Munkák | Page 33 | Látszótér

Szűrés

Szemeim lehúnyom, mire furcsa belső ragyogás tölt el, mely mint bűvös napsütés lelkem minden zegzugát beragyogja. Sugarai ezerszínűen szikráznak és nagy fényprizmák csillannak, melyek mélyén – mint lávalámpában – lüktető formák, arcok, mozdulatsorok, érzések kavarognak, váltakoznak gyors egymásutánban a környezetből beszűrődő hangok kakofóniájára.
   A néma búgásba váltó sistergés-zúgás; egy távoli fémes kattogás szaggatott törtüteme, el-elsuhanó erdők, városok, üres gondolatok. Duruzsolás, beszédfoszlányok – "Ennek jónak kell lennie, mer’ Nokia!"; távolabbról egy kihívó női kacaj aranydukátszerű csilingelése és a Bolero dualtone verzióban – majd egy hisztérikus vonatfütty, mely szétfolyik mögöttünk a vad rohanásban.
   Lüktető industrial, melynek színes örvénye magával ragad, megszüntet mindent, ami kézzel fogható és valós, és egybeolvaszt mindent, amit ismerni vagy tudni véltél – mindent, ami van, volt, vagy lehetne.
   A teljes nyugalom és a remegő gyönyör egymásnak feszül, receptorok és perceptorok töltődnek, telítődnek, majd mind egyszerre sülnek ki egy hatalmas villanással, mikor a szemből érkező vonat hangrobbanása hirtelen mellkason vág. A képek ezer darabra zuhannak szét, távolodni tűnnek, majd új irányt véve újra alakzatba rendeződnek – és a lüktetés folytatódik tovább.
   Vad külső-belső utazás koponyám és a világ körül. Egy kedves piros plüssfotel karjaiban, a vasúti kocsi andalítóan oltalmazó melegében.

(http://www.youtube.com/watch?v=d_S5w155RFY)

Nagy kalapácsok
Tárcsák és fémek
Acélosak
Izz’nak és kevélyek
Büszkén reccsenő, vad ének.
„Én mindenen zenélek!”
- szólt borízű hangon az Isten
S nekidőlt a pultnak.
Arccal a csaposnak, háttal a múltnak.
Fáradtnak tűnt s olyan feldúltnak.
Ahogy elnéztem: éreztem, hogy élek
S végre nem csak hálni jár belém
„A SZENTLÉLEK TÉR KÖVETKEZIK!”

Nem sikerült

ez sem.

Gergő, ezt átteszem a Hiba leckébe, ott ez egy jól elemezhető kép, itt önportréban ez most kevés. Azt hiszem, hogy ezen a blikfangon már túl vagy, hogy ott is vagyok, meg nem is, meg rá is exponálom magam, meg nem is. Jó lenne, ha ennél konkrétabb üzeneteket küldenél magadról. Olyan életszakaszodat éled, amikor nem ártana, ha kicsit magaddal tudnál foglalkozni. A képek szembesítő erejűek tudnak lenni, és ez segíthet mindenkinek: neked is, nekünk is, fontos lenne. Most én ezt a bujkálásos játékot nem tartom jónak. Ami a képet illeti, a Hiba leckébe áttéve megvan a három csillag és a leckemegoldás is. Van egy ilyen fémpiramis, ismerjük ezt az építményt, egy időben sok látszóteres lefotózta, ez tulajdonképpen egy megkésett válasz is lehetne erre a rendszerre, miközben elbénáztuk, mert megmozdult a föld is, rosszul állítottuk be az időzítőt is, és mi is belekeveredtünk valahogy a képbe a kopottas farmergatyónkkal, szóval jó a humora. Abszolút nem vagyunk odavalók ehhez a képhez, főleg nem ebben a ruhában. Ha valamilyen lepedőt csavarunk magunkra, akkor lehetnénk az éjszaka szelleme, vagy valami arab terrorista, de így ez viszonylag fura, ez a lakótelepi feeling. Ez a véletlen ez, ami ezt a képet létrehozta, egészen biztos vagyok benne, hogy Gergő nem így tervezte, ez hozzáadott a képhez. Önmagában is jó ritmus lenne ez az esti megvilágítása ennek a szoborcsoportnak, a perspektívával is egyetértek, ahonnan ez lefotózásra került, unalmas lenne szereplő nélkül, és az különösen jó, hogy ez a szereplő nem egy tervezett helyzetben van itt. (hegyi)
értékelés:

A hernyó vígan pöfékelt a gombán
Kövéren és lomhán
Merengve a kukaclét milliónyi gondján.
Meg az a múltkori álom is
Azzal a fura kislánnyal,
Valami dereng
De csak kékes kislánggal,
Fodros ruhája belevész a füstbe
Még kilátszik,
De lassan elmerül az üstbe’
A Lét fortyogva nyel el
Múltat, jövőt s mi ellenállhat,
El, veszett ember-állat,
El innen!
Nekem már semmim sincsen.
Hideg csempék és kedves ápolók,
Egy szebb világról álmodok –
Amiben ismét csak a füst, a gomba meg én,
Fenn a Világ tetején.

(12-04-14)

Pesti impresszió

Érdekesség gyanánt csupán. (f2.8, 60s, ISO80)

Zakatol a metró – fásultakkal tele,
Sok kicsi vakondok az Örs vezér fele.
Hétfőn üvöltő keresztény dalárda,
Kedden a majd-én-megmutatom Gárda,
Szerdán szürke punkok, majd bérelt csövesek,
Ünnepkor a repülő macskakövesek.

Kinn bizarr Alice-i valóság,
A Sugárban 3D-s animált baromság.
A pillangók a parkba csak éjszaka gyűlnek
Páran a Blikk alatt csendben kihűlnek
Ám ekkor felcsendül záróakkordnak:
„Tessék vigyázni, az ajtók záródnak!”
(2009)

Elmentek a napok
És elmentek az órák
S a remény, mi még megmaradt
Összeaszalódott
Töppedt szarrá
A könyörtelen Nap alatt.
Küzdve küzdtünk,
Bízva bíztunk,
Nem törődtünk semmivel
Most meg rohadtul úgy néz ki,
Be kell érnünk ennyivel.
Hajótöröttek vagyunk
Part és deszka nélkül.
Lábunk görcsbe rándul
Ajkunk remeg, kékül
Már csak elvből küzdünk
S hogy mi lesz végül…
Be kell látnunk végre,
Hogy a játéknak vége.
A csupa-cserép szájnak
Még szólnia kéne
Ám a sebek mélyek
S minden oly rég volt már
Torkunkban pusztán
Pár szikkadt hangfoszlány
Sós keservvel telve
Vad vágyaink vize
Lesz halotti leple
Annak, amik voltunk –
Vagy lehettünk volna.
Páraknak elefánt
De a többségnek bolha.
Riennöváplű…
Majd fanyar mosoly fakad
És az utolsó damil is szakad.
A Bábu összerogy
A Mester nézi, hogy
Dől dugába terve.
Mi meg csak süllyedünk
A könnyeinket nyelve.

„Átszállhatnak az 1-es villamosra és helyi buszjáratokra...” A mondat szinte varázsigeként ránt ki ebből a fura testetlen állapotból, melybe eddig csak a fel-felvillanó fények és távoli hangfoszlányok szűrődtek be. Néha egészen bizonyos vagyok benne, hogy ez az egész nem valós... Egyszerűen nem lehet az. Ilyenkor szinte látom, amint statiszták sürögnek-forognak, hátukat a szerelvénynek vetve lökdösik-taszigálják, s tartanak nagy kartonlapokat reflektorok elé különböző, szócsövön elhangzó rendezői utasításokra.

A direktori vászonszék mögött állok kissé balra, ám én magam pusztán megfigyelő vagyok. Az erős fények ezer sugárra robbannak szét a csillogó krómalkatrészeken, és a levegőben porszemcsék lebegnek. A rendező ismét szájához emeli megafonját – ám a felharsanó szavak torzan, érthetetlenül visszhangoznak. Megpróbálok kissé előrébb lépni, hogy legalább a szemébe nézhessek, de nem megy. Tehetetlen megfigyelő vagyok csupán. Mégis, mikor kisvártatva oldalra fordítja fejét, egy pillanatra kivillan arca fürtjei lombjából és a másodperc törtrészéig szemüvege lencséjén keresztül látom a világot. A kaleidoszkópon tekernek egyet, s hirtelen minden kis színesen ragyogó mozaik a helyére kerül. A gyűrűket addig fogatod, míg azt nem látod: hopp! A felismerés élesen, szinte fájdalmasan hasít belém, és a tejszerű burok megreped.
„Átszállhatnak az 1-es villamosra és helyi buszjáratokra…” Ismét a kocsin belül vagyok. Magamon belül. A vagon egy állomáson áll, ajtajai nyitva, felettük narancs ledek villognak. Most már ideje leszállnom. Félrehajtom egy középkorú férfi fejét vállamról, kit úgy látszik épp itt ért az álom. Nyitott szája szélén kis buborék remeg. Nem néz ki kifejezetten Csuang-Cének, mégis... ki tudja. A lepke akkor szép, amikor szabad. Felállok és még időben lépek ki a peronra, hogy aztán az ajtók nagy robajjal záruljanak be épp mögöttem.
Arcomba szél csap, Kháron vasladikja pedig őrült csikorgással indul tovább a Gyámoltalan Lelkekkel egy újabb túlvilági kikötő felé. A metró, mint a Lét Bizonytalanságának szimbóluma. Sötét alagutakban nagy sebességgel előre, valahová. Az úti cél a homályba vész. A többiekkel látszólag összezárva, mégis tökéletesen izoláltan. A Magyar Közöny 3D-s kiadása.

Szemek félénk villanása,
Konok távolba révedés.
Kopott cipők topogása
Világunkba mélyedés,
És a görcsös kapaszkodás,
Elveinkhez ragaszkodás-
Örökre seggünkre tapadt tojás...

(2011-10-29)

Tél

Hát, ahogy a rádióadásban beszéltünk is róla, ennél a képnél a helyzet az, hogy nem igazán sikerült továbblépni azon, amit ha lemegy valaki a Balcsira, láthat télen. Tudom, hogy Gergőnek ez csak látszólag könnyű téma, hiszen a Balaton mellett van a szülői ház, és néha a hozzánk közel álló dolgokat nehezebb elvonatkoztatni. De ahogy a stégen álló meditálós képénél sikerült, úgy a téli Balatonnál is sikerülhet, ha megkeresi azt, ami csak neki szóló üzenet ebben, és azt mutatja meg nekünk. (hegyi)

Ősz II.

Hát, ez mint ötlet jó, talán ha picit korábban készíted, akkor nem csukódik be alul a tónus ennyire, akkor jobban értelmezhető az alsó részen az a formai játék, ami egyébként fontos lenne a képhez. Lehet laborral is próbálni ezt helyrehozni, de azért az igazi az lenne, ha van mód, hogy ez a kép megismétlésre kerüljön, mert a gondolat jó. Ha megtalálod ezt a padot még, kérlek ne légy rest, ismételj! (hegyi)
értékelés:

Ősz

(minimalista-naturalista-izé megközelítés)

Izé vagy sem, de ez a kép jó, hangulatos és megadja azt az irányt is azzal az egy csoffadt levéllel, hogy miért ősz. Jó lett volna a perspektívát - ha már ott nem sikerült, akkor a gépen utólag - korrigálni, mert attól, hogy skurcban lett lefotózva, most tekeredik egy picit az egész. Jó a tömegelhelyezés is, ha nem is tökéletes mintapéldánya az aranymetszésnek, de nem is baj, ad feszültséget az is, hogy kimozdítottad a pontos helyéről, szóval ez tetszik. Három csillag megvan, a leckemegoldásra még várnék, főleg a nyár okán, az még ismétlésre vár. (hegyi)
értékelés:

Nyár

Háááát, öööö, nyár? Nem győztél meg. Se azzal, hogy egy kiszáradt fát látunk, se azzal, hogy ez a kompozíció hogy és hol valósul meg, nem aranymetszés, de majdnem, eléggé beégettek a tónusok, és nem értem, miért ez, miért itt, miért így. Nem találom az egyedit, azt, hogy miért ez a fa kívánkozott megörökítésre? (hegyi)

Barátság

(és nem, ez nem egy TASZ-reklám..:D)

Az ötlet jó, a kivitelezés nem. Egyrészt kár összetekerni a fűzőket, így valami áprilisi tréfa szokott kezdődni és nagy esés a vége, másrészt a bal oldali cipő oly mértékben becsukódik tónusilag, hogy csak sziluett marad belőle, de maga a történet nem indokolja ezt az erős képi különbségtételt, ezt valahogy, derítéssel finomítani kellene. Egy papírlap, egy alufólia vagy tükör is segíthet, vagy valami kis zseblámpa akár. Kérek ismétlést. (hegyi)

Halk Zakatolás

Ahogy benn, úgy kinn.

Van ennek a képnek egy színes előzménye, az se rossz, de ha a kettőt összehasonlítom, akkor mégiscsak ez nyer, ennek van egyben a tónusa, a formája és a gesztusrendszere is. Az, hogy összemérhetővé válik az objektív a fejjel mindenképpen fontos üzenet, akaratlanul is mesél arról a keresésről, amikor az ember a saját útján eljut odáig, hogy most akkor merre menjen, a belső hangjai vagy a technika diktátumai felé, és itt most ez eldöntött kérdés, alárendelt a technika a gondolatnak, ami azzal a gesztussal, amit az arc mutat mindenképp jó döntés. Azt hozzáteszem, hogy a saját utadon a tempót kéne picit növelni, mert ha ilyen ritkásan érkeznek munkák, akkor nehezen fogsz tudni egymásra építeni tapasztalásokat. A fotó is olyan hobbi, ami megkívánja a rendszerességet. (hegyi)
értékelés: