Anita sokszor - és ezt fontos dolognak tartom, hiszen sokat kritizáljuk - áll neki újragondolni a munkáit, és ennek én nagyon örülök. Érdekes kihívás az ahogyan ezzel a rafia vagy valami szárított anyaggal a test találkozik, védelmezően, mint egy Masaccio-képen Ádám és Éva kiűzetése a paradicsomból, ez egy elég híres kép, amin a reneszánsz után az egyház újrafesteti az intim testrészeket, amik egészen addig a híres festő munkájában fedetlenül és esendően ábrázolja Ádámot és Évát, tehát ott a kettős emberi alakoknál hasonlóan ezt a kicsit előrehajló pozíciót láthatjuk. Sőt, talán még az arcot is, ami hasonlóan mozdul ki. De amíg a Masaccio-féle festményen ennek a testkódnak látjuk a teljes motívumkörét, itt a kép baloldalán a jobb felkarba belevág a keret, és az Anita behajol ebbe a kompozícióba. És itt, ennél a szituációval az fedetlen emberi test védelme az, amire ez a növényi anyag felhasználódik, mintegy védekezésként, mintegy ruhaként. Ez egy érdekes jelzés, hogy megmutatom magam nektek, de mégis védekezek előttetek. Ugyanakkor attól, hogy a tekintet nem felénk irányul, nem az arc, hanem a szem, tulajdonképpen olyan az egész, mintha egy városi műteremben egy beállított fotót látnánk éppen, ahol T. Dezsőné elkészítteti a fotóssal a családnak a képét. Talán jó lett volna a tekintetet felénk mozdítani, és én még tovább játszanék ezzel a történettel; ha van még az a tér, a tengerihántás, ha jól sejtem, hogy ez egy pajtában van, akkor ebben egy picit elbújnék, és egy picit többet adnék a test és a csuhé kapcsolatából, és ha már az ágy házi feladatra érkezett ez, akkor ebből a szituációból nem következik a békességes, puha ágyam a csuhéhegyek, amit ott sejteni is lehet a háttérben. Természetesen tudom, hogy csupasz testtel az a száraz csuhé nem egy szórakoztató dolog – de ha már az ágy leckére érkezett ez a kép, kénytelen vagyok ezt elmondani, ahogy a test formáinak csonkolását is. Tehát egy disznó, és esetleg ha tud még, akkor ezzel még foglalkozzon. (szőke)
értékelés:

"Sokat tud az én kezem,
sokat tud az ujjam,
benne mindenféle régi
s mindenféle új van."
Szabó Lőrinc

Tőle tanultam a csuhébaba készítést.

Én nagyon szeretem ezt a Klári nénit; tudom, vannak hibák, és azokat el fogjuk mondani, de én nagyon szeretem ezt a képet. Ez egy nagyon kedves kép, ami egy nagyon fontos kapcsolatról beszél, és ezt én ezt teljesen el tudom fogadni. Az Anitának abban szerencséje volt, hogy valószínűleg egy árnyas fa alatt lehetett ez a helyzet, és az arcnak nagyon jót tesz ez a fajta fényjáték; ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, itt vannak olyan problémák a képpel, amik miatt ha van rá mód, én kérném az Anitát, hogy ezt a képet ismételje meg. Pl. ott van, a Klári néni fejéből kijön egy bot. A másik pl., hogy a Klári néni feje mögött az ég és minden teljesen ki van égve, és ettől elveszti minden térbeliségét a történet, mert olyan, mintha egy sátorponyva elé odaállítottuk volna. És aztán még... hát az arcon még nagyon szépek a fények, azt mondom, hogy a hajon, hát igen, szóval a fényekkel még lehetett volna játszani, hogy a Klári néni az nem csak a Klári néni, hanem amit az Anita is leír itt, hogy tőle tanulta a csuhébaba készítést, és ez a hölgy itt pont valami ilyesmivel foglalatoskodik. És ez azért ilyen bátortalan, amit mondok, mert pont a kezén, amit éppen ő ott csinál, ott nem nagyon van fény. És a szemébe is kerülhetett volna egy kicsit több fény – és ezeket könnyű megoldani, egy alufóliadarab, egy tükör, egy tükröző felület, bármi ami a fényt deríteni tudja, ezekkel lehetett volna ezekre a pontokra még adni fényt. Hogy ezeket a pontokat kiemeljük. Merthogy itt a Klári nénivel a kapcsolata a csuhábabakészítésen keresztül indult el, és ezt fontos lenne megtartani. És ugyanezért pl. a Klári néninek a kezébe nem vágok bele. Tehát ez egy furcsa dolog, az egyik elemzésnél már erről beszéltünk, hogy ez egy nagyon nehéz helyzet, amikor valakit a barátunknak tartunk, akivel szoros kapcsolatban vagyunk, és akkor egyszer csak a fényképezőgép elé kerül, szeretnénk megörökíteni, dokumentálni, valamilyen érzelmi helyzetet róla közölni. Ilyenkor az ember magát át kell, hogy helyezze egy másik szerepbe, és azt a fajta érzelmi kötődést, ami egyébként megvan, egy picit a háttérbe kell tudni szorítani, mégpedig azért, hogy ezek az érzelmi töltések ne vonják el az alkotás közbeni figyelmet arról, amiről akarunk beszélni. Merthogy pontosan ezek az érzelmi töltések azok, ami miatt az ember ilyenkor nehezebben figyel oda, és elkapkodja a dolgot, mert annyira nagyon szeretné megcsinálni a képet, megmutatni, hogy mennyire boldog és örül ennek az embernek – miközben pont ettől a nagy igyekezettől válik dekoncentrálttá a munka. Úgyhogy én ezt viszaadnám ismétlésre. (szőke-hegyi)

"Csupa árnyak vagyunk a világon,
...
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele."
Szergej Jeszenyin

Anita egy külső tájban elkészített képet küldött nekünk, és tette ezt a csendélet leckére. Öööö... én azt mondom, amit már többször is mondtam, hogy pontosítani kell a fogalmakat – ez nem csendélet. A kép önmagában, illetve a helyzet maga alkalmas is lehetne arra, hogy akár csendéletet is készítsen ebben a környezetben, de ahhoz saját személyiségét és meglátását is hozzá kell adni. A kiválasztás most tulajdonképpen olyan, mint egy háttér. Mintha egy csendéletet kezdenénk el csinálni, és azt mondanám, hogy igen, ezen az asztalon, ezzel a drapériával fogom megcsinálni. Csak az nem szerepel a képen, ami a csendélet tárgya. Ennélfogva én ezt csendéletnek nem tudom elfogadni, szorgalmiba tenném vissza, és azt mondom, hogy ha ő szeretne az elmúlással, ezekkel a helyekkel és ezekkel az időkkel dolgozni, akkor adjon magának több időt, hogy ezeket a történeteket el tudja indítani. Attól viszont óvnám, hogy a nagyon kézenfekvő és szokásos történeteket próbálja meg megkeresni, mert azt már csinálta más, azaz a temetői képek hasonló a kisgyerekes vagy állatos, hogy nagyon könnyű elmenni velük olyan irányokba, amit már más megcsinált. Ismétlés. (szőke)

Az ő emléke belőlem is emlékképeket csalt elő...

Nagyon örülök, hogy ezek a kivágások, ezek a megfigyelések megtörténnek. A nejlonfüggöny a díszeivel, az ablak, az elpusztult festékanyag, a varródoboz a hatvanas-hetvenes évekből, a kifakult függönyhöz hasonló színvilágú ablakkeret előtere, és még akár az asszimetria ezzel a kerettel. Giccsdoboz. Szerintem probléma megintcsak a fény megválasztása. Abban a pillanatban, ha nem egy elölről érkező, úgy szórt fény van jelen a képen, hogy ezeket a tereket összemossa, a festékpikkelyek nem kapnak megfelelő árnyékmennyiségeket, a felületek, a keret felületei nem kapják meg a térbeliségüket, mert a fény úgy érkezik rájuk, hogy az egészet síkra redukálja. Igazából emiatt az asszimetriája uralja a képet, és elveszti ezt az élményt, amiről az elején beszéltem. Ha vártál volna, akár reggel, akár este, egy picit, súrlófényeket, akkor lehet, hogy az üvegfelület egyenetlenségei is kaptak volna csillogásokat, torzulásokat és egyből élni kezd a kép. Egy disznó, és ha van rá lehetőséged, érdemes megfigyelni a fény változásait ennél az ablaknál. (szőke)
értékelés:

"Jó lenne hinnem,hogy a lelkem él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet."
Várnai Zseni

Megint kaptunk egy vödör verset, Anita, ezzel a versekkel megőrjítesz ám... Taliándörögdön a Schweitzer Józsi bácsi előadásán lehetünk, fontos, hogy a háttérben látható kereszt, amit az Ősök Házában három éve faragtak ki a látogatók, mert az előzőt egy fiatalember felgyújtotta, az fontos, hogy a kereszt színvilága, ez a barnás-fekete azonos tónusban van az előtérben álló emberekkel, ezekkel a sziluettformákkal, amelyek így valójában azonos szimbólummá válnak a kereszttel; nem előtér-háttérként működik ez a szimbolika, hanem mint egy oltáron egy keresztkompozíciónál, az előtérben lévő áldozók, imádkozók, körmenetre igyekvők együtt élnek, együtt működnek ezzel a kereszttel a háttérben. Még az is nagyon jót tesz ennek a történetnek, hogy a hölgy, aki pontosan a kereszt alatt ül, neki van egy picit félrehajtott gesztusa, ami még jobban ezt a megadó, esendő, és nem büszke tartást mutat. A kép engem az Erdélyben nagyon jól működő parasztbibliára emlékeztet, azt a nyelvezetet hozza, tehát ahogyan az ember viszonya itt az árnyformákkal egybeépül az istenhittel. Ezért érdekes itt és ezért beszédes, és jó a cím is, mert az Anita viszonyáról beszél ez a kép a saját hitkeresésével. (szőke)
értékelés:

A képen egy tárgyformát, egy növény, egy oldalágának a beforrt, átalakult felületét látjuk, és egy kezet. A kéz markoló, karmoló, kapaszkodó módon kapcsolódik ehhez a növényi formához. Erős szimbolikával dolgozik a kép, a köldök fogalomra konkrétan asszociálva egy bemélyedés a fa felületén, egy lyuk, ami körül kitüremkedés látható, tehát egy összetett térbeli forma, és ekörül kapaszkodik rá a kéz a fára. A képnek a születéssel, az érzékiséggel, a formákkal van kapcsolata, ugyanakkor az átvitt értelme és az áthallások mellett, ami konkrét és kézzelfogható, az maga a kéz formája. Ennél a fajta szimbolizmusnál, mert az Anita szeret szimbólumokkal dolgozni, allegóriákat használni, és itt nagyon nem mindegy, hogy a kéz hogyan van megvilágítva, a kezet hol csonkolom, mennyit mutatok belőle. Természetesen a koncentráció a fafelületre irányul, de ez a felület egyszerűen csak egy növényi képközeli lenne, ha a kéz nem jelenne meg a képen. Tehát a kéz tartása, formája, gesztusa fontosabb annál, mint amit megérint. Ebből az is következik, hogy bár a fa felületei az erős árnyékokkal jól emelik ki a kéz beszédes gesztusit, ugyanakkor nem jó arányban, ritmusban vannak csonkolva a kéz felületei. Ez a kéz csonkolva van, és nem indokolja a kép, hogy mitől, miért van metszve ott, ahol, tehát igazából a kép méreteivel van baj, az, hogy nincs eldöntve, hogy ez a kéz milyen szereplője ennek a képnek – miközben látható, hogy főszereplője. A kéz minősíti, tálalja, üzeni azt az asszociációs formát, ami a nőiségről, a születésről szólhatna – ha nem csonkoljuk így. A másik probléma a megvilágítás, amitől erős árnyékok keletkeznek a kéz különböző domborzatain, harmadrészt pedig azok az életút alatt összeszedett begyógyult sebek, forradások, jelek azok is láthatóvá válnak ezek mellett a fényviszonyok mellett. Itt a kérdés az, hogy ennek a sokat megélt, sebesült kéznek üzenetét is akarja hordozni a kép, vagy abban az allegóriában, amiben dolgozik az alkotó igazából nincs helye ennek a szoció-jellegnek. Itt sincs eldöntve, határvonalon mozog a történet, mert nincs jól megválasztva a fényviszony. Más napszakban más, talán szerencsésebb fényt kapna ez a kéz. Tehát én azt javaslom, hogy egy disznó megvan, és vissza lehetne menni oda a helyszínre, stúdiumokat folytatni, akár reflexeket, tükröztetéseket próbálgatni, más-más napszakokban hogyan jelenik meg a kéz. A fa biztosan megmarad ott, a szereplő kezét be lehet így állítani, és nem szabad egy szép emberi gesztust így metszeni, ez nem szép dolog. Az irány jó, és vissza a helyszínre. (szőke)
értékelés:

Köszönjük a csapatoknak, a támogatóknak és a szervezőknek a finom ebédeket! Jövőre veletek ugyanitt!

Olyannyira lehelletszerű ez a párás pohár, talán pezsgővel, hogy az is felmerült bennem, hogy a kőfalra helyezett pohár egyáltalán ezen a képen van-e, vagy egy motázseljárással került rá. Ez a kép is a 60-as évek képeslapstílusában készült el, a karácsonyi-szilveszteri lapok szokásos helyzetei. Gondolom, hogy a pohár ott lehet ezen a kőfalon, és ha ez ebben a térben jelent meg, akkor az egy olyan izgalmas dolog, olyan szinten válik le a háttér életlenségéről, Tisza Sanyi éppen belépő alakjáról, a vöröskeresztesek éppen dolgozó kis csapatáról, hogy itt is értelmezési problémákat érzek, azt a szürrealizmust, amit a deres vagy párás pohár gyöngyöző felületein létrejönnek, azt vagy meg kellene erősíteni fénytanilag, hogy még jobban váljon le erről a szocio-környezetről, ami a háttérben van, vagy a kettőt egy olyan helyzetben kellett volna fotózni, ami jelzi, hogy ezek egy térben vannak. Most igazából két üzenete van ennek a képnek, kettészakad, egy ilyen álomszerű pezsgősbuborékos pohárra, és a háttérben egy tapétaszerű, de önmagában jelentéktelen eseményre. Csak azoknak értelmezhető a háttér, akik konkrétan tudják, hogy kik lehetnek azok a személyek, akik ott dolgoznak. Önmagában, aki nem volt ott, annak nem biztos, hogy ez a kép üzenni tud, és ugyan ez csak szorgalmi, de a szorgalmikat is ugyanolyan komolyan kellene venni, mint a házi feladatokat. (szőke)