19. Teremtett fotó, koncept

Az a helyzet, Tamás, hogy én értem ezt a játékot, amit itt véghezviszel, hogy leteszteled azt, hogy a photoshop hogyan viselkedik, és az effektjei miként változtatják a képet. Néha én is szoktam ezzel játszani, de soha nem mentem el a képet, hanem a monitoron megnézem, és azzal elvagyok. Még azt is el tudom fogadni, hogy valamelyik számodra izgalmas, bár nekem nagyon kilóg a PS-hatás ebből, tehát túlságosan erősen visszaköszön. Nyilvánvaló, hogy aki nem használ ilyen szoftvert, az lehet, hogy kevésbé érzi ezt ilyen kényszeres effekthasználatnak, annál lehet, hogy ez bejön, nálam annyira nem. Ez még hagyján. Az a bajom, hogy az utolsó kép nekem mindent visz, és a többinek nem látom az értelmét ennek viszonylatában. Készítettél egy teljesen rendben lévő csendéletet, és közben meg valamiét vacakolsz vele, de hogy miért, azt nem értem. Most tényleg várom a magyarázatot arra, hogy miért nem fogadod el az alsó képedet, mint csendélet. Nem azt mondom, hogy azon nem lehetne egy picit hangolni, hogy mondjuk a betűző nap fényéhez igazítani az asztallapot, hogy a csatlakozások a hátsó jobb oldali saroknál a fény formával pontosak legyenek, esetleg egy leheletnyivel több maradjon felül, tehát lehetne még ezzel egy kicsit szöszölni, hogy hogyan és honnan húzódjanak a képhatárok, de ez egy teljesen rendben lévő meglátás. Ezzel érdemes lenne foglalkoznod. Pici derítés még a virágra, és ez egy robbanó, gyönyörű csendélet lenne. Érdemes lenne ezt a csendéletet végigvinni, és nem a photoshoppal szötyögni. Minek az a játék az elején? Visszaadom ismétlésre, és szeretném kérni, hogy ezt valahogy tessék megoldani. Tudom, hogy ez a virág már nem lesz, valami mással kell játszani, de akkor keresel valami másik virágot, ezt most rád bízom. Szép a háttér, szép, ahogy betűz a fény, jó ez az üvegasztal, jó a vázád is, az egészben megvan egy hidegség, ami arról szól, hogy ez az egész egy technokrata dolog, a háttér és az asztal, és ezt fel tudod oldani ezzel a virágkompozícióval. Téged is óva intelek a színezett fotóktól, ne menjünk ebbe az irányba el, egy fekete-fehér csendéletet kérnék ebben a kontextusban. Köszönöm. (hegyi)

Bara, ez egy kitűnően jó kép lenne akkor, ha nem dőlne a horizont megint, és esetleg a vágás a bal oldalon megtörténne a hídtartó pillér mögött, ha ott már nem indulna el újból a vízfelület. Az a vízfelület nekem kilyukasztja az egészet. Nézd meg, ha ott takarsz, és meghozod ott a vágást, hogy mennyire izgalmas lesz egyből az egész, mekkorát tud robbanni, mennyire szépen létrejön az, amit itt gondoltál ennél a képnél, ahogy a hidat és a fejet összehoztad. Nagyon finom lenne ez a megoldás, és még az is nagyon jó, hogy ott sétál egy alak. Minden jó, csak a képnek a bal oldalából kérnék egy vágást, és figyelj jobban a horizontjaidra. (hegyi)
értékelés:

Az önmagát iszonyú tapasztaltnak, éles elméjűnek és persze avatottnak tudó szokványos néző a képre ejtve szigorúan igazságos pillantását arra gondolhat, hogy ezerkilencszázkilencven-valamennyi van, de nem sok. Hogy a zöld és a lila érettségi öltönyök virágkora van éppen, még bőven azelőtt, hogy láthatósági mellény viselete nélkül állandó lakcímen tartózkodva is szigorúan tilos a dohányzás, de már a Komárnóból zokniszárban hazacsempészett légpuskatöltény-dobozok fémes csörgését elnyomó 198-as Ericssonok nyugatibb élet napkeletét hirdető trilláinak eljövetelén túl. És hogy valaki a nyaralásból (kisebb európai körút Skodával vagy I-es Golffal, esetleg légkondis busszal Olaszba vagy Görögbe menés) hazaérve legelőször is kivette a bőröndből a fényképezőjét, és mivel a számláló 36-on állt, de nem pontosan 36-on, nyomott rá egyet visszatekerés előtt, nehogy kárba menjen akár egyetlen kocka film is (Fujicolor). Ezt gondolja, és ezután a szokványos néző nem is foglalkozik tovább a képpel. Mit érdekli őt egy ilyen se nem direkt, se nem véletlen, megy a dolgára, van neki ennél fontosabb is.
   A többiek a világegyetembe táguló énkép lejárt dezodor szagú párájától kissé még fintorogva tekintenek a távozó néző után, alig észrevehetően csóválnak egyet a fejükön, majd a megüresedett első sorba lépve tekintetüket a képre emelik: „Na, akkor valójában mi a lófasz ez?”
   Éreznek valamit, amit egyelőre lila bőröndnek hívnak, mert nem tudják pontosan, hogy mi az. De érzik, hogy jó. Vagy olyan bizsergetően intim, amiben benne van az ígéret, hogy jó lesz. Az ő figyelmüket ráadásul nem kerülte el a cím: „Ez nem egy bőrönd”. A kép, melyen leginkább egy bőrönd van, vagyis: elsősorban egy bőrönd van, ezt a címet kapta. Zavarba ejtő. A cím ugyan az általuk is primérnek érzett tárggyal foglalkozik, de talán jobb lenne, ha inkább szóba se hozná, mint így, hogy tagadja. Most akkor mi ez, ha nem egy bőrönd? Lázas próbálkozás következik.
   Van még itt szalagparketta, filigrán üveges könyvszekrény, robusztus ikeás komód, nemrég még űrkorszakinak számító üvegasztal és korban hozzá illő csőlábú szék, többgenerációs szőnyeg és annak kísérőszőnyege, könyvek, cd-tokok, monitorfény, kislámpa fénye, csillár fénye – tehát voltaképpen semmi. Semmi kapaszkodó. Mind lehetne most is, lehetne tíz éve is, vagy tíz év múlva; lehetne északon, lehetne délen, lehetne élesebb, lehetne kevésbé beégve a lámpánál, lehetne természetesebb színű, egyenesebb és pontosabban vágott, és ha így is lenne, vagy úgy, tökéletesen mindegy, nincs jelentősége. A képen egyetlen dolog van, és csak az számít, ahova az egyebek lajstromozására ki-kicsapó tekintet is folyton - kötelezően, törvényszerűen - visszatér: a bőrönd. Állnak ott a nézők tanácstalanul. Olvassák: nem bőrönd, nézik: bőrönd. Hirtelen letakarják a címet. Hm, máris jobb! Nos kérem, ez itt egy bőrönd, egy félig nyitott lila bőrönd. Egy kibomló bőrönd, egy összevissza világított, otthonszagot árasztó nagyszoba közepén. Egy bőrönd, amiben egy utazáshoz összeválogatott kellékek lapulnak, egy élet kiemelt tárgyai, egy ember lenyomata, egy éppen megnyíló titok. A képen egy bőrönd van, a bőrönd egy ember lelke. Ha élőben, váratlan vendégként betoppanva látnánk, voyeur aktus lenne, de ezt képen mutatja meg valaki, így nem az. Így beengedés.
   Kész! Csettintések és elégedett mosoly. Megfejtéssel a markukban engedik át szívükön a bőrönd láttán keletkező boldogságot. Tudják már, miért jó. És akkor leveszik kezüket a címről: „Ez nem egy bőrönd”. Kellemetlen, sőt, kínos csönd.
   Jön visszafelé a szokványos néző, ezek hülyén állnak a kép előtt, az hülyének nézi ezeket. A világ rendben van. „Egy képet néztek, amin egy bőrönd van.” És megy tovább.
   Ez egy kép. Nem egy bőrönd. Mindenki annyi időt töltött vele, amennyije volt rá. És azt kapta tőle, amire szüksége volt. A kép tetején cím van, ami a kép része. Akkor is, ha nem tetszik. A bőrönd tetején pedig valami van, egy értelmezhetetlen barna(?) bigyó, pont a főszereplő bőrönd tetején, ami felveti a képkészítő felelősségét: mennyire lehet egy kép nem kép, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb féle képpen hasson? Hol van a határa az elmosódott határoknak, amik teret engednek a hömpölygő gondolatnak, és honnantól lesz parttalan találgatás a befogadásból?
   Megmozgató gyakorlat volt, meleg, sárgásbarna hangulatban. Remekül éreztem magam, köszönöm! Azért csak kettő csillag, mert nem érted el, hogy ne vágyjak egy slusszpoénra. Vagy mert nem vettem észre, hogy mi az – de ezúttal az is a te számládra megy. És persze bátorításként, hogy legyen folytatás... (Freisinger Balázs)
értékelés:

Színkedvelőknek ajánlom, még ha Feri és Laci meg is köveznek érte. Róma, 2o11. április-május.

Érdekes, hogy most ezeknek a képeknek bennem olyan hatása lett, mintha színes negatívokat nézegetnék. Emlékszem az első tekercs színes negatívomra, ahogy nézegettem, próbáltam megfejteni, mi micsoda, és logikát kerestem benne, hogy ami ott zöld, az milyen lehet igaziban, és az volt az érdekes ebben a felfedezésben nekem, hogy attól függetlenül, hogy a kép formailag ugyanazokat az elemeket tartalmazta, mint a valós világ, de mégis, valami okból a színeltolások miatt nem találtam benne azt az esztétikai fogódzót, ami összefogta volna a képet. Most itt is hasonló érzésem van, hogy bár a formák felismerhetőek, de olyan erős az áttétel a színekben, hogy ez zavarba ejt. Elidegenítő a hatás, azaz a valós helyzet mintha egy mozifilmen látnám, úgy hat rám, hogy az elvonatkoztatás miatt idegennek érzem magam benne. A képek közül az első az, ami mindemellett képes úgy működni, hogy nem akarom mindenáron visszaforgatni a színeit, hanem elfogadom ezt a locsolócsövet, ezt a kéket, és bár nem könnyen, de be tudom fogadni az élményt. A többinél nem tudok tovább lépni, valami akadályoz, feszélyez, és azt nem tudom eldönteni, hogy ez most amiatt van, mert az én konvencióim erősek túlságosan, vagy mert a kimetszések nem írják elég erősen felül a racionalitáshoz való kapaszkodásomat. Az utolsó kép kifejezetten olyan, hogy szinte bosszankodom azon, hogy miért nem kapom ezt meg eredeti színvilágában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekkel a képekkel gond van, hanem azt, hogy én nem tudok belekerülni a világukba, eljutni oda, hogy ne érdekeljen hogy mi milyen szín, hol mi a forma, és egyáltalán, mi volt a valóság. Féner horizontot felborító Budapest képeivel voltam így, amíg könyvben láttam, hogy az istennek se akart összeállni, miért borul, mi a szabály, hol születik benne az új rend, aztán amikor kiállítást csináltam neki, akkor a monitoron nézve minden összeállt, és azóta nincs ezzel gondom, értem és érzem, és el is fogadtam, sőt, zseniálisnak gondolom, amit tőle kaptam. Itt is kell lennie kulcsnak, csak nem találtam még meg. Ezért nehéz helyzetben vagyok a csillagokat illetően, mert a szubjektív érzettől nem tudok szabadulni, vagyis úgy adok rá 3 csillagot, hogy tudom, hogy jók, tudattal tudom, de érzéssel még nem érzem ugyanezt. (hegyi)
értékelés:

Jó a csillogásban tükröződő táj, jó a szolarizáció is, egyensúlyba hozza a képet, a jobb felső rész az, amit abba a szürkébe kéne vinni, ami a szolarizációval létrejött. De az üzenete, a hangulata és a tömege nagyon jól eltalált, összefogott és értelmezhető, köszönöm! Beteszek az elemzés alá egy gyors skiccet arról, ahogy én látom. (hegyi)
értékelés: