Szorgalmi

Annyiból jó ez a kép, hogy lebuktatja azt, aki a szobrot alkotta, hogy mi is annak az oka, hogy a talp felől közelítve ilyen csonkolásokat látunk, hiszen jól látható, hogy ő megcsinálta ezt a talpat. A lábujjak is megvannak, csak ebben a pózban ő arra koncentrált, amit a körmök felől közelítve a láb tud mutatni, és ez most ebben az értelemben az ő részéről egy befejezett történet. Az egy másik kérdés, hogy akkor, amikor az előző képet készítetted, akkor nem a szobor optimális nézőpontjából fotóztad, magyarán minden egyes szobron lehet olyan pontot találni, amit az alkotója kicsit hanyagabbul, vagy félvállról kezelt, és ez most azzal járt, hogy az előző kép nem működött. Ennél a képnél azt mondom, hogy tökéletesen működne egyébként a dolog akkor, ha megint nem valami furcsa vágással tagadnánk le a képről azt, hogy ez egy szobor testrésze. Nem nagyon értek én most valamit. Egyrészt azt, hogy miért innen van ez lefotózva, tehát, ha valamennyire közel bújsz ehhez az egészhez, a láb sípcsont részéhez közelebb, és onnan készülne a kép, azaz te magad, ha fentről néznénk az óra mutató járásával ellentétesen mozdulnál egy kicsit a szobor felé, akkor tömegében nagyobb lehetne a szobor, mert most a kép felénél is kevesebbet foglal el, miközben ő maga a főszereplő. Nagyon jó a párhuzam a háttérben a lombot rugdosó emberrel, szeretném ezt külön kiemelni, hogy ez egy fontos dolog, mert ad egy külső kapaszkodót. Ugyanakkor sajnos ez a fatörzs nem jó helyen van. Ha most meghozod azt a döntést, hogy közelebb bújsz ehhez a szoborhoz, akkor akár maga a fő téma, a talp is, vagy a lábfej is kitakarhatna ebből a fatörzsből jócskán, és kevésbé lenne zavaró. Azt gondolom, hogy mint tanulmány, ez működik. Az előzővel együtt nézem az egészet, úgyhogy erre is tudok adni egy csillagot, de nem többet. (hegyi)
értékelés:

A helyzet az, hogy ez egy jó megfigyelés, de a jó megfigyelés inkább annak szól, hogy az elmosódott háttérben lévő foltok, és a lábujjak jó ritmust adnak, ugyanakkor a képkivágást nem nagyon tudom értelmezni. Az a baj, hogy vannak olyan dolgok - tudom, hogy ezt a legnehezebb tudomásul venni -, amelyek nem készek a fotográfiára, nem készek a megörökítésre. És nagyon szeretném, ha magát a szót itt pontosan értenénk. A megörökítés azt tartalmazza, hogy örök, azaz egy lenyomat, ami utána már nem módosítható. És ez a megörökítés a feladata a fotográfiának, és minden ábrázoló művészetnek, ugyanakkor azt gondolom, hogy vannak olyan helyzetek, amik sajnos nem tudnak működni. Így van ez ezzel a beállítással is. Ha nincs meg ennek a lábujja, akkor az lehet a szobrász hibája, mert nem gondolt arra, hogy ezt más valahogy át szeretné majd értelmezni, de akkor ez a forma, mint tanulmány működik, de mint kép nem. (hegyi)

Sokáig kellett azon gondolkodnom, hogy hol és miből lesz itt a feltámadás, és hogy mihez akar Zoli itt most minket segítségül hívni, hogy értelmezzük. Aztán bevallom férfiasan, hogy sokadik megnézésre, most az elemzésnél ugrott be, hogy ott van egy Krisztus szobor részlet, maradvány. Az a helyzet, hogy nem működik a dolog úgy, ha az ember nem tölt elég időt, megint az idő itt a trükk. Az idő pedig ahhoz kell, hogy egy megtalált helyzetből az ember képet formáljon. A találat tökéletes, jó ez a járda, jó a tükröződés, jók a falevelek, jó az is, amit a tükröződésben látunk. Ez az egész jól másolódik egymásra, tényleg olyan, mintha egy többszörös expozíciót kapnánk, ugyanakkor nincs végiggondolva az, hogy mi az, ami ebben a ritmusban emeli az irányt, és mi az, ami ebbe belerondít. Azok a levélszárak, amiket itt most látunk, főképp az, ami a testet keresztülhúzza, nincs értelmezve. Ha akarom, akkor végig lehetett volna vinni azon az úton, hogy ezek úgymond akár, mint a stigmatizálásnak a jelei működjenek, tehát akár dárdákként, vagy szögekként értelmezhetőek legyenek, de ez nem történik meg, viszont formailag abszolút szétveri az egészet. Az a bajom, hogy ez ráadásul nem is ismételhető. Hiába mondom azt, hogy Zoli, ezt ismételd meg, mert valószínű, hogy ugyanezt még egyszer már nem fogod megtalálni. Ha most egy kicsit patetikus akarok lenni, akkor a Jóisten a kezedre játszott egy labdát, és azt nem kaptad el. A fotográfia a legritkább esetben kerül elénk úgy, hogy az formailag, tartalmilag egységes és kész legyen. Valamit mindig kell vele molyolni. Vagy a nézőponton kell változtatni, vagy az optikán, vagy ki kell venni, vagy hozzá kell tenni valamilyen képelemet, tehát nem lehet megúszni azt, hogy az ember mentesüljön az alól, hogy rendezzen. Itt ez a rendező elaludt. Még egyszer mondom, jól a párhuzamok, jók az irányok, de az, amit kapunk, az formailag nincsen rendbe téve. Az egész egy zavaros ügy marad, miközben nagyon kevés kellett volna ahhoz, hogy ez értelmezhető legyen. Igen, megláttam, de oda kell menni a pocsolyához, és ki kell venni azt a keresztbe futó levélszárat, meg a többiből is akár ki kell még mozdítani, a kép felső részéhez akár még tenni egy-két levelet, tehát létre kell hozni egy olyan belső ritmizálást, ami nem egy túlrendezett szituáció, de mégis valamilyen nyugalmi, vagy koherens helyzetet hoz létre. Ez most nem történt meg. Ráadásul, bevallom, hogy az időhöz sem nagyon tudom kapcsolni, de ez ilyen szempontból mellékes. Erre most adok 1 csillagot, mert a meglátás abszolút jó, és örülök annak, hogy Zoli ilyeneket észrevesz, és ez egy nagyon fontos dolog. De nem elég észrevenni, és nem elég futtában készíteni gyorsan egy mobiltelefonos felvételt. Ez is beesett a tanulmány fiókba úgy, hogy közben valamit elvesztettünk, mert ezt a Jóisten nem fogja még egyszer odadobni. Megrendezni meg elég nehéz lesz. Ha tudod, hogy ez hol van, persze, ki lehet várni olyan időjárást, vagy olyan szituációt - hát, nagyon sok sikert kívánok hozzá, hogy ezt meg tudd esetleg ismételni, nagy dolog lenne, de inkább arra hívnám fel most a figyelmedet, hogy legyen ez tanulság arra, hogy egy képet hogyan viszünk végig. (hegyi)
értékelés: