A képet úgy készítettem, hogy egy helios objektívet megfordítva simán csak a digitális gépem objektíve elé szorítottam, kézzel.

Engedtessék meg és mindenkitől elnézést kérek, hogy ez most egy kicsit talán furcsább lesz és ez nem csak a Ferinek szól. Nekem az lenne maszekba, ha egy kocsmaasztalnál ülnénk, a kérésem, hogy lehet az objektívet ide is, meg oda is fordítani. De hogy a hatvannyolcadik bibeporzót nézem végig a tavasz kapcsán, hogy a kis lepke hova megy és hogy beszélget, éntőlem akármi mikromakro előtétet oda lehet rakni, de hogy az asszociáció, hogy az egész sűrítménye ez lesz, hogy én még december huszonharmadikán is azt fogom nézni a tavasszal kapcsolatban, hogy mit csinált a bibeporzó a kis dingődongóval, ez úgy elgondolkodtató. Hogy miért nem tudunk ettől elemelkedni, miközben olyan erős és olyan sűrített képei vannak az alkotónak más témakörben, miért kell legörcsölni attól, mert a házi feladatnak az a neve, hogy tavasz? Az lesz vége, hogy nem hogy nem adok pontot egy házi feladatra, hogyha ezt csináljátok, hanem visszaveszek pontokat. (szőke)

Érezzük azt, amikor kiszabadulnak a biciklisták, mint a cserebogarak az útra és közben nincs akkora edzettség, és belefáradnak a tekerésbe. Kicsit szétszórt a kép széle, de fontos, hogy a bogarak és biciklisták képet ez a fotó gerjesztette Zsoltban, ezért a két disznó mindenképp megvan. (szőke)
értékelés:

Ezzel nagyon sokat tipródtam. Próbáltam megágyazva, beágyazva, egymásra exponálva a kettőt, mindenfélét trükközni, aztán reggel a nap pont jól sütött be, és rájöttem, hogy Szőke úgyis látná, hogy csak dugdosom az ágyam előletek. Hát nem.

Pontos és célratörő a kép címe, ami többes számban íródott, sőt, benne van valami történetsejtetés is egy közös történetről és a szobabelsőben vannak olyan pici tárgyak, macik, kazettás rádiómagnó, ami egy létezésre, egy élethelyzetre, egy privát környezetre utalnak. A cím sejtet valamifajta drámát, vagy izgalmat, hiszen egy intim világ tárul elénk, egy belső, személyes, a külvilág számára nem mindig megközelíthető élettér, ezt sejteti a cím, és ha ezzel a céllal érkezik a néző a képhez és tudja a leckét, akkor fölvetődik a kérdés, hogy vajon a hibaisták számára jól ismert bélyegalbum, vagy fotóalbum közlési szintje megfelelő közlési forma-e önmagunkhoz képest egy személyes üzenet pontos kifejezéséhez. Másként mondva a kép címe elindít egy várakozást, a látvány ugyanakkor nem elég erőteljes, szégyenlős és bátortalan ahhoz, hogy a valódi térben megjelenő rekvizítumok igazi súlyt adjanak a leckének. Nem a képen jelenlévő tárgyakkal van baj, vagy a színekkel, hanem Gábor nem elég bátran nyúl a feladatkörhöz, hanem túl akar lenni egy feladaton. Tehát nem fotó szempontjából mondom, hogy jó lenne ismételni a feladatot, hanem azért, mert önmagához képest a feladatot, az önportré feladathoz képest prűd és átcsúszik a feladat nehézségein. Egy rendezett felületet látunk, ami által nem tudunk igazán közel kerülni a feladatból adódó lépcsőfokhoz, ezért erre nem adnék most disznót, kérném, hogy a feladat ismétlődjön. (szőke)