"Men are haunted by the vastness of eternity. And so we ask ourselves: will our actions echo across the centuries? Will strangers hear our names long after we are gone, and wonder who we were, how bravely we fought, how fiercely we loved?"

"Az embereket megrémíti az örökkévalóság végtelensége. Magunktól kérdezzük hát; fognak-e a tetteink visszhangozni az évszázadokon át? Idegenek felismerik-e majd a nevünket, miután mi rég elmentünk, és fognak-e azon elmélkedni, hogy kik is lehettünk, milyen bátran harcolhattunk, és milyen szenvedélyesen szerethettünk?"
/Trója/

Mivel én tudom, hogy hol készült a kép, felismertem a valós helyszínt, ugye ezt fontos elmondani, hogy a taliándörögdi zsidó temető, ahol hosszú éveken keresztül ifjúsági táborokban próbáltuk ezt a temetőt is annyira megközelíthetővé tenni, látogathatóvá tenni, amit a lehetőségek adtak, és mára ez már ugyanannyira jelen van ezen a kis településen, mint a keresztény temetők. És amit itt látunk, az valójában egy székesfehérvári barátunknak, a Zolinak köszönhető, hogy azoknál a síroknál, amiket megtaláltunk, de már az eredeti sírkő nem volt fellelhető, ott acél formákkal, virtuális formákkal helyettesítettük. Ezek épített formák ebben a környezetben. A Nóra fontos döntése az az, hogy a temetőbe beérkezve a sírkőformák keretein keresztül, hiszen több ilyen van a temetőben – sőt akár ha még egy is lett volna a háttérben, akkor egyfajta utat, belső utat kezdett el ábrázolni, ahol az erős fényben a vasfelületek mélysötétjei egy ilyen álomszerű érzést hoznak létre. Szerintem, én ismerem ezt a területet, de ha nem is ismerem, akkor is nagyon szuggesztív ezektől a fekete ritmusoktól nagyon szuggesztív maga a kép, és az üzenete, ami itt jól van sűrítve, ebben az alkotásban. Én ezt a képet átemelem az épített környezetbe, és talán esetleg a felső felületből lehetett volna egy parányit vágni – bár ha ott vágja, akkor elveszti azt a szép ívet, amit ott a faágak adnak. (szőke)
értékelés:

Nem szoktam napozni, de néha jólesik megfürdetni az arcomat a fényben. :-)

Hát, a Mácsai Feri megnyalhatná mind a tíz ujját... én azért szeretem ezt a képet, mert – nem tudom, hogy kell ilyen képet csinálni, mert nem vagyok fotós – mert őszinte. És ott van az a fajta gondolkodásmód, az a fajta állapot, az a kiterjesztés, az a fajta vágy, pontosan megfogalmazva abból, hogy itt is az arc, a fej, egy alsó gépállásból, mint egy furcsa trón vagy angyalfigura, ami így besuhan a képbe, mintha ő fújná ezeket a felhőket. Van az egészben egy nagyon spanyolos vagy portugálos, barokkos hatás, Velazquezt lehetne itt említeni. Nagyon izgalmas az, hogy egy ilyen dekomponált képet hozott létre a Nóra, és én ezt nagyon szeretem. Meg lehetne jegyezni még, hogy ha a Björk látná, akkor lehet, hogy valamelyik albumára akár használhatná is ezt a képet. Szokott az albumaira fotókat használni, azt hiszem. (szőke)
értékelés:

Itt nem egy szokványos triptichont látunk, hanem egy három képből álló sorozatot, nem is így elemezném, hanem hogy egy témát három képben dolgoz fel az alkotó. Ez egy nagyon érdekes megfigyeléseken alapuló megoldás, a testfelületen létrejövő árnyékokból létrehoz olyan konstrukciókat, amiket akár egy tetoválószalonban is elkövethettek volna, olyanok ezek, mint egy-egy Chopin-etűd, ilyen rövid kis hangulatfutamok. De a női testet használja háttérként. Az első képen talán egy kart látunk, amin egy levél hagy nyomot, a másodikon lábat látunk, ami közé egy kis virágot látunk beszúrva, és az vet árnyékot, nagyon érdekes, hogy maga a virágforma amikor ismert és a maga fényében és formáiban jelenik meg, akkor ez egy kedves forma, míg az árnyéka az egy eléggé agresszív és szúrós formává válik. A harmadik képen pedig egy bokát, vagy csuklót látunk, amin egy kerti szömörcének, szamócának, bubujkának, csipkebogyónak látjuk a termését és ezáltal Jugendstil formákat idéző árnyékot. Mindhárom árnyék tulajdonképpen más-más korhoz vagy stílushoz kapcsolódik, ez az első például lehetne valami kelta virágforma, a második akár egy japán harcművészeti szimbólum, a harmadik meg ez a Jugendstil forma. Nagyon érdekes tehát, hogy ezekből a valós természeti dolgokból miket figyelt meg, nagyon kedves és szép üzenet. (szőke)
értékelés:

Igazából nem tudom eldönteni, hogy itt valami igazi szappanbuborékfúvás lehetett, amit aztán utólagosan az alkotó kiszínezett, nem tudom eldönteni, de az jól látható, hogy van egy tengerparti vagy más partmenti sík tér, ahol ezek a színes kis buborékok megjelennek. Szerintem a színes buborékok mennyisége a határmezsgyén mozog, hogy itt most a színes gyermekálom irányítja az egész múltbeli üzenetet, vagy ezek igazából csak átsejlenek az üzeneten. Ez igazából döntés kérdése, pengeélen táncolunk, ahol véleményem szerint sem nem elég sok a buborékok mennyisége, sem nem elég leheletnyi. Olyan az egész, mintha ráfröccsentek volna a festékek a képre. Ha utólag még a képbe bele lehet avatkozni – mert az irány szerintem jó – akkor ezzel kellene játszani, hogy megpróbálni több ilyen színes dologgal dolgozni, vagy kevesebbet használni. (szőke)
értékelés:

Nem véletlenül nem küldtem még be valódi házifeladatot a barátság leckére; nagyon nehezen megfogalmazható témának tartom, érlelem is már egy ideje. Ez úgymond egy első megfogalmazás, egy kiindulási pont; a barátság fogalmának mintegy kívülről történő megközelítése, a felületesebb, nem intim, hanem könnyed barátság, haverság, ismeretség felől. És csak egy tükörmennyezet kellett hozzá. :-)

Már láttunk ilyent valamelyik leckére, hogy az alkotó a tükröződésekkel, a plafonon lévő, talán üvegfelületekkel játszanak el, és mivel ezek a tükrök darabokból vannak, a kamera és a plafon közötti dőlésszög sem pontos, és emiatt a képen vannak torzulások, és ezt a puzzle-dolgot pont ez teszi érdekessé. Ráadásul attól, hogy ez a tükröződés jelen van, és a fotós ezt észreveszi, van az egészben valami furcsa helyzetjelentés, egy furcsa felülről érkező megfigyelés, ahogy látjuk ezeket a parányi embereket ebben a kis közösségi vagy házibuli hangulatát, hiszen valami étteremben van ez az egész történet, olyan, mintha belepillantanánk valahol egy privát környezetbe, és ez a mozaikszerű, mint egy kis képregény ez a megfigyelés nagyon izgalmas. Eszembe jut róla a Sas Tamás filmje a Presszó. Az egy nagyon furcsa film, ahol a Tamás azt csinálja, hogy a kamerát mint egy gyóntatószéket használja, és rengeteg vallomásszerű dolog történik benne, rég láttam, de ha jól emlékszem a kamera el se mozdul benne, hanem egy helyről dolgozik, ez azért érdekes, mert egy nagyon tehetséges operatőrről van szó, aki rengeteg helyen dolgozik, és egyszercsak hoz egy döntést, és egyszerűen puritán módon leszúrja a kamerát és egy helyről készít el egy komplett játékfilmet, ami hát színészileg sem egy egyszerű dolog. De ettől az egész olyanná válik, mint egy gyóntatószék, vagy akár egy tükör. Ugye a tükröket se nagyon helyezgetjük a lakásban, az ott van valahol és nagyon sok mindent lát, hiszen odamegyünk, belenézünk, és itt is valami ilyen játék zajlik. Miközben nem tartom valószínűnek, hogy ez a Közel-Keleten készült, mégis van az egésznek valami móros vagy algíri, egyiptomi hangulata, ezektől az izgalmas színektől, a kockáktól, a ritmusoktól, az egésznek van egy fura popos, hippis hangulata is, meg még Klimt is eszembe jut róla, ő is használja ezeket a formákat, színeket, vonalakat. Nincs annyi drámaiság a képben, mintha Schiele lenne, de szerintem ez egy jó kép. Én teljesen elfogadom ezt a barát kategóriába, ráadásul itt pont indokolt ez a kockák, mert itt igazából felfedezhetjük, hogy van ez a társaság, meg van itt egy pár is, a jobb alsó sarokban, meg egy másik társaság is a karosszékekben, a maguk történeteivel, ahogy beszélgetnek, összebújnak. Nagyon izgalmas ez a kép, sokáig el lehet nézegetni. Érdekes lehet nézni, keresni olyan sörözőt vagy nem tudom mit, és figyelni, hogy hogyan alakulnak ki ezek a csoportok, és itt is megemlíteném Muybridge nevét, akinek a Mozgásanatómiáját aminek két részéről tudok, az emberi és az állati mozgásról. És itt tulajdonképpen egy emberi mozgásanatómia-tanulmányt látunk, helyzeteket, csoportlélektant, hogy hogyan mozognak el, milyen mozgáskódokkal ülnek ott az emberek. (szőke)
értékelés:

Egy műemlék patika ablakában állt ez a hasas, régi üveg, tele kék folyadékkal, amiben megpillantottam a világot... illetve annak egy részét. Fejjel lefelé, és ez most nagyon stílszerűnek érzem.

Mondhatnánk, hogy egy nagyon szűkre vágott enteriőrt látunk, mert egy épületbelsőben vagyunk, ahol egy üveget fotózott le az alkotó, és mégis, mivel kihasználja az üveget és a benne lévő folyadékot ami mint lencse, egy fordított képet mutat az utcán lévő történetről, és így a kint és bent egyszerre jelenik meg a képen. Ráadásul a kép torzított, mintha egy halszemoptikával készült kép lenne, ami az optikán megjelenik, ugye az üveg formájából adódóan, ettől hoz ez olyan érzetet is, mint régen ezek a hóeséses gömbök, amikben hullott a hó és volt benne egy történet, és megráztuk a gömböt, és gyönyörködtünk benne, azaz ez egy plusz érzés, és ettől válik személyessé a kép, és azt kell, hogy mondjam, amit oly sokszor kérünk, hogy legyetek rajta a képen, az itt nagyon jól megfigyelhető, hogy a képen szereplés nem azt jelenti, nem csak azt jelentheti, hogy direktben rajta lenni a képen, hanem hogy ezeket a plusz érzéseket is bekapcsoljuk a történetbe. Talán egy megjegyzés, hogy nem tudom, hogy hogyan folytatódott az üveg teteje ott, nem biztos, hogy jól és szépen, és azért történt a vágás, és ugyanígy a kép alsó részénél a vetett kék árnyék szintén szép jeleket hagyhat a párkányon, ezért mondom, hogy az alkotó tudhatja, hogy belefért-e volna valamivel több a képbe, de azért ezt egy háromdisznós munkának tartom. (szőke)
értékelés: