a tavasz, vagy a barátom leckébe, mert annyira szeretnék a barátja lenni.

Valószínűleg valamilyen iskolai teremben lehet, ahol a háttérben valamilyen gyermekrajt látszik, ez a pillanatkép, talán délelőtti vagy délutáni valamilyen beeső természetes fényben. A fekvő formátumú kép egésze egy borzasztóan erős élményt, minden tekintetben egy vitális, érzelmes és női élményt mutat, amiben akár a háttér, akár az emberi alak valós, konkrét, megnevezhető, tettenérhető információi szinte csak jelzésszerűek. Profilban van az arc, árnyékban van tartva a háttér, szürkében sejlik, nem részletgazdag – és mindez tudja azt létrehozni, hogy a női alak vörösesen ragyogó hajformája, és a játékosan pettyekkel teli kis női blúz külön jelentést kap, mert a személy konkrétsága csak jelzésszinten van jelen, maga a tartás, a gesztus és a nőiség kap itt egy nagyobb hangsúlyt. Ez a történet elsődleges lényege. Van még egy nagyon meglepő dolog, hogy miközben a kép középső tengelyében a vöröses hajkorona a megvilágított fekete-fehér pettyes blúz és a kar fényei uralják a középtengelyét a képnek, ugyanakkor ebből az egészből van annyira konkrét a kép, hogy érzékelhetjük és jól láthatjuk, hogy maga az egész test-gesztus és a mozdulat az balra kifelé tekint, egészen radikálisan a kép széle felé, és ez ad egy furcsa ritmikát a képnek. Ugyanakkor azon nagyon bizonytalankodom és gondolkodom, hogy a kép felső vízszintes szakaszának a vágása, az biztos, hogy helyénvaló-e? A vöröses hajkorona és a koponyatető vágása... valahol két döntés között érzem a megoldást, vagy ennél még szűkebb kivágást lett volna érdemesebb, még jobban erre a haj és hátfény rendszerre koncentrálni, és még drasztikusabban vágni a felső részből, vagy klasszikussá tenni, és meghagyni a szép fejformát. Az biztos, hogy nagyon szép és jó, ahogyan az alkotó meglátja a reflexeket ebben a sötétebb tónusú állkapocs-nyak-ajkak-állgödör hangulatban, mert ettől az egész olyan, mintha a festői kezelésben szinte rutinszerűen, egy-egy kézmozdulattal jelezve lenne az egész fej, az egész archoz kapcsolódó rész, mintegy kimondva, hogy de engem nem ez érdekel, odatettem az üzenetemet, de engem nem ez érdekel, mindaz az izgalom, ami a haj játékosságában, bájában, érzékiségében a fény játékából összejön - szőke.
   Nagyon szeretem ezt a képet, mert egy olyan pillanatot mutat az alkotó, amiben nagyon ritkán van szerencsénk részesülni. Abban a kicsit meglesett, kicsit titkolt, vágypillanatban, amikor valakit úgy figyelünk meg, úgy válunk a történetének a részesévé, hogy abban bennevan egy csodálat, egy mindenféle ítélettől mentes szerep, ez a pozíció, amikor nem akarjuk birtokolni, nem akarjuk átalakítani, a képünkre formálni azt a személyt, aki a figyelmünk tárgya, hanem egyszerűen csak át akarjuk érezni, csak a részese akarunk lenni, egy környezetben lenni vele, nagyon érdekes, hogy ezekhez az érzésekhez nemcsak képi lenyomatok tudnak tartozni, hanem olyan élmények, amik illatokat, tapintásokat, hangokat is rögzítenek. És ennek a pillanatnak a rögzítése az, ami fontos számunkra. Nekem ez a fontos ebben a képben, mert nagyon ritkán adjuk át magunkat, nagyon ritkán merjük átadni magunkat ennek a fajta szemlélődésnek. Nekem ez a kép legfőbb erénye, hogy az alkotó volt olyan bátor, hogy megossza velünk ezt az élményét. Én ezt nagyon köszönöm, és három disznósnak gondolom. (szőke-hegyi)
értékelés:

Nagyon szeretem ezt a képet, pontosan azért, mert a régi tükörforma, a függöny, a sarok, ez egy kuckójelleget ad az egésznek, de a tükör fátyolossága és minden hoz egy fura szecessziót, ami ettől a picit nagylátószögű optikától is él. Ugyanakkor én a kép alsó sarkában pont a tükör íveit, ami felteszem ismétlődik mint ahogyan a jól látható baloldali részen, ez a bal alsó ív nagyon jót tenne a képnek, ha látható lenne. Elsőre nekem olyan volt ez a kép, mint egy régi Duna tévé, ami egy hasonlóan fura, sejtelmes adást közvetített annó, ami nekünk a világot jelentette. Szóval én ezt kellően szeretettelinek, kellően érzelmesnek érzem, bár jó lett volna, ha ott a dunyha körül akár egy meztelen férfitest vagy kikandikáló női láb, mintegy szignózta volna az üzenetet. Én még egy dolgot kérdeznék a Verától, mert az elmúlt képeinél mindnél ugyanazt a problematikát vélem felfedezni, és ez az élesség. Semelyik képen sehol, semmi nem éles. Hogy a fényképezőgéppel van valami probléma, vagy esetleg a mással, mert én is nemrég szembesültem azzal, hogy szemüveget kell hordanom olvasáshoz, van ilyen... (szőke-hegyi)
értékelés:

Alapvetően a tükröződés, ami sok-sok féle asszociációból – hiszen a címadás is efelé mozdul el – táplálkozik, akár a magyar kártya fordított figuráit is jelezhetné, amihez képest ez természetesen egy további lépés van, hiszen láthatjuk, hogy az alsó kép nem azonos a felső tükörképével. Nagyon is nem azonosak. Az alsó és felső világok nagyon is nem azonosak. Egy picit ha az egyiptomi grafikákat, és a képzőművészeti világot behívhatnánk ide, nagyon érdekesen hív be valamilyen furcsa szemformát, szemközelit, ahol a két figura a világítótoronnyal és a háttérben az ég kékjével egy szem tükre is lehetne ez az egész asszociáció. Eléggé pontosak az alsó világ-felső világ párba állított viszonyai, ahol úgy tűnik, hogy ha az ember próbálja ezt a képet behatóan – akár fejre is állva – figyelni, a felső világ egy szürkésebb tónusban tartja az emberi alakot, megerősítve ezzel a világítótoronnyal, addig az alsó világok mezői, az emberi alakon, formán látható fények sokkal világosabbak. Így az alsó-felső világ párbaállításában több pozitivitás van az alsó régióba elhelyezett üzenetrendszerre, majdhogynem ez az alsó, világosabb szegmens folyamatosan nyomja ezt a borongósabb felső világot, miközben színeiben, hangulataiban, szórt fényeiben világosabb – de fejreállított ezen a képen. Még ennél is egyszerűbben fogalmazva, ez a fejre állított világ itt nem a jelent jelenti, hanem a múltat, és az a világ, ami a talpára van állítva, elég borongósan jelentkezik. Minden, a festőien használt talán földutak, de itt csíkok, és szempillák, és különböző hasadékok, minden jobbfelé mutat, és ez a picit jobbra dekomponált, összeillesztett, tükröződős játék ez nagyon jól bemozgatja a képet. Tehát a kép kompozíciós rendjével egyetértek, és üzenetrendszerében is úgy érzem, hogy érthetően tudjuk fogadni, őszintének is tűnik mindez; de azt mondom, hogy ezzel a talpára és fejre állított világgal az alkotó foglalkozzon tovább, és önmaga számára, egy gyóntatóerőként használva a képzőművészetet, hogy ezt magának vissza tudja fordítani. Ennek szerintem egy lehetősége van; még több munka, még több beszéd a képzőművészet nyelvén. (szőke)
értékelés: