Szem

Egy hosszú expozíciós képet látunk, ami ezt a vízesést vagy csobogót és a vizet nagyon szépen megfesti, és ez adja azt az érzetet, amire a cím is utal, hogy mintha nagyon hosszú szempillák lennének, és utána ennek a barlangnak vagy kupolának a felső íve adja a szem felső részét. Úgyhogy ez egy nagyon szép történet, nagyon jó megfigyelés is, jól megválasztott az expozíciós idő is, szépek a színek, nagyon tetszik ez a vöröses háttér, ezekkel a zöldes pacsmagokkal és a kék türkiz vízfolyam. Egy picit a kép a tetejénél bizonytalan nekem, az ott nekem nagyon világos; nem mondom, hogy le kellene vágni, mert nincs meg akkor a felső íve ennek a szemnek, sőt még egy pici hiányzik is nekem fentről, tehát ez nem oldható meg máshogyan, mint utólagos laborálással, manipulálással, tehát ebbe bele kellene nyúlni, ott egy kicsit maszkolni kellene ahhoz, hogy az ott ne konkuráljon ezekkel a gyönyörű vízfolyásokkal, és ezeknek az íveivel. Úgyhogy ez két disznó. (hegyi)
értékelés:

Kapu

Igen, igen, értem én, ez olyan nekem, mint a dörögdi színpad, mint az Ősök Háza színpada, igazából értem én, ez épített környezet, nem hiányzik, hogy ebben ember is megjelenjen, lehet meghozni egy ilyen döntést. Nekem az egész kompozíció balra dől, részben mert a függőlegesek nem függőlegesek, részben mert tömegében is az előtérben lévő ív tömege is balfelé pörgeti-dönti ezt a helyzetet. Azt gondolom, hogy magának a térnek a strukturálása, a térérzet keltése hiányzik ebből a képből, az kevés, hogy a tető gerendázata és deszkái hoznak egy utalást erre, mert ebben a térben azért mégiscsak ott középen elhelyezhető lett volna. Nekem ott egy kicsit üres ez a történet, mintha a színpadra várnánk a szereplőket, de ők nem érkeznének meg, és mi csak várunk, várakozunk de nem indul el a darab. Úgyhogy én ezt nagyon köszönöm, egy disznó és várnám a folytatását ennek a műnek. (hegyi)
értékelés:

Alkony

Szeretem ezt a képet, főként azért, mert a tükröződő felszínen megfigyelt formák és jelenségek egy nagyon jó példáját látjuk. Ugye a képen valamilyen épített környezetet látunk, amin egy lépcsősor, a lépcsősor korlátja utáni lezáróelem díszei, aztán a baloldalon ez a lépcsősor folytatódik tovább, itt egy csapadékvíz által létrehozott pocsolyát látunk, ami tükröződő felület, és ebben látjuk egy lezáró vagy díszítőelemnek egy másik darabját, ami azért érdekes, mert az alkotó úgy döntött, hogy ezt az elemet a maga reális formájában elvágja; több irányban is vágva van, azaz a felső sarokba kerül – de nem foszt meg minket ettől a vizuális helyzettől, hanem a vízben tükröztetve megismétli, ami ettől egy izgalmas helyzetet hoz. Ráadásul felfedezte azt, hogy grafittisek ennek a gömbnek festettek szemet-orrot-szájat, és alá is írtak valamit, de nagyon jó felfedezés, úgyhogy ebben a tekintetben a kép nagyon jól működik. Ami megint mintha - szintén a Barának egy előző képénél is felmerült, hogy hol húzzuk meg a kép határait, mivel itt is a normál mérethez képest egy vágást látunk, azaz ha már vágunk, akkor ennek a vágásnak határozottnak és jól átgondoltnak kell lennie. Itt megint azt mondom, hogy a képnek a baloldalával van gondom, hogy az a lépcsősor ott folytatódik, és nem biztos, hogy a néző szemét nem akarom arra elvinni, márpedig nem lett volna rossz, ha akarta volna arra továbbvinni, hogy lemegyünk a lépcsőn, de megállunk közben megszemlélni ezt a tükröződést. Úgyhogy nekem ezzel van egy pici problémám. Hogy az ötös lecke, vágy kategóriába tartozik-e ez a kép, arra azt mondanám, hogy a Barának nem ártott volna ebbe a képbe belesűríteni azt, hogy mi a vágy tárgya? Mi a vágy célja, vagy merre mutat ez, úgyhogy ha a Bara megengedi, én ezt az épített környezetre áttenném, és ha akarja, és megteheti, akkor érdemes még ezekkel a formákkal foglalkozni. Így a két disznó megvan rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Grimasz 2

Látszik, hogy a Hanna felfedezett ott valamit, és átnézett ott ezen a fémkarikán vagy min, és Bara meg megfigyelte azt, hogy a szájtartása nagyon hasonlít a formára, amin átnéz. De a vágás az itt is egy picit sok nekem, jobbra is, felfelé is, nagyon erősen vágta Bara ezt a kompozíciót. Meg ez a szájtartás nem tudom, hogy mennyire természetes, én értem, amikor az ember pl. félszemmel belenéz a kamerába, érdekes arcot tud vágni, ezt láttam már magamról is... de nem tudom, hogy ez közel hozza-e hozzánk a modellt. Van bennem egy pici idegenkedés ettől a gesztustól. (hegyi)

Szállj!

Gyagilev talán régebben már szóbakerült, és ha rosszalkodnék, akkor a Picasso kalandjait mondanám elsőre, mert abban a csodálatos svéd filmben van a balett filozófiája van olyan bájjal és filozófiával kezelve, gondoljunk csak a káposztaevés híres jelenetsorára, ami a mozgással, és az egész orosz avantgarde-dal olyan pontosan megfogalmazódik. És azért hívtam be ide ezt a filmet, mert minden melankóliája, romantikája, minden női bája mellett rettenetesen szarkasztikus maga a kép, a kompozíció és az egész kiválasztás. A kövekkel, az elcsúszott foltokkal, és a kőlépcső ritmusai által létrehozott törött árnyék ritmusával, amiben egyszerre van benne a csodálatos spanyol táncosnő-szerű, Fado-hangulat, és benne vagy egy staccatos, széttöredezett, ezer szálon működő önirónia, ahol ott van mindennek a megválaszolhatósága és annak az ellentétpárja is. A Roncsfilmet említve az ottani főhősnővel kapcsolatban a narrátor valami olyasmit mond el, hogy nagyon is érzéki, különleges, csak sánta. Ezt a képet én nagyon jó vallomásnak tartom, három disznó. (szőke)
értékelés:

Utazás

Talán sejthetően egy gyerekjátszótér, sokszor látott, ismert, de itt eddig keveset látott belső csőrendszerét láthatjuk itt most sejtésem szerint. Egy kisgyerek csúszik le az emeleti indulóhelyről, és talán maga a fényképész is veszi a bátorságot, hogy ezen a hatalmas ércsatornán lecsússzon és átélje felnőttként mindazt a gyermeki lét eufóriáját. De mivel a képet önmagában és a házi feladat kategóriájában kell elemeznünk, fontos megjegyezni, hogy a kép teljes egészét tűzvörös, nagyon is dinamikus, egészen leegyszerűsödő, hiszen nagysebességű zuhanást érzékelünk, a vörösek működtetik a képet. Azok a vörösek, amelyek talán meglepő módon, de mégiscsak kapcsolódhatnak a köldök kategóriájához, annál is inkább, mert a köldök asszociációjában annó el is hangzott a kötelék, csatorna, kapcsolódás is, itt a meglepő erre a leckére az az, hogy itt a csatornát nem kívülről, nem összefoglalóan, hanem egy belső érzelmi állapotban, valahová a mélybe érkezés közben láthatjuk. Talán nem nagyon radikális vagy sokkoló, hogy nem véletlen, hogy nem csak egyszerűen ezt a belső űrt, ezt a lefolyót vagy őskutat látjuk itt, hanem egy pici emberke megjelenik ebben a térben, a középpontban. Hovatovább könnyedén asszociálva igenis a születés, az anya, a kimondhatatlanba, az élet kezdetébe is visszacsatolhatnánk. Ha ez elfogadható, akkor az a kérdés merül fel, hogy mi az a két folt, mi az a két hártya, ami oda van varrva, szegecselve – igen, tudom én, hogy azok a játékcső kis ablakai, amin grafittik is látszanak, de ebben a kiválasztásban, mert ha a fotós vár, és két méterrel lejjebb exponálja mindezt, akkor nyilván ezek nem kerülnek bele a képbe. De itt megvannak, és szimmetrikusan, mint a világra látó jelzések, stigmaként jelentkeznek, naiv, természeti népek jelzésmódját idézően vannak ott jelen, hovatovább ezen a képen ezek egyáltalán nem pozitívak, hanem mint egy sebesülés, és azon a sebtapasz, és a vörösek egész világot átfogó üzenetéről ledobódó furcsa, szürkésfehér foltokként jelennek meg. Mintha a véráramban két amőba, két idegen test kúszna ebben az örvényben. El kell, hogy fogadjuk, hogy ez tudatosan választott helyzet, ha mindez igaz, akkor pedig innentől nincs más megoldásunk, mint a kép egészét, folthatásait kell, hogy vizsgáljuk, és azt kell, hogy mondjuk, hogy igazából a ritmikai elhelyezés itt a kérdéses. Természetesen itt középpontos a kompozíció, és valahová az ősbizalomba húzódik le a filozófia, de a két fehér folt az a képet ritmikailag nem ebbe a forgásba mozdítja el, hanem egy picit megbolygatja, billegést hoz létre, és ezáltal a kép ritmikai szemlélete megborul, és mindazt a lüktetést, azt az érzéki dinamikát stagnálásra készteti, ’kisebesíti’, ezért szerintem nagyon meglepő, nagyon radikális a kérdésfelvetése, ami látszólag csak egy könnyed ügy a képnek, de itt is azt mondom, hogy mondd végig a mondataidat, elemezd végig a kérdéseidet, térj vissza, akár többször is a feladataidhoz, hogy pontossá váljanak igazából a végszavaid. (szőke)
értékelés:

Elmúlás

Mostanában többször kellett, hogy ezt mondjam, itt is mondom; nagyon jó az irány, amit megfigyel – az előtérben makró, ami éles, a háttérben látható csatorna és virágtartó műanyagdarabok – mégsem válik le a mikrokörnyezet és a háttér, és ennek elsősorban fénytani okai vannak. Meg kell keresni hozzá, figyelni kell hozzá a megfelelő fényt. Jó az út, amerre halad, de Bara, fényeket figyelni, és előtér-középtér-háttér [mantra] előtér-középtér-háttér, előtér-középtér-háttér. És ez akkor jön létre, ha nem kattintgatjuk folyamatosan a gépet, hanem leülünk, lassítunk, beszívjuk a teret, beszívjuk a fényt, figyelünk, átéljük, megszűrjük. (szőke)
értékelés:

Pinokkio

Az a bajom ezzel a képpel, és azért is került ide - mert a Bara nem ide küldte -, hogy maga a marionettfiguráknak a világa nagyon jól érzékelhető ezekkel a kötelekkel, de ugyanakkor ezek nagyon zavaróak is, szétszabdalják a kompozíciót, a formákat. A háttérben lévő figura életlen, az előtérben lévő nem néz ránk és pont az arcélénél fut a kötél is, tehát még kevésbé felismerhető. Úgyhogy a marionett világa izgalmas lehetne, de ennél a képnél ezek a problémáim vannak vele. (hegyi)

Ernyő

Nagyon szeretem ezt a képet, nagyon izgalmas az a mesei világ, ez a Grimm-testvérek világából áradó romantika – bár hozzátenném, hogy a Grimm mesék azért nem annyira pozitívak az eredeti középkori feldolgozásokból – de ha mese, annak vannak szabályai. Ha a Piroska megy a kavicsokkal felszórt úton, a félelmetes erdőben, akkor Piroska a főszereplő. Ha a Piroska az anya megtalált ernyőjével megy, akkor az ernyő ugyanolyan főszereplő. Ha ők ketten a főszereplők, akkor használjuk egy picit a fényt, használjuk a kamerát, amit lejjebb is vihettünk volna egy kissé, ezt a kamerát tartó személy megtehette volna, pl. legugolva, abban a pillanatban az előtér-háttér, a kavicsos út – veszélyes erdő viszonylatai sokkal meseibb lesznek, nem takar ki az előtérben lévő növényzet, az esernyő és a kis alak viszonya még ironikusabb lesz, ugyanakkor ha egy picit más fényt megvárunk, akkor az előtér fényviszonyai nem mosódnak össze a háttériéivel, a középtérben az emberi figura kap egy új fénytani jelenséget, és az egész rögtön egy hármas tagozódásban szép, mesei, erdei képpé válik. (szőke)
értékelés:

Foltok

Bara képeinél hol briliáns, zseniális, ’odablattolt’, 100 %-os helyzetek jelennek meg, hol zseniális megfigyelések, amelyek nincsenek precízen odavezetve. Már a többedik olyan munka, ahol azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon jó, amit meglát, a negyvenhetedik út, amin el lehetne indulni, ez is csodálatos, ahogyan rátekint, megérez, közelébe bújik – de miért nincsenek végigépítve ezek a kis utacskák. Nagyon jó, ahogy elindul, de nincs kellően leszűrve, kikristályosítva, ami megjelenik, és az ezért marad csak az absztrakt, és egy falfelület töredékrészének a határmezsgyéjén a kép. Javaslom, hogy ezzel a gondolatmenettel is tudna továbbdolgozni, mert itt csak fel van vetve a dolog, de nincs elvarrva. (szőke)
értékelés:

Tündérpor

Van egy német mesekönyv amiben a Holle anyó arany esőben áll egy tündérkertben, ami aztán a mese közben néha szurokká változik, és ez a kép nagyon idézi nekem ezt a mesevilágot. A formák, ezek a kovácsoltvas kerítésrudak, mögötte az archaizáló épület, a fal mészkő felületei, és a nagyon jó, ahogyan a gyermeki arc, mint vivőeszköz jelen van ezen a képen. Ugyanakkor az egész kép jobbra irányul, tekintetben, beállításában is egy jobbra nyitó kép, ami igényelné azt, hogy a baloldali mészkő felületen csökkentsünk, és nyissunk a jobboldal felé, és ha a fentről lezuhogó, életlenben tartott pihesor újra felhasználható lenne, sejtésem szerint egy picivel jobb szituációban kivárva kellett volna dolgozni a modellel. Nagyon parányit változhatna a fény, az arc gesztusrendszere, én úgy gondolom, hogy egy irtózatosan jó, „geg” látható itt, ami nincs 100 %-osan végigvezetve. Föl van vetve, jó ötlet, egy jó mondat, ami el van indítva, de a mondat befejezése nincs rajta a képen. Egy disznó, de javaslom továbbra is, hogy érdemes ezzel a gondolattal foglalkoznia az alkotónak. (szőke)
értékelés:

Ott

Jó és örömteli azt látni, hogy azok a rózsaszínek, ezeknek a variációi megvannak a természetben és megvannak a modell stylist-jában, és ez jó, hogy a fotós ezt a természetben észreveszi, és arányítja a modellel, sőt a térben látható perspektivikus formák, a padsorok olyan szemszögből vannak ábrázolva, ahol az egésznek egy ilyen fura, mesebeli út, kígyómozgásában elvezethet az erdő tisztásáról a mézeskalácsházikóhoz ez az elképzelt erdei út – és használja ezt a kígyózó sort, amit még az árnyékok is erősítenek egy picit. És ehhez jól használja a modell gesztusvilágát, ami ezzel ritmizál; a baloldali kar mozgása, és a kezében látható őszi levelekkel. Ha ez elfogadható, akkor a probléma ezzel a képpel az, hogy egy nagyon picit lehetett volna mozdítani a kamerát, játszani ezzel a helyzettel, hogy a pufidzseki és a kar mozgásának a szélei egy picit tudják erősíteni a padok rózsaszínjeivel létrejövő kígyómozgást; és talán valamilyen módon fényt lehetett volna helyezni a levelekre, amelyek a kézben vannak. Pont azért, mert azok a zöldek a háttérben lévő bokrok zöldjével akkor nem olvadnának össze. Tehát valamilyen kis tükörrel vagy fényjátékkal mozgatva a szereplőt, megcsillantva a leveleket, hiszen ezek a levelek már gyűjtött levelek, és nem azok, amik a háttérben lévő fákon vannak. De jónak tartom az irányt és két disznó. (szőke)
értékelés:

Borúra derű

Egy panoráma formátumú képet látunk, egy folyóparti helyzetet egy híddal és városrészlettel, és ezen a vízen látunk egy hajót, ami elmegy. A cím az őszi helyzetet nagyon jól próbálja alátámasztani, és a kép tónusában is jól hozza ezt a fáradt, őszi tónusokkal dolgozó érzését – ugyanakkor azt mondom, hogy a tónusrenddel annyit érdemes lenne foglalkozni, hogy ugyan tudjuk, hogy ez a Margit-híd, akik pestiek vagyunk, de azok a struktúrák, amiktől be lehetne azonosítani a hidat, azok nem tudnak megjelenni, holott nagyon jól ellenpontoznák a hajót, és kiegészítenék ezt az üzenetet. A másik kérdés meg az, hogy megintcsak a vágás. Itt van egy hosszú, fekvő formátum, aminek indoka kellene, hogy legyen, hogy miért ilyen a kép, kerettől keretig. Hogyha most megnézzük ezt a képet, akkor a kép baloldalán, ahol a híd íveit látjuk, akkor a hídpillér után még újból beindul egy forma, és ott látjuk a vizet tovább folyni, és ez kifut a képből, itt nincs lezárva a kép határa. Ez mindig kérdéses, hogy egy ilyen formát hol metszünk el, de ha megnézzük azt, hogy a kép a pillér által vetett árnyék közepénél lenne vágva, akkor máris egy nyugodtabb formát kapnánk, és nem lenne ez a zaklatottság a forma levágásánál. Azaz ha már vágunk, és sejthető, hogy ez a kép már vágva van, és a képkeretet önhatalmúlag jelöljük ki, akkor ezt a vágást nagyon pontosan kell indokolhatóvá tenni, hogy miért ott történik, ahol. A másik pedig a tónusrend, így noha a kép a leckét teljesíti, és jól hozza a nagyvárosi ősz hangulatát, de lehetett volna ezekre a kis nüanszokra figyelni. Pl. az égen is egy nagyon szép struktúra elindul, de a baloldalon ez is kilyukad, és ezeket a helyzeteket is csökkenteni kellene. A két disznó megvan rá, és ha a Bara gondolja, akkor én szívesen látnék tőle ilyen képeket, hiszen ezeket a vágásokat, kompozíciókat, tónusokat gyakorlással lehet javítani. (szőke-hegyi)
értékelés:

Titkok háza

Az épületfalak, a rajta lévő grafittik és az előtérben lévő élő növény párhuzamát látjuk egy erősen szűrt, sárgás tónusban; ezt én jó ötletnek tartom, hogy az alkotó az élő növény és az ember által alkotott, de halottá vált környezet párhuzamba állításával dolgozik, térben, hiszen előtér a fatörzs, a háttér pedig a fal a sérüléseivel, emberi nyomaival. Véleményem szerint picit kellene a fényviszonyokkal várni, egy olyan, akár délutáni, akár kora reggeli fényt kellene megkeresni, ahol a fa egy olyan megvilágítást kap, hogy síkjában elválik a faltól; másrészt pedig egy olyan demerungosabb, szórtabb fényfelületet megvárni, elsősorban a falra gondolok itt, ahol pl. a gázóra-bekötés piros kis jelzése nem kap külön pozíciót. Most azért picit zavarosabb a kép, mert ezekben a fényviszonyokban erős impulzusok vannak mind a háttéren, mind a fán. A kettőt el kell tudni választani fénytanilag és ehhez meg kell várni azt, hogy a nap, ami most fentről-jobbról világítja meg a látható felületeket, az egy picit annyira el tudjon haladni, és a sík felület, a fal, és az erkély szórtabb, lazúrosabb összegzést kapjon, és ezáltal a fa és a környezet jobban elválik. Ha az alkotó vissza tud menni oda, akkor én javasolnám ezt, és kompozícióban is ugye, ha már egy ilyen szimmetrikus háttér az előtérben egy aszimmetrikus formával, akkor érdemes az állványunkon – amit ugye használunk?!? – a vízmértéket beállítani, hogy csak akkor dőljenek azok a vízszintesek, ha azokra szükség van. Itt fontos a geometria, tehát nem jó, ha zavarosabb a struktúrarendszere, amiben a függőlegesek-vízszintesek, szögek vannak párhuzamba állítva az előtérben lévő játékos görbékkel. Tehát érdemes lenne a vízszintest pontosan beállítani, és akkor még staccatósabb lenne ez az üzenet, amit itt láthatunk. (szőke)
értékelés:

Hello

Ugyanezzel a tükörjátékkal foglalkozik a következő házifeladat, én azt gondolom, hogy megintcsak jól értelmezhető az az üzenet, amivel az alkotó folyamatosan, mélyrehatóan, saját magában keresgél – ettől függetlenül kompozíciós rendjében úgy gondolom ugyanúgy az élességgel játszik itt a Barbie baba és a tükör viszonylatában, bár az álló formátumban a játékfigura magasra, felülre van elhelyezve, mégis szerintem itt egy ellentétes döntést kellett volna hozni, és az eleve szürreális világ, az eleve abszurd játékfigura formavilága, ami még szürreálisabb egy tükrön keresztül, még víziószerűbb, és itt én az arányokat áttettem volna a tükörre, ahol szintén ezzel a kamerába néző tekintettel játszik az alkotó, és azért tettem volna ezt az arányt pont fordítva, mint az előző munkánál, mert nem egy élő, hanem egy manifesztált szerkezettel foglalkozik, és ez a halott tárgy, ez a halott formavilág valójában a tükör szürreális világára kellene, hogy súlypontozódjon, tehát a kép véleményem szerint egy disznó, mert nem egy rutinsorozattal kell megoldani egy-egy helyzetben egy munkát, hanem ezeket újra és újra kell értelmezni aszerint, hogy mit szeretnék közvetíteni az adott képemmel. Hiszen ez a kép nem a másik képhez viszonyítva kell, hogy értelmeződjön, hanem önmagában. Én úgy gondolom, hogy egy sorozatot, egy kísérletsorozatot látunk, és az nekünk mint műhelymunka nagyon sokat ad, hogy látjuk, hogy egy alkotó végighalad ezen, de ettől függetlenül a képeket önmagukban kell értékelni. Én ezt az alkotó helyében megpróbálnám újból, hiszen a tárgyak rendelkezésre áll, egy beállított tárgyfotó, meg lehet ismételni még egyszer. (szőke)
értékelés: