30 felett már minden nap ajándék.
Ja, hogy nem ezt kérted?
Lázasan lüktető jéghideg halánték.
Hova lett hát az optimista vérted?
Nem lettél Bugsy Siegel, se Pablo Escobar
Se Doctor Dedo Verde.
Az árufeltöltői rangot viseled a Tesconál,
Négy műszakban persze.
Maximum a létminimum
És nincs nálad töltött minigun, pedig hogyha lenne…
A kimondatlan szavak terhe
Mint egy konok betonkocka húz lefele egyre.
Lehet, hogy nem bírom Pokyo-ig?
Régebben meg se kottyant pár ezer mérföld.
Nem küzdesz tovább.
Strand és kacaj messze marad,
Távolodó giling-galag,
Mint víz tetején napolaj – csillogó felszínesség.
Fojt és ragad.
Mindebből már kivakartad magad.
Éjkék mélység s zúgó csönd csak.
A lehetőségek halacskái - tarka rengeteg
Még kérdőn bökdösik szemed kocsonyáját,
Ám az már csak rezignáltan meg-megremeg.
Piros szöszmöszpulcsidon a neved
Végleg elkenődött, csak a pikírt „Segíthetek?”
Kitűző fityeg ott melleden, bénán.
Állsz ott, és a víz tükréből nézel énrám,
Apró gyöngysorként szád szélén
Buborékba fagyott kérdés:

Válasszam a munkát, és a karriert?
Kanapén elterülve lélekölő TV-showkat meg olcsó junk foodot falni?
Válasszam a lassú rothadást?
Utolsó pisálás egy szánalmas otthonban, önző, elbaszott gyermekeim szégyene,
Kiket azért nemzenék, hogy magamat helyettesítsem?
Válasszam a jövőt?
Válasszam az életet?

Én mást választottam.
Hogy mi az oka?
Nincs semmi oka.
Kinek van szüksége okokra…

14-02-22

Mindig vége szakad
Minden egyes évben,
De mióta Pesten,
Drámain élem meg:
Vége van a nyárnak.
Utolsó sóhaja
Viszi minden kedvem
Augusztusi szélnek.
Ekkor, mintegy jelre
Dunavirág. Szállnak
Áttetsző kicsiny
Tündérsárkányok, mint
Elsőszá’ndos tinik
Kik egy napijegyet
Kaptak Anyutól a
Jó bizonyítványért,
És egy ígéretért
Cserébe. Lepik el
A parti fényeket,
Bódultan, fürtökben
Túlfűtött flörtökbe’
Vetik maguk bele
A pulzáló éjbe.
Belenyalnak kicsit,
Mindenféle tiltott
Mámorba és kéjbe.
Egyetlen egy este
Akarnak megélni
Egy komplett életet,
Majd talán jövőre
Ha minden összejön,
Kaphatnak bérletet.
De nekik ennyi volt
Ez az idei nyár,
Ennyi a létezés.
Felkeltek ma reggel
Buliznak és dugnak
Egyet a vízparton
És bebábozódnak
Majd teljes egy évre,
Iszapváros népe.
Hogy aztán ismét itt
Fetrengjenek apró
Pondró testükkel a
Járdán, padka mellett,
Bódultan és kábán,
Szextől kimerülten.
Megint ennyi tellett.
Túl sok volt a fényből.

Bár most hogy így mondom,
Én dunavirágként
Szeretnék, ha lehet
majd újjászületni.
És újra és újra.
Akkor nem lenne ősz.
Soha, soha többé.

(13-09-05)

(Andersen után szabadon)

Volt egyszer valahol egy büszke írásvetítő.
Míg új volt, azt hitte, Ő lesz a nagy segítő
Kicsinek és nagynak, mint egy folyton buzgó forrás
Mikor tudást szomjaznak, és ülnek padjaikban
Csillogó szemekkel, aztán a tanár ezekkel
A szavakkal teszi fel azt a mágikus fóliát,
„Srácok, Jöjjön kicsit előrébb, aki nem jól lát.
Derüljön hát fel most minden gyermeki ábrázat,
Íme, a hőn áhított Mengyelejev-táblázat!”
Függöny, lámpa leo, motor zümmög, helló meló!

Ám a tanár paraszt volt és folyamat tajt részeg,
A diákok meg mint egy megbolydult darázsfészek.
Egy elemi részecske sem csinált bizony nyarat,
És aki szelént vet, az nemfémes vihart arat.
Gumival lövöldözték, mindig rázták, lökdösték,
Rohangásztak körülötte tébolyult ordítva
Aztán még azt is kivetíttették vele egyszer
Nagyban hogy Pina fasz együtt basz – persze fordítva,
Mert a tárgyüvegre írták és egy maró vegyszer
Kellett, hogy lemossák (mely büdös volt emellett).

Aztán ahogy lenni szokott, év évet követett.
Az a sarló-kalapácsos fröccsöntött rettenet
Ugyan lekerült a falról, de jobb nem lett semmi.
Aztán már alkatrészt sem lehetett hozzá venni,
Míg egy keddi matek órán füst nem kezdett dőlni
Ki az Orrán meg száján. A gyerekek visongtak.
Így ér tehát véget az a rengeteg viszontag!
Majd egy fájdalmasan üveghangú pattanással
Szakított az átkozott pedagógus hivatással.
Javítani nem sikerült, s az utcára került.

Kiégve, rozsdásan, telve keservvel, haraggal
Egy kupac alján lapult, csupa selejt alakkal.
A Krétapor-függő szivacs és a sokat tapasztalt
Terepasztal, mely egy másik uniót magasztalt
Nem volt társa. Törötten is ügyelt a tartásra.
Az elmúlást várta, az utolsó lámpaoltást,
Éhes szemeket vetítve maga elé folyvást,
Mik fürdenek fényében oly szelíd áhítattal…
Tán egy más világban, telis-tele feladattal.
Egy új élet reménye, befejezte hát. Vége.

– Épp lomtalanítás volt, az utcán jawák jártak.
Megszereltek és eladtak egy fiatal srácnak,
Aki fesztiválokon segített technikusként.
Merész ötlettől vezetve be is vetett tüstént:
Irány az egész estés dinamikus fényfestés!
Szinte az egész országban vendégórát adtam,
Művészetek völgye, Ozora és Ördögkatlan.
Úgy látszik odafent mégis őrködnek fölöttem,
Hisz’ tágra nyílt szemű gyermekként ültek köröttem.
Varázsolhattam falra, fára, mosolyt arcára…

2013. április 17.

Az apró kis karcolatok a plexiben megannyi kristályként szórták szét az épp arra bóklászó fénysugarakat. Lendületes hurkok, ákombákomok karcolva, festve, vésve; modern korunk emocionálisan túlfűtött, ám diszgráfiás barlanglakóinak keze nyoma mindenütt. Egy lenyomat, mely az ablakon át nézve beleég az elsuhanó tájba – kékbe, zöldbe, égbe, földbe – míg végül önnön intarziánkká válik.
Mert hát egy ablaknak mindig két oldala van...

(2012-01-28)

Örök,
Szűnni nem akaró körök
Miket járok.
Kihalt lövészárok
Valami világok peremén.
Együtt indultunk még
Te meg én
S most lelkek cserepén
Át gázolva kéz a kézben
Botorkálunk a sötétben
Ahol a nedves agyag
Mint idő és anyag
Omladozva dől ránk.
Az égen fura narancs őrláng
Mutatott utat -
La Luna, a csalfa.
Még meg sem vagyunk halva
De már alulról szagoljuk az ibolyát…

(12-09-04)