Az ofő közeli képeket kér tőlem. Tessék egy közeli portré.:)

Kedves Feri! Remélem, hogy a nyári Ősök Háza programon Pesovár Annával és Tisza Sándorral találkoztok egymással, és abban is reménykedem, hogy Annáék is előbb vagy utóbb küldenek képeket. Ha nem tudnám, hogy Mácsai Feri küldte ezt a képet, és nem láttam volna az előző képeit, és nem tudnám hogy az Estiskola egy magyar nyelvű oldal, akkor rögtön azt gondoltam volna, hogy valahol Észak Amerikában egy indián rezervátumban járunk, ahol egy nagyon sok mindent megért cserzett arcot látnánk... Szimpatikus munka és jók a ritmusai, nagyon jó ez a sötét hangulata a képnek. Én, ha tehettem volna, az állkapcsot és az álkapocs játékát, ami a véleményem szerint az arc íveihez és az orr melletti két nagy ránchoz tartozik, teljes rimusában használtam volna, és nem vágtam volna bele, már csak azért sem, mert a nyak, váll találkozása és a háttérben lévő világos szürke, ami kiemeli az arcot, még erősebb ritmusban jelentkezett volna. (szőke)
értékelés:

Szerintem a legszebb csendélet az élő csendélet. Talán ezért nem is szeretem a "vázás" csendéleteket.

Kedves Feri, igazad van a kép mellékletében leírtakban, de valami mégis kellene, amitől a kép kap valami pluszt, valami truvájt.
értékelés:

Márti képe kapcsán szeretnénk ismét megjegyezni néhány dolgot a többieknek is. A tájkép a középkor előtt nem jelenik meg önálló fogalomként, nem kap hangsúlyt, a festészeti eljárásokban háttérként jelenik csak meg. Onnantól tekinthetjük a tájkép fogalmat meghatározónak, erősnek és szuggesztívnek, hogy a képen megjelenő különböző jelek között a táj kapja a legnagyobb hangsúlybeli arányt. Ez ugyanúgy érvényes a csendélet fogalmára, hogy a csendéletben elhelyezett élő vagy élettelen tárgyak kompozíciós rendjükben a képben dominánsak, irányító erővel rendelkeznek, és a körülöttük elhelyezkedő látvány, hátér, táj, szobabelső arányaiban kisebb hangsúlyt kap. Így akár egy tájban fényképezett virág is lehet csendélet, ha a hangsúly a virág formán van, és egy tájban fényképezet virág is lehet tájkép, ha a táj felé tolódik el a hangsúly. Visszatérve Márti csendéletére, itt egyértelműen a növények formái, ritmusai az irányadóak, másrészt egy tárgyon keresztüli tükröződés, amelyben kissé látható a háttér, az épületek torzult falai, így itt nagyon is elfogadható a csendélet meghatározás. Jó a rozsdavörös szín, jóval határozottabb, mintha szépia lenne, vagy hideg kék. Ez a szín még jobban fokozza a látvány mellett a hangulati közlés erejét is. (szőke)
értékelés:

Sok a munka, nincs időm semmire, de nem akarok begyűjteni egy-két igazolatlan hiányzást. Szóval csendélet...

Kedves Tamás, a képed kapcsán - és ez szinte az összes ezután következő csendélet témára küldött képre érvényes - szeretnénk a témaleírást pontosítani. Ide csatolnánk a csendéletnek és a tájképnek a leírását.

A tájkép az ember természeti vagy maga alkotta környezetének sajátos megjelenítése a festészetben és a fotográfiában, amelyen az emberi alak legfeljebb csak mellékesen jelenik meg. Tárgya a táj, a művész érzelmeinek, gondolatainak közvetítő médiuma, amely különösen alkalmas az érzelmek kivetítésére, láthatatlan dolgok láttatására. A táj – mint a természet egy darabjának – ábrázolása elsősorban attól függ, hogy a kultúra, a kor a természetnek milyen jelentőséget tulajdonít, hogy miféle viszonyban van az ember a környezetével; az ábrázolás maga pedig szorosan összefügg a térfelfogással és az alkalmazott térábrázolási módszerekkel, valamint a tájábrázolásokon látható valós táj változásával is.
   Az antik művészetben alig volt szerepe, a középkori európa sem ismerte. Az önálló tájkép műfaja csak a 16. század legvégén alakult ki, viszonylag későn jelentkezett az a felismerés, hogy a táj sokféle eleme egy egységes természeti környezet része. A közvetlen tapasztalásból így jutottak el az elvonatkoztatásig, az általánosításig, és így kezdték a tájat mint az emberi élet és tevékenység színhelyét ábrázolni. Eleinte a tájképek "montázsok", intellektuális, mesterséges konstrukciók, amelyekben lehetőleg a természeti valóság mindenféle motívuma (föld, levegő, fák, víz) együtt szerepel, "tipikus" formában. A táj statikus, szimmetrikusan építik fel a kompozíciót, hangsúlyozva a középrészt. A 17. századi Hollandiában egyre gyakrabban hangsúlyozza a művész, hogy "a természet alapján" dolgozik. A két véglet, az idealizált és a leplezetlen hűséggel, portrészerűen ábrázolt természeti kép között számos változat, átmeneti forma született. A tájképfestészet Németalföldön talált először jeles művelőkre, itt alakult ki a tengeri tájképfestészet is. A 18. században tűntek fel a városi látképek, a rokokó idejében pedig idilli pásztorjeleneteket ábrázoltak. A klasszicizmus és a romantika új motívumokat dolgozott fel. Új fejlődési útját a barbizoni iskola, és az impresszionizmus nyitotta meg. Az expresszionizmus a tájat mint motívumot csak kiindulópontnak tekinti a művész lelkivilágának ábrázolásához.

A csendélet a tárgyi világ motívumait, a tárgyak csoportját ábrázoló műfaj. Egyik jellemző sajátossága a kompozíció, a beállítás megtervezettsége, az elrendezés. A csendélet az élettelen tárgyak mellett a természetes környezetükből kiszakított élőlényeket, növényeket, gyümölcsöket tárgyi minőségükben szerepelteti. Gyakori kiegészítő motívumok a madarak, halak, rovarok, vagy akár emberi figurák. A csendélet a történelmi korszakoknak megfelelően nyerhetett szimbolikus vagy dekoratív értelmet is, illetve irányulhatott a látvány pontos megragadására. A tárgyak önmaguk jellemzésén túl a környezet, a milliő hangulatával az emberi tartalmakra is utalnak. A csendéleti motívumok már az ókori Kelet és antik művészet kelléktárában is fellelhetőek voltak. Önálló műfajként az itáliai és flamand reneszánsz festészethez kötődik, amikor az érdeklődés a valóság konkrét megragadására irányult. A 18. században a többi műfajjal szemben a csendéletet a "natura morte" (halott természet) negatív jelzőjével illették. A 19. században a posztimpresszionisták a világ tárgyi valóságát viszgálták általa. A 20. századtól a művészeti útkeresések irányát szolgálta, a francia Fauves (Vadak) a tárgyakon keresztül a tiszta színek intenzitását, a kifejezés hatását, a kubisták a tárgyak síkokra bontásával a tér és forma új lehetőségeit keresték.

Mindez azért, hogy pontosan érthető legyen a meghatározásbeli különbség, és ez nem azt jelenti, hogy a kép önmagában esetleg nem értékelhető, de mégiscsak valamilyen stílust és feladatkört próbálunk körbejárni. Érdemes elolvasni a meghatározást, de innentől nem ez szerint értékelünk.
   Fontos kérdés, amit már más alkotásnál is láttuk az Estiskolán, hogy a valódi képkereten belül díszítésképpen, esztétikai megerősítésként használtok egy plusz belső keretet is. Többé-kevésbé az az érzésünk, hogy ez az egész kép témájával, konstrukciójával kapcsolatban próbálja a bizonytalanság érzetét palástolni, azt, hogy az alkotónak nincs meg a kellő bátorsága az itt látható homogén feketét vagy nagy sötétben látható fát kevés információval közölni. Magyarul hasonló kérdés vetődik fel nekünk, mint amit az előző hetekben már írtunk, hogy megvan-e a kellő bátorság az alkotói üzenet azonmód való tálalására, vagy pedig mivel az alkotó nem mondta ki ezt kellően bátran magának, ezért egyfajta esztétikai kisegítés zajlik? Ez a kettős keretezés látszólag összerántja a kompozíciót, de ez csak látszat, mint amikor a némafilmnél zenét teszünk alá. A kép ettől függetlenül szép, a redukált, kontrasztos ábrázolás erős üzenet. A színről, a barnáról, szépiáról inkább egy másik kép értelmezésénél fogunk beszélni. (-szőke-)
értékelés:

Ennél a képnél egyrészt ugyanazt tudjuk elmondani, mint Lacipapa órás csendéleténél, vagyis, hogy ha egy picit elmozdulsz exponálás előtt jobbra-balra (tartva a távolságot a témától), akkor kompozíciójában egységesebb, kifejezőbb lehetne a kép. A háttal álló copfos fiúból kevesebb is elég lenne, és az elmozdulásoddal az ablakból többet kapnánk, és máris helyrebillenne a tömeg egyensúly - lány könyöke is megjelenhetne. Ami viszont nagy erénye a képnek, az a hangulat közvetítés. Az elmélyült munka, a titok, a meglesett pillanat üzenete mind erősíti az érdeklődést, a néző figyelmét. Nagyon jól használtad ki a meglévő fényeket is, egyrészt az ablakon beeső fényt, mint főfényt, valamint az asztallapról visszaverődő másodalgos fényeket, derítést. A többiek számára is jó példa lehet ez arra, hogy miképp lehet vakuk és lámpák nélkül is plasztikussá tenni egy emberi alakot, vagy tárgyat akár a visszaverődő fény felhasználásával. Azért két disznó, mert a továbblépésedhez a kompozíciós feladatokra szeretnénk irányítani a figyelmed. (szőke)
értékelés:

Nagyon erősen fölhelyezted magad előtt a lécet és ennek nagyon örülök. Speciális szemszögből dolgoztál, felülnézetből és a többségében megszokott rózsa-giccs kategóriából könnyed módon sikerült a képet kiemelni. Ennek az egyik oka a rózsa szokatlan perspektívája, a másik pedig a szinte síkra redukált geometriai bauhaus-szerű háttér alap. Úgy is mondhatnánk, hogy ez az élő térbeli forma és a sík párharca. A felső gépállás még abban is segít neked, hogy nem párhuzamos egyeneseket látunk a rózsa hétterében, hanem valahova a végtelen horizontba összetalálkozó sínpárokat. Nagyon jól és ötletesen húztad el a rózsa kompozícós tömegét, miközben a mögötte látható balról fölfelé tartó egyenesek jobbra húzzák a képet. A képen meghatározó vörös a háttérben található szürkés, kevert színek miatt ismét nagy hangsúlyt kap és bár másutt azt várnánk, hogy középen kellene elhelyekednie, ez a folthatás is aszimmetrikus pontra kerül. Ettől jön létre a képnek az erőteljes mozgása, dinamikája, forgása. Jól használtad a levegőket az alsó traktusban is, kompozíciós szinten a kép tehát rendben van.
   És most olyan apró, mesterségbeli javaslatokat szeretnénk tenni, amelyek logikus, hogy nem fedezhetőek fel első pillanatban egy megfigyelői munkánál. Ezeket nevezhetjük beavatkozásoknak. Egyetlenegy folthatás van, ami a képből kilóg, ez pedig az üveg váza talpa. Ahhoz, hogy ezt eltüntessük és a képen szereplő növény rövidüléseit enyhítsük, ha a vázát egy gyufásskatulyával, vagy egyéb alátámasztással az egyik oldalán picit megemeljük, a virágon pedig fordítunk, úgy a zöld levelek kitakarták volna ezt a realitásba visszahúzó formai eszközt, és így a kép szürrealitása még pontosabb és fokozottabb lett volna. Ezek az apró trükkök sok év tapasztalatai alapján érhetők el, tehát ez a hiányosság csak gyakorlással orvosolható, közben elemezve a saját munkáinkat. Aláhúznám, mert nagyon fontosnak tartom, hogy elsősorban ne utólag, elektronikus úton módosítsátok képeiteket, hanem a valóságból táplálkopzó pici ötletekkel. (Természetesen ez nem vonatkozik a digitális képek utólagos tónuskorrekcióira.) Ilyen manipulációk közé sorolom, hogy nagyon fontos a kamera vagy optika elhelyezése, helyzete exponálás közben. Észre fogjátok venni, hogy sokszor pár centimérettel arrébb helyezett fotóapparáttal egy egészen más látvány exponálható. (szőke)
értékelés: