Bara, az a helyzet, hogy sok a kép, túl sok, elunom. A 4-es túlbeszéli a dolgot, a 6-os ismétlés, a 7-eset sokszor láttuk, itt most túl erős váltás, a 9-est veri a 11-es, de a 10-es se kell bele, és a sok szétplaccsanásból kéne döntened, melyik érdekel jobban. A bőség zavara. Egy fotóetűdhöz - mert ez nem riport, az más kategória - kell hogy adj neki ívet, hogy sztorivá váljon és kell, hogy legyen benne határozottság a líra mellett. Máshogy fogalmazok: a riport, az etűd nem film! Tehát nem az a lényege, hogy minél több jó kép legyen, mert a képek kiütik egymást. Azt kell megtalálni, hol vannak a fókuszpontok, azok legyenek meg, hogy legyenek lábai, amin megáll a történet, és ezeket a biztos stabil pontokat lehet aztán köztes képekkel feldíszíteni. (hegyi)

Jó megfigyelés, kicsit rendetlen a kompozíció, ami akkor nem baj, ha olyan erős a közlés, hogy elviszi a képet a vállán, itt azért most ez nem olyan nagyon áll meg, bár tényleg látványos a macska és az ő tükörképe, de a fejéből kinövő ág, az Unicumos üveg idegenül hat. Bara, ne hagyd, hogy olyan hatások érjenek, aminek az az eredménye, hogy lazítasz a kompozícióidon, mert ez neked amúgy nagyon megy, és nagyon érzed, ezt sokszor bizonyítottad már, de nem csak az épület és utcaképeken érvényes az, amit ott már jól alkalmazol, hanem a többi képeiden is. (hegyi)
értékelés:

Érzékeny kép, sokat okoskodni nincs értelme azon, hogy a fiúnak jó lenne, ha meglenne a képen a másik karja is, hiszen jóllehet akkor a lányé már nem úgy és nem ott lesz, és igen, ilyenkor merül fel az a kérdés, hogy azoknál a képeknél, amiknél ennyire erősen a gesztusra dolgozunk, ott mi a helyzet, ha nem 100%-os az, amit a véletlen összehoz nekünk. Erre azt kell mondjam, hogy a cél az, hogy elérjük azt, amikor már minden a helyén van. És itt jön az a képbe, hogy mikortól kezdünk el instruálni, beleavatkozni a történésekbe a tökéletes képi megoldások elérésének érdekében. Van, aki azt mondja, neki csak a spontán kép a kép, és én miközben elfogadom ezt az álláspontot, azt mondom, hogy a véletlen ritkán dob tízest, tehát soká kell várni arra, hogy valami a véletlen folytán legyen tökéletes. Kell a tökéletesség? Abban a tekintetben igen, hogy ne legyen félreérthető a végeredmény, mert ahhoz, hogy itt pl. ne asszociáljunk a félkarú gyerekre, nem kell nagyon elvetemültnek lenni, vagyis ha csak hátsó gondolatként, de megvan ez, hogy mi van, ha mégis... és ez a hátsó gondolat az, ami nem hagyja az embert nyugodni. Szóval összefoglalva ez egy jó és hatásos kép, de lehetne jobb is, és mivel amúgy meg a giccs határán egyensúlyozunk, én arra voksolok, hogy várjuk a még jobbat. (hegyi)
értékelés:

Bara, kicsit kezdem magam kényelmetlenül érezni, mert valahogy ezek az utóbbi képeid határozottan egy irányba mutatnak bár, és ez jó is lenne, de az az irány, amit érzékelek, az olyan, amin már túl vagy. Határozott alkotó vagy, aki tud komponálni, aki érzi a teret és érzi a tömegelhelyezést, tehát amikor számon kérem ezt rajtad, akkor senki máshoz, mint magadhoz hasonlítalak. Olyan érzésem van, mintha valami külső hatás ért volna, aminek révén most ebbe az irányba elindultál, de én nem pártolom ezt az utat, mert ezt a cipőt te már kinőtted. Ne hallgass másra, ne befolyásoljon más világa, neked megvan a magadé, a saját utad, azt vidd tovább, emeld magasra, mert érdemes. (hegyi)

Bara, én azt mondom, hogy véleményem szerint ez az irány nem a te utad. Ez a szendvicselés a szelektív színezéssel nekem csinált. Egyrészt a szelektív színezés egy hamvába hótt próbálkozás volt az alkalmazott fotó területén, amikor a digitális utómunka kezdett teret hódítani, de értelmetlen, durva és esztétikailag nem alátámasztható, nem véletlenül nem használják már, mert szájbarágós, primer. Ami pedig a szendvicset illeti, ez akkor okolható és élvezhető, ha kompozíciós és hangulati indoka van, képen belül, vagyis ha a két réteg úgy erősíti egymást, hogy abból egy új minőség tud létrejönni. Csak azért, hogy az alap kép komponálási rendetlenségét, vagy érdektelenségét elmossuk, nem szabad használni.

A szendvicsnegatív - vagy digitnél a két képet layerekben összesítő - metódusról hadd mondjak valamit, általánosságban. A helyzet az, hogy egyrészt két rossz képből attól, hogy egymásra helyezzük a két filmet, nem kerekedik ki egy jó, vagyis a két kiinduló képnek önállóan is értelmezhetőnek kell lennie. Másrészt a helyzet az, hogy azért használják ezt igen ritkán, mert tulajdonképpen olyan, mintha egy, az alap képen nem szereplő, nem oda komponált, onnan hiányzó érzetet, élményt próbálnánk becsempészni, miközben ez azért általában lebukik, és nem jön létre az új minőség. Meg kell különböztetni az, amikor akár egy képre több expozícióval tudatosan, mint egy mozgásfázis, közel azonos képelemek kerülnek körülbelül ugyanabban az időben, mert ott ez erősítheti egymást és nyithat egy plusz értelmezési síkot, filmszerű mozgásélményt imitálva. (hegyi)

Itt valami szendvics készült, mintha a filmes gépnél elfelejtettük volna továbbtekerni a filmet és egymásra kattintottunk volna véletlenül. Nem értem az okát és célját az arcot kettészelő tónusváltásnak, és be kell valljam, hogy a szappanbuborék témakör olyan, hogy mivel erős közhely, így csak akkor áll meg, ha precíz és pontos, vagy akkor, ha olyan személyes erővel rendelkezik, ami letekeri a fejem. A kettő között tanulmány. Azt gondolom, hogy az, ami megakaszt, hogy ez a fújó berendezés a maga fröccsöntött mivoltával taszító, gagyi, bár a célnak megfelel, de olyan vurstliszagú, egypálcás. Ha szereznél egy vastag szívószálat, azzal is lehet buborékozni, több macera, de ha fotó a cél, akkor megérné. (hegyi)