Fenti kép egy requiem elveszett félcipőmért, bár még egy kicsit reménykedem, hogy megtalálom.
Mint grafika, nagyon érdekes és izgalmas absztrakt képet látunk, formák, foltok és mértani felületek variábilis játéka, jó ritmusban elhelyezve a fekete keretben, amiből ki is lép az a furcsa elliptikus forma. De itt is azt mondom, hogy ha ostort csapnak a hátamra, akkor sem fogom érteni, hogy hol van az a cipő, vagy ki sír itt a cipőjéért, vagy hol veszett el ez a cipő. Egyszerűen biztos az én agyammal van baj, rá nem tudok jönni, hogy mi köze van a képhez a címnek. Kérdeztem a pedellust, hogy ő tudja-e, ő is csak azt tudta megmondani, sejtése szerint miért kap a kép ilyen címet, de a cipőt ő sem találta. Ezzel nincs baj, csak akor el kell dönteni, hogy dadaista munkákat csinálok, amivel a nézőt minősítem, nem a közönségért, hanem a közönség dresszírozásáért csinálom a képet. Amúgy ehhez hozzátenném, hogy ahogy a pedellus is mondta, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején ez a fajta sokkoló, büntető jellegű képzőművészeti stílus kifújta magát, már túlhaladtunk rajta. Ráadásul ott azért képileg ennél bátrabb, olykor zaklatottabb, szókimondóbb alkotások születtek. Egyszerűbben mondom: ha túráztatják, ha tesztelik a nézőt, akkor lehet, hogy ezt más is észre fogja venni és akkor az alkotót fogják minősíteni, mert azt fogják mondani, hogy menj a fenébe. (szőke)
értékelés:

Arra gondolok, hogy valószínűleg a mandala, mint kifejezés a vallási forma olyan megnyilvánulásaként kapcsolódik a képhez, amikor a szerzetesek hosszú időn keresztül nagy precizitással elkészítenek egy sokszínű művet, majd mindez ugyanennek a szakrális történetnek következményeként megsemmisül, visszakerül a természet körforgásába, általában a klasszikus verziókban folyókban, patakban eltűnnek, mert a mandala elkészülte után beleöntik a vízbe. Ha a címből indulok ki, akkor abból indulok ki, hogy ez a lábnyom egy vízparton szerepel, és a víz ezt elmossa majd, itt a párhuzam. Mégis azt gondolom, hogy ha a talp hívószavait keressük, azt érzem, hogy a lecke teljes egészét nem tudja megszólítani. Ennek főképp technikai oka van, mégpedig amiatt, hogy olyannnyira szűk a kompozíció, hogy ez a forma teljes mértékben kiszakad a környezetéből, és így már nem érzékelhető a víz és ez a történet maga, vagyis az irány jó, de a megfogalmazásban a szűkítéssel kizáródott a képkeretből a továbbvivő szál is. (szőke)
értékelés:

Ha már minden leckém lenne, ezt talán köldöknek küldeném.

Többszörösen átgondolt és nagyon provokatív képet látunk, és azt kell mondjam, hogy nagyon bátor vállalkozás, és óriási előrelépés az októberi első leckéjéhez képest. Az egész emberi test van odaadva váltságdíjként az első leckében az arc ellenében, ez egy nagyon fontos dolog, feltételezem, hogy Dániel bízik bennünk, nem elsősorban Szőkében és Hegyiben, hanem a többiekben. Ez a tükör játék hozza Moholy-Nagy világát, de ott a konkrét és natúr is, a valós megjelenés, a fényképezőgép, nagyon jó a stílusok kezelése. Egon Schiele jut eszünkbe a test formáinak rajzolatából, három külön részből áll a kép, mégis ez a hármas jó ritmusban olvad egy képpé. Drukkolunk, hogy ezen a szinten jönnek az új leckék is. (szőke)
értékelés:

Színház az egész világ...

Itt is igazából azt mondanám, hogy nem érdekel a hozzáfűzés, amit ír Nóra. Azzal, hogy ilyen közelségbe hozza ezt az igazán intim testrészt, amit olyan kevésszer láthatunk, szinte csak a privát életünkben a párkapcsolatainkban, és annyira leleplezőek tudnak lenni az intim helyzetekben ezek a testrészek, akkor azt mondom, hogy bárkinek is a talpa ez, ahogy elkapja a fotós ezt a lépést, ezt egy jó kompozíciónak tartom, szerethető munkának. Azért ha Nórával kávéznánk valahol, akkor megjegyezném, hogy igen, jó az irány, de menj még mélyebbre, még bentebb az álmodásban, vagy a belső keresésben, szimbolikákban. (szőke)
értékelés: