Erre a képre most egy viszonylag rövid elemzés fog érkezni, azt is megmondom, hogy miért. Bátorítottalak arra, hogy dolgozz ezzel a kerettel, és mintha ennek a felszabadító ereje egy kicsit most túllőtt volna a célon. Az előző képnél az volt a jó, hogy olyan arányokat sikerült létrehoznod a képkerettel, és a testeddel, ami hihetővé tette ezt az egész 2D-s - 3D-s játékot. Most ez nem történik meg, most olyan, mintha egy kiállításrendezés közben megpihentél és odakucorodtál volna. Azt gondolom, hogy másik irányt vett most ez a dolog. Elhiszem, hogy nem olyan egyszerű belekomponálni ebbe saját magadat, de akkor egy kicsit legyél kegyesebb magadhoz, és válassz egy picivel nagyobb keretet, ha ezzel akarunk kifejezni valamit. Így most ez, ebben a formában egyébként egy nagyon érdekes póz, és nagyon jó ritmus, de mindezzel együtt valahogy olyan fura, hogy olyan ott az a dolog, mintha véletlenül ottmaradt volna az a képkeret fotózásnál. Úgyhogy én ezt visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Noémi, a válaszom igen. A kép az nagyon erős, ráadásul létrehoztál egy olyan helyzetet a világítással, meg a kamera nézőpontjával is, és a pózoddal - bár ez a képkeret valószínűsíthetően le van támasztva a földre és te ott kucorogsz előtte -, hogy a fal és a föld síkjának találkozását redukáltad úgy, hogy ez akár elképzelhető úgy is, hogy a falra akasztva ez egy két dimenziós ügy. Ez ugyan kevésbé valószerű a kezednél, ott bukik le az egész, de a cipő, a nadrág, a combok, a vállak, tehát amíg ezek a fekete vonalak tartanak, addig ez jól működik. Ebből az arc, a két kéz, ami úgymond 3D-ben kiugrik. Ami itt még jelentős, az a világítás, és a falra vetett árnyéka a képkeretnek. Ezzel kéne valamit kezdeni, ezzel a vetett árnyékkal, hogy még hitelesebb legyen ez a grafikai megoldás. Egyébként abszolút egyetértek az üzenettel. Megadom a 3 csillagot és a leckemegoldást is, azzal a feltétellel, hogy nem hagyod abba ezt a munkát, hanem ezzel még dolgozol. (hegyi)
értékelés:    

Azt gondolom, hogy ez egy rendkívül erős első lecke. Annyi technikai megjegyzést hozzá tennék, hogy érdemes a 700 pixel adta lehetőségeket kihasználni. Ha már ekkora képet fel tudunk tenni, akkor azt közelítsük meg - tehát ha ebből van egy nagyobb verzió, akkor azt szívesen kicserélem majd. Nagyon érdekes az, amit a kép létrehoz. Egyrészt két teljesen külön világ, amit látok a képen. Az egyik a valóság a lábbal, a másik az árnyjáték és a vízió, ami az árnyékkal jön létre és ennek a találkozási pontja, ahogy a lábujjak a földhöz érnek. Két világ általad kerül a képre és ez a két világ általad kerül viszonyrendszerbe, és ez a viszonyrendszer erős kontrasztot mutat. Még akkor is, ha mind a kettő a fényekkel és az árnyékokkal dolgozik. A valóság (a lábad) attól a furcsa kékes-rózsaszínes beütéstől nagyon érdekes transzpozíción esik át, ami a testen létre jövő árnyékok által mintha egy akvarellfestményt látnánk, létrejön. Ez az, ami térbelivé, plasztikussá teszi a formákat. Még akár azt is mondhatnám, ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, hogy olyan ez, mintha egy szürrealista festő által kreált harisnya lenne a lábadra húzva. És nagyon érdekes az is, ami az árnyékokkal létrejön a földön – azok a torzulások, amik az árnyékban fellelhetőek, hogy a talpad és a bokád egy egészen furcsa formát adhat ki, és ez a két dolog jó ritmusban található meg, és ez még csak a formai elemzése a dolognak. Én itt érzek egy megközelítésbeli üzenetet is. Olyan ez az élmény, amit itt kapok, mint amikor az ember kioson a konyhába a hűtőhöz, hogy keressen magának valami nassolnivalót, és nem akarja felzavarni a környezetében lévőket, kora reggel van, hajnal tulajdonképpen és elindulok kifelé és nem akarom elveszíteni az egyensúlyomat - visszafogott jelenlétet ad ennek a képnek ez az üzenetrész. Most ha áttételesen akarok fogalmazni, akkor mivel egy új tagról, egy új tanulónkról van szó, ez az ő beköszönéséhez is adalék – ahhoz, hogy el szeretném foglalni a magam helyét ebben a közösségben, szeretnék jelen lenni, határozottan letettem a névjegyemet, de mégis mindezt úgy szeretném véghez vinni, hogy ne zavarjam meg a többieket abban a tevékenységben, amit végeznek. Nekem ez jön le erről a képről és azt kell, hogy mondjam Noémi, hogy ez egy nagyon határozott üzenet. Beszélgettetek ti a kommenteknél, amit én elolvastam, és amire én azt mondom, hogy nagyon fontos a reakció amit egymás képeire adunk és nem véletlen, hogy meghoztuk azt a döntést, hogy felkerülnek a képek – adva van némi idő, hogy ti egymás között kommunikáljatok, ebbe mi nem szólunk bele úgymond a stáb részéről, és aztán elérkezik a pillanat önmagára az elemzésre. Ritka az, amikor én magam a kommentekre reagálok – addig nem is szeretnék, amíg én magam az elemzést nem tehetem meg. Ha el is olvastam, ritkán vonom be az elemzésbe azt, amit olvastam a kommenteknél, mert nem szeretném befolyásoljon. Ki kell tartani a magunk gondolata mellett – akár a kommentekről, akár az elemzésről van szó, ezek azért vannak és arra jók, hogy átgondolhassunk esetleg olyan gondolatokat is, melyeket a nézőkben ébresztünk, lemérhessük azt, hogy amit mi mondani szerettük volna, mennyire sikerült átadnunk. Azt mindenféleképp hozzá kell, hogy tegyem, hogy még akkor is, ha én mondjuk azt mondom egy képre, hogy az 1 csillag vagy 2, vagy akár egy sem, az nem jelenti azt, hogy az a kép kötelezően rossz. Azt jelenti, hogy nem biztos, hogy az én általam felfogható üzenetrendszeren belül el tudta látni a maga feladatát. De itt nem születnek olyan ítéletek, amik végérvényesek és megmásíthatatlanok. Egyszerűbben fogalmazva, mindenki leteszi a maga névjegyét és a maga gondolatait és ebből mindig annyit kell kivennünk, nekünk mint alkotóknak, ami előrevisz, ami a nyitottságunkat növelheti, ami az ismereteinket bővítheti. Végezetül azt mondom, hogy ez egy 3 csillagos kép és megvan a leckemegoldás is. Noémi, várjuk a többi munkád is – nem muszáj megvárni az elemzéseket egy-egy új munka beküldésével – igyekszünk, de jöhetnek azok a leckék. Az első három lecke nagyon fontos és nagyon jól látod, hogy itt nem csak arról van szó, hogy képeket küldünk, beszélünk róla, aztán újra képeket küldünk, és még csak nem is arról, hogy megtanuljunk olyanokat, hogy most milyen blende és milyen fényérték mellett mi fog a képen létrejönni - ez nem jelenti azt, hogy ez nem fontos -, egyszerűen csak arról szól a Látszótér, hogy legalább olyan fontos az önismereti rész, mint a technikai. Reményeim szerint, ha tudunk segíteni valamiben, akkor talán ebben tudunk a legtöbbet. (hegyi)
értékelés: