Azért azt lehet látni, hogy a fotós az egy nagy varázsló. Mert a kisgyerek azon túl, hogy megkapta ezt az ajándékot, és ott van a fényképezőgép a Vera előtt, azért nagyon közel engedi őt. Nem ez a kérdés. Látunk itt több szereplőt egy térben, a kamera objektívje, és a mélységélesség megválasztása, a kompozíció, minden szétválasztja ezt a történetet kétfelé, az egyik az a háttérben zajlik, ahol könyvet nézegetnek, beszélgetnek a felnőttek, és egy másik történet, ahol azért az alkotóból is látunk pár lábujjat, és a kisgyerek vele foglalkozik, illetve ők egymással foglalkoznak, hiszen felkeltette az érdeklődését, és így együtt alkotnak egy másik kört ahol kettejük vannak. Tehát elválik a felnőttek világa, ahol felnőtt dolgokkal foglalkoznak, és a gyerekek világa, aki kezében ezzel a repülővel és kezében ezzel a kamerával és a gyerek nem a repülővel foglalkozik, és a fotós nem a kamerával foglalkozik, hanem bizony egymással foglalkoznak, és a maguk mesetörténetével foglalkoznak. Mert azért azt valószínűnek tartom, hogy a Vera nem a szeme elé emelt géppel csak azzal volt elfoglalva, hogy most mit hogyan, hanem itt volt egy személyes kommunikáció, mesélt, mozgott, beszélt, mosolygott. Nagyon erős, hogy ez a torzítás, amit a fényképezőgép létrehoz ez a testet kicsivé és jelentéktelenebbé teszi, a fejet nagyobbá és felénk húzódóvá, de nem torzan, viszont az arányokat eltolva, a hangsúlyt odahelyezve, és így az arcon megjelenő gesztusokra viszi a hangsúlyt. És ebben segít ez a parketta is, ami mindent feltol ide. (szőke)
értékelés:

Igazából a fraktálokról azt tudjuk, hogy a számítógépekkel generált, öngerjesztő formák a fraktálok. Valójában a valós elődjei a természeti jelenségekben kereshetők meg elsődlegesen, a csigáktól a felhőkig, a természet az, ahol előfordulnak, pl. a kristályok használnak fraktálokat [csak érdekességképpen mondom, hogy az Internet maga az egy tökéletes, komplex fraktálstruktúra a matekos szociológusok szerint - a szerk.], az ős-alapképletekben ez ott van, és ezért érdekes a Vera képe, mert ő talált egy olyan akácfát, aminek a levelei átvilágítva meg megvilágítva tényleg egy ilyen koncentrikus geometrikus formát adnak. Én szeretem még ezeket a kacskaringókat, amik az ágak, ezt a kupolaívet ott, és ez a fraktáljelleg is a többi, életlenben tartott dologgal együtt jön ki, tehát azok az ismétlődések itt kezdenek el mozogni, azaz egy nagyon jó meglátás a kép. Itt hogy ha megint lehet adni segítséget, ha már szecesszió, akkor Alphonse Mucha képei, ahol a geometrikus formák, növényi indák, ornamentikák, a plakátfestészetében ezek nagyon szépen jelennek meg. (szőke)
értékelés:

Én azt gondolom, hogy ezekből az utcákból, szűk középkori valóságokból egy egészen komoly virtuális várost összehozhatnánk; a Vera követi azt a határozottan működtetet vonulatát, hogy megpróbál naivan, vizuálisan rácsodálkozni a külvilágra, és itt az izgatja különösen, hogy két sokemeletes régi épület között itt kikukkant az égetően fehér ég felé ebből a környezetből, amiben mi mozgunk, és az a képválasztása, amit elküld nekünk azzal is játszik, hogy olyan szinten zsugorít és választ el fényfolt és falfelület a dolgoktól, hogy a kép baloldalán azokat a nyitott ablakokat eltüntetnénk és nem látnánk a kép címét, akkor nem biztos, hogy nézőként rájönnénk, hogy itt régi épületeket látunk alulnézetben. Megmutat tehát egy olyan perspektívát, ami nem a megszokott tradícióink alapján működik. Amit én tennék, az az, hogy a kép baloldalán egy picit az elvágott zsalugáter, vagy felül a félbevágott zsalugátert kompozícióban nyithatóvá lehet-e tenni, vagy picit szűkíthető. Nekem egy nagyon fontos üzenete a képnek az, hogy ugye két épületet látunk, és az egyik az egy pusztulófélben lévő, a másik meg egy viszonylag jó állapotú épület, és ő a pusztulót választotta hangsúlyosan, kétharmadáig nagyobbra, mint a másik, újabbat, tehát nem az ég érdekli, nem az ami az új és szép, hanem a kettősség, de úgy, hogy a pusztulón van a hangsúly. De azért az is ott van, hogy a kép címe az a kilátás, és hát itt nincsenek jó esélyeink a kilátásra, azért valljuk be erről a képről, és sok minden ott van ebből az alkotói üzenetről. És ha ez így van, ha ez akar az üzenet lenni, akár azzal is, amit a Zsolt mondott, akkor én még határozottabban csinálnék valamit a baloldallal. Nyitnám vagy szűkíteném, de pontosabban kellene fogalmazni; ott fentről jön le a fény, itt lenn szaladgálnak a picimicimackók és pont. Picit pontosítanék, ezért két disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egy talán napozóágy egy terasz, ahol lehetünk, és nyilván a tükör arra a torzulásra utal, ami a kép baloldalán a haj mellett látható, lehet, hogy az alkotó egy tükörből fényképezett. Itt ha a felső záró világoskékeket mint záróelemet tekintem, akkor egy ízig-vérig home-fotót látunk, annak minden dekomponáltságával. Most a középpontban női haj, homlok és a kis hajcsatok amik a tincseket összefogják a főszereplői a képnek, és a kép alsó szakaszában női szemek, szemöldök, máshová tekintenek, nyilván a tükröződés miatt a kompozíciót figyelik, hogy az hogyan áll össze. Miközben ez egy izgalmas utazási üzenetnek tűnik, pont az alsó szakasza nem eldöntött, hogy miért, mennyit vág le a képből az alkotó, miért pont ott vágódik, ahol. Itt a szemöldök alatt az orrcimpa még éppen látszódik, de már nincs benne az ajkak. Az optika torzítása miatt is a fejtető és a haj a főszereplője ennek az üzenetnek, ugyanakkor az erős nappali fény a fejformának nem ad különleges tónusértéket, és egy kicsit hezitálva, hajreklámszerűen látszik a fejtető. Nem érzem olyan erősnek a belső érzelmi átélését ennek a képnek, olyan, mintha kamerapróbálgatás lenne vagy magamról készített képek próbálgatásai közül egy kockát látnánk. Én ezt visszaadom ismétlésre. (szőke)

Ha a képet az előző képpel hasonlítjuk össze, akkor ennél a képnél már igenis ott van a nőiesség (Hegyi), de még érzékibb (Szőke), az előző leckéhez viszonyítom, és ott sokkal erősebb benne a gyermeki vonal (Hegyi), de hiszen ez már a negyedik kép a sorban, és valósággal ível felfele benne a nőiesség, egyre érzékibb (Szőke). A töredékesen látható lábkulcsolással ugyanaz a zárkózott, elutasító póz valósul meg, de amíg eddig egy viszonylag egységes hátteret láttunk, addig itt valósággal visz a comb felé ez a csempeszél vagy műkőszél, ilyen mozaikszerűen. És érdekes, hogy ezeket a ritmusokat itt viszontlátjuk, hiszen ez a kis horgolt csipkeszerű kiscipő és a talp tónusaiban, ritmusában ugyanazt hozza, mint ez a műkő felület. Nagyon erős, határozott ez a csíkozás, erős utalás, és nekem ez az 50-60-as évek filmjeit juttatja eszembe, ezt a Marylin Monroe, Audrey Hepburn korszakát, stílusát, hangulatát. Szerintem ez háromdisznós kép. Én meg is változtatnám a címét: Audriné. (szőke-hegyi)
értékelés:

A képen azt a konzekvens stúdiummunkát látjuk, ami az alkotónál már hosszú ideje zajlik, egy egyszerűsített képi rendszerben a női test lényegét próbálja az alkotó már jóideje elkapni. Egy belső utazáson vesz részt, és folyamatosan az a létállapot jelenik meg, ami látszólag meglepő, hiszen listaszerűen a képen egy mosott kavicsos felületet, térdtől lefelé két női lábszárat láthatunk, talán valami műtéti heg vagy sportbaleset nyoma is felfedezhető a bal térdnél, és látjuk ezeket a kedves kis balettcipőket, amelyek egyértelműen a gyermekkorra, Hamupipőkére és valami lágyságra, gyermeki létezésre utalnak. Ebből a távolságból, hiszen a fekvő formátumú képnek egy kis részét fedi le ez a forma, látható, gondolok itt arra, hogy az eddigi képeknél ez a kis cipő sokkal nagyobb történetiséget kapott, más arányban, máshogy hozva asszociációkat, üzeneteket. Ez a kép nagyon is erre a formavilágra asszociál hiszen más tárgyakat nem lehet felfedezni. A képnek így, hiszen nem egy fedett, akár őszi időszakban készült, zoknival, harisnyával, nadrággal fedett testrészt látunk, van egy határozott érzelmi, érzéki üzenete. Ha csak a XIX. század végére, XX. sz. elejére gondolunk, akár a képzőművészetben, akár az irodalomban, vagy ha akár még messzebb kitekintve is tudjuk, hogy vannak kultúrák, ahol az emberi test mások előtt történő megmutatása, legyen az akár egy arc vagy kéz, esetleg a lábak kivillantása nagyon is hivalkodónak, feltűnőnek értelmeződik. Bizonyos vallásokban ez szankciókat von maga után, mert a filozófiájukban az hangzik el, hogy a belső rendszerekhez képest ezek vágykeltőek. Ha csak a magyar történelembe, filozófiába gondolunk vissza, és megintcsak a XIX. század végét, XX. sz. elejét említem, akkor tudjuk, hogy a századelő hangulatában a csukló, nyak, boka mind-mind olyan érzéki erővel bírtak, amelyet az irodalom, a képzőművészetek feldolgoztak. Ez a mi szempontunkból azt jelenti, hogy arról a képi eszköztárról szeretnénk beszélni, hogy ez a fajta, régi időket idéző gondolkodás mindig asszociációkat erősíthet. Az asszociáció, amihez a befogadóra is szükség van, a befogadót is erősíti, hiszen a vágykeltés egy ilyen helyzetben, ha a befogadó épít hozzá történeteket, jövőbeli képeket. Egyszerűbben fogalmazva, a kép határa eltitkol, munkára késztet bennünket, a fényképezett női alak további szépsége kapcsán megdolgoztat minket, nézőket. Ezt azért is fontos megjegyezni, mert a jelenkori vizuális kultúra, és azon keresztül a filozófiai rendszerek folyamatosan nem ezzel a fajta szemlélettel dolgoznak, hanem azzal a kóddal, aminek általában az a végkicsengése, hogy az általad meglévő gazdasági segítséggel, nevezhetjük akár pénznek is, megvásárolhatod a tudást, a dolgok teljességét, azzal, hogy a vizualitás akár filmekben, akár képekben, akár termékekben mindent megmutat, mindent elédtár. Abban a pillanatban viszont, amikor minden rendelkezésre áll, elveszítjük a varázslatot. Ennek a képnek az érzékisége éppen abban rejlik, hogy részeiben közvetít egy üzenetet, a balra komponált ha más ezoterikus szemléletben nézem, a női oldalra komponált, ugyanakkor igazából obeliszkszerű, hosszú, nyújtott formán keresztül a nőiséget. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kép jobboldala ugyanakkor teljességgel a hiányra épül. Sok mindent fel lehetne itt vetni, hogy egy virágszirom vagy fátyol vagy bármi más ellentétpár emberi arc férfi, nő, testrész, bármit lehetne mondani, nincs ott nem jelenik meg a jobboldalon. Ezt adott esetben fel lehetne róni a kép egészének hiányaként, mégis azt mondanám, hogy ha az alkotó üzeneteit akarjuk megfejteni az alkotáson keresztül, hiszen nem képzőművészeti kiállítóterem vagyunk, akkor ez a kép az érzékiségén, az áldozatiságán – hiszen zártak a lábszárak – a nagyon puritán eszközrendszerén keresztül a magányról szól, és valamilyen fajta esendőségről, és a zártsága ellenére, mivel nincs más forma elhelyezve ezen a kompozíción, egy olyan kitárulkozásról szól, amiben ez az obeliszkszerű jelzés felkiáltójelként, hívójelként van jelen a képen, olyasformán, mintha egy filmes dialógban meg akarnánk fogalmazni, hogy ez a felkiáltójel, ez az üzenet arról a fajta magányról szól letisztítottan, hogy itt vagyok, foglalkozzatok velem, ez az én üzenetem. Három citromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Itt azt hiszem ismétléseket látunk, hiszen az alkotó már küldött be házifeladatokat. Sejtéseim vannak, hogy itt ezek a vonalak az üvegkazettás ajtó előtti csempe csíkok, az ajtó szegélyei, az alsó szegélyvonalak, tehát ezek a keresztosztatú egyenesek a vonalrendszerek megközelítése, a másik pedig ezek a kecses, de összezárt női combok, vagy a miniszoknya ívei, amelyek egy másik kategóriát jelentenek, hiszen itt hullámzó, sokkal könnyedebb, szabadosabb vonalformák találkoznak. Mivel ez az első leckére érkezett a kép, én inkább azt mondanám, hogy az emberi testhez kapcsolódó szövetanyagok játékára koncentrálnék, erre a furcsa pózra, de akkor azt mondom, hogy ez a szociósított, összerugdosott ajtófelület, és ez a konyhakövezet és az egész környezet igazából nem segíti a női test szépségét, erotikáját, izgalmasságát. Az a hármas osztat, hogy felül egy egész sötét felület, majd egy sárgás-szürkés tónus halad végig, és mindebben jelenik meg a kép alsó felén elhelyezett női test, ennek a játéka igazából zavarosan jelenik meg. Én kérném, hogy az alkotó ismételje meg a dolgot, mert nagyon izgalmas a kiválasztás, de zavarja a háttér azt a játékot, ami itt a női testtel működik, olyannyira, hogy bennem még az is felmerült, hogy ez akár két ujj, két behajtott ujj is lehetne, arról nem is beszélve, hogy talán egy neon furcsa megvilágítása van jelen a képen, ami ezt a bájt, ezt az izgalmat egy furcsa orvosi váróvá, vagy nem is tudom milyen, keseredett, fád hangulatúvá teszi, miközben hát valljuk be, igenis van ebben izgalom, ahogy valaki egy olyan döntést hoz, hogy a saját testét így, ilyen formában tárja elénk. De a színek, a környezet folyamatosan dehonesztálja ezt az egész állapotot, és én hajlandó vagyok elfogadni, hogy ennek van valami oka, de a formajegyeket nem tartom konzekvensnek ehhez, mert a kép nem tisztán, kimondhatóan a nőiséggel való küzdelemről, a szexus elfogadás vagy nemelfogadásának megmutatásról szól, hanem ilyenformán a színek és formák miatt zavaros. Tehát én azt javasolnám a Verának, hogy ha lehet, ugyanebben a kategóriában, ugyanebben a pozícióban, a szoknyával, lehet azzal játszani, a combokkal is, összezárni, keresztberakni, széttárni, elhajtani, szorítani – rengeteg testkód van, amivel lehetne itt dolgozni. Tehát egy jó utat indított el az első lecke témakörében, és én megadnám az egy disznót, de azt mondom, hogy ismételjen, és legalább egy harmincképes házifeladatot küldjön el nekünk, amiből aztán ha úgy látjuk, akkor ennek a munkafázisát végig tudjuk nézni. Azért is mondom ezt, mert az alkotótól nagyon sok munkát láttam már, azt gondolom, hogy vannak olyan minőségek amik egészen csodálatosak, tehát az eddig látott anyagokból mondhatom, hogy jó az irány, mélyülj el benne, ne legyen csuklóból kirázva egy munka. Tehát egy disznó, és nagyon várom a képsorozatot. (szőke)
értékelés: