Nagyon jónak tartom ezt a képet is, nagyon izgalmas, és akár a még fel nem adott akt leckénél is el tudnám fogadni. Merthogy nagyon szépek azok az ívek és formák, amik itt létrejönnek, és kell ott hátul az a valós tér, az értelmezi, az hozza kontextusba, az teszi térbe hogy miről is beszélünk. Ha levágjuk ott felül azt, ami most lezárja ezt a kompozíciót, akkor látunk egy avarfelületet, amin nagyon szép, lírai formákat látunk, és nem több. Azok a valós fatörzsek ott azok, amik ezt az egészet visszahozzák, amik ott hátul adnak egy szigorú, figyelő pozíciót, tehát szerintem nagyon fontos részei a kompozíciónak. Nagyon örülök, hogy a Bara megtalálta ezt a pillanatot, hogy észrevette ezt, és három disznó. (szőke)
értékelés:

Nagyon szeretem Bara azt is, hogy tudod kimondani a benned lévő dolgokat, és ezek azért izgalmasak, ebben az egész sorozatban is, amit itt láttam, mert megismételhetetlenül nagyon jellemző mindannyiótokra az a mondathasználat, az a beszédmód, amiket a gyász leckével kapcsolatban küldötök, és emiatt úgy érzem, az egyik legjobb sorozat kezdett itt összeállni ebben a leckében. Valószínűleg a képek nem azért olyan jók, mert olyan különleges dolgokat fényképezett le a társaság, hanem nagyon is önmagával kezdett el foglalkozni benne mindenki. Igen, ezen a képen teljesen más van, mint amit eddig láttunk erre a leckére; ugyanakkor a Medvegy Bara Elmúlás című képére Vera Hityilova filmje jut eszembe, a Játék az almáért c. filmet idézném ide, ami egy fantasztikusan érdekes film, amelynek a kezdőképei, amúgy az emberi párkapcsolatok, szerelmek, gyerekek sorjáznak ebben a filmben, de a kezdőképeknél – kimás ha nem egy nő készíthetne egy ilyen döbbenetes képsort – a születés hangjait halljuk a szülőotthonban. De miközben ezek ltszanak ezzel párhuzamosan futnak egy régi almáskert ugyanilyen állapotú gyümölcseivel, almáival is, amely kapcsolódás egyszerre beszél a vérbő és dús életről és a megtermékenyített élet utáni átadásról, akár energiáról. Ez a kis gally talán egy körtefa gallya, ami életet adott egy pici termésnek, és ez a termés, mert nem használódott fel arra, ami a feladata lenne, visszatáplálta a benne lévő életet a kiindulópontjába, miközben ugyanolyan gazdag színek, foltok, ritmusok vannak ezen a összeaszott tárgyon, nagyon összetett az üzenet, sok mindent felvet, de a 25. lecke, a tisztelet-búcsúzás abszolút hordozza a változás üzenetét is. Hogy amikor egy történet befejeződik, akkor abból egy sokkal msabb, új létezés is létre fog jönni. Nyilván ez a lecke azért is fontos, mert ha ezeket nem tudjuk megélni, és nem fejezzük ki, akkor ennek a következő lépcsőnek az elérése sem történik meg. Nagyon fontos a Barának ez a képe. Néha hal az, amit látunk, sok asszociációt indít el. Sokszor ha nagyon leegyszerűsítettek a formák, amiket használtok akkor a nézőt dolgoztatjuk, elindítjuk a fantáziáját, ahogy keresi a kódot a képeinkhez. Ez nem baj. (szőke)
értékelés:

Bara erre a leckére küldött már munkákat és úgy sejtem, hogy nem ismétel, hanem újragondolja a feladatot, mélyebb és mélyebb megfogalmazásokat keres. Nagyon örülök annak, hogy a szimbolika, ami a valóságból létrejött a feladat kapcsán, az nem a kézzelfogható és magától értetődő verziót használta, tehát a lámpaoszlop burája nem a kép aljától indul, hanem éppen fordítva. Ettől vibrál és mozog el ez a kép, ettől dárda az az oszlopláb és nem tartópillér, ami abba a sötét, középponti kör alakú foltba belehúzódik, és ettől szimbolikus és szürreális a köldök leckére beküldött valóság. Merthogy egy egyszerű elforgatással a kamera elfordításával a teret valóságfelettivé változtatja, és így tudja hozni azt a szimbólumrendszert a valóság megfigyelésén keresztül, amit a köldök leckében leírtunk. (szőke)
értékelés:

Egy olyan hosszú út munkáját lehet itt látni, ahol az alkotó módszeresen ugyanazzal a modellel dolgozva nagyon sok és szép munkát küld be hozzánk. Ez azt is bizonyítja, hogy bármilyen kategóriában rendszerben a jó képzőművészek akár folyamatosan ugyanazt a történetet feldolgozva mégis nagyon sokféleképpen képesek elmondani. Bara is a kislányát használja modellként a különböző feladataihoz, és egyrészt nagyon professzionális az ő kapcsolatuk, a modell nagyon jól dolgozik együtt vele, és ez visszafelé is igaz, hogy az alkotó mivel szoros a kapcsolat, könnyen tudja azokat a pillanatokat elkapni, meglesni, kicsippenteni az ő kettejük történetéből, amelyek aztán képként meg tudnak itt jelenni. Itt egy előtér-háttér -középsőtér játékkal dolgozik, ahol a cirkusz porondján a táncosnő, a fellépő, az akrobata az maga a modell, akin a varázslást végrehajtja, a feldobott levelekkel. A háttér ilyen értelemben csak egy zárójel az ősz színeihez, valamilyen parkban lehet talán, a középtér nagyon fontos, ami ezt a mesét, verset közvetíti nekünk, Hanna, aki felfelé tekint és majdnem fejportrét látunk a kis dzsekivel, de mégis a felfelé tekintő arcra koncentrál és ehhez kapcsolódik az egészen közeli előtér, ahol mint elsuhanó nagy pihék, ezek a vöröses levelek hullanak a fáról, és ezek a vöröses színek uralják az előteret. Nagyon nehéz helyzet az, amit az alkotó megpróbál itt preparálni nekünk, mert a háttér és a középtér egy viszonylag nyugodt, beállított rendszerben van, míg az előtérben gyorsan mozgó tárgyak kapcsolódnak a kompozíciós rendhez, de mint olyanok, nehezen kiszámítható, hogy ezek az elsuhanó levelek mit takarnak ki és hogyan használhatóak folthatásként. Ezért most az arcot takaró levélfoltok esetlegesek, és sajnos ha pl. egy sorozatfotó készült itt, akkor nem biztos, hogy az alkotó a legjobb fotót választotta ki, mert a modell szemét, az arcát is kicsit esetlegesen takarják ki a foltok – miközben az ötlet és a helyzetgyakorlat nagyon jó irányba mozog, de ha ilyenkor lehet sorozatot készíteni, akkor érdemes ebben gondolkodni, mert ez most talán nem a legjobb pillanatban lett lefényképezve, hiszen a fellépőnek a tekintete, arca fontos lenne ezen a képen, és ha ezt valami eltakarja, akkor nem a szépség, hanem az esetlegesség lesz az elsődleges. Én ezt a képet ismételném. (szőke)

Azt nem tudom megállapítani, hogy ez egy kanapé, ágy vagy mi, aminek a takaróját lehet jobb oldalon látni - szeretem a képet és jó a hangulata is, fáradt, égő szemű vasárnap hajnali ébredés érzés, amikor legszívesebben visszaaludnánk... a tónusokkal kéne valamit kezdeni, nem sokat kell marceálni, de picit sok a fény és az árnyékok ettől bedőlnek. Fent meg lehetne vágni azt a fekete keretet vagy mit. (hegyi)
értékelés:

Nagyon érdekes az a megoldás, amit Bara alkalmaz, néhány képpel ez előtt egy konkrét megfogalmazásnál visszaadtam ismétlésre egy képet, amin egy kisgyerek látható azzal, hogy a gyermekkor élményét magunkon kell átszűrni. Mondhatnánk, hogy oké, de ez mennyiben más, miért fogadja ezt el Hegyi, ha a másikat nem. Egyszerű a magyarázat. Ennél a képnél a bemozdulás, az expozíciós idő megválasztása az, ami miatt elrajzolódik, idézőjelbe kerül a modell, nem a valóságot keressük, nem azt, hogy Bécike milyen aranyosan idegesítően klimpírozott, hanem azt hívjuk elő, ami maga a cselekvés, tehát egyetemlegessé válik az üzenet, nincs konkrét személy, nincs konkrét kapcsolódás, csak élmény van, csak mese, és ettől lesz kerek a történet. Az is előny, hogy kicsi a mélységélesség, ami által mivel az élesség a billentyűn van és nem a kézen, ezzel szintén azt erősíti az alkotó, hogy a hangulat a fontos és nem a konkrét hely a nagyszobában nagypapa zongoráján, nem leltár, nem lista, hanem hangulat. (hegyi)
értékelés:

Egy újabb húzott, zoomolt képet kaptunk mozgás leckére, aminek az a címe, hogy zuhanás, és ez bennem kérdéseket vet fel, hogy végülis az égből zuhanunk lefelé, vagy felzuhanunk, szóval hogy is van ez? Persze nem kis feladat fára mászni, de talán ez a kérdés megoldódott volna ezzel. A kép struktúraként működik, mint háttér egy történethez, szép és jól strukturált, jól tagolt a felület. Ami a mozgás leckét illeti, hiányzik a viszonyítási alap, hogy mihez képest, honnan, hová és ki zuhan, így most nincs főszereplője ennek a mesének. (hegyi)
értékelés: