Vágy makro és mikró méretben, de mégis hatalmas mértékben...

Sejteni lehet, hogy nagyon közeli képet látunk egy virág belső világáról, de mégis azt mondjuk, hogy a kép inkább festészeti szempontból közelíthető meg jobban, a napsárgák, a vörösek és feketék ritmusából. A szimbolika az életigenlést, a vibrációt az érzelmeket dinamizálja, amit nagyon jónak tartunk. Másrészt a pointillistákhoz köthető a képi megjelenés, egyértelmű tehát a festőiség, pont azért is, mert volt olyan bátor az alkotó, hogy a gépén található technikai eszközt, a makrót merte úgy használni, hogy a szövegekkel kimondhatót merje elhagyni és egy virágot szinte színélményként tudjon megközelíteni és ezen keresztül az érzelmeit kimondani. (szőke)
értékelés:

Egy éjszakai lepkészet során készült a kép. A barátomat a 125W Hgli (higanygőz) lámpa világította meg.

Véleményem szerint Gyula teljesíti a feladatot, jól komponálja a kép bal oldalára a barát tűnékeny, szinte szellemfotóját, bármelyik harmadik szem magazinba elmehetne ufóképnek ez a fotó, de ezt csak viccesen próbálom megjegyezni; de csak azért, mert ez azért 3 disznós kép, mert Gyula valódi lénye, a tűnékeny, az álmodozó, azt is mondhatjuk, hogy a szeretetéhesség tökéletesen fogalmazódik meg a képen. Azt is mondhatjuk, hogy ez egy trükk ez az ötlet, de azért tartom jónak a feladatot, mert a feladaton keresztül egy fontos vallomást kapunk Gyulától. Hogy mit gondol a világról, hogy hogyan helyezkedik el ebben a világban, az éjszakában, a természetben, a vidéki helyzetben - és ez egy önvallomás, ami őszintén tükröződik és sokat megtudunk az alkotóról, ha a képpel sokat tudunk együtt lenni, csendben, nyugalomban. (szőke)
értékelés:

A köd misztikussá tesz mindent. Megbolondítja a szemet, eltünteti a jól ismert dolgokat, mássá teszi azt is, amit meghagy. Amikor felszakad, mintha szent titok tárulna elém; a valóság.

Abba a világba sorolnánk a képet, ahol Tamás a felhők fölött álmodik, ez is egy vágykép, egy mesei, álomszerű üzenetet kapunk, amire a leirat is utal. Kicsit talán a függőleges irányú centrális elrendezésen mozdítanánk felfelé, mert ott kevésbé lényeges dolgok történnek, mint a kép többi részén. (szőke)
értékelés:

A képen én vagyok látható, amint az újonnan kapott Pentaxomba befűzöm a filmet és a továbbításnál elkattintom a gépet. Tehát véletlen, viszont vállalom, mint portré. Egyben ez úgymond tisztelet is a Hibaistáknak.

Ezt a képet nagyon szeretem, az egyetlen problémám, hogy valamit kezdtem volna a tükröződéssel a kép alsó felén. Vagy az ívet folytattam volna tovább, vagy a szőrme ágytakarót, csergét, ami most a kutyaházon található, föntebb vágtam volna egy picit, hogy a kép bal oldalán lévő függőleges és a másik felén látható körív geometriai játéka még erőteljesebb legyen és ebbe csak egy pici megjegyzés legyen a figurális üzenet az alkotóval, aki az ölében tartja a fényképezőgépét. (szőke)
értékelés:

Telefonfülke... karcok itt... karcok ott...

Nagyon örülök, hogy ezeknél a képeknél az alkotásaidban, bár egészen biztos, hogy korodból nem valószínűsíthető, hogy a 60-as évek megélt formában lenne jelen, mégis azt kell mondjam, hogy nagyonis élőn és jól dolgozol azzal a szemléletmóddal, ami akár Szabó István kisfilmjeire is jellemző, vagy az akkori fotográfia világát ha megnézzük, sok olyan képet látunk, amiben a játék és a romantika valamiféle melankóliával párosul. A kép archaikusnak tűnik, de az az erőssége, hogy ez az archaikusság teljesen életszerű, elfogadható, a munkából következik és nem egy felvett forma, vagy eszköz. A képben van egy erős szomorúság is, ennek egyik titka talán az arcon lévő szemek, amik nem felénk tekintenek, mintha egy álom, vagy finom eltaszítás is jelen lenne ebben az üzenetben. Mintha azt a sugallatot éreznénk az alkotásból, hogy foglalkozz velem, közelíts meg, de küzdened kell értem. Fejts meg, de nem fogok neked segíteni. (szőke)
értékelés:

Antal Gábor zongorista, és zeneszerző barátom kért meg, hogy fotozzak egy koncertjén, melyet egy Zeneakadémiáról szalasztott hegedűművész kollégájával adott, íme egy képi ábrázolás a húrnyűvőről :)
   A képen a a háttérben elhelyezkedő tégláknál, vonónál, a hangszernél, tekintetnél számos egymást keresztező irányt figyelhetünk meg, a kép egyetlen éles pontja, a főszereplőre, a hegedűre esik.

Teljes egészében egyetértünk a képaláírással, hogy az élesség az alkotón, az előadón helyezkedik el, ugyanakkor a kompozíció szempontjából, hiszen ez egy portrészerű kép, kérdésesnek tartom, hogy ha nekünk a modell profilja fontos a hegedűvel, akkor a koponyába bal oldalt miért vágunk bele, ahogy az is furcsa, miért ilyen hosszúkás a kép, mert a háttérben lévő narancsos stúdióháttér a hangtörő felületekkel nem igazából segít a kép egészének. Vagy egy sokkal szűkebb közelit hoztunk volna az előadóról, vagy engedjük ezt az egész képet picit tágabbra, hogy a csukló ne amputálódjon, vagy akár a hegedű, ami most azon a határvonalon mozog, hogy nincs is nagyon radikálisan belekomponálva, tehát félig-meddig látom a hegedűt, de nem is olyan tágan, hogy a hegedű egészét mutassuk. A bal kéz fontos a hegedülésnél, most nincs eldöntve, hogy merészen csak az arcon megjelenő koncentrációt láttatjuk, vagy magát az alkotási folyamatot a maga teljességében. Érvényes lenne egy egészen közeli kép is az előadóról a lakkozott hajával és arcán lévő gesztussal, ahogy az is, hogy egy szép művészi tudósításként magát a hegedűjátékot mutassuk. (szőke)
értékelés:

Számomra a csendélet elsősorban gyümölcsöket jelent, talán leginkább azért, mert pici gyerekkorom óta viszolyogva néztem egy gyümölcsöskosarat ábrázoló olajfestményt a falon, amin a festő szükségesnek látott elhelyezni egy hatalmas fekete szarvasbogarat is. Gondolom kellett a kompozícióhoz, vagy valami ilyesmi. Szóval egy kicsi, bujkáló ellenérzéssel álltam neki a csendélet leckéjének. Nem is ment, amíg meg nem láttam ezt a félig elfogysztott gránátalmát, és a megkezdett banánt a tányéron. De ők, egy pici igazgatással már olyan csendéletet alkottak, amivel kapcsolatban már nekem sincs ellenérzésem; színeiben is érdekesnek találom és a kompozíció is tetszik.

Van egy hosszú leírás a csendélettel kapcsolatban, hogy a csendélet mit jelent az alkotónak. Én azt szoktam mondani, amikor pihenőcsoportok vannak lenn, és testkódokkal kapcsolatos elemzések hangzanak el, hogy igazából a verbalitás nagyon sokszor félrevezet, nem azt fedi, ami az emberben zajlik. Itt is azt kell mondjam, hogy a képet a szöveg nélkül is kell tudnunk értelmezni, sőt, az a véleményem, hogy a szöveg egy másik fajta értelmezés felé akar minket elcsalni, miközben a kép egész egyértelmű és határozott képi jelekkel üzen. Melyek ezek a képi üzenetek? Egy nagyon sötét fekete alapon egy foltokkal teli ovális tányérban vörös színeket látok és ez a sötét asztallap szegélyeződik metrikus, szabályos négyzet formákkal, nevezhetjük ezeket csempéknek. Hosszú megfigyelés után elképzelhető, hogy az ember rájön, hogy itt egy értetlen banánt, és valamilyen gránátalmának megmaradt darabját láthatja, ugyanakkor hangsúlyoznom kell azt, hogy maguk a formák, a sötétzöld növény, a növényen rajta lévő a zöld és a vörös keveredéséből létrejövő oxidált barnás foltok, a ráfröccsent gránátalma nedvek és a tányéron eleve elszórt, fröccsent foltok egy egészen más asszocióciót tükröznek. Azt kell mondjam, ez a kép nem vidám kép, sőt, ez egy drámai kép és inkább afelé hajlik az ember gondolatmenete, hogy akár kórházakban, műtőkben, kritikusabb helyzetekben láthat ilyen szituációt. A vörös mint szín üzenetként az érzelmeket, a szexualitást, az életet, az energiát adja, mutatja, de itt mindenféleképp sérült növényeket, átalakított növényeket látunk és igazából nem egy életszerű közegben, hanem valamilyen fajta kémiai állapotban, a két növény csonkított formában van jelen és minden más pedig az urbanizációt jelzi. A tányér kerek, zárt formája a női princípiumot jelzi, a banán enyhén szólva nem egy étvágygerjesztő színvilágban jelenlévő beállítása fallikus üzenetet hordoz és ennek a kettőssége valójában az én sejtésem szerint a mögöttes üzenete a képnek. Ebből kiindulva nagyon nagy kérdőjeleim vannak, hogy a kép címe mit jelent. Ha mindenképp foglalkozni akarok a kép címével, akkor azt kell mondjam, hogy ez a kép a konfliktusról szól, egy olyan fajta konfliktusról, amiben egyértelműen fájdalom, feszültség van jelen, és jelen van benne valamilyen fajta identitás és jelen van benne valamilyen válaszadásnak a keresése. Ebben a képben nem történik meg a válaszadás, de megtörténik egy expresszív és kiáltó, sokkoló formája az üzenetnek, amely semmiképp nem kapcsolható össze a leírt narratív szöveggel. Ez a szöveg nagyon jó és fontos, mert egy ember helyzetét írja le és azt, hogy abban a helyzetben egy géppel, egy exponálással hogyan lehet a tudatalattit és a mély, lelkivilágot tükrözni. Ezt egy nagyon jól átgondolt képnek gondolom. (szőke)
értékelés: