Egy álló formátumú képet látunk, ami szocio irányba mozdul el, vagyis egy élethelyzetet szeretne átadni a nézőnek, erre utal a cím is, mindez a hétfő délután leckéhez érkezett. Annyit a lecke besoroláshoz szeretnék ponotsítani, hogy ezek a leckék, ahogy a többi is, elsősorban rólunk szólnak, a mi élményeinket, érzéseinket közvetítik, tehát a megoldásoknál is erre kellene törekedni. A kép főszereplője egy sejthetően hajléktalan ember, mellette egy fényben fürdő kuka, előtte a nagyjából üres utca és a főszereplő távolodik a kamerától. Ha a cél a hajléktalan létforma megutatása, tehát ha a főszereplő életét szeretnénk értelmezhetővé tenni, akkor azt gondolom, hogy egy picit nem ártott volna olyan exponálási pontot választani, ahol egyrészt nem olvad ennyire bele a téglafalba, másrészt ami szemsík tekintetében is rá irányítja a figyelmet. Ez lenne a hagyományos megközelítés. A dekomponált formavilág szerint pedig egy olyan formát kellene megtalálni, talán a fekvő kép lenne erre az alkalmasabb, amiben más elemekhez képest hozunk egy viszonyrendszert és ebben helyezzük el a szereplőt ellenpontban, mintegy mellékszálként. Összefoglalva én ezt egy egy malacos képnek gondolom, és a hétfő délutánra egy személyesebb megoldást kérek Barától. (hegyi)
értékelés:

Amikor ezt a leckét feladtuk, de igazából mindegyik leckénél, akkor mondtuk, hogy próbáljatok elvonatkoztatni, használni a szürrealitásotokat, azokat az elvont üzenetrendszereket, hogy ne egy közhelyet vagy ne egy kézenfekvő megoldást adjatok, azért is fontosak ezek a leckék, azért kerülnek feladásra, mert egy belső utat járunk, egy önismereti helyzetet erősítünk magunkban, mert mi azt gondoljuk, hogy ezek az önismereti helyzetek azok, amelyek később, egy modellel folyó közös munkával például, nagyon is hasznunkra lehetnek. Ennek a képnek is ez az erőssége, hogy a mélységélességgel és az élesség pontjának a megválasztásával hozta meg a döntést az alkotó, hogy számára csak illusztráció, és formai utalás maga az alaknak az arca, a sapka és kabátrendszere, miközben az igazi fontos üzenet ahogyan ezt a cím is mondja, a kapaszkodás, az a fajta felemelkedési helyzet, az a történet, ami ezzel a két kis kézzel van elmondva, amik valószínűsíthetően nem ahhoz az alakhoz tartoznak, aki a kép hátterében elmosódottan látszódik, még az is lehetséges, hogy ez az alak védelmezően áll itt emögött a kis edényen vagy korláton, vagy kúton felkapaszkodó mögött, itt látszik, hogy a köríves felületen víz is van, nemcsak a tükröződésében, hanem ahogy az ujjvégek melletti torzításokban észrevehető. Annyit talán amit továbblépésként tudnék mondani, hogy nem ártott volna jobbfelé elmozdulni a kamerával, talán egy fél lépésnyit, hogy ezek a függőleges és haránt vonalak ne vágjanak bele a kis kezekbe, tehát ez segíthetett volna még erősebbé tenni a kompozíciót, de az élmény maga az nagyon határozottan megjelenik, az, amikor számunkra, mint gyerekek számára a világ mint egy óriási leküzdendő, megismerendő ismeretlen helyzet, és ezekben a helyzetekben a nekünk felnőtteknek hétköznapi és funkcióval ellátott helyzetek mind-mind kihívást jelentenek a gyerek számára. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon izgalmas képet látunk, egy tükröződéssel dolgozik itt is az alkotó, valamilyen útszéli helyzet lehet ez valami nagy ház melletti járda melletti pocsolya, amiben a főszereplő tükröződve jelenik meg. Egy jó és határozott döntést hozott az alkotó, hogy a gyerek gumicsizmája fölött rögtön vágja a képet – talán még egy 5-6 milliméterrel lehetett volna lejjebb vágni, hogy a nadrágszár még kevésbé legyen benne a képben, de egy nagyon jó és nagyon érdekes térjátékot hoz létre az alkotó azzal, hogy a tükröződés felületén is megjelennek tárgyak, ezek a lehullott őszi levelek, tulajdonképpen vissza tudják billenteni, vissza tudják hozni ezt a helyzetet, úgyhogy én ezt egy abszolút háromdisznós képnek gondolom. (hegyi)
értékelés:

Egy négy képből álló sorozatot látunk, de igazából ez nem egy időbeli szekvencia, hanem térben osztja fel magát ezt a szobrot, amit szeretne bemutatni, és amivel a vágy érzetét szeretné velünk közölni az alkotó, tehát térben szabdalja szét ezt a szobrot, számára fontos helyzetekre, és nagyon jók ezek a kapcsolódások, ezek a ritmusváltások, és ezt azért akarom kihangsúlyozni, mert beszéltünk már itt az estiskolán a táncfotókkal kapcsolatban, hogy pl. a táncfotókkal vagy színházi fotókkal egy olyan történetet próbálunk megmutatni a fotóban, amit már egy koreográfus megtervezett, tehát nem olyan nagyon nehéz a dolgunk, ha megfelelő pillanatokat kiválasztjuk, ha más műalkotását használjuk fel, és ez itt a szobornál is igaz, akkor mi az a plusz, amit a fotó ezekhez hozzá tud tenni, akár tánc, akár színházi fotó, akár egy szobor esetében, tehát ezeknél mindig egy picit tovább kell lépni, hogy a fotográfia esetén önálló műalkotásról beszélhessünk. És ennél a képsornál pontosan az az izgalmas, hogy a Bara szabadon bánik ezekkel a formákkal, nemcsak az, hogy felszabdalja a szobrot a számára fényben vagy formában fontos helyzetekre, hanem az, hogy meghoz egy fontos döntést, a második képtől egy váltás történik, és az eddig szemben lévő szobrot megfordítja, és ezzel a ritmust nagyon jól megbolondítja. Egy fordulatot követ el, és ebben a fordulatban a szobor hátsó felét mutatja, és ezzel is fejezi be a talp, a talapzatrésznél. Tulajdonképpen a negyedik kép az, ami ezt a fordítást indokolttá teszi, mert a harmadik képet szemléljük, akár azt is mondhatnánk, hogy ha a vágyról beszélünk, akkor egy női alaknál ez a vágykeltés, hát, kétirányú, és van abban egy pici prüdéria, hogy az elsődleges nemi jelleg ábrázolása helyett a hátsó ábrázolásába fogunk, ami szintén egy szép forma, de a talp az, ami igazándiból ezt a döntést indokolja, merthogy ritmusában itt a talp egy lényegesen izgalmasabb helyzetet mutat, mintha ez szemből lenne megfotózva. Pontosan a térbelisége az, ami innen jobban ábrázolódik ennek a történetnek. És még azt is fontosnak tartanám elmondani, hogy ahogyan a négy képen haladunk lefelé, az első kettő még majdnem sziluettesen, tónusszegényen ábrázolja ezt a szobrot, és ahogyan haladunk lefelé ezek a formák folyamatosan finomodnak, és én nagyon fontosnak tartom, hogy a Bara el tudott oda jutni, hogy mélységélességgel is elkezd dolgozni, mert a fotográfia esetében ez az, ami a térbeliséget bekapcsolja, ezt több képnél elmondtuk már, hogy a mélységélesség az egyik eszközünk, amit jól kell tudni használni, hogy illúziókat tudjunk kelteni, mert hát a fotográfia önmagában egy illúziókeltés, hiszen egy történetet próbálunk meg ábrázolni a fotó két dimenziójában, állóképben, úgy, hogy az a történet időben és három dimenzióban zajlott. (hegyi)
értékelés:

Nézem ezt a képet, és abban nem vagyok biztos, hogy itt ténylegesen egy bújócska történik-e. Ugyanis, ha az én emlékezetem nem csal, akkor a bújócskánál mi valami mögé elbújtunk, és ebben az elbújásban sokkal több volt a gyakorlatiasság, azaz nem egy ilyen optikai játékot próbáltunk ki, hogy ha én két méterrel arrébb elbújok egy tűzcsap vagy kerti csapnak vagy mi ez, akkor ha onnan néz engem valaki, akkor nem lát majd. Mi odamentünk valami konkrét dolog mögé és elbújtunk. Itt van valami pad, és azon van valami történet, és szerintem a Bara az, aki itt elbújócskázott a gyerekek – ha jól látom kétszereplős a történet - elől, és ő takarta ki őket ezzel az oszloppal. Nincs is ezzel semmi baj, ha így van, mert nagyon jó hangulatú, szép képet látunk, azért egy pici utólagos labormunkát ez kívánna, ez a történet, mert most ez fényhatásaiban baloldalra nyílik, merthogy ott világosabb a fal, és arrafelé kifut a képből. Ha megfigyeljük a jobb oldal ott nagyon szépen záródik tónusaiban a kép a képhatároknál, a baloldalon ez a zárás nem jelenik meg, és emiatt kevésbé tudnunk koncentrálni erre a történetre, ami ott középen történik. (hegyi)
értékelés:

Ugye egy-két elszáradt falevelet látunk almi zöldes, gondolom parkrészlet hátterében, amit az alkotó ehhez hátterül választott;és itt most azt mondom, hogy azt kell megfigyelnünk, hogy ezzel a két síkkal dolgozik az alkotó, a két vagy három száraz levél és a háttér. Próbáljuk meg ezt a kettőt mintha két ilyen réteg lenne, először lehántani egymásról, és külön-külön szemlélni. Ugye a hátteret nézve az egy ilyen zöldes-sárgás háttér, alul valamilyen utat talán, felül pedig a fák lombkoronáját, amelyek kilyukadnak, és átszüremlik rajtuk a fény. Ha ezt nézzük, akár még egy valamilyen arcformának is felfoghatjuk, két szemgödörrel, orral. Az előtérben látunk egy faágat, összesöndörödött leveleket, amiken valamennyire átszűrődik a fény, némileg ellenfényben vannak, még kis élfényeket is látunk. Ez a két réteg, amikor egymásra kerül, akkor én azt mondom, hogy ez a két réteg közlésében és játékosságában és formáiban konkurál egymással. Tehát ha az a fontosabb, amire a cím is utal, akkor ahhoz egy nyugalmasabb hátteret kellene választani, olyant, ahol pl. nincs az a két szemlyuk, mert az elviszi a figyelmemet, és folyamatosan oda akarok belenézni, abba a két negatív szemgödörbe. Hogy ha ezt letakarom, és ott vágnék, akkor már jobban elkezd élni a kép, és a képen a központi helyzet, a fókusz rákerül azokra a főszereplőkre, akikről a cím is akar beszélni. Ugyanakkor azt mondom, hogy ha pedig tónusban nézzük, akkor sokkal világosabb a háttér tónusa, mint az előtéré – és ez önmagában még elfogadható, ugyanakkor ezeknek a tárgyaknak is van térbeliségük, és ezt a térbeliséget a fénnyel, az élességgel lehet létrehozni. Ha azt választottam, hogy a hátterem életlen, akkor itt már a mélységélességgel nem tudunk tovább játszani, itt csak a fényekkel tudunk játszani; hogy ez egy kis tükör, egy zseblámpa vagy egy fehér póló, alufólia, vagy bármi, amivel reflexeket vethetünk, ezt nem én fogom megmondani, de az lenne itt a megoldás, hogy valamilyen kis ellenfénnyel megpróbáljam mozgásba hozni, élővé tenni ezeket a formákat. Mert most egyszerűen két-három levél, ami lóg a fán, és nincs meg az a meseisége, ami ahhoz kellene, hogy a történet elinduljon. Úgyhogy egy disznó, és mindenféleképpen ebből kérnék egy ismétlést a Barától. (hegyi)
értékelés: