19. Teremtett fotó, koncept

fátyol

fátyol

Bara, ez egy kitűnően jó kép lenne akkor, ha nem dőlne a horizont megint, és esetleg a vágás a bal oldalon megtörténne a hídtartó pillér mögött, ha ott már nem indulna el újból a vízfelület. Az a vízfelület nekem kilyukasztja az egészet. Nézd meg, ha ott takarsz, és meghozod ott a vágást, hogy mennyire izgalmas lesz egyből az egész, mekkorát tud robbanni, mennyire szépen létrejön az, amit itt gondoltál ennél a képnél, ahogy a hidat és a fejet összehoztad. Nagyon finom lenne ez a megoldás, és még az is nagyon jó, hogy ott sétál egy alak. Minden jó, csak a képnek a bal oldalából kérnék egy vágást, és figyelj jobban a horizontjaidra. (hegyi)
értékelés:

)|(

)|(

A címadással sosem fogunk egyetérteni Gimével szerintem, úgyhogy én ezt a részét a dolognak föladom. Majd ha a kiállításán a falra kerülnek a képek, akkor kíváncsi leszek, hogy hogyan rakja ezeket ki, és mennyire fogják ezt komolyan venni a nézői. De ez legyen az ő dolga. Amit a képen látunk, az valami férfiportré, festmény lehet, vagy valami régiségbolt kirakata, amiből visszatükröződik egy ablak, nem nagyon találom hozzá a kulcsot, hogy megfejtsem, hogy mi ez, de biztos jó, sokan dicsérik. (hegyi)
értékelés:

Ez nem egy bőrönd

Ez nem egy bőrönd

Az önmagát iszonyú tapasztaltnak, éles elméjűnek és persze avatottnak tudó szokványos néző a képre ejtve szigorúan igazságos pillantását arra gondolhat, hogy ezerkilencszázkilencven-valamennyi van, de nem sok. Hogy a zöld és a lila érettségi öltönyök virágkora van éppen, még bőven azelőtt, hogy láthatósági mellény viselete nélkül állandó lakcímen tartózkodva is szigorúan tilos a dohányzás, de már a Komárnóból zokniszárban hazacsempészett légpuskatöltény-dobozok fémes csörgését elnyomó 198-as Ericssonok nyugatibb élet napkeletét hirdető trilláinak eljövetelén túl. És hogy valaki a nyaralásból (kisebb európai körút Skodával vagy I-es Golffal, esetleg légkondis busszal Olaszba vagy Görögbe menés) hazaérve legelőször is kivette a bőröndből a fényképezőjét, és mivel a számláló 36-on állt, de nem pontosan 36-on, nyomott rá egyet visszatekerés előtt, nehogy kárba menjen akár egyetlen kocka film is (Fujicolor). Ezt gondolja, és ezután a szokványos néző nem is foglalkozik tovább a képpel. Mit érdekli őt egy ilyen se nem direkt, se nem véletlen, megy a dolgára, van neki ennél fontosabb is.
   A többiek a világegyetembe táguló énkép lejárt dezodor szagú párájától kissé még fintorogva tekintenek a távozó néző után, alig észrevehetően csóválnak egyet a fejükön, majd a megüresedett első sorba lépve tekintetüket a képre emelik: „Na, akkor valójában mi a lófasz ez?”
   Éreznek valamit, amit egyelőre lila bőröndnek hívnak, mert nem tudják pontosan, hogy mi az. De érzik, hogy jó. Vagy olyan bizsergetően intim, amiben benne van az ígéret, hogy jó lesz. Az ő figyelmüket ráadásul nem kerülte el a cím: „Ez nem egy bőrönd”. A kép, melyen leginkább egy bőrönd van, vagyis: elsősorban egy bőrönd van, ezt a címet kapta. Zavarba ejtő. A cím ugyan az általuk is primérnek érzett tárggyal foglalkozik, de talán jobb lenne, ha inkább szóba se hozná, mint így, hogy tagadja. Most akkor mi ez, ha nem egy bőrönd? Lázas próbálkozás következik.
   Van még itt szalagparketta, filigrán üveges könyvszekrény, robusztus ikeás komód, nemrég még űrkorszakinak számító üvegasztal és korban hozzá illő csőlábú szék, többgenerációs szőnyeg és annak kísérőszőnyege, könyvek, cd-tokok, monitorfény, kislámpa fénye, csillár fénye – tehát voltaképpen semmi. Semmi kapaszkodó. Mind lehetne most is, lehetne tíz éve is, vagy tíz év múlva; lehetne északon, lehetne délen, lehetne élesebb, lehetne kevésbé beégve a lámpánál, lehetne természetesebb színű, egyenesebb és pontosabban vágott, és ha így is lenne, vagy úgy, tökéletesen mindegy, nincs jelentősége. A képen egyetlen dolog van, és csak az számít, ahova az egyebek lajstromozására ki-kicsapó tekintet is folyton - kötelezően, törvényszerűen - visszatér: a bőrönd. Állnak ott a nézők tanácstalanul. Olvassák: nem bőrönd, nézik: bőrönd. Hirtelen letakarják a címet. Hm, máris jobb! Nos kérem, ez itt egy bőrönd, egy félig nyitott lila bőrönd. Egy kibomló bőrönd, egy összevissza világított, otthonszagot árasztó nagyszoba közepén. Egy bőrönd, amiben egy utazáshoz összeválogatott kellékek lapulnak, egy élet kiemelt tárgyai, egy ember lenyomata, egy éppen megnyíló titok. A képen egy bőrönd van, a bőrönd egy ember lelke. Ha élőben, váratlan vendégként betoppanva látnánk, voyeur aktus lenne, de ezt képen mutatja meg valaki, így nem az. Így beengedés.
   Kész! Csettintések és elégedett mosoly. Megfejtéssel a markukban engedik át szívükön a bőrönd láttán keletkező boldogságot. Tudják már, miért jó. És akkor leveszik kezüket a címről: „Ez nem egy bőrönd”. Kellemetlen, sőt, kínos csönd.
   Jön visszafelé a szokványos néző, ezek hülyén állnak a kép előtt, az hülyének nézi ezeket. A világ rendben van. „Egy képet néztek, amin egy bőrönd van.” És megy tovább.
   Ez egy kép. Nem egy bőrönd. Mindenki annyi időt töltött vele, amennyije volt rá. És azt kapta tőle, amire szüksége volt. A kép tetején cím van, ami a kép része. Akkor is, ha nem tetszik. A bőrönd tetején pedig valami van, egy értelmezhetetlen barna(?) bigyó, pont a főszereplő bőrönd tetején, ami felveti a képkészítő felelősségét: mennyire lehet egy kép nem kép, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb féle képpen hasson? Hol van a határa az elmosódott határoknak, amik teret engednek a hömpölygő gondolatnak, és honnantól lesz parttalan találgatás a befogadásból?
   Megmozgató gyakorlat volt, meleg, sárgásbarna hangulatban. Remekül éreztem magam, köszönöm! Azért csak kettő csillag, mert nem érted el, hogy ne vágyjak egy slusszpoénra. Vagy mert nem vettem észre, hogy mi az – de ezúttal az is a te számládra megy. És persze bátorításként, hogy legyen folytatás... (Freisinger Balázs)
értékelés:

TOVÁBBI RÓMAI SZENDVICSEK Hegyi Zsolt-2012.03.20. 14:58Hegyi Zsolt-2012.03.20. 14:58Hegyi Zsolt-2012.03.20. 14:58

TOVÁBBI RÓMAI SZENDVICSEK
TOVÁBBI RÓMAI SZENDVICSEK
TOVÁBBI RÓMAI SZENDVICSEK
TOVÁBBI RÓMAI SZENDVICSEK

Róma, 2011. április-május

Úgy látszik, Sándor valami rafinált játékba hív minket, aminél az, ami a kép klasszikus kompozíciós helyzete, másodlagossá válik, és abban a filozófiai társításban találjuk az új rendet, amit a képek által kiváltott belső monológok indítanak el bennünk. Egészen egyszerűen azt kell mondjam, hogy ezek a képek ha nincs Sándor játékossága, önmagukban rontott képek lennének, talált képek, amik nem kötődnek se helyhez, se sztorihoz se esztétikához, magyarán ha a rétegeket szétszedem, akkor ami marad, az a tekercsen a reszli, a fő téma körüli tapogatódzás, tanulmány vagy csak véletlen expozíció. Ami viszont azáltal történik, hogy több mozgássor vagy ugyanaz a kép eltolással felkerül egy újabb rétegként, így már olyan üzenetet tud hordozni, aminek éppen hogy nem akadálya, hanem elősegítő támasza az, hogy a képek bárhol készülhettek, vagyis nem a képek önmagukban hordozzák a megismételhetetlen jelentőségüket, hanem hétköznapiak. Máshogy mondva, ezek a kiindulási pontok nem fotográfiák abból a szempontból, amit a fotótól elvárunk, nevezetesen, hogy egyedi pillanatokat örökítsenek meg úgy, hogy azok esztétikai formában ne csak dokumentáljanak, hanem csak ott, csak akkor és csak az adott fotós által ekészíthetőek legyenek. Ugye abban megállapodhatunk, hogy milliárd pillanatot rögzít a szemünk, de mindezek közül jó, ha napjában 1-2 olyan akad, amire este vissza tudunk emlékezni, nem sztoriban elsődlegesen, hanem képben. Például ahogy egy ismeretlen arca benyomul a nézőterünkbe a buszon. Vagy ahogy a zebrán átfutva egy gyalogos elvágódik a járdaszegélyen. Vagy ahogy a macskánk felugrik a mellkasunkra. Ezek képek, amiket ha elég intenzívek, emléknyomként rögzítünk. Aztán ezek közül az marad fenn a rostán, amihez sztori is társul. Az első csók, az érettségi feleletünk, apánk temetésén a szálló falevelek, kinek mi, de mindenképpen a képiség és a sztori együtt lesz emlékké. Itt Sándor a semmiből épít új világot azzal, hogy ezek a szendvicsek olyan sztorit hoznak pluszban be, ami nekem például azzal dekódolódik, hogy olyan ez az egész, mintha a képek két történet lenne, a valóság és a "lehetett volna" története. Valóságban nem mertem megszólítani azt a nőt, aki szembejött az utcán és összevillant a tekintetünk. Valóságban nem, de a képzelet ugyanúgy megszőtte ezt a variánst is, mint a valósat, végigvitte, egészen a vacsoráig, vagy a másnapi randiig. Ez a mi lett volna ha, vagy lehetett volna akár az, ami a képek kapcsán élményként nekem megjelenik. Elég egy kis elmozdulás, egy kis differencia, és máris egy képbe áll össze a valós és a képzelt sztori, így szembesítve minket a vágyaink világával. Úgyhogy nekem ez a leckeképsor akár a vágy leckébe is kerülhetett volna. (hegyi)
értékelés:

RÓMAI SZENDVICSEK Hegyi Zsolt-2012.03.20. 14:56Hegyi Zsolt-2012.03.20. 14:56Hegyi Zsolt-2012.03.20. 14:56

RÓMAI SZENDVICSEK
RÓMAI SZENDVICSEK
RÓMAI SZENDVICSEK
RÓMAI SZENDVICSEK

Színkedvelőknek ajánlom, még ha Feri és Laci meg is köveznek érte. Róma, 2o11. április-május.

Érdekes, hogy most ezeknek a képeknek bennem olyan hatása lett, mintha színes negatívokat nézegetnék. Emlékszem az első tekercs színes negatívomra, ahogy nézegettem, próbáltam megfejteni, mi micsoda, és logikát kerestem benne, hogy ami ott zöld, az milyen lehet igaziban, és az volt az érdekes ebben a felfedezésben nekem, hogy attól függetlenül, hogy a kép formailag ugyanazokat az elemeket tartalmazta, mint a valós világ, de mégis, valami okból a színeltolások miatt nem találtam benne azt az esztétikai fogódzót, ami összefogta volna a képet. Most itt is hasonló érzésem van, hogy bár a formák felismerhetőek, de olyan erős az áttétel a színekben, hogy ez zavarba ejt. Elidegenítő a hatás, azaz a valós helyzet mintha egy mozifilmen látnám, úgy hat rám, hogy az elvonatkoztatás miatt idegennek érzem magam benne. A képek közül az első az, ami mindemellett képes úgy működni, hogy nem akarom mindenáron visszaforgatni a színeit, hanem elfogadom ezt a locsolócsövet, ezt a kéket, és bár nem könnyen, de be tudom fogadni az élményt. A többinél nem tudok tovább lépni, valami akadályoz, feszélyez, és azt nem tudom eldönteni, hogy ez most amiatt van, mert az én konvencióim erősek túlságosan, vagy mert a kimetszések nem írják elég erősen felül a racionalitáshoz való kapaszkodásomat. Az utolsó kép kifejezetten olyan, hogy szinte bosszankodom azon, hogy miért nem kapom ezt meg eredeti színvilágában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekkel a képekkel gond van, hanem azt, hogy én nem tudok belekerülni a világukba, eljutni oda, hogy ne érdekeljen hogy mi milyen szín, hol mi a forma, és egyáltalán, mi volt a valóság. Féner horizontot felborító Budapest képeivel voltam így, amíg könyvben láttam, hogy az istennek se akart összeállni, miért borul, mi a szabály, hol születik benne az új rend, aztán amikor kiállítást csináltam neki, akkor a monitoron nézve minden összeállt, és azóta nincs ezzel gondom, értem és érzem, és el is fogadtam, sőt, zseniálisnak gondolom, amit tőle kaptam. Itt is kell lennie kulcsnak, csak nem találtam még meg. Ezért nehéz helyzetben vagyok a csillagokat illetően, mert a szubjektív érzettől nem tudok szabadulni, vagyis úgy adok rá 3 csillagot, hogy tudom, hogy jók, tudattal tudom, de érzéssel még nem érzem ugyanezt. (hegyi)
értékelés:

C-dur Hegyi Zsolt-2012.03.11. 20:48Hegyi Zsolt-2012.03.11. 20:48Hegyi Zsolt-2012.03.11. 20:48

C-dur

Skála

C-dur

Tükör

C-dur

Rák

C-dur

Tükör-rák

Bevallom utána kellett néznem, mi ez a rák és tükör, wikipédia a barátom, a fúgáig jutottam, és hogy a legtrükkösebb a tükörfúga, ami visszafelé is kiadja a dallammenetet, ha jól értem, szóval köszönöm, enélkül a képsor nélkül nem kerestem volna rá. Ami viszont a képeket illeti, ez nekem egy képes, mindazzal együtt, hogy messzemenően értékelem, hogy nem csak sima képforgatás történt, hanem Tamás az üvegekkel játszott. Igen ám, de nekem meg birizgálja a csőrömet a hiba. Persze mondhatom Warholt is, és az is izgalmas, hogy az ő stencilvilágát visszahozzuk a valósba és úgy kreáljuk újra, vagyis amit ő az elidegenítő tömegtermelés nyomán hozott létre a szitázással, a sok Elvissel vagy Monroe-val, hogy az hogyan él meg, ha reálisan megoldjuk, de mégis azt mondom, hogy így ez a négy kép izgalmas, de akkor lenne nekem igazán őrületes, ha belecsempészte volna Tamás a hibát. Mellékszál, hogy én nagyon szeretem a Kraftwerk zenéjét, és a legnagyobb élmény volt, amikor a programozott zenében megtaláltam a hibát, és rájöttem, hogy belekomponálták a hibázást, azaz az emberit, a megismételhetetlent. Persze programmal, vagyis ez is egy csavarás, de amire itt gondolok, az szigorúan képi, mondhatjuk ironikusnak is, vagy kegyelemnek. (hegyi)
értékelés:

A vasútsoron

A vasútsoron

Jó a csillogásban tükröződő táj, jó a szolarizáció is, egyensúlyba hozza a képet, a jobb felső rész az, amit abba a szürkébe kéne vinni, ami a szolarizációval létrejött. De az üzenete, a hangulata és a tömege nagyon jól eltalált, összefogott és értelmezhető, köszönöm! Beteszek az elemzés alá egy gyors skiccet arról, ahogy én látom. (hegyi)
értékelés:

A vasútsoron

Szuprematista szendvics

Szuprematista szendvics
Szuprematista szendvics
Szuprematista szendvics
Szuprematista szendvics
Szuprematista szendvics
Szuprematista szendvics

El Liszickij: Szuprematista történet két négyzetről című, 1922-ben Berlinben kiadott munkája felhasználásával.

Liszickij az orosz avantgárd egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb alakja, kapcsolatba került Moholy-Naggyal is, képei főleg a konstruktivizmus, de mondatnám ahogy Tamás utal rá, a Malevics-féle szuprematizmust, ami a kubizmusból fejlődött ki, és mindenféle tárgyias valóságot elutasít. Ha megnézünk egy ilyen festményt, szembeötlő, hogy csak körök, négyzetek szerepelnek, ezek lebegnek a térben, és valóban nagy beleérző képesség kell hozzá, hogy az ember eljusson oda az asszociációban, hogy ezekbe mondjuk egy önarckép esetén emberi formákat lásson bele. Persze ebben akkoriban erős volt a protestálás igénye is, elutasítani mindent, amit a művészet addig felmutatott, az atyáskodó államot, az egyházat, a mecénások kívánalmait, és létrehozni valami újat, valami vegytisztán elvontat, valamit, amiben a formák csak ugródeszkák és a lényeg a tiszta érzelem lehet. Tamás jól él a fotográfia eszközével akkor, amikor inverzbe fordított képrészleteket használ, hiszen a szem javarészt ezáltal el tud vonatkoztatni a valós tartalomtól és csak a formát látja, el tudunk így szakadni a szociokulturális környezettől is akár, és egyazon formai világba tartozhat így az amerikai stílusú vidámpark, a céllövölde, a vurstli, tehát nem a konkrét valóságot keressük, hanem az alkotó szándéka szerint repülünk, utazunk ezzel a két négyzettel és a körrel, mint valami idegen látogatókkal. Ezek a kollázsok egy szintre emelik a fotót és a festészetet technikailag, és létre tud jönni valami közös, valami köztes, valami új meglátás. Persze nem könnyű a befogadó dolga, hiszen le kell tegye a konvencióit, nem szabad lesni, bár tudja, hogy a nyuszi ki tud ugrani a kalapból és az a nyuszi nem a semmiből jött, de mint a gyermek, nem szabad kutatni az ajándékokért előre, mert akkor elvész a varázslat. Erős, néhol agresszív képi világ ez, ha irodalmi példát akarnék hozni, nekem hasonló élmény volt Bulgakov, köszönöm Tamásnak, hogy megmutatta ezt a birodalmat. (hegyi)
értékelés:    

ha rajzolni tudnék

ha rajzolni tudnék

Nekünk is volt hibiszkuszunk, egy jó baráttól kaptuk, érdekes, ahogy a barátság megtört, a hibiszkusz meg ledobálta a leveleit, hiába locsoltuk, meghalt. Az a helyzet Tamás, hogy most nem értem, mi a történeted lényege a képen. A hibiszkusz, a lámpa, a szürreális képi látószög, a sarok, mert ha meg tömegében nézem, akkor a hibiszkusz húzza az egészet balra, és ettől most a jobb oldal lágyabb tónusai és kevéssé erős formái nem billentik a mérleget egyensúlyba. A grafikai effekt olyan része a képszerkesztőnek, amit én szívem szerint simán kidobnék, van a photoshopban is jó pár olyan effekt, amitől ha megszabadulhatnánk, egyrészt talán olcsóbb lenne a szoftver, másrészt a fotósokat nem késztetné arra, hogy amikor elbizonytalanodnak a saját munkájukat illetően, akkor elkezdjenek köztük keresni valamit, ami attraktívvá teszi a képet. Merthogy akár grafika, akár fotó, de a tömegelhelyezés nincs kiegyensúlyozva. (hegyi)

Kiállításon

Kiállításon

Lehet, hogy ez valami fricska, és akkor oké, ha a cél az, hogy magát a leckét tegyük zárójelbe, akkor ezt elfogadom, de mint kép... nem értem. Oké, a két piros flekk, oké, de... és? Dől is, meg a formák sincsenek mindenütt befejezve, és nem érzem azt az erőt, ami azt igazolná, hogy az átlagosban, a hétköznapiban benne van az örökkévalóság, márpedig ha ez nem sikerül, akkor ez nagyon vékony jég, mert akkor csak egy értelmetlenül elsütött kép lesz a szoba sarkáról. Laci, jó lenne olvasni hogy mit is akartál ezzel a képpel. (hegyi)

jelenések

jelenések

Nagyon látványos és nagyon ügyes computergrafikát látunk, ha jól sejtem, és az a módosítási folyamat, aminek révén létrejött ez a kép, az egy nagyon koncentrált és céltudatos munkát feltételez. Ez előtt én mindenképpen megemelem a kalapomat, mert nagyon összeszedett ez a színvilág, a forma, az, hogy milyen képből dolgozom, hogy hova rakom ezt az ellipszist, hogy hogyan fogom megoldani azt, hogy ez tényleg olyan legyen mint egy álombuborék, szóval ez a része tökéletesen rendben van. Ami nekem egy kicsit sántít, az a leckebesorolás, ugyanis a kreatív fotó másról szól, alapvetően a fotóról, és a kreativitás, mint irányvonal ebben a leckében annyira szűkít ezen a területen, hogy fotográfia, hogy a fotó területén belül maradva, tulajdonképpen egy nehezen besorolható körben helyezkedünk el, tehát azt mondjuk, hogy van egy kreatív ötletünk, és azt valósítjuk meg. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy rendezővé válunk. Talán ez a fotóterület az, ami a legközelebb áll a filmhez abban az értelemben, hogy szinte forgatókönyvszerűen az ember végiggondolja azt, hogy mit akar látni, és annak megfelelően formálja a környezetét. Itt az egy fontos szempont, hogy a környezet formálásáról van szó. Kiindulási alap lehet a Csendélet lecke, ahol tárgyak elrendezésével hozunk létre kompozícióban egy olyan formát, ami egy lírai metaforikus üzenetet hoz létre. A kreatív fotó annyiban szabadabb ennél, hogy nem kötelezően a csendélet formai megoldásaival foglalkozik, nem áll meg annál a szintnél, hanem továbbmegy, és olyan eszközöket, helyzeteket, olyan környezeti megoldásokat is bekapcsol, ami már a csendéletbe nem fér bele. A kiindulási alap mégiscsak a csendélet felől közelíthető meg leginkább. Ha mi egy grafikai oldal lennénk, ahol alkalmazott vagy számítógép-grafikusok mutatják meg azt, hogy mit tudnak, akkor ez egy tökéletesen rendben lévő megoldás lenne, lehetne ez akár egy filmplakát, mert akkor helyénvaló az, hogy a számítógépes szoftver segítségével avatkozunk be. Én mégiscsak inkább arra próbálnám ezt az egészet elmozdítani, hogy a fotó eszközeivel oldjuk ezt meg, kevésbé a számítógépes laborral. A kreatív fotónál az egy fontos dolog, hogy javarészt megtörténik az, amit látunk, magyarán ami a fotón látható, az a valóságban is ott volt, és nem egy szoftverrel tettük oda. Ez nem jelenti azt, hogy ellene lennék a szoftveres megoldásoknak, lehet, hogy el kellene azon is gondolkodni, hogy akár egy olyan szorgalmi leckét csinálni, ami kifejezetten a számítógép-grafikának szól, bár én azt gondolom, hogy ha a fotográfia területén végighaladunk a leckéken, akkor onnan már átbillenni a számítógépes grafikába, az már nem egy óriási nagy váltás. Ez azt jelenti, hogy én azt kérném, hogy maradjunk meg a fotó területén, számítógépes grafikákat, rendereléseket és 3D-s modellezést egyelőre hagyjuk meg a számítógép-grafikai vonalnak. Azért is mondom ezt, mert ha ezek összekeverődnek, akkor saját magunkat is becsapjuk azáltal, hogy azt gondoljuk, hogy valami létrejött, miközben ez a valami csak a virtuális valóságban van jelen. A készségek elsajátítása szintjén más rutinokat, területeket fejleszt, kevéssé a fotográfiai területet. Ettől függetlenül ezekre is igazak a komponálás szabályai, a térrendezés szabályai, a színrendszerek és tónusoknak a szabályai, tehát ilyen szempontból ez is lehet gyakorlási terep, de én mégiscsak azt mondanám, hogy próbáljuk meg, hogy a fotó eszközeivel dolgozunk. (hegyi)

Álom

Álom

"Álom" c. lecke még nincs - de majd lesz...

Nem vagyok álomfejtő, sem analitikus, de nagyon érdekes az a világ, amit mutatsz, férfiálom, erotikus és szomorú is. Hisz kiterítenek úgyis, hiába minden, de mégis felébred a vágy és álmunkban kergetődzünk szénakazlak rejtekében, ahol ölve ölelve üvöltve szeretünk, akár utoljára, csak még egyszer, csak most még, amíg lehet, mert jön a fiatalabb, szebb és erősebb, mert elkerülhetetlen az összeütközés, a megmérettetés, de ölelni úgy senki se tud, ahogy az öreg bika, miközben az asszonyállat sem lesz fiatalabb, de álmunkban megtörténhet a csoda, vissza a Balaton partjára, vissza az időben, a kifehéredett haj újra gyászfekete sörényként lobog a szélben, nincs sörhasunk és feszesek a mellek is, az egyesülés utáni csönd a birtoklásé és nem az elmúlásé, nem a szomorúság üvölt, hanem a büszkeség, nem, még nem akarok felkelni, még hagyj aludni, álom, ne menj, ne, inkább átfordulok a másik oldalamra, büszkén hanyatt, hadd táncoljon a hasamon a napfény, nyújtózom, hisz enyém a világ, még akkor is, ha ez is csak egy álom, ha a reggel ördöge kíméletlenül rántja le a takarót, ha nincs is már mellettem az az álomlény, az, aki megigézett a szénakazlak titkos menedékében, ha nincs is határtalan és elfogyhatatlan erő már a testben, és nem nyitom ki a szemem, csiklandozzon csak a napfény, hisz visszajött, itt van újra, csak velem, és csókol mindenütt, és... és az óra másodszor is csönget, a takaró a földön, Bodri ébreszt, körbenyal, nincs ölelés, nincs hódítás, nincs bikaszarv, csak a hólyagunk feszít és nem a vágy. Hol a papucsom? (hegyi)
értékelés:

HÁROM VÁLTOZAT EGY MASSAFRAI TÉMÁRA

HÁROM VÁLTOZAT EGY MASSAFRAI TÉMÁRA
HÁROM VÁLTOZAT EGY MASSAFRAI TÉMÁRA
HÁROM VÁLTOZAT EGY MASSAFRAI TÉMÁRA

Mediterrán szendvics (2003-2012)

Szépek ezek a nyomatok, nekem olyan az egésznek a hatása ezzel a sok-sok szürkével, mintha egy nagyon furcsa inverz képet látnék, mintha egy filmnek a negatívját kapnám, miközben olyan is az egész, mint azok a szobák, amik a 70-es években az olcsóbb díszítési formákat jelentették, ezek a hengerezett szobafalak. Ilyen hatása van. Tudni kell ezekről a festészeti eljárásokról, hogy ez azért készült, mert anno a boldog békeidőkben a különböző textil tapétákkal, bársonnyal és brokáttal vonták be a falakat, aztán az anyagi szűkösség keretei miatt ezek kivesztek, eltűntek, néhol múzeumokban, nagypolgári házakban még most látható. Ez után jött az az időszak, amikor papírtapétákban vettük meg ezeket a mintákat, és azokat tettük a falra, és a kettő közötti időszak volt az, ami kreatív módon gumihengerrel hordta fel ezeket a mintákat, azt a hatást keltve, mintha textil lenne. Ilyen nyomat hatása van ennek a három képnek, olyan, mintha át lenne meszelve ezzel. Nagyon érdekes az a hatás, hogy közben a fő kompozíciós irány, a fő motívum megmarad, és mindig egy más felülnyomat kerül a képre. Olyan viszonyrendszert alakít ki, ami attól izgalmas, hogy tulajdonképpen a mozgás, a lendület kerül bele egy olyan képbe, ami egyébként egy nagyon statikus helyzet. Ha ezt megfigyeljük, akkor ez egy véleményalkotás is abban a tekintetben, hogy miképp szervülnek, épülnek be régi korok díszítései, művészete a mai világa, hogyan jönnek létre esetleg párhuzamok. A bicikli a biciklitárolóval egy nagyon is mai eszköz, legalábbis ebben a formában, miközben ez az ikon, amit a háttérben látunk lényegesen régebbi korból való. Aztán van egy keretjátéka ennek az egésznek, ami az ablak és az ablak rácsozata és a zsalugáterek. Ez megint egy olyan irány, ami a két kor közötti időszakot öleli föl. Érdekes a párhuzam a technikával, ami ez a tapétázós technika, azzal, hogy az is egy ilyen köztes helyzetet ábrázol. Ez a köztes állapot az, ami erősen jelen van ezen a képen. Nagyon érdekesek a színek, ezek a fáradt pasztellszínek nagyon furcsán kenik át ezt az egész szövetet. Egy másik hatás a szita technika. Nem tudom, hogy ki látott már ilyet, amikor a pólókra, és mindenféle tárgyakra, papírra is különböző nyomatokat visznek föl, akkor több szitalemez készül a színeknek megfelelően. Aki már látott ilyet, az pontosan el tudja maga elé képzelni, hogy ha ezek elmozdulnak, akkor érdekes játék jön létre. Ugyanezt tudom mondani a nyomdatechnikánál, hogy amikor a nyomólemezek elmozdulnak, próbanyomatoknál lehet ilyet látni, vagy amikor a nyomdász spórolni akar a papírral, és elkezd egymásra nyomatni rétegeket, és különböző színekkel megterheli a papírokat, utána már az egész átalakul, és egy új struktúrával egy új képzőművészeti alkotás is létrejön, még akkor is, ha ezek javarészt a szemeteskukában végzik. Érdemes gyárlátogatást tenni ilyen nyomdában, mert fantasztikus kavalkádban lesz része a rontott nyomatoknál. Nekem ezek a párhuzamok jutottak eszembe, tetszik a megoldás, megvan a három csillag. Én most szívesen megadnám a leckemegoldást is, nem azért, hogy erre már többet ne küldjön Sándor, de el kell ismernünk, hogy ha kreatív fotográfia, akkor ennek egyik iránya pontosan az, amit Sándor itt nagyon szépen bemutat nekünk. Az, amikor több képből, rétegekből összemásolódik bennünk egy emlék-lenyomat, és ebből utána egy új minőség áll elő, amikor az 1+1 nem 2-t eredményez, hanem 3-at, 4-et, vagy 5-öt is akár. Ezért fontos ez nekem. (hegyi)
értékelés:    

Andalúz témákAndalúz témákAndalúz témákAndalúz témák

Andalúz témák
Andalúz témák
Andalúz témák
Andalúz témák

Mediterrán szendvics (2002-2003)

Nagyon érdekes: négy kép, négy különböző irány. Olyan, mintha a tűz, a víz, a levegő, a föld, vagy az észak, dél, kelet, nyugat irányába indulnánk el. Az első kép ebben a formában egy nagyon izgalmas szendvics, ugyanis valami olyan képi világot gondol tovább, ami önmagában is izgalmas lenne, de azzal, hogy hozzá kerül még néhány réteg, tulajdonképpen az egésznek egy más hangulatot, egy más ritmust ad, korban mintha áthelyezné ennek a valóságát, miközben maga a kép nagyon is a 90-es évekről szól hangulatában. Ez az egész most visszakerült a 70-es évekbe. A következő kép számomra szintén izgalmas, nagyon feszes és nagyon jól rendezett kompozíció, nagyon szépek ezek a struktúrák, amik itt létrejönnek, olyan, mintha egy másik történetnek lenne egyfajta folytatása abban a tekintetben, hogy mint egy színházi bejárót kapjuk ezt az egészet, mintha valami Hundertwasserhez hasonlatos hangulat lenne, ahol várunk valamire. Ezt a várakozást erősíti a zebraszerű csíkozás a kép alján. A harmadik kép egészen grafikaszerű hatás. Ez egy nyugalmasabb kompozíció, nekem ezért tetszik, de nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy minden helyén van tömegben. A következő kép ezekkel az elfolyó formákkal olyan hatás nekem, mint egy misztériumjáték. Izgalmasak ezek az irányok, hozzám most az első kép áll a legközelebb. Nem csak azért, mert figurálisan felidézhető egy valós közlés, hanem mert ez az átértelmezés egy új minőséget hozott létre. A többinél is izgalmas az ami történik, főképp az utolsó képnél, de ennél az útnál én még valamit hiányolok, hogy ott egy kordély, vagy valami, elmozduljon. Jó lenne, ha valaki megjelenne ott, mint egy szereplő, bár a várakozás is ott van, mint egy színházi előadásnál. Ha akarom, akkor a színház lehet egy összekötő kapocs, de nekem ebből a ritmusból a harmadik kép kilóg. (hegyi)
értékelés:

APÚLIAI CSENDÉLETEK 1-3 APÚLIAI CSENDÉLETEK 1-3 APÚLIAI CSENDÉLETEK 1-3

APÚLIAI CSENDÉLETEK 1-3
APÚLIAI CSENDÉLETEK 1-3
APÚLIAI CSENDÉLETEK 1-3

Mediterrán szendvics (2002-2003)

Az első kép olyan, mint az ember bemenne egy zsibvásárra, mintha kicsit napszúrásos állapotban az embernek összemosódnak a helyzetek, de azért ez még a realitáshoz elég közel áll. Olyan, mintha egy kis üzlet lenne, ahova benézek a kirakaton keresztül, és ott látom, hogy ott van a kis komód, a kis asztal, meg a kis váza. Látom én, hogy ez is egy szendvics, de azért nekem ez itt egy elég konkrét üzenet. A második kép ezzel az edénnyel és a kis giccses galambvirágokkal nagyon izgalmas, és ez már egy nagyon szép, lírai megközelítés, olyan, mint egy haiku, mint egy nagyon rövid vers. Annak kifejezetten örülök a kompozíció szempontjából, hogy az a fenyőág oda bekerült, mert az az ellenpontja ennek a virágos edénynek. Gyönyörű, finom. A következő kép már egészen tárgyiasan kirakat, szerintem izgalmas, nyilvánvaló, hogy ez a gazdag, organikus és növényi formákat használó ábrázolás nagyon is jellemző a mediterránumra, mint ahogy jellemzőek ezek az edényformák is, de ezt a képet nagyon szétvágják azok a szögletes polcok. A három képből, érdekes módon most a középső az, ami számomra izgalmas, és ami mellett én letenném a voksomat. Három csillag megvan, de azt is hozzáteszem, hogy jó lenne valahogy majd ezekből egy koncentrált sort is látni egyszer. (hegyi)
értékelés: