Egy pécsi nyaralás során készült a kép. A két hobbimnak hódolhattam egyszerre. Csodás volt.

Egy romantikus képet látunk egy délutáni naplemente-közeli állapotról, és viszonylag kevés képalkotó elemmel dolgozik Alexandra. Ha megnézzük, látjuk a napot, látunk felhőket, de nagyon finoman érzékeltetve, jól látszanak a nap sugarai a felhőkön átszűrődni, és látunk egy mezőt, egy domboldalt. Ami jól ritmizál, az a felhő sávja és a domboldal, mind a kettő a maga módján közelíti csak a vízszintest a horizonttal, és mégis egy jó ritmust ad ki, ahogy a nap korongjának elhelyezése és a domb oldalának emelkedése is jó ritmusban szerepel a képen. Örülök annak, hogy nem egy centrális kompozíciót kaptunk. Valóban jellegzetes pillanatát fotózta meg Alexandra a nyárvégi állapotnak, hangulatában mindenképpen jó találat. Ami a megfogalmazást illeti, nyilván a helyszín adott, hogy ehhez képest mit tudunk a horizonttal kezdeni, hogy milyen formákat tudunk megjeleníteni, az is behatárolt. Igyekezni kell ilyenkor olyan sziluetteket létrehozni, ami felhívja a figyelmét a nézőnek, ami fenntartja az érdeklődését. Talán ezzel még lehetett volna kicsit erősíteni a dombnál, hogy olyan bokros részt, vagy olyan figurákat bele kellett volna komponálni még a képbe. Az ötlet jó. (hegyi)
értékelés:

Egy hirtelen jött ötlet volt ez a kép. Az egyik legjobb barátnőmmel csináltam a képet.
Az jó ötlet, hogy a napot foglalja keretbe ez a két kéz, az is érdekes, hogy a két szereplő, a barátnő és a fotós egy szívformát hoznak létre a kezükkel. Ez olyan, mint a szmájli, legalábbis én ezt nagyon a mostani korban láttam először mutogatni ezeket a szívformákat koncerteken, itt-ott-amott, tehát úgy látszik, hogy egy új szimbólum alakult ki, ezt is jónak tartom. Ami számomra izgalmas, az a belógó fűszál, vagy fa, amit látunk a nap mellett. Ettől válik az egész izgalmassá, és attól a csillanástól, amit az optikán létrehoz a nap sugárzása. Ez a része jó, a gesztust is értem, az is jó, de nekem egy picit édes. A szeretet jelének a szívformát alkalmazni, hosszú évszázadokra visszavezethető jelzés, gondoljunk csak a mézeskalács szívekre, vagy a fába karcolt jelekre, de nekem a szimbólumnak pont ettől a fajta sztereotipizálásától a hitelességére kerül rá egy fátyol. Magyarán, az előző kép, az I feel good című képe Alexandrának, amennyire előrelépés volt, és amennyire erős helyzet volt, azt keresném én a többi lecke megoldásánál is. Ahogy ott létre tudta hozni az ismétlésben a kavicsrugdaló gesztusban a maga üzenetét, annyira erős gesztust várnék. Szerintem ennél többet tudna adni Alexandra, ezen gondolkodjon el egy kicsit. Ettől függetlenül megvan a három csillag, ez egy jó kép, de a Barátság leckére én várnék egy ismétlést. (hegyi)
értékelés:

A kép egy hirtelen ötlet volt. Egy régi műhely tetején készült háttérben egy víztorony lábai láthatók. Elég megihlető helyen voltam.

A városi létnek vannak olyan formái, amikor az ember olyan helyeken is talál élet-nyomokat, ahol nem várja. Ez benne a szép. Nekem a városi fotózásban is ez az izgalmas, amikor olyan épület-nyomokat fedezünk fel olyan helyeken, ahol tulajdonképpen a civilizáció, vagy az azt kiszolgáló rendszer már meg kellett volna, hogy semmisítse. És mégis az ember birtokba vesz ilyen helyeket, mint gyárkémények, tetők, és itt is egy ilyesmit látunk. Az üzenethez a helyszín megválasztása abszolút jó. Amivel problémám van, az, hogy kicsit szépelgésnek érzem azt a beállítást, ami kapunk. Ha az első két üzenetedet nézem, akkor ahhoz képest ez bátortalanabb dolog. Ha saját magamat akarom ábrázolni egy ilyen helyzetben, és a saját viszonyomat a városi környezethez, ehhez a lepusztult, indusztriális helyzethez, akkor azt mondom, hogy tessék valamit azokkal a vascsonkokkal kezdeni. Az, hogy leülök, felhúzom a lábam, és átkarolom a térdem, ez önmagában bárhol máshol is megvalósítható lenne, ezért ledobja magáról a háttér ezt a pózt, az egész megfigyelői helyzetet. Azt is el tudom képzelni, hogy Alexandra egyik kedvenc helyéről van szó, mert ide nem követi őt senki, és ide lehet a legjobban elbújni, meditálni. De biztos, hogy ebben a pózban, így meditálsz? Ha igen, akkor biztos, hogy közben kikacsintasz a kamerára? Ezek a kérdések vetődnek bennem föl. Ezért nem érzem azt, hogy ez a kép kész lenne. Visszaadom ismétlésre és átgondolásra, hogy hogyan lehetne azt ábrázolnod, hogy neked mi a közöd ehhez a helyhez. Nekem most ez olyan élmény, mint amikor divatbemutatót csinálnak, és azt mondja a divattervező, hogy én most ezt nem a kifutón fogom ezt megcsinálni, hanem az én kreációimat fölvonultatom a Moszkva téren. Akkor ezen a téren fognak ülni a modelljeim. Ez nagyon avantgard, meg kreatív, és biztos, hogy figyelemfelhívó, akkor főleg, ha valamilyen nexust ki tud alakítani ezen felül is. Az, hogy egy ilyen performance-t csinál az ember, az önmagában kevés, azzal a hellyel, a térrel valamilyen kommunikációt kell tudnom folytatni. Ezen a helyen el tudok képzelni egy aktot, mert annyira sivár. Nem biztos, hogy pont ebben a kompozícióban, de ami ebben a helyzetben jellemző, az nem a háttérben magasodó oszlopok, hanem azok a csonkok hol ülsz, és a mohadarabok. Ezekkel kell foglalkozni, és ezeknek a viszonyával. A háttér engem nem érdekel, nem izgat föl, sem a fasor, sem a víztoronylábak, de a műhely teteje igen. Azzal lehet valamit kezdeni. A saját élményanyagodat szeretném érezni, hogy mi közöd neked ehhez a műhelytetőhöz. Ezért adom vissza ismétlésre. (hegyi)