Munkák | Látszótér

Szűrés

Zene: Tomoyasu Hotei - Battle without honor or humanity

Nagyon örülök annak, hogy Dénes újból elkezdi a leckéket, és nagyon remélem, hogy ez a Főnix sokáig fog repülni nálunk. Ráadásul van egy utalás egy másik tagunknak a munkájára, hogy ez tudatos vagy nem, én nem tudom megmondani, minden esetre nekem örömteli volt felfedezni azt a párhuzamot, ami Koscsó Gábornak Antihős című fotójával formailag, de talán gondolatilag is megvan, tehát ez maga egy érdekes dolog. A zene eléggé zaklatott, de nyilvánvaló, hogy ez a zenei ügy az akciófilmek világából párhuzam, és én ezt ezért el tudom fogadni. Közben látunk egy olyan bemutatkozást, aminél abszolút teljesítésre kerül a lecke elvárása, és nem csak mechanikusan megoldva, hanem filozófiai átgondoltságban. Benne van a keresés, benne van a kíváncsiság, a sebesülés, de az is, hogy ezt a sebesülést az ember csak túlélte, és újból rendezi a sorait, és a kíváncsiság győz a sebesülésen. Én ezt az üzenetet abszolút értem, kódolom és köszönöm, a személyes részét is, ez egy nagyon jó ügy. A film közepénél van egy kis lazázás, hogy visszatalálj arra a ritmusra, amit a zene kíván, miközben már a filmnél tulajdonképpen előrébb jársz, de mintha a zene lenne ott a meghatározó, hogy na jó, akkor töltsük ki azt az időt, amit ki kell tölteni. Aztán újból elindul ez, és a második fele a filmnek megint nagyon izgalmas. Ott van egy kb. 10 másodpercnyi idő, ami nekem ritmikailag lassú lesz. Versenytáncnál vagy műkorcsolyánál lehet megfigyelni, hogy amikor kiesnek a ritmusból, akkor lazáznak egy kicsit, hogy visszataláljanak a zenekarhoz. Az megint egy külön érdekessége ennek az egésznek, hogy megvan az öniróniája Dénesnek ahhoz, hogy közben le is buktatja magát, hogy itt ez a sebesülés nem valós, mert ez csak egy vécépapír. Ennek a humora az, ami nagyon jellemző Dénesre, ez a fanyarság. Én nagyon örülök ennek a filmnek, várom a folytatást, és megvan a leckemegoldás, meg az 5 darab csillag, amit a filmekre szoktunk adni. (hegyi) értékelés:

Határsértés

Torony, én benne a torony része, beavatott és rab. A munkám a zónában zajlik, ezért eggyé kell vele válnom. Gyakran kísérek át embereket, de közben haza vágyom és minden nap haza is megyek oda, ahol a zónáról csak a zónapörkölt jut eszembe. Ezért amíg bent vagyok, úgy tűnik, a lent van megmászhatatlan magasságban.

Mivel a láncreakcióba bekerül ez a képsor, ezért itt nem elemezzük. (szőke)

Láncreakció
Tóth Margit képére.

Az üzenetét értem a képnek, ugyanakkor azt gondolom, hogy Egon Schiele az Egon Schiele, de nem ő adta ezt be leckének, hanem Dénes. Az eddigi munkáid alapján többet várnék el. Tehát nagyon kérlek, hogy ne más képzőművészeti anyagok segítségével próbálj létrehozni egy új lépcsőt önmagadból, hanem ahogyan régebben is tetted, próbálj meg a magad kreativitásából építkezni. Nem fogadom el, várom továbbra is a Dénestől a képeket. (szőke)

Láncreakció Dóczy.

Itt kapunk egy támpontot, hogy – láncreakció Dóczy – tehát, hogy a Dóczy Ferenc által elindított láncon egy láncszemet kellene látnunk. Ha igazándiból az asszociációs rend az akt és a test körül indul el, akkor én nem biztos, hogy ezen az úton most együtt tudok haladni, de ez nem jelent semmit. Nem kötelező nekem mindent 100 százalékig érteni. Ugyanakkor a képnek van egy kompozíciós rendje és a kompozíciós rendje az nagyon is fontos és nagyon is határozott kompozíciós rend, mert a Dénes úgy határozott, hogy a perspektíva eldöntésével egy döntött képformával fog dolgozni és ebben a döntött képformában egy átlós elrendezéssel hoz létre egy kompozíciót. Ugyanakkor mindamellett, hogy létrehozta ezt a kompozíciót, vannak olyan jelek ezen a képen amik ebbe a kompozíciós rendbe nem illenek bele. Például a bal alsó sarokban lévő árnyék, ami lehet, hogy a térde, vagy a könyöke a fotográfusnak, nem tudom, hogy ezt mi okozta. Például nekem ebből a helyzetből ez a szemeteskuka félig ott az alján kilóg a képből. És abban sem vagyok biztos, hogy ez az orvosi szék ez megfelelő, vagy méltó formája ennek az alátámasztásnak, amit a kép támasztékául használ. Tehát, hogyha azt mondom, hogy érdekelnek ezek a háromszögek, amik létrejönnek ezzel a kompozícióval, hogyha érdekel az a kék, ha érdekel az a vörös forma és mindezzel akarom, mintegy előre dobni, vagy mint egy mozgásba, vagy helyzetbe hozni ezt a festményt, ami tulajdonképpen egy tárgyfotó is lehetne és a tárgyfotótól ez által kívánom elemelni, akkor igenis ezekre a kompozíciós helyzetekre oda kell figyelni, hogy akkor ezek a háromszögek ezek ténylegesen jöjjenek létre és nagyon pontosan kell tudnunk mérni. Tehát ez mértan és matematika is. Bármilyen helyzetet csakis az indokol, hogyha ezt figyelembe vesszük, egyébként elkezd csúszkálni a történet. Ismétlés. (szőke-hegyi)

szupergyorsancsinált angyalbefőtt remék a pannonfílingre...nem nyert...

Ennek a filmnek már láttuk egy verzióját itt, és én nagyon örülök, hogy a Dénes foglalkozik ezzel a munkával, és ebben alkotótársként az Árpira is számíthat, és annak is örülök, hogy megpróbál egy összefogottabb üzenetet létrehozni, az előző tanulságaival; bár némely dolgot el is veszítünk ahhoz képest, mégpedig annak a báját, az esetlenségéből, keresetlenségből adódó báját mintha elveszítette volna a profizmusra való törekvésben. Nekem a szöveggel van valami problémám, nem nagyon érthető, és ezt a Pannonfílingen sem biztos, hogy értették, mivel ez a film oda érkezett, ezért utalunk erre is. Egy monológgal kezdődik a film, és ez szeretne a felütése vagy mottója lenni a filmnek, az üzenetnek, miközben olyan szinten elvont üzenetet sikerült készíteni, amit nem biztos, hogy egy átlag néző érteni, értelmezni tud, ráadásul nemcsak értelmezni kellene, itt utalok nemcsak arra pl. a szövegmondásban, hogy vannak szavak, amiket még többedik meghallgatásra sem tudunk biztosan érteni, hanem arra is gondolok, hogy miért került ez oda és milyen kapcsolatban van magával a képi üzenettel, ami szintén egy üzenet, és egy jól megfogalmazott üzenet, de a kettő mintha ki akarná egymást szorítani a ringből, úgyhogy ez már rögtön a film kezdeténél felmerül bennem. Aztán látunk egy etűdöt, amikből én kiragadok néhány részletet, amin én még dolgoznék, ugye az előző verziónál is már létrejött ez az üvegbe zárom a szobámban repkedő angyalt, amit a Dénes úgy hozott létre, hogy a kamerára rászuszakolta a befőttesüveget, az előző filmnél ezzel kapcsolatban megvolt még egy önironikus, humoros vonal is, és ez nekem fontos volt, hogy ki tudjunk kacsintani a nézőre, hogy nem kíméljük a kameránkat, és a néző felszisszen, hogy mikor törjük össze, ez most ebben nekem hiányzik. A másik, amikor ezt az angyalt bezárjuk a befőttesüvegbe, és megmutatjuk a nézőnek, akkor ott olyan tárgyi környezetbe kerül ez az angyalka, és ez az előző filmnél is így volt, ami a Dénesnek valószínűleg személyesen fontos, de nincs rendezve, komponálva ez a struktúra, tehát a nézőnek nagyon sok egyéb, zavaró momentummal is kell küzdenie, és elkezdeni figyelni azt, hogy de miért van ott az a sok-sok tárgy. És a harmadik megjegyzésem a film végére vonatkozna, ahol egy kicsit szájbarágósnak érzem azt, hogy a Hősök terének a szimbólumát a befőttesüveg elé emeljük, ha azt odaemeljük, ott vége is lehetne a filmnek, de nem, a Dénes még föl is mászik, és ez a kettő kioltja egymást, el kellene dönteni, hogy melyiket választom, mint befejező motívumot, és a másodikat tartanám izgalmasabbnak, mert abban van egy humor, hogy az alkotó megy a kis befőttesüvegjével, és megtalálta a maga kis szimbólumát a Hősök terén, és majd oda fölmegy és megpróbálja beletenni megint. Ott továbbgondolható a történet a néző által, és egy jobb befejezés, de ehhez nem kell előtte ráerősíteni. Van egy megjegyzés a film alatt, ’ szupergyorsan csinált angyalbefőtt remék a pannonfílingre…nem nyert…’ és én ehhez szeretnék hozzáfűzni, hogy remélem és talán tudok ezzel erőt adni, hogy itt az oldalon, amikkel találkozunk munkákkal, azokban az a nyeremény, hogy meg tudjuk másoknak mutatni, hogy egymás előtt itt vannak a meséink, történeteink, és persze fontos, hogy az ember elküldje az alkotásait egy fesztiválra, de szerintem talán az elmúlt két évet ha megnézzük az igazán fontos az, hogy mennyien segítették a munkáidat vagy mennyien gondolnak arra, amit te adtál a többieknek, és fontosak a fesztiválok is, de az nem biztos, hogy nyerjen az ember ott. Ha nyertél volna, akkor nehezebb lett volna, mert jövőre is lesz pannonfíling, és ott lett volna az újabb kihívás, hogy vajon a következőt is te nyered, vagy legyőz-e valaki. És szerintem ha te az angyalról beszélsz, és be akarod fogni, akkor itt az elsődleges verseny az önmagaddal kellene, hogy működjön, és annyi bizalmat meg kellene magadnak szavazni, hogy a munkák, amiket csinálsz azok nagyon jók és mély üzenetek, és ha bízol magadban, akkor teljesen lényegtelen, hogy nyer-e a film vagy nem, mert ott volt ez a film a fesztiválon, emberek találkoztak, beszélgettek róla, és az igazi nyeremény az az, hogy mi itt az estiskolán láthattuk a filmedet. Még egy valamit mondanék, ez a film használ egy zenét, és ez a Portugál c. film zenéje, és ha egy film egy másik film zenéjét használja, akkor nekem az egy kérdés, hogy miért használjuk ezt, hogy csak egyszerűen tetszik ez a szám, és használni akarjuk, vagy van valami áttételes üzenete, kapcsolódása ahhoz. Én ezt a kapcsolódást nem érzem, tehát nem tudom, hogy nekünk mi közünk a te filmed kapcsán a másik filmhez; miközben a szöveget értem, de az a szöveg egy teljesen más kontextusban másról szól, nem biztos, hogy itt segíti a te üzenetedet. Ugyanakkor a felsorolt kérdések mellett mégis azért van meg az öt malac, mert azt nagyon fontosnak gondoljuk, ha egy alkotó - legyen szó filmről, vagy fotóról - nekifut újra egy történetnek, egy leckének, egy érzésnek, ráaásul itt nem arról van szó, hogy újravágta a filmet, hanem egy teljesen új film lett leforgatva, szóval ez a munka az, ami disznószámban korrigál egy malacnyit. (szőke-hegyi) értékelés:

Egy egészen hosszú, az estiskolán szokásoshoz képest legalábbis, tulajdonképpen játékfilmet látunk, és ezalatt azt értem, hogy egyértelműen valamilyen vázlatos forgatókönyv alapján készült a munka, a forgatókönyv általában tartalmaz dialógusokat, és itt úgy tűnik, hogy megbeszélések alapján kötött szövegeket mondanak a szereplők, jelmezt használnak, átgondoltan, tudatosan kisebb tárgyakat használnak, tudatos térhasználat történik, és mindenképpen ez egy fikciós film, méghozzá sok szereplővel. Tehát bonyolult, nagyszabású munka, majdhogynem a filmkészítés szempontjából a legbonyolultabb és legveszélyesebb is, pontosan azért, mert nagy szakmai odafigyelést igényel. Ráadásul tulajdonképpen a játékfilm forma az egyfajta absztrahált nyelvezetben működik, mert a valós tér, a naturális, a Hősök tere, amit a film nagy részében látunk, a kocsmai helyszín teljesen valós helyszín, valósak a ruhák, a szereplők – ennek ellenére a szövegkörnyezet és időnként a mozgásszínházi eszközök azok absztraháltak, elemeltek, stilizáltak. Mint pl. Jancsó Miklósnak azok a filmjei, mint az Allegro Barbaró és más táncfilmek, ahol a Hernádi Gyulával közösen készített filmjeiben a szövegek stilizáltak, és ahhoz a mozgások is, ezek nagyon híres filmek. Ennek a kisfilmnek az elsődleges mozgatórugója a tánc, a mozgás, még ha klasszikus értelemben nem is lehet minden mozgást lehet táncnak nevezni, és ha koreográfiáról beszélünk, nem szabad elfelejteni azt, hogy az ilyenfajta koreografált mozgásoknál a kameramozgás koreográfiája is egy nagyon fontos dolog. A Jancsó Miklós-féle filmeket nem véletlenül említettem, mert az akkori filmszakmai munkákból, riportokból kiderült, hogy az alkotók a fél-egy nap alatt felvett táncjeleneteket akár két héten keresztül is próbálták, hogy minden apró részlet, mozgás a helyére kerüljön, mint egy színházi előadásnál. Maga a felvétel ezeknél a forgatásoknál nem sok időt vett igénybe, de a megelőző munka nagyon is elmélyült, szisztematikus és precíz volt. Ebből azt szeretném mondani, hogy borzasztóan örülök, hogy az alkotó és társai egy ilyen nagyléptékű munkába belekezdtek, és nagyon jól érzékelhető az a pozitív és örömteli hangulat, amivel a közösség láthatólag jól összeszokottan dogozik; de az is érzékelhető a filmanyagból, hogy egyfajta improvizáció vagy esetlegesség is jellemzi a film egészét. Gondolok itt pl. a snittek elvágására, befejezésére, ugye a jelenet az snittek sorából áll össze, ez pedig abból adódhat, hogy picit kuszák a snitt végek, miközben a szövegek fontosabbnak tűnnek, hogy nyilván ez a műfajból is adódik, hogy nem vagyunk profik, hogy kevés idő lehetett arra az előkészítésre ami akár jelmeztervezés, akár a mozgás, a színészek mozgatása, akár a szövegeknek a megtanulása és összeépítése – erre valószínűleg kevés idő adódott. Nagyon jó a film filozófiája, kérdésfelvetése, és úgy gondolom, hogy pont a játékfilmes munkánál nem célravezető külön értékelni maszkot, vágást, operatőrt, színészi munkát, hanem egészében kell értékelni, mivel a film egy összművészeti műfaj, egészében hanggal, képpel, látvánnyal, emberi alakokkal, minden kiszolgáló dologgal együtt hozza létre azt a hatást, amit egy állóképnél egyetlen egy kockába sűrítve jelenik meg. Tehát én azt próbálnám megjegyezni, hogy nagyon jó ez az irány, amin ez a közösség elindult, önkifejezésben is, jól érzékelhető a rendező elv, és a rendező tervezési elve, ez átjön ezen az üzeneten, és nem is azt próbálnám erősíteni – nyilván a pénzügyi háttér az itt nem változtatható – nem arról akarok beszélni, hogy az apró, pici nüanszokat hogyan lehetne jobbá tenni, hanem azt mondom, hogy ami nem kerül pénzbe, a forgatókönyvi előkészítés, a csoportkezelés, csoportmunka, a csoport együttdolgozása az igenis időt igényelne. Azt próbálom itt hangsúlyozni, hogy egy sokkal jobb minőségű munka jött volna létre, ha ebben a közösségi jelenlétben, amiről a film is szól, hiszen eleve a közösség témáját dolgozza fel, abban valóban megelőzi a filmes forgatást egy elmélyült, és akár több napos-hetes intenzív előkészítés. Nyilván ezt nehéz megoldani, hogy ennyi ember egy helyen hosszabb időt eltöltsön, de hát azt nem tudom megkérdőjelezni, hogy az alkotó vállalt egy feladatot, egy üzenetet maga felé, és ezt mindenféleképpen el kell tudni fogadni, hogy ő ezt akarta felénk közvetíteni, tehát ha ő vette a bátorságot, és vette hozzá az energiát, hogy nekikezdett, és létre is hozta az alkotást, akkor még annyi fáradságot érdemes lenne ezekbe a munkákba belefektetni, hogy az előkészítés az egy sokkal precízebb, pontosabb munkafázis legyen; nevezhetjük ezt színészvezetésnek, dramaturgiai vagy asszisztensi munkának is – pontosan azért, mert ebből a filmből megtekintve egy grandiózus játékfilmes vonatkozás sejlik ki. Arra sarkallnám a film rendezőjét, hogy attól függetlenül hogy ezek a hiányosságok jelen vannak ebben a munkában, hogy folytassa ezt a tevékenységet, pontosan azért, mert csak a gyakorlati kivitelezésben fogja megérteni, fogja változtatni tudni, minőségileg fejleszteni a játékfilmekkel kapcsolatos tevékenységét, és nem adott esetben egy már elkészített munka újravágásával, mert sejtésem szerint a maximumot hozta ki a vágással az alkotó ebből a musztermennyiségből, tehát igazából én azt tudnám mondani, hogy megtörtént egy első lépcső egy nagyszabású munkával kapcsolatban, és az alkotó helyében én azzal a közösséggel újraértékelném, újraelemezném azt a színészi munkát, arcjátékokat, hangokat és mindent, és ebből leszűrve a konzekvenciákat készíteném el a következő munka műhelymunkáit. Ilyen értelemben viszont minden hiányossága ellenére az a véleményem, hogy a film nemcsak egy nagyon nagy munka, de igenis nézhető, jó a humora, az öniróniája – rengeteg önirónia van benne, bájosak, szerethetőek a szereplők, ez mindenféleképpen átsugárzik, hogy ez a közösség nagyon jól tud együtt dolgozni, együtt élni, szinte kommunális szinten – és ehhez kell egy kicsit skizofrénné válni a rendezőnek, hogy egy ilyen munkában egyszerre belső vivőfolyadékként jelen legyen, másrészt pedig kívülről is tudja tekinteni ezeket az állapotokat. Igen, Dénes, ez egy nagyon nehéz helyzet, de azt is jelenti, hogy miközben vágysz egy vízióra, egy közösségben való létezésre – ezt rendezőként mondom – kell tudnod kívül is helyezkedni, és kvázi egy prekoncepcióval kívülről is folyamatosan vezetni kell a szituációt, mert a majdani filmben csak a végtermék fog tanúskodni arról, hogy ott egy adott állapotban jól éreztük magunkat vagy nem. Tehát én gratulálok ehhez a munkához, és javaslom, hogy az itt tapasztalt kérdések, hozzászólások, felvetődött dolgok, és a magatokban lezajlott elemzések alapján folytassátok ezt a munkát ugyanezzel a bátorsággal. Talán annyi lenne, hogy amely szövegek megjelennek verbálisan, nagyon sok olyan vonatkozásai vannak, amelyek az emberi testtel, alakkal, formával is foglalkozik gesztusokban, lépésekben, mozdulatokban, és én ezt az arányt egy picit mozdítanám a görög versdráma-szerű szövegolvasásból a csodálatos szereplői formavilág felé, mert itt nagyon jó karakterek vannak összeválogatva. Én most egy kicsit azt érzem, hogy egy ilyen felolvasóestnek látunk egy vizualizálását, és én ezt egy picit elmozdítanám ettől. Pl. olyan térben dolgoznék velük, ahol nem zavarja őket – és téged is – a külvilág annyira, amennyire, hanem koncentráltabban ezekkel az emberi alakokkal, személyiségekkel foglalkoznék egy olyan térben, ahol van erre lehetőségem, és ebben mélyebben el tudok merülni. Véleményem szerint erre megvan az öt disznó, és további jó munkát kívánok és nagyon várom a közösségtől a további alkotásokat. (szőke) értékelés:

Kalap Simon Katinak

Egy kapcsolódás ez a kép, nagyon szép kis történetek, amikor valaki valaki más házifeladatára mintegy odaköszön, hogy szia, helló, nekem is van ilyen. Én ezt köszönöm a Dénesnek, mert fontosnak tartom, hogy nemcsak szóban, hanem képileg is odaköszönünk egymásnak, úgyhogy az egy disznó erre megvan. (szőke)
értékelés:

Oldódás 3.1

A már említett folytatást látjuk itt a Dénes belső útjából, kereséséből, nevezhetjük akár sorozatnak is, bár nem klasszikus sorozat-jelegűek a képek, de mégis, egy gondolati forma továbbvitele. Azért is itt elemezzük ezt a két képet, mert a kettőt összehasonlítva, hacsak a Dénes nem hoz még további 3.2, 3, 4 verziókat, akkor ebből a két képből ennél vannak a képi eszközök, a vizualitás megfogalmazása, és az élmények átadása erősebben és koncentráltabban, akár úgy is mondhatnám, hogy líraiban van megfogalmazva. Merthogy nagyon érdekes az, hogy, és erről sokat beszéltünk már a táborban biztosan, szóval hogy a térbeliséget egyrészt a perspektívával, másrészt a fény-árnyék viszonyokkal, harmadrészt pedig a mélységélességgel tudjuk a fotóba becsempészni, mert ugyebár minden egyes fotó az már egy síkra redukált felület, ahol a háromdimenziós képet két dimenzióra redukáljuk. Ennél a képnél nagyon határozottan fellelhetőek perspektivikus vonalak, pl. a modell feje fölött az egy polc vagy valamilyen keret, aminek a ferde síkja jelzi a térbeliséget másrészt a szereplő válla és a kinyújtott karja, ami ugyan a képből kikerült, de a testtartásnak a formája, és ennek a kontrapontja az, ahogyan a fejét tartja a modell, tehát ezek a vonalak nagyon határozottan térbeliséget, térbeli helyzetet tudnak mutatni. Másrészt a világítás, ami az arcon szintén a térbeliséget erősíti, tehát függetlenül attól, hogy életlenben vagy lágyban van tartva ez az egész kompozíció, mintha egy lágyító szűrővel készült volna, és a tónusai is egy visszafogott tónusrendet képviselnek, de mégis érzékeljük a térbeliséget. Ami még fontos ennél a fotónál, az az, hogy maga ez a fény, amit a Dénes észrevett, és ez a gesztus, amit szintén észrevett, érdekes módon, formákkal, formai megoldások szerint nézzük a képet, akkor a negatív formával, a fény hiányával emeli ki a tekintetet, tehát pontosan ellentétesen használja ezt az eszközt, mint ahogyan az megszokott. És ez a képi kiemelés ugyanolyan erős tud lenni, mintha megfordulnának a fényviszonyok, és csak a szemnél lenne a fény, mintha egy résen tekintene át ez a kislány. Tehát ezzel fontossági sorrendet tud beállítani. Hogy mi a fontos, miről akar beszélni, az arcon fellelhető gesztusok közül mi az, ami a figyelmét megragadta, és a nézőnek át akarja adni. Ráadásul ha a klasszikus komponálási szabályokat nézzük, akkor ahová a modell néz, ott hagyunk nagyobb teret, és ezt a szabályt is megfordítja a Dénes, ahogyan a fényét is megfordította, merthogy azon a részen kisebb a tér, ahová a modell néz, és ezzel is dinamizálja a kompozíciót, és azt a líraiságot, lágyságot, amit a tónusrend, az elmosódottság képvisel, ezt ellenpontozza a kompozíciós feszültség, hogy őrült kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit nézhet ez a kislány, de a Dénes az orrunkra koppint, hogy ne azt nézd, hogy mit néz, hanem azt, ahogyan néz. Ez egy nagyon erős üzenet, és David Hamiltont tudnánk itt behívni az Estiklopédiába tanulmányozásra, azoknak, akik még nem ismerik, mert ő használ hasonló eszközöket, és jeles András Angyali üdvözlet című filmje, amiben az Ember tragédiáját dolgozza fel, ő ezzel akkor megelőzte a korát, nem 100 %-osan kapott pozitív kritikákat, holott egy nagyon fontos film. Ha beszerezhető, akkor nagyon sokat segíthet ehhez a világhoz, ami ezen a képen is megjelenik. (szőke-hegyi)
értékelés:

Oldódás 3

Dénes egy olyan stúdiumba fogott, aminél a sorozat első két munkáját, lépcsőfokát már láthattuk az estiskolán, ugye ez a homokban az emberi alak, gyermeki, és ott nagyon szépen látszik a két alkotásban a folyamat, az egésznek a tisztázódása képzőművészeti és filozófiai szempontból. Ennek a folyamatnak a címadásból sejthetően látjuk itt egy következő lépcsőfokot, és itt én azt tartom fontosnak, hogy a Dénes eltökélten halad befelé ezekben a stúdiumokban, annak ellenére, hogy megtehetné, hogy csak végzi a házifeladatokat, küldi a leckékre a képeket, valami biztos akadna, és otthon ülhetne a családdal, és mondhatná, hogy marhajó, megcsináltam az estiskolába a 16 leckét. Eközben pedig az történik, hogy ez az egyszerű, naiv játék, ami zajlik az estiskolán, az átértelmez a Dénes szempontjából helyzeteket, és anélkül, hogy kimondhatnánk, hogy a Dénesék vagy bárki más lakásában létezik egy szakkör vagy iskola, Dénesben, benne, ugyanúgy létezik ez az iskola. Ugyanis ez a Dénes szabad döntése hogy az Oldódás sorozatában a leckekategóriákat használva elkezd egy belső történettel együttműködni, és ezt a saját fejlődése kapcsán kibontani, kvázi ő maga működteti a belső iskoláját. És így több lépcsőn keresztül juthat el mondjuk egy végkifejletig, ebben a fajta keresésben. Ugye tudjuk, hogy a Dénesnek több mozgóképes alkotása volt, régebben ha valaki megkérdezett volna, azt mondtam volna, hogy ő mozgóképben erős, de amióta nem tudom, talán új kamera van, azóta a képzőművészeti rész, a fotóművészeti rész sokkal sűrítettebben jelen van a munkáiban. Tehát nagyon fontos, hogy az Oldódás 3 az megint egy belső kísérletnek a harmadik lépcsője – noha bizonyos szempontból meg az első, hiszen pár képpel később majd lesz egy 4. verzió is. Tehát ez a kép eredményeit szeretném a 4.-nél elemezni, nem azért, mert ez a kép nem a szívem csücske, de a következőnél lesz értelmezhető ez is. (szőke)

Gyök erek

Egy fekete-fehér képet látunk, és a Dénes címválasztása a kiindulásról beszél, nyilván nem gépelési hiba miatt a gyökerek kifejezés kétfelé válik, mert a gyök, a gyökér, az indulás, a mindeneknek az eredőjét is jelenti. Azt is mondhatnánk, hogy itt a forma, az egy szimmetrikus kompozíció, talán egy negatív kép is lehet, olyan, mint egy bonctani kép, akár a reneszánszban, vagy Leonardo DaVinci grafikáit ha megnézzük, folyamatosan az alkotó, a világot megfogalmazó ember megpróbál a dolgok mélyére ásni. Megpróbálja megkeresni a spirituális kezdőpontjait a valóságban. A kép első ránézésre két módon közelíthető meg, első ránézésre úgy tűnik, hogy két darab emberi talp a nagylábujj bütykeivel, a sarokkal, a kidagadó erekkel a két talp egymáshoz illesztésével szimmetrikus. A mögötte lévő sötéttel együtt, ami itt ezen a negatív képen fényforrásként jelentkezik, ennek a játékos geometriája. Ugyanakkor ebben a kiválasztásában ez a forma nagyon emlékeztethetne a bonctan logikai folyamatán elindítva, a falusi részeken többet látott, főleg a dunántúli részeken ismert ún. rendfa vagy svábos állatvágásoknál látható formára, ahol a disznó vagy marha kiterítve, felfüggesztve egy óriási állványon lefelé hajlik, és feldolgozást így kezdik el. Ehhez kapcsolódva van egy híres kép Rembrandt nem is nagyméretű alkotása, amelyen egy marhavágást látunk, és kifejezetten nem a történetre kihegyezve, hanem a felületre koncentrálva az alkotó egy hasonló formájú képet hoz létre. Erről a képről azt kell tudni, hogy ott viszont Rembrandt a tőle megszokott festészeti eljárásokhoz képest szinte dinamikusan dolgozik, majdnem domborműként jelenik meg a kép, óriási mennyiségű festékanyag van felhordva erre a parányi vászonra, amitől nem csak festői módon térben van maga ez a bonctani kép, hanem még realisztikusabb lesz attól, hogy a kiállított festményen a teremben lévő fényviszonyok, megvilágítás ezt a rücskös felületet még erőseben térbelivé varázsolja. Arra a látványra kvázi felhívja a figyelmet, sokkolja a látogatót, és mindenféleképpen egy furcsa, szakrális felhívójelként jelenik meg. Az természetesen egy színes kép, és a fotóművészet nagyon messze van a megjelenéstől, mégis, szerintem van egy erős párhuzam ezzel a képpel, és érdemes megnézni, talán az Estiskolára be tudjuk hívni Rembrandt Marhavágás című képét. Visszatérve a Dénes képére, a szimmetrikus, dupla kompozíció létrehoz még egy furcsa, amorf képződményt is a kép közepén, kis sejt-forma vagy csepp-forma, ami felülről is elvékonyodik, és lefelé egy kis érként elhajlik, nyilván az eredeti kép kapcsán ez úgy jön létre, hogy a pozitív képnél lehetett egy fentről jövő fényinformáció, a test felől, és a talp közötti résen az árnyékok hozzák létre ezt a nem éles körvonalú formát, ami itt a negatív verzióban egy ragyogó, egészen pszichedelikus, pulzáló, lüktető vákuummá válik, és ez a kép középpontja, amiről nem is nagyon tudjuk levenni a szemünket róla, miközben próbálunk mégis menekülni és kapaszkodókat keresni a képen, és ilyenek a nagylábujj bütyke, a sarok, az erek – de mindig visszatérsz a középpontba, mint egy fraktálforma közepébe, ehhez a pulzáló, meghatározhatatlan, konkrét információt nem adó középpontra. Ez a középpont viszont valószínűleg nem egy idős női lábat, hanem egy férfilábat látunk, utal erre a kis szőrszálak, de még ha az alkotó egy női lábat vesz modellként, akkor is az egész formarendszer egy asszociációs üzenet is. És ebben az asszociációs üzenetben pont az alkotónak, Dénesnek kell tudnia, hogy ez a középponti forma elég konkrét kapcsolódási formát jelent, amin sokszor nevetünk is, hogy a Szőke mennyit használja ezt a fogalmat, de ez a női princípiumot jelenti. Így a talp házi feladat, Dénes képe a fekete-fehér ellentétpárjával, a yin és yang kapcsolatával, a dialektikával, ill. a női-férfi párhuzammal is foglalkozik. És mivel a kép középpontjában ez a furcsa, cseppfolyós forma van, és értelmezni akarjuk a nőiség fogalmát ebben a témakörben, akkor az szerintem mindig valahol az élet kiindulását jelenti, egyrészről a természet által megteremtett formák szerint a befogadást, amelybe megérkezhet az élet különböző útjairól mindaz az információ, ami megtermékenyít, és függetlenül attól, hogy az orvostudomány mit mond erről, mégis csak a születés kiindulóhelye is. Egy olyan vákuum, és a férfiak számára érthetetlen kataklizma, ahonnan valójában az élet értelme mindig továbbindul. Egy olyan óriási kút, egy barlang, ahol az élet titka létezik. Nem egy egyirányú haladási irány, hanem ahova be lehet érkezni, és ahonnan tovább lehet indulni. A mindenek kezdete, ez a középpontban lévő folt. Egy válaszrendszert indíthat el a nézőben, mivel igazából nincs vizuális kapaszkodó a képen, nem szőrös a talp széle, nincs ott egy vodkásüveg árcédulája vagy egy teszkós szatyor, hanem ott van középen egy ilyen nagy teszthelyzet, amit néz az ember, és azt mondja, hogy mi az ott, miért van ott, mit akar mondani, nem tudom szavakba önteni. Ezért tartom én a Dénes képét egy jó kísérletnek, egy jó megoldásnak, szerintem a kép két feladatot is teljesít itt az estiskolán, egyrészt egy jól összefogott üzenetet a Dénes létállapotáról, a születést és az alapkérdéseket, nem feltétlenül felhőtlen létállapot ez, nagyon is krízisekkel, kérdésekkel terhes, másrészt pedig ez egy tesztelés, az absztrakcióján keresztül, a konkrét felületen keresztül, de a keretezés kiválasztásával mégiscsak a megközelíthetetlensége miatt is. Ugyanis ez a kép csak akkor nézhető sokáig, akkor fogadható be, ha az ember, a néző elkezd dolgozni, asszociálni a kép kapcsán. Azaz a nézőben elő kell hívnia a megélt létállapotait, és el kell kezdeni önmagában dolgozni, válaszokat keresni, mert különben a képhez nem jut közelebb. (szőke)
értékelés:

Oldódás 2
Ismételt "labor" téma az élményszerű pillanat (végtelen idő) - játéköröm - vs a végtelen pillanat megragadására fixálására irányuló törekvés feszültsége.

Szerintem ez jobb lett sokkal, én nagyon szeretem ezt a képet. A leiratból látjuk, meg amúgy is, hogy ez egy ismétlés, egy sok polémiát kiváltott megoldás ismétlése. Ugye az előző kép alatti beszélgetésekből tudjuk, hogy a Dénes már eleve egy teljes képet alkotott akkor, és annál a képnél azt megvágta, azért, hogy egy más érzést, egy más üzenetet tudjon manifesztálni, aztán hogy ezt hogyan elemeztük, mennyire volt sikeres, az egy más kérdés. Itt most egy új verziót látunk, ahol megvan a kislány keze, lába. Szerintem sikeres volt az elemzés, mert itt egy egészen más üzenet érkezett, pl. olyan szinten vannak kiégve felületek ebben a kompozícióban, hogy ettől van egy víziószerű, látomásszerű hangulata, nagyon határozottan ritmizálnak a fehérek és a feketék, és nagyon fontos, hogy a kisgyerek arcáról eltűntek a gesztusok, sőt eltűnt a szem, a száj, valami maradt a jobboldalon a szem széléből egy pici, a mimikai ráncokból egy pici, és az arcból valamennyi maradt. És ami fontos, az az, hogy innentől kezdve nem eldönthető, hogy ez egy vidám vagy szomorú vagy kétségbeesett vagy milyen helyzet, tehát sokkal nagyobb teret ad a nézőnek ahhoz, hogy elgondolkozzon a saját üzenetén, amit ez a kép belőle kivált, és ez egy nagyon fontos dolog. Attól, hogy kiégettebb, kontrasztosabb képpé vált, a test naturális felületei is jobban elnagyolttá váltak, tehát nem a részletek, hanem a ritmikai képlet dominál, amiben jelzésértékű az emberi alak. Mondhatni kikerült a kép az emlékkönyvből. Ez nagyon jó munka, három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Fésű

Mint témaválasztás akár a nyár leckére is el tudnám képzelni ezt a képet, és ez is a Stalker-hangulatra kelt asszociációkat, mint a Gimesi András nemrég beküldött filmje, ugyanakkor amikor egy ilyen fényfoltot is belekomponálunk a képbe, akkor az olyan erővel van jelen a képen, és nemcsak azért, mert ott kiégnek a pixelek, hanem ez a kiégettség uralni kezdi a képet, és ezek a finom formák, ezek a női hajat idéző hínáralakzatok, ezek nem tudnak azzal az erővel megjelenni, mivel a fényfolt elnyomja őket. Ha a kép címét is nézem, akkor ez a fényfolt nem is ad hozzá ehhez a képhez, az értelmezéshez; azaz ha ezt levágom, ha beletakarok, akkor rögtön elkezd működni a kép, mivel egészében az egész nagyon érdekes, de az ott nekem zavaró. Az is egy érdekes szemlélet lehet, hogy a fényfolt körül ezzel a jégvirágszerű burjánzással foglalkozok, de most ez nincs eldöntve, a cím a hajra utal, de akkor meg a képnek ezt kell közvetítenie. A kép akkor marad a szorgalmi kategóriában és az egy disznót megkapja. (szőke)
értékelés:

Tekintetek

A képet közös döntéssel áthelyeztük a gyermekkor leckébe. Egy egészalakos portrét látunk egy kislányról, feltehetően egy cirkuszi sátor vagy valami freskószerűség előtt, innen ezt nem tudom jobban eldönteni, hogy a lovak a képen, ami Russeau-i értelemben-hangulatban szerepelnek ezen a képen, és mintha figyelnék ezt a kislányt, az alkotónak egy nagyon jó döntése az, hogy a kislányt a képen hova helyezte el; ráadásul a lovaknak az íves formája által a csípőn és a testen is egy ilyen íves forma jön elő, a kislány kezében ha jól látom egy maci van, amit ő nagy szeretettel ölel át. A kép tehát ezzel a hármassal dolgozik, a két lófej és a kislány viszonyával, és ami egy döntési helyzet, amit talán máshogyan is meg lehetett volna oldani, gondolok itt arra, hogy a kislány cipője lemaradt, ami nem indokolt, és a jobboldali ló mellett van egy félig belógó oroszlánfej, ami nem igazán tűnik tudatosan komponáltnak, azaz így, ahogy most van, nincs szükség erre, vagy tágabbra lehetett volna venni a képkivágást. Ugyanez igaz a ló fölött, a valószínűleg a lovas részletére is, amiből ha csak az ajkat levágjuk, csak az áll marad, azzal is elérjük azt, hogy nem azonosítható könnyen egy emberi fejjel. A fényképezőgép helyzetét megválasztva, most egy perspektivikusan enyhén összatartó formát ad ki a háttér paravánja, ami ha a fényképész egy kicsit elmozdul magához képest jobbra, kiküszöbölhető lett volna, ráadásul ekkor a kislány és a ló feje nem olvad ennyire össze formájában. Tudom ugyanakkor, hogy ezek a pillanatok csak másodpercekig történnek, addig lehet lefényképezni őket, aztán a kislány elmegy, elfut, tehát ezek a gondolatok csak azért kerülnek elmondásra, hogy a kompozíciót értsük, és egyáltalán nem biztos, hogy ott a gyakorlatban megvalósítható lett volna, úgyhogy ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Türelem

Kedves Dénes, a képet szorgalmira átteszem, értem a képet, ez egy útikép, egy bicikli, amit leszartak a galambok, akár Hollandiában is készülhetett volna, nagyon köszönöm, és türelmet kérek a vágy kategória eléréséhez, ahová még várom a lecke megoldását. (szőke)
értékelés:

Merülés

Valószínűleg egy gyorsfolyású, hínárral teli folyót láthatunk egy hídról, ahol talán az alkotó párja, vagy valaki más egy nyári, női kalapot elejtett, beledobott a vízbe, és pont tűnik el a kalap. Ugyanakkor a kép egy csillogással, ragyogással próbál dolgozni, mint egy szőnyegháttér egy reklámfilmben, amiben felbukkanva csillogva megjelenik ez a női kalap, tehát akár egy fabulonreklám is lehetne, mondván, ha Fabulonnal kezeli a bőrét-haját már kalapra sincs szüksége, azt akarom mondani, hogy szorgalmiként az egy disznó megvan és további jó munkát. (szőke)
értékelés: