Azt hittem, ilyen nyomasztó helyek csak régen voltak. Persze hülyeség, hiszen nem bontották le a szocialista lakótelepeket sehol sem, úgyhogy ma is néznek emberek ki ilyen sivár aknákra az ablakukból...

Szeretem ezt a képet, elsősorban azért, mert ezt az átriumszerű, lighthof-szerű helyet, a fekvő kép felső harmadába komponálta az alkotó, majdnem teljesen szimmetrikus a kép, kivéve a kilátáson keresztül látható ég felületén látható kormoskás felhőit. Az a sötét, ami innen az átjárónak a mélyéről érkezik felfelé egy nagyon megerősített keretként is működik, és ettől nemcsak drámaivá, de nagyon szürreálissá válik ez a lyukon kersztüli látvány. Nekem nagyon tetszik ez a négy drót, mert ez a négy drót teszi, emeli ezt a képet oda, ahol azt mondhatjuk már, hogy megszületik egy fotográfia, ez emeli ezen a részen tovább annál, ami egy sematikus üzenet lenne. (szőke)
értékelés:

Munkámból kifolyólag gyakran járok lerobbant, lebontásra váró, vagy akár összeomlott épületekben, azok közelében. Mindig, kivétel nélkül megérint, ahogyan ezek a hajdan büszke épületek megadják magukat az idő vasfogának. Ez a vasúti talpfa annyira szinte küzd az elmúlása ellen, annyira áll még, holottt ő aztán sosem állt életében, hogy egyszerűen muszáj volt lefényképezni. Ő mintha új életet talált volna magának, ezt a furcsa totemoszlop-szerepet ott, a romok között.

Két meghatározó formát látunk, egy hidroglóbuszt, és egy valamiféle talán útjelző betonoszlopot, nem tudom mi lehetett a szerepe valójában, de ez talán nem is fontos. A kompozíció is nagyon érdekes, hogy van egy átlós tömegünk az egyik irányban, de ez az átló megjelenik a háttér zöld tömegében a másik irányban is, és a tömegjáték is nagyon érdekes, mert ez a ferde oszlop is képvisel egy tömegértéket, és ezt visszahúzza ez a hidroglóbusz. Egy problémám van, ha ennek a hidroglóbusznak ha meghosszabbítjuk a nyakánál a fák mögül is kisejlő tengelyét, akkor az nem függőleges. Márpedig akkor lenne igazán helyén ennek a felkiáltójelnek a pontja, ha függőlegesben tudtuk volna tartani. Akkor is megmarad ez a dőlés, vagy ha a kamerát hátrafelé döntjük, nem oldalra, akkor is visszább dől ez a hidroglóbusz, tehát ezzel többféle játékot lehetett volna csinálni. De ettől még nagyon jónak tartom ezt a képi ötletet, és nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, tehát az épített környezetre, mint leckére, ez egy nagyon könnyed utalás, tehát a két disznót azért megadnám. A könnyedségről mondanék még egy mondatot, mert ez nem mindenki számára érthető. Ha Renoir képeit megnézzük (az Estiklopédián is megnézhetitek az impresszionista stílussal kapcsolatban), akkor nagyon sokszor találkozhatunk könnyed technikával. És ezek a könnyed technikák, mint egy akvarell vagy egy porpasztell módszer csak akkor jöhetett létre jó alkotás, ha azok a festőművészek tökéletes technikai vagy tárgyi tudással rendelkeztek. Ugyanis például az akvarell az pár, akár tíz perc alatt elkészíthető kép, azért, mert maga a technika olyan, hogy a víz és az englipapír miatt ami nagyon gyorsan felszívódik, tehát ezzel csak gyorsan lehet dolgozni. Jó ritmusú, arányos, jól elkészített képet pedig gyorsan elkészíteni akkor tudsz, ha mögötte rengeteg apró megfigyelés van, rengeteg szakmai tudás. Tehát a könnyed dolgok mögött mindig hosszú évek megfigyelései állnak. (szőke)
értékelés:

Az estiskolára látogatóknak megpróbálnánk beidézni, hogy a Kazohinia fogalma a mi értelmezésünk szerint körülbelül mi lehet.
   A Kazohinia Szathmári Sándor 1935-ben írt műve, témája egy modern, XX. század eleji Gulliver utazása egy ismeretlen szigetre, a műfaja antiutópia vagy disztópia és egyben szatíra is. A történet: Az ismeretlen szigeten a lakosság nagyobb részét a hinek teszik ki, akik egy megvalósult kommunista társadalomban élnek, ami az anyagi világon kívül mindent elutasít, nem ismeri az emberi érzelmeket, a lelket pedig a legsúlyosabb betegségnek minősíti. Ebbe a tökéletes társadalomba beilleszkedni nem képesek a behinek, akik egy börtöntelepen építették ki a saját civilizációjukat, amely az ellenkező véglet, a társadalom tagjai értelem és racionalitás nélküli szabályok szerint élik az életüket.
   Ha mindezt az információt megpróbáljuk összekapcsolni a kép számunkra értelmezhető jeleivel, fekete-fehér kép, álló formátumú, a pedellus sejtése szerint ez egy forgóajtó, én vidéken laktam, nem biztos, hogy forgóajtókkal találkoztam-e, nem mondanám azt, hogy 100 %-osan biztonsággal első ránézésre ezt meg tudnám mondani. Ettől még én nem érzem magam kevesebb embernek magam, mint a pedellus, egyszerűbben fogalmazva, vajon ez a kód, hogy itt egy forgóajtót látunk, fontos a kép szempontjából, akkor ez értelmezhető-e a nézőnek. A kérdésem az, hogy ha a néző nem tudja azonosítani, mert például még nem látott ilyen forgóajtót innen, ebből a látványból, mert nekem úgy tűnik, hogy felső gépállásos, nagylátószögű, vagy valamilyen torzított a kép, és a néző ezt a forgóajtót nem tudja értelmezni, ha a néző a Kazohinia fogalmát, amit az előbb felolvastunk - megmondom őszintén nem biztos, hogy tudtam volna, hogy a behinek mit csináltak a rabtelepen - nem ismeri, akkor értelmezhető-e a kép ezen a rendszeren keresztül? Azt sejtem, hogy talán nem. Azt is el tudom fogadni, hogy a kép címválasztásával próbál segíteni abban, hogy irodalmi anyagot is elolvassunk, abban is segít, hogy elkezdjünk a dekódolásáért melózni, utánamenni.
Ha a Haris képet elfogadtuk, mint utalást, ezt is elfogadjuk - aki a Haris Lacit nem ismeri, az éppúgy nem fogja tudni azt, hogy miről beszélünk, mint az, aki nem olvasta a Kazohiniát. Én azt mondom, hogy lehet ilyen utalást tenni, lehet arra sarkallni a nézőt, hogy nézzen utána hogy mi a fene történt velem, hova a fenébe keveredtem, mit akar mondani az alkotó ezzel a címmel. Merthogy ha a cím felől közelítjük meg, és tudjuk azt, hogy mi az a Kazohinia, akkor az irány jó. Tehát valamikor eljutok oda, hogy felfedezem, hogy ez a képen egy átjáró, egy furcsa, falanszterszerű helyre, mindazt tudom, amit a Kazohinia története jelent, és a képen, ami egy fekete-fehér kép, azt kimondhatjuk, hogy alapvetően vibráló, tengelyszerű formák vannak rajta, nem annyira részletgazdag, inkább ezeknek a fehér és fekete váltakozásaiból folyamatosan foltvibráció, de ez szögletes vibráció, és ezt hangsúlyozom, hogy nem hajlított formák, nem lágy formák, hanem szögletes, élekkel ellátott formák vannak, és ezeknek a nagy része függőleges irányú, vagy ferde egyenesek, amelyek lefelé tartanak, tehát az egész olyasmi, mintha egy mechanikus, gépi, épített környezetbe kellene beérkeznem. Ezek a szögletes, és elnyújtott és húzott egyenes formák feszültséget keltenek. A kép ezt is akarja közvetíteni. Feltételezem, hogy a Kazohinia történetrendszer, az egész vízió, az is ugyanígy nem a szép, új világba, nem egy örömteli történetbe, hanem épp ebbe a furcsa, falanszterszerű jövőképbe egy bejárat, és ez a kép ezt a bejáratot jelzi, amelynél ha nem tudom, hogy forgóajtó, ha nem tudom, hogy mi, azt mondom, hogy a bejárat zárva van. Ugyanakkor nagyon szűk a keret, talán pont ezért is nehéz értelmezni a bejárat fogalmát, tehát véleményünk szerint egy kicsit tágabbra kellett volna komponálni a keretet, nyitni, hogy a nagyobb térben még egyértelműbben lehessen látni, hogy itt középen van valami akadályrendszer, van valami szerkezet, amin át kell jutni. (szőke)
értékelés:

Félig a kinti világ, félig a benti világ; én meg se kint, se bent, de középen... nem tudom 500 pixelben megfejthető-e a kép.

A Nóra is ahogy más is már, a tükröződésekkel való kísérletek csapatába lépett be és nagyon jól játszik az átsejlő belső történet és a fotós mögött látható külső tér, és maga a fotós furcsa, a kínai császár agyagkatonáira emlékeztető figuraként jelenik meg és ezzel az ajtókerettel valódi keretet létrehozva küldi az üzenetet. Talán annyi megjegyzésünk van, hogy a kép felső felülete mintha nem lenne lezárva, egy kis igazítás elég lenne, hogy ez egy meseszerű üzenet legyen. (szőke)
értékelés:

Nem leírás, megjegyzés: Nem fotoshop, a hosszú záridő + napsütés miatt ennyire kiégett. De így tetszik, szóval nem panaszkodok. :-)

Nagyon tetszik ez a kép, talán egy kérdés, hogy ezekkel a mohazöld színvilággal mit lehetne kezdeni, lehet, hogy ilyen ez, de ez most itt zavaró, fura, nem az örömet és a dinamizmust hozza, hanem egy keseredettséget. Talán ha nem színes lenne? (szőke)
értékelés:

Remélem, legalább néhányan tudják mire utal a cím, mert anélkül nem él a kép.

Meg kell nyugtassunk Nóra, hogy nem tudjuk, mire utal a cím, de azért a képpel így is lehet mit kezdeni, bár az egy érdekes dolog, hogy ennyi furcsa utalás érkezik a képcímekben, mintegy tesztelve vagy megdolgoztatva a nézőt, hogy tud-e mit kezdeni vele, ami azt is jelenti, hogy ha nem, akkor kiszorulva érezheti magát abból a körből, akiknek az üzenet szól. A kép egy autóban készített önarckép, és mint egy női svarcenegger, mint egy kémnő, a szem elé emelt kamerával a kocsi visszapillantó tükrében az alkotó próbál a nézővel kommunikálni. Mindemellett érdekes lehetne a mögötte látható táj is, ha Nóra akkor és úgy exponál, hogy ezt figyelembe veszi, magyarán belekomponálja a képbe, hisz a kép fele erről a külső tájról szól. Ehhez ha picit dönt a kamerán, már több információt kap a néző, hiszen a felhős ég nem hordoz fontos képi üzenetet, a történet lényege a tájban folytatódhatna, ha mondjuk ez a gépember látna valami érdekeset az úton a fák között. De jelen pillanatban a tükör szerepe a saját magunk szemlélése, kontrollja, hogy jól tartom-e a kamerát, hogy úgy nézzek ki, mintha, vagyis a képi mondanivalót felülírja az alkotó előre eldöntött közlése, hogy ő most magát mint gépasszony akarja mutatni. Ezt is lehet, de akkor ehhez szűkebb kivágást kell választani. (szőke)
értékelés: