19. Teremtett fotó, koncept

István, tudod, hogy nem akarlak bántani, de ez tipikusan az a fotó, aminél tudja az ember, hogy rengeteg meló van vele, mire elkészül, de minek? Ha minimált akarsz, ahhoz tér kell, ráadásul ez így most túl konkrét ehhez. (hegyi)

A második, de több tér kell fenn, levegő, ég, mindegy, minek gondoljuk, beszorítva a dolog nem tud lélegezni. És hát a funkció nélküli váza érdekes, de akkor ezt ki kell fejteni, miért. Enélkül befejezetlen a hatás. Viszont a nájlon jó ötlet, érdemes vele kísérletezned tovább. (hegyi)
értékelés:

Ha engem kérdezel, a másik a jobb. Ez akkor lehetne erősebb, ha nem lenne ennyire betorzítva és fentebbről engeded, no meg az exponálásnál már eleve gondolsz a háttérre és nem utómunkával sötétíted, mert így a zacskó, és a mögöttes rész elromlott. Nem az a baj, hogy lebeg, hanem hogy nem fut ki a tárgy, bedöglik a határainál. (hegyi)

Keresem mindig a mögöttes vagy fölöttes, belső információkat, üzeneteket, és ez valószínű az én hibám, hogy ott is keresem, ahol nincs, vagy ahol nem kell legyen. Van egy ritmusunk, ezt a kamera létrehozta a négyszerezéssel, tulajdonképpen ezt Zsuzsa kihasználja, és én ezt értem, egy nagyon jó ritmus jön létre. Hogy kócos vagy sem, az nekem inkább akkor lenne igaz, ha egy készült volna, és nem négy, mert ez így most inkább egy fűrész, egy cápa fogsora, nekem ez így együtt mást ad. Igaz, én nem tudom ilyenkor külön értelmezni az egyes csíkokat, pontosabban akkor jövök igazán zavarba, amikor külön a csíkok érdekesebbek, izgalmasabbak annál, mint amit együtt kiad. Nekem képhatártól képhatárig tart a kép, tehát attól még, hogy ez négyfelé van szeletelve, attól még ez egy kép marad. Akkor itt van ez egy fűrészfog, ami egy jó ritmus, szépek a tónusai, miközben a barátságos fényviszonyokat ez a nagyon határozott cikkcakk-forma eléggé zárójelbe teszi, tehát a kettő dinamizmusa az, ami fontos lehet, hogy van egy nagyon határozott agresszív vonalvezetés, és ehhez egy kellemes környezet társul. Lehet, hogy ennyi a megoldás, nekem nem kell többet keresnem ebben. (hegyi)

Ugyanazt tudom elmondani, mint a színesnél, azzal megspékelve, hogy ez már ilyen kínai írásjelekhez hasonlít, de a döntést neked kell meghozni, hogy mi az, amiről mesélni akarsz. Fontos, hogy a gondolat előbb legyen a fejünkben, mint ahogy a kép elkészül, és ne utólag akarjunk valami elkészült képre ráhúzni egy sztorit. Látszólag nincs különbség, de gyakorlatilag óriási van. Az egyiknél van egy előkoncepció, az visz téged, és ha az nem is volt teljesen kidolgozva, de a végeredményed erős lesz. Ha meg valami készült, lőttünk egyet, és utána kezdünk el azon gondolkodni, hogy ezen hogy tudnánk csavarni még kettőt, annak lesz egy stichje. (hegyi)

Kicsit furcsa helyzet nekem a Demeter képeit elemezni abban az értelemben, hogy jelen vagyok, másrészt meg persze benne van az is, hogy a mesteremről beszélek, hát hogyan jövök én ahhoz, hogy elemezzek. Aztán mindig úgy vagyok vele, hogy ezen nekem kell túlemelkednem, mert a nézőnek, vagy a látszótereseknek ez a fajta problematikához, amit nekem ez jelent, semmi közük. Ők látnak egy képet, meg van egy csávó, aki itt mondogatja az elemzéseit, most mit szerencsétlenkedik? Úgyhogy ennek értelmében fogok ennek a képnek neki. Szerencsére sok idő eltelt a készítés óta, itt most pozitív az, hogy nem tudtam az elemzésekkel foglalkozni az elmúlt időben (remélem ez már nem így lesz), mégpedig azért, mert ez a kép egy beszélgetés kapcsán készült el. Én kérdeztem rá Demeternél arra, hogy hogyan fotózná le ezt az inget, mert ott volt ez az ing ledobva, bár nem teljesen így. Ez egy nagyon érdekes helyzet volt abban, hogy először elkezdte mondani Demeter, hogy ő mit csinálna, és akkor mondtam, hogy ne mondja, hanem csinálja. És innentől volt érdekes, hogy ugyanaz a tűz, lelkesedés, ugyanaz a megrögzöttség jött elő Demeterből, mint amit én régen is ismertem nála, hogy megszűnik a külvilág, és elkezd dolgozni. Megszűnt az, hogy 84 éves vagyok, az, hogy nehéz felállni a fotelből, és elkezdte csinálni a dolgot. Először is változtatott az ingen, és ő azt már az elején megmondta, hogy kell hozzá macska, tehát változtatott azon, ahogy ez az ing le volt dobva, mert nem egészen így volt, ennél kevésbé volt dinamikus. Tehát mi a tanulság? Hogy hozzányúlt. Mert neki megvolt a fejében, hogy ennek hogy kell kinéznie, és a valóság nem olyan volt, és ezt alakítjuk. Tudom, ez sokatoknak nehézség, vagy valaki rossz tanácsot adott, és ezt elutasítjátok, de én azt mondom, hogy már az maga beleavatkozás a valóságba, hogy előveszed a fényképezőgépedet, mert ennek a jelenléte is változtat a valóságon, van erre ugye filozófiai és méréstani kifejezés, amikor a mért értékekbe a mérőeszköz is beleavatkozik, vagy bonyolítja azt. Itt is erről van szó, tehát ha már elfogadom azt, hogy a fotózás maga valóságtorzító dolog, ha elfogadom azt, hogy a három dimenzióból kettőt készíteni is valóságtorzítás, és ha elfogadom, hogy egy folyamatból kiszakítani egy időpillanatot is ilyen torzítás, akkor onnantól kezdve miért, hol kell megállnom? Maga a fotográfiai valóság az lesz, amit én létrehozok képkivágással, a pillanat megragadásával, mindennel. Tehát nyugodtan hozzá szabad nyúlni, megtörtént. Oda le volt dobva a szemüveg, és az érdekes az volt az egészben, hogy egyszer csak a macska tudta, hogy hol a helye, és Demeter exponált. Miközben ott van a rendezettség, aközben ott van a véletlen is, és nekem ebben a képben ez a zseniális, hogy az egésznek a dinamikáját a macska természetes formája, és a macska jelleméből adódó dinamika fűszerezi azzal, ami az ingnek a formai játéka, a rendezettsége a rendezetlenségben. Még egy dolog, amire itt utalnék, amit már sok elemzésben mondtam: hogy a káosszal nem ábrázoljuk a káoszt. Itt nagyon fontos az, hogy ha csak az ing lenne macska nélkül, akkor ez lehetne akár egy káoszos helyzet is, de a macska billenti helyre. Nagyon örülök ennek a képnek, főképp azért, mert ennek a képnek a kapcsán elmondhattam a fentieket. (hegyi)