Próbáltam már korábban is megcsinálni ezt a képet, talán most sikerült olyannak, amit szeretnék elmondani.

A többieknek: ez a kép a második táborban készült. Azok a Szőke anyai nagyszülei, a Bíró nagyapa és a felesége ott a képen. Tehát. A kép egy kettős portrénak fogható fel, de igazából ez egy családi kép, egy négyes portré. Nagyon érdekesen dolgozik az alkotó egyrészt a térrel is, másrészt az idővel. Párhuzamos történeteket látunk a képen, egyrészt a falon lévő kép keretén belül, ami ha jól látom, egy esküvői kép, és mint ilyen egy romantikus, beállított helyzet, ráadásul ez a múlt század elején készülhetett, hosszú expozícióval, kar- és fejtámaszokkal megoldott helyzet, és ettől minden ilyen képnek van egy természetes lágy hatása, másrészt pedig egy időtlenebb, kortalanabb jellege is. Tehát az alkotó ezt a képet megkettőzte, és a mostani, valós időben szereplő két portréalany mellé elhelyezte, mintegy utalásként az időre. Azért érdekes ez a felvetés, ez az időbeli ugrás, ez a történetmesélés, mert nem azt látjuk, ami egyébként logikus lenne, hogy van egy fiatal korban készített házastársi kép, és aztán két öregember megöregedve, mert ez egy logikus irány lenne, hanem látunk két idős, öreg képet, ami előtt két fiatal ember áll, tehát kvázi mintha a nagyszülőket látnánk, és a mostani férj és feleséget látnánk ezen a képen, és a dolognak az a pikantériája, hogy van benne egy gelleres humor, hogy a háttérben lévő képek mindegyike ugyanazt a párt ábrázolja. Tehát még csak az az asszociáció sem indulhat el, hogy a képen látható Lajosnak aki a kis feleségével ott áll, ott vannak a nagyszülei, a képen látható Irénkének meg a nagyszüleit láthatjuk mellette, mert ugyanaz a két kép van mellettük. Tehát egy nagyon furcsa csavar van itt, lehetne persze a lány, és fiútestvér, de azért ezeket a régi családi fotókat nem szoktuk sokszorosítani, nem szokott egy lakásban két ugyanolyan esküvői kép lenni.
Az időben egy ugrást hajtunk végre, és ettől az utalás is többsíkúvá válik, mert ha onnan indulunk ki, hogy van egy századfordulós kép, és ehhez viszonyítunk, akkor mondhatjuk, hogy a képen ezeknek a keretbeli embereknek valamilyen leszármazottait láthatjuk, akik egy történetet mesélnek el. Mert ez a történet megjelenik, ugyanis a két modell nem egyformán szerepel, egyrészt nem egyforma méretben, másrészt nem egyforma a gesztus. A női alany szembenéz a kamerával, szinte vigyázállásban, hasonlóan ehhez a régi korhoz, akár meg is támaszkodik, hogy a hosszú expozíció létrejöhessen, egy nagyon tárgyszerű és nagyon konkrét arckifejezéssel, szenvtelen, kifelé érzelmeket nem mutató arcot próbál mutatni. A férfialany fáradtabban, szomorúbban, több érzelemmel, és mintegy véleménnyel erről az egész helyzetről, fordul is kifelé a kép középponti tengelyéből, és néz félre, a kamera mellé, alá. Ettől a két ember közötti kapcsolat problematikája kerül be a képbe. Ez a két ember nem egymással és nem velünk kommunikál egyszerre, hanem attól, hogy ez a kommunikációs helyzet el van egymáshoz képest csúsztatva, máris létrejön az ő történetük, ami egy nagyon erős történet, és innen kapcsolódnék vissza, hogy érdekes az idővel való játék, mert mintha azt akarná a fotós mondani, hogy volt egy régmúlt helyzet, ezek a nagyszülők éltek valamilyen életet, aminek volt egy következménye, és ezek a mai korban élő emberek akármennyire is akarnak változtatni vagy továbblépni, de ugyanebbe a történetbe lépnek bele, és ez a jelhagyás ennek a summázata, hogy ismételjük a szüleink, nagyszüleink által kódolt üzeneteket, hordozzuk ezt a karmikus utat.
   De vannak egyszerűbb megközelítések is ezen a képen; például nem egyformán van fényképezve a két alany, az egyik közelebb van a kamerához, és ráadásul balra húz, a másik, a női szereplő pedig hátrébb van, és mintha méreteiben is kisebb lenne. Ebből az is következik, hogy a férfiszereplő van jobban kiemelve, a képen sejthető történet alapján, miközben pont a férfiszereplő nem néz a kamerába, hanem aki szembesülni akar velünk, az a női szereplő. Ettől a belenézéstől a női szereplő olyan, mintha a kísérője, hozzá tartozója, nem a szokott értelemben, hanem hozzá tartozik ehhez a férfihez, azaz valójában ez a férfi története, aki mellett mint tanú, vagy kísérő ott van mögötte a nő, mint iránytű, aki vele van. A férfi figura tartása, nézése miatt olyan, mintha egy szenvedő alanya lenne valaminek. Tehát ez a kép minden egyes porcikájával mesél, de alapvetően a férfi drámájáról szól. (szőke)
értékelés:

Szeretem ezt a gyönyörű pincesort, a sok szép azonos tömegű, és nagyságú épületet, de szinte lehetetlen megfotózni a sok zavaró körülmény miatt.

Mind a két kép önmagában értelmezhető és megáll önmagában. A két kép a pince fogalom alapján összekapcsolható, de én mégis azt mondom, hogy ezek a képek önmagukban annyira sűrítettek, hogy nem igénylik a kettes kapcsolódást, sőt, gyengítik egymást, mert más és más formavilágot, geometriát és absztrakciót mutat egy stúdium munka egyes szegmensei. Ebben a stúdium munkában az ellentétpárok vonzák Ferit, olyan sötét felhőket látunk, hogy szinte leugranak a kis meseházikók, ez a kép dinamikája. Nagyon jók a képek, de nem érzem benne azt a pluszt így párban, hogy egymásra épülnének. Az ornamentika fotókon túl, ami benne lehetne bármelyik Magyarország könyvben, nem érzem ezekben a képekben azt, hogy mi ezekben a Mácsai, hol van itt Mácsai. Ha mint illusztrációt kezeljük, mondjuk egy borvidék bemutatásához, akkor pedig ebben az illusztrációban fontos az, hogy a nézőnek, az úgymond vevőnek valami maradandó hívogató élményt adjon, és ehhez a képeknél nem lehet lehagyni az embert, mert akárhogy akarunk egy struktúrát mutatni, ez a struktúra önmagában bárhol lehetne, még az sem derül ki egy idegen számára, hogy ezek pincék, aki nem ismeri a helyet, bármi másra is asszociálhat, nem kapcsolódik a borvidék attól, hogy épületeket látunk. Kell az a borosgazda, kell az a szőlővenyigét cipelő asszony, valaki, aki kapcsolatot hoz létre köztem és a néző között, a pince és a szőlő között, aki kontextusba helyezi a formákat, ráadásul azt kell mondjam, hogy a képről kompozíciójában is hiányzik ez, a fenti kép bal alsó része üres, az út üres, az alsó kép ablakai zárva, ajtói zárva, nem hívogat, hanem zártságával elutasít. Tehát mindkét képről ugyanaz a formai és logikai elem hiányzik. A meglátás, tehát az alap jó, de a történetet ki kell bontani. (szőke)
értékelés:

Én egy "zsák" faluban lakom, és ez a buszmegálló a falu megállója, kb. 2 km-re van a falutól.

Nem vagyunk hajlandóak tudomást venni arról, amit Feri leírt, hogy milyen zsákban lakik, ugyanis ez érdektelen a kép szempontjából. Egy egyszerű ritmusjátékot látunk, négy forma egy vízszintes horizonton elhelyezve, nagyon jó ez a kompozíció és jól van elhelyezve minden. Ez egy nagylátószögű objektív lehet, és itt a torzítás az, ami a két oszlopot befelé fordítja és összerántja, ugyanakkor szeretjük a képet, de megnéznénk enélkül a torzítás nélkül is, mert izgalmas és szép lenne, sőt, bátortalanul azt mondjuk, hogy úgy talán még szebb és még jobb lenne, mert ez a torzítás túlvisz minket, mintha az alkotó duplán erősítene valamire rá. Tehát a három malac megvan Feri, de arra kérünk, hogy ha megoldható, maszekban nekünk egy alap optikával is készítsd el ezt a fotót, és mutasd meg, legfőképp, hogy mások is érzékeljék a kétféle komponálási mód között. (szőke)
értékelés:

Semmi komoly, csak láttam Árpád képét, olvastam András elemzését, és eszembe jutott ez a régebben készült képem.

Meg kellene keresni, hogy Mácsai ebben hogyan jelenik meg alkotóként, ahogyan csak azt tudom mondani, hogy amikor a táborból az eredetileg az istálló teremben talált egy rusztikus hátteret és talált hozzá impulzusként katalizátorokat, fantasztikus képeket kezdett el készíteni, mert dinamizálódva volt benne 100%-osan Mácsai Ferenc, szereplőként mesélőként, minden tekintetben, azt kellett mondani, hogy az az ő képe. Itt mi az, ami átszűrődik, hogy ő? (szőke)

Kimentem a rétre talpleckét fényképezni, de ez a kép inkább tavaszra sikeredett.

Mácsai Feri megszokott, de mivel a lelke is egyre jobban nyílik, színes felhőit láthatjuk, tehát a Mácsai oeuvre erősödik, és ennek a képnek a főhőse maga a láb, Feri lába, az elmúlt időszakok történelmét hordozza ez a láb, ami nagy őszinteséggel tárul elénk és a barokk felhők mellett megjelenik egy új szereplő ebben az akciófilm sorozatban, és ez Feri lába, és ezt mi nagyon fontosnak tartjuk, egy nagyon őszinte képnek és jó, hogy a Feriben lévő pantomimes mozgásszínész megjelenik és a lábtánc egy kompozícióját láthatjuk. Bár az aláírás tavaszról szól, és ez nagyon jelentőségteljesen ott is van, de ezt mi átminősítjük talp leckére és így három disznó. (szőke)
   A Hegyi is beleszól, mégpedig azért, mert odáig rendben van, hogy a photoshopot vagy más módosító szoftvert használtok labor helyett, de két eset lehetséges. Vagy úgy használjátok, ahogy a laborban tennétek és akkor nem csináltok vele olyat, ami a laborban klivitelezhetetlen (lásd: maszkolás, amikor egyes területeket, képrészeket erősíteni vagy gyengíteni akarunk, ezért a kép és a papír közé tesszük a kezünket és azzal árnyékolva több-kevesebb fényt engedünk rá), vagy azt mondjátok, hogy nincs ilyen határ, és mindent lehet, de akkor pedig elvárom, hogy ne bukjon le a képmanipulálás, ha egyébként a kép témája nem teszi indokoltá ezt a lebuktatást. Itt a felhők sötétítése érthető, de az ujjak körüli udvar jelzi, hogy nem tökéletes ez a megoldás még. Ezért most nem vonunk le disznót, de most szólunk, nem csak Ferinek, hogy akármilyen tökéletes ötlet vagy kép érkezik, ha a képmódosítás rossz, pontatlan vagy nem adekvát, akkor az disznóba fog kerülni. (Hegyi)
értékelés:

Csak automatikus szintkiegyenlítést csináltam a fotószerkesztővel.

Van egy alapunk, ami nem rossz, hogy egy víz tükröződésben mutatja az embert és a fákat. De ez akkor lenne izgalmas, ha azon a vízfelületen történne is valami, mert így ugyan eltorzítja a teret, de a valós térélményt nem kapjuk meg. Kacsa, kis papírhajó, virágszirmok a cseresznyefáról, mert ettől, hogy egy pocsolyát látunk, még nincs tavasz. Ismétlés. (szőke)