Kedves portrét látunk, mindazzal együtt, hogy az idő múlásáról beszél a kép, de mindezzel együtt a szeretetről is. Attól függetlenül, hogy az idős kor milyen jeleket, és milyen nyomokat hagy az ember arcán, megmaradnak azok a gesztusok, amik igenis fontosak. Még akkor is, ha Jucika néni a portré elkészítéséhez nem készült nagyon neki, nem tette be a protézisét, nem csinált valami extra kontyot a hajával, talán ettől válik az egész őszintévé, és keresetlenné. Amire figyelnék, az a háttér. Nagyon jó a játék azzal, hogy háromféle szürke tónussal dolgozunk, de akkor nem szabad ennyire szűkre vágni a képet, kicsit többet kell adni a háttérből, hogy ezek a ritmusok jobban tudjanak érvényesülni. Egyébként szerethető kép, bár tőlem távolabb áll, hogy ennyire naturálisan ábrázoljak egy portrét. (hegyi)

Akárhányszor megnézem ezt a képet, ami a varázsablakban visszatükröződő fényjelenséget és felhőket illeti, mindig azok a régi amerikai tévék jutnak eszembe, amik nagy fadobozok voltak, viszonylag pici képernyővel, és talán 2-3 tekerő volt a képernyő aljánál. Az élmény ez, még akkor is, ha ezek még akkor fekete-fehér tévék voltak. A leleményesség ezekből is színes tévét tudott csinálni azzal, hogy különböző fóliákat ragasztottak a képernyő elé, és akkor volt kék ég meg zöld fű. Igaz, hogy mindig kék volt, meg zöld, a riporter haja is kék volt, meg a pólója zöld, de kicsire nem adunk. A kép két részből áll. Az egyik része viszonylag jól dekódolható helyzet: a garázsablak. Ha ezzel kezdek el foglalkozni, akkor nem biztos, hogy a varázslatos szó jut elsőre eszembe, még az is lehet, hogy ebben nekem több a thriller-élmény, mint a varázslat, de mindenképpen vonzó, nagyon figyeli ezt az ember. Ennek ellenpontja a kép másik oldala ahol gondolom, ennek az épületnek lehet a folytatása, nagyon sötétben van tartva, valami növényzet is van ott, és az egy másik titok. Olyan, mintha ez a két rész feleselne egymással, mintha két történetet mesélnének: az egyik a jó történetet, a vidámnak tűnő történetet meséli el, a másik a kicsit ijesztőbbet. Azáltal, hogy ez a kettő egy képen szerepel, a feszültség is erős. A mostanában beküldött Vera-képek közül nekem ez a legizgalmasabb kép, pontosan attól, hogy folyamatosan, dinamikusan mozgatja a szemet. Figyelek arra, hogy ki fog előugrani a háttérből, várom, hogy mikor nyílik ki ez az ajtó, és mozdul el ez a nyugalmat sugárzó felhő, és kit és mit fogok meglátni az ajtó mögött. Izgalmas, köszönöm. (hegyi)

Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy két történet úgy másolódik egymásra, hogy mégis megmarad a kohézió. Látunk egy kezet, egy ujjat, amelyik tart egy kis virágot, nem tudom, hogy ennek mi a neve, de nálunk is tele van velük a kert, nem túl hosszú életű virágocskák, de nagyon kedvesek. Számomra a tavaszt ezek a virágok jelzik leginkább azért, mert annyira elütnek színben és formában a fű zöldjétől, hogy sokkal inkább észrevehetőek távolról is, mint egy ibolya például. Ez azért fontos, mert egy olyan időszaknak a lezárása az ember életében a megújulási periódus, amikor számot vet a hiányokkal, és azzal, hogy mi történt az alatt az időszak alatt, amíg a természet megújult. Ez a megújulás akkor is benne van az emberben, ha városi környezetben él, és az összes szertartása, ünnepe erről mesél. Ez az egyik irány, amit én a képben felfedezek, és a másik az a torzulás, ami a fölső részen mutatkozik. Lényegtelen, hogy mi a technikai megoldása ennek, a fontos az, hogy a tárgyiasságot milyen eszközzel szünteti meg az alkotó. Akármennyire is szokatlan ez az eszköz, de érvényes. Roncsolásnak is mondanám, ugyanis a főszereplőt elég rendesen nyakonvágja, és ezzel némi ironikus zárójelbe is teszi: ő a címszereplő, a kis virág, és mégis a hangsúly nem rajta van, ő csak egy érzelmi függönylibbenésen átszüremlő forma. Ami nagyon határozottan jelen van, az a hüvelykujj. Tessék megnézni a körömlakkot, az ujjat, és az egész helyzetet, hogy mennyire kiszolgáltatott és mennyire esendő. Ezzel együtt megvan a párhuzam is, mert ez a kis virág is, ahogy áll a kertben ugyanolyan kiszolgáltatott, nincs sok esélye a túlélésre, és mégis ezzel nem nagyon törődik, mutatja magát a kertben. Ennél az ujjnál is ez az érdekes, hogy ott van a sors, ott van a kor, ott van a tevékenység, az üzenet is, mert ez nem egy gyerek ujja, itt mindenféleképpen egy érzelmi visszacsatolásról van szó, de ha valamit vállalok, az ez, a kisvirág csak a felütés. Ezt én többrétű üzenetnek gondolom, de ez az az üzenet, ami számomra megfogható, amihez közöm van, hiszen lássuk be, nem véletlen, hogy ha sztereotip megközelítésként elfogadjuk, hogy a margarétavirág a főszereplő, akkor az a roncsolás, ami a kép felső részén van, őt löki ki a színpadról, és helyébe lép az ujj. Emlék és valóság, tárgy és annak gondolat lenyomata. Egyébként ez akár első lecke is lehetne, miközben a gyerekkor is egy jó üzenet. A többieknek mondom, hogy nekem ez egy három csillagos kép. (hegyi)

Azért érdekes ez a kép számomra, mert körülbelül 25 évvel ezelőtt készítettem egy nagyon hasonló fotót, igaz az fekete-fehér volt, és azon egy veréb ült, ugyanígy két drót volt, és valamiért én ezt nagyon izgalmasnak tartottam, hogy kompozícióban hogy lehet megoldani, mint üzenetet. Akkor szembesültem azzal a problematikával, hogy az ég olyan ellenfényt produkál, ami miatt nehéz a formán túl plasztikusan ábrázolni a madarat. Ennek a képnek egy nagyon nagy erénye az, hogy sikerült ezt a plaszticitást megőrizni. Hogy milyen madár, én nem tudom, ehhez nem értek, de az a jó a képben, hogy úgy van ábrázolva, mint bármilyen más portré szereplője. Ez egy dekomponált kép, hiszen a portré alanya kifelé néz a képből, és arrafelé van kevesebb a kompozícióból. Jók ezek az átlós vonalak is. Talán annyit kompozícióban mondanék, hogy a kép fölső részéből valamennyit vágtam volna, és a kép jobb oldalából is, azért, hogy egy picit följebb kerüljön az egész, mert most nagyon lent van. Nem maga a madár, hanem a második vonal húzza lejjebb, súlyban kicsit lejjebb ereszti annál, ami optimális lenne. Ami az üzenetet illeti, érdekes aspektus, hogy egy darab ilyen madár van ezen a képen, mert ez nekem mindenféleképpen az egyedüllétről szól, miközben a remény is benne van, az a remény, amit a madár gesztusa mutat. Nem egy megadóan tűrő, meditatív pózban van ez a kis állat, hanem figyel valamerre a képhatáron kívülre, és az ember várja, hogy egyszer csak a párja berepül a képbe. Ez a dinamikája ennek a képnek. Nagyon kevés eszközzel dolgozik az alkotó, és ez nagyon jót tesz ennek az ügynek, mert egy nagyon tiszta üzenet. Mondhatnánk azt, hogy ez semmi, csak egy madár a dróton, de mégis azt gondolom, hogy ez egy jelentős megfigyelés az ember szempontjából. Szerintem az állatok közül a madarakkal a legnehezebb kialakítanunk a viszonyunkat, mert repülnek, magasan vannak, nem lehet őket megsimogatni, nem lehet velük testi kontaktusba kerülni, ebből kifolyólag nagyon távoli ez a barátság, ez a figyelem. Ez nem teszi nagyon könnyűvé a gesztusok ábrázolását, de ennél a képnél ez sikerült. Verával abban maradtunk, hogy ő nem kér csillagokat, ez egy régebbi megállapodásunk, nem tudom, hogy még így van-e, de akkor most valamit kipróbálok, aztán legfeljebb mondja Vera, hogy ez neki nem tetszik: a többieknek mondom, hogy ez egy három csillagos kép, de nem kerül oda a csillag a kép alá. (hegyi)

Valami kifacsart, természetellenes módon egész életemben úgy éreztem: közöm van a tengerhez. Pedig nem volt.

Kifejezetten örülök annak, hogy a Vera megmutatja nekünk a játékos oldalát is, hogy tulajdonképpen itt egy olyan trükköt alkalmaz, ami elgondolkodtatja a nézőt és ahogy olvastam a hozzászólásokat sikerült is csőbe hűzni az embereket és ez kifejezetten jó és tetszik az, hogy ő egy ilyen játékkal elkezd foglalkozni. Nagyon jót tesz – ez az egy szó jut eszembe – nagyon ráfért Verára ez a játékosság, ugyanis ez ad egy dinamikai tartományt a munkáknál, hogyha az ember mer játékos lenni. Nem azt mondom, hogy minden képet el kell viccelni, nagyon nem, de az fontos, hogy az ember megtalálja azokat az utakat, azokat az irányokat és felfedezze ezeket magában, amikben a játékosságban van helye. Kompozícióban is nagyon tetszik ez az egész. Van egy statikus helyzet, a szereplő nagyjából a kép közepére van komponálva és ezt megbolondítja egyrészt azzal, hogy ennek az autó motorháztetőnek a síkja és a horizont síkja dől és az is nagyon jó, hogy ezek a pampafüvek vagy nem tudom minden hívják ezeket, amik itt a parton vannak és azt autó tulajdonképpen jobbra-balra billegteti ezt az egész történetet. Tehát hogyha ez nem lenne a képen, akkor ez egy statikus történet lenne lényegesen kevesebb mozgással és ez a mozgás nagyon fontos, mert ahogy a kép be van mozgatva ezekkel a képalkotó elemekkel, úgy válik egyre erősebbé az a fajta próbálkozás, ami a mozdulatban látszik, amikor az ember hideg vízbe dugná a lábát és akkor ott kísérletezik, hogy fog-e ez sikerülni, vagyok-e elég bátor ahhoz hogy mondjuk a 10 fokos vízbe bele tegyem a lábam. Nekem erősen hoz emlékeket is, amikor elmentünk a Duna partra Szentendrénél és az ember azt mondta, hogy na már itt a tavasz és itt a nyár, belemegyek a vízbe, már csak azért is, hogy lelkileg erősítsem magamat abban, hogy vége a télnek. Persze baromi hideg volt, és az embernek ott rögtön a parton, ha őszinte akart lenni magával, akkor azt mondta, hogy elment a bátorsága az egésztől, és nem fogja ez a játékot végig játszani, de hát ott voltak a barátok, le kellett győzni ezt a fajta félelmét. Nekem benne van ez a képben, benne van ez a fajta bizonytalanság, kérdés, kétkedés, félelem a gesztusban, és ezt, ami egyébként egy statikus helyzet lenne, ezt mozgatja meg maga az, hogy a horizonttal, kvázi a víztükörrel, az autóval és a füvekkel van egy játék, ez mind-mint erősíti a képi üzenetet. A leirat is fontos. Igaz, hogy ez nagyon áttételesen van ebben a képben benne. Azon még egy picit dolgozni kell Verának, hogy amit a leiratban nagyon pontosan, erősen és precízen megfogalmaz és tulajdonképpen minden leirata mese – jó értelemben véve, nem kitalált történet, hanem egy nagyon fontos elbeszélés saját magáról – nem mindig ugyanilyen koncentráltam fogalmazódnak meg a képein. Tehát most még úgy érzem, hogy néha ezek a leiratok valamivel talán erősebben sikerülnek, mint ahogy az a képen megjelenik. Ennél a képnél – hát én persze nem tudom, mert nem vagyok ott, nem tudom kié az autó és hogy Verának mennyire lehetett ebbe beleszólása – ha az autó, amit tükörnek használ közelebb megy a parthoz, a valós parthoz, ahol a háttérben ott meg lehet sejteni a tengert, akkor az azért izgalmas, mert van egy kettősség előre-hátra a térben mozogva is egy játék. És akkor ez a valami közöny, hogy háttal vagyok és nem a tengerbe dugom a lábam, hanem az autó motorháztetőjénél játszom el ezt az egész történetet, ez még érthetőbbé, még erősebbé válik. Nincsen csillagocska, de csak így tovább! (hegyi)

Ezzel arra a kérdésre keresem a választ, hogy meg tudom-e mondani, ki vagyok én. Hogy valaki más tudhatja-e, ki vagyok én. Hogy vagyok-e valaki.

Ahhoz, hogy közelebb jussunk a kép megfejtéséhez, válasszuk külön a verbális üzenetet és a képit. Bonyolultabb kérdéssel foglalkozik a kép címéből elinduló leirat, ez a mankó úgymond a kép értelmezéséhez, vagyis a kép illusztrálja ezt a leiratot. Ahhoz, hogy valakiről meg tudjuk mondani, kicsoda, információkra van szükségünk. Hogy ezeket az információkat honnan merítjük, beszélgetésekből, testkommunikációból, megérzésből, hallomásból, vagy ezek keverékéből, az egyéni, és a megfigyelőtől függ. Tehát nincs vegytiszta megismerés. Az önmegismerésnél pedig épp az a nehézség, hogy nincs biztos fix külső pont, amihez viszonyíthassuk magunkat, vagyis még az se biztos, hogy ha ez a pont saját magunk korábbi helyzete, az bármihez is biztosan közel vihet. Ezért elvileg a kérdésre a válasz nem, viszont az élet a gyakorlatban mindig hordoz közelítéseket, amikor valami ok miatt úgy döntünk, hogy a meglévő információkészlet elég, hogy következtetéseket vonjunk le. Az lehet a helyes út, ha a kérdést újra és újra feltesszük, és ha lényegi változást észlelünk, akkor azt elemezzük.
   A fotó mindezt azzal illusztrálja, hogy a modell egy törött tükörbe néz, így a mozaikkép is a fenti okfejtést támasztja alá, van ami többszörözve jelenik meg, van, ami elcsúszva és van, ami nincs a képen. Két bizonytalanság van a képen, ami a nézőt is bizonytalanná teszi. Az egyik a szín, a barnított színvilág, ami archaizál, ami annyiban más, mint a fekete-fehér, hogy azzal hogy szépia felé lévő színt használ, esztetizál, vagyis a fekete-fehér konkrétságát, dokumentálást is hordozó jellegét gyengíti, szépíti, idealizálja. A másik maga a kompozíció, ami azzal, hogy jeleket hagy meg a környezetből, értelmezni kényszeríti a nézőt ezeket a jeleket, a maga nyelvére próbálja fotdítani, miközben ezek a jeltöredékek most nem adnak az üzenethez hozzá. Ha ugyanezt az autó belsőt úgy fotózzuk, hogy közben a táj, főleg az út is rákerüljön a háttérre, akkor egyből értelmet ad ezeknek a képalkotó elemeknek a jelenlétére az, hogy az út is kapcsolódik ehhez a filozófiai rendszerhez. Most ez a centrális kompozíció részben jó dinamikát ad a töredezett tükörnek, de a vágások és a környezet ezt a dinamikai ellentétet csökkenti. Mindazonáltal a kép jó kép, és ahogy megegyeztünk, nem mondok disznót. (hegyi)

Visszajöttem, és előröl fogok kezdeni mindent. Megváltoztam, és ezt el akarom mesélni, bár nem értem én sem. Ezzel a képpel azt kérdezem, vajon mi az én részem, és mi marad le, és ha lemarad, akkor a részem marad-e, vagy csak egy nyom, vagy egy jellegtelen kis piszok. Szóval az a kérdésem, hogy mit mos el az eső.

Itt egy olyan elemzést, vagy egy hozzászólást szeretnék most tenni, amelyhez van egy zárójeles megjegyzésem is, hogy a Vera újból itt látható képei az ő kérésére nem fognak pontot kapni, ugyanakkor megbeszéltük, hogy szeretné, hogyha ezeket a szubjektív megközelítéseket az ideérkező képek kapcsán elmondanánk, úgyhogy ezt kérném mindenkitől, hogy fogadja el. Nyilván ettől függetlenül a hozzászólások, kommentárok, azok mind segítik ezt a fajta munkát, csak az volt az alkotó kérése, hogy citromdisznócskák ne kerüljenek az adott házi feladatok mellé.
   Egy talán asztallap, vagy valamilyen töredezett felületen, esetleg egy női kozmetikai tükör, vagy valamilyen kis kézben elférő tárgy látszódik a képen, ahol hát a téma arra utal, hogy vízcseppek tükröződhetnek ezen a retikültükrön, és egy ilyen nagyobb zsírosabb hüvelykujj foltocska is van ott középen, ami ott éktelenkedik. És ezek a vízcseppek az üvegfelület vastagsága miatt életlenek, duplikátként jelentkeznek, ez kicsit hatásában hasonlatos ahhoz, amikor a hosszú expozíció miatt elmosódnak a körvonalak, és hogyha megint Bergmant idézzük itt a tükör által homályosan, hogyha a tükröt mint egy furcsa, másik térbe nyíló mágikus szerkezetet nézzük, akkor a kép eléggé puritán tárgyi világában az ovális körben látható rendszer és minden ami körülötte van és natúr, az két szegmensre bomlik. Abban nem vagyok biztos, hogy önmagában ez a kettős párhuzam ez kellően erős egy üzenethez, de olyan ez, minthogyha talán egy kérdésként is fölvetődne, hogy vajon mit kezdhet a néző egy egészen lecsupaszított képi jelzésrendszerrel. Mert közben ez a kép nem egy absztrakt kép. Tehát valós a tükör, valósak a vízcseppek, valós a deszkafelület, valósak az árnyékai, de mégiscsak nagyon puritán, nagyon egyszerű jelekkel egy képkerettel és egy ovális formával dolgozik az egész rendszer. Színvilágában pedig mindez visszafogott, fád érzést mutat. Nagyon nehéz megközelíteni mindezt, mert az első lecke, portré arc nélkül házi feladatra érkezett az alkotótól és csak az ad segítséget, hogy tudjuk az alkotó nevét és ebből sejtjük, hogy ez egy női létezéshez használatos tükör lehet, csak sejtjük, hogy az ujjlenyomat talán a tükör gazdájától származik és minden mást is elég erőteljes munkával kell hozzáképzelnünk mindahhoz, ami kiadhat egy üzenetet. És ilyenformán azt kell hogy mondjam, hogy az első lecke portré arc nélkül kategóriájára beküldött kép most, az egy kettős feladatrendszerrel dolgozik. Az egyik érzésem szerint az, hogy küzdjetek meg értem, közelítsetek meg, fejtsétek meg a zár kódját, majd akkor bentebb léphettek és láthattok mást és bővebbet, másrészről pedig az vetődik föl bennem, hogy vajon az alkotás amennyiben nem egy dadaista szemléletből közelítjük meg, egy alkotás, amely segíteni akar a nézőnek, kapcsolatba akar kerülni a nézővel, vajon mennyire kell, hogy megtegye ezt a dekódolást, ezt a belső – talán furcsa lesz amit mondok – öncélúságot. Ugyanakkor én úgy érzem, hogy a feladat szempontjából szerintem inkább a döntés bizonytalansága okozza ezt, amit lehet érzékelni a képnél. A döntés bizonytalansága pedig az, hogy önmagam számára, mint alkotó nem döntöttem el, hogy vágyom a nyitásra, vagy folyamatosan egy zárt rendszeren keresztül akarok megfigyelni. Ez a kettő pulzál, vibrál véleményem szerint ezen a képen, és abban a pillanatban, hogyha alkotói szempontból ehhez döntés születik, akkor tisztulni fognak ezek a viszonylatok, Most lenne az, hogy adnék citromdisznót, de hát megígértük hogy nem, úgyhogy pont. (szőke)