Nem is tudod Tamás, hogy mennyit vitatkoztam magammal ennél a képnél! Bosszantott az, hogy ez egy színmanipulációs játék, hogy miért nem lehetett 4 különböző ládával megcsinálni, különbözően elhelyezett körtékkel – ha már a színekkel játszom, miért nem festetted össze temperával a körtéket valójában -, aztán ez a nagy tér körülötte, szóval jól elkezdtél engem macerálni ezzel a képpel, hogy legyen hozzá egy viszonyulásom. Félre is tettem és utána elkezdtem megint nézegetni és rájöttem, hogy neked van igazad, mert ez tényleg hozza Andy Warhol világát. Ugyanakkor sokadik megnézésre sem érzem maradéktalanul megoldottnak a problémát, mégpedig azért nem, mert ahhoz, hogy egy ilyen dolog időtállóan ütős üzenet legyen, ahhoz annak az egy részletnek, amit utána sokszorozunk, kikezdhetetlennek kell lennie, legalábbis szerintem. Meg kell fogni egy ilyen ládát, és meg kell nézni, hogy az önmagában hogy működik. Ha csak egy részlet is van benne, amiben az ember bizonytalan, akkor megsokszorozva a bizonytalanság része is megsokszorozódik. A világítással van bajom - hogy értsd, hogy miről nyökögök -, a bal felső sarokban az a körte nekem olyan szinten bukik össze-vissza, hogy ettől az egész valahogy kevésbé működik. Azt tegyük hozzá, hogy hoztál egy olyan tárgyias megközelítést, ami 8 db körtéről, meg egy ládáról szól, de ez a 8 db körte, meg a láda ennél egy kicsit többet is mutathatna. Milyen érzelmi viszonyrendszernek kell kialakulnia a 8 körtéhez a ládában? Ez a kérdés. Mert utána már értem az egészet. Meggyőztél, hogy ez a szín módosítás jó ebben, ez a szelektív színezés jó, meggyőztél arról, hogy ez a beteg kék is jó, hogy nem négyszer kellett volna ezt lefotózni, hiszen Warhol is a stencil technikával ugyanazt a motívumot ismételte más-más színben, tehát mindent elfogadok, csak az első kiindulási pont az, ami nekem kérdés. Túl zaklatott ez az egész – nem tudom, hogy ez mennyire közérthető az, amit mondok -, hogy maga a kiindulási pont olyan sok formával, fénnyel, bukdácsolással történik, hogy ez megsokszorozva nekem már a tapéta jelleget ölti, így kevésbé tud egyedi lenni. Nekem ez az érzésem ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor az ötlet maga zseniális! Úgyhogy most jól kiszúrtál velem Tamás, mert szívem szerint azt mondanám, hogy ez egy 3 csillagos kép, amit visszaadok ismétlésre. (hegyi)
értékelés:
Az a jó ebben a képben, hogy érzésem szerint Feri keveset agyalt a munkán. Hagyta, hogy ez a képi hatás dolgozzon benne, és egyszerű eszközökkel létrehozott valamit, ami a végeredmény tekintetében nagyon is koncentrált üzenet, de nagyon könnyed kis zongorafutam és ettől üdítő a hatása. Nagyon örülök annak is mikor Feri koncentráltan, mondanivalóval és töltettel felfegyverkezve fotografál, de ennél a képnél most azt is láthatjuk, hogy mi van akkor, amikor rugalmas, képlékeny és nyitott a külvilág ingereire. Ennek nagyon örülök, mert ez az, amire én egyébként támaszkodnék, ez az a fűszer, ami fontos, mert ebben van a szabadság, mert ebben van a könnyedség. Ez egy háromcsillagos kép és leckemegoldás is. Arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy ez lehetne egy kiindulási alap a csendélet megközelítéséhez. Mindezt azzal együtt mondom, hogy ez nem írja felül, vagy nem teszi semmisé azt a mondatomat, amikor azt mondom, hogy a csendéletnél igenis van alkotói szándék és ez fontos. Viszont ezt a szándékot úgy kell tudni megjeleníteni a képen, hogy a néző ne érezzen izzadtságszagot, ne érezze azt, hogy szétbindzsiztük az agyunkat azzal a képpel, hanem a spontaneitást és a természetességet kapja meg. Ez a kép ettől erős, hogy spontán és természetes. (hegyi)
értékelés:
Egy olyan képmesét kapunk, 4 képből összeállítva, ami tulajdonképpen azért érdekes számomra, mert elérte Viki azt, hogy ne az egyes képekkel kezdjek el foglalkozni - hogy az első képen éles a virág, a másodikon elmozdult mert nő, a harmadikon hanyatt esett, a negyediken már kijött a keretből -, tehát ne az egyes üzenetdarabokkal foglalkozzak, hanem bár 4 képből áll ez a kompozíció, de mégis egyben értelmezhető. Elsősorban egyébként érdekes módon nem képileg és megint azt mondom, hogy ez ami az ereje ennek a munkának – hanem érzelmileg. Az a terület, amire ajtót nyit Viki az egy óriási nagy mező és ez a mező mindenkinek más és más érzelmi kötést hordoz. Nyilvánvaló az anyával való kapcsolat, az anyaság, az anya és gyerek viszony, ez mind-mind nagyon sok berögzült képi megoldást is eredményezhet. Egyszerűbben fogalmazva tele van az internet az anya-gyerek viszonyról szóló üzenetekkel, hát ezeknek a száma anyák napja környékén egészen megnő és hogyha ebben az irányban kezdünk tapogatózni, mi az első amit találunk? Hát a virág. Anyák napjára adj anyádnak virágot! Emlékszem azokra a suta helyzetekre, amikor az iskolában vásároltam ilyen virágot, és vittem haza, vittem a magam kis virágját nagy büszkén, hogy lám-lám én gondoltam anyámra, aztán úgy esett a dolog, hogy a virág egyszer csak kicsit megsérült, mert erősebben meglóbáltam a szatyorral és elröpült. Anyám persze így is örült és meg volt hatódva, hogy kisfiától virágot kap – valahogy mégis emlékezetes maradt ez a pillanat. Ez a kép abban erős, hogy mindenkinek képes felidézni hasonló történeteket. Szóval ehhez csak vivőhullám a virág, mert ennél sokkal többet mesél az a személyesség és szubjektivitás, ahogy ez az egész megközelítésre került. Négy hibás fotó, négy szerencsétlen kép… és aztán ehhez még hozzátenném, hogy ez a barnásvöröses árnyalat nem a szépia világa és nem ez az archaizáló világ, hanem elsősorban arról szól, hogy ez az egész egy emléknyom. És aztán fölidéződött most még egy történet, egy másik szál – szintén anyámmal kapcsolatos. Akkor már tudtuk, hogy nagyon beteg és elment Balfra kórházba. Írt nekem onnan levelet és a levélbe tett egy ibolyát, amit ő szedett ott a kertben. Nagyon érdekes volt, ahogy anyám teljesen átértelmezte ezt az élményt - mert hát lássuk be az ember nem az anyjától szokott ilyet kapni. Nem mondom, hogy nem volt megrázó mert az volt, de érdekes hogy ennél a képnél is valami hasonlót érzek – hogy ez a virág nem is Viki virága az anyjának, hanem ez anya virága Vikinek. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:
Az a helyzet Feri, hogy ez olyan szinten szájbarágós mese, aminél nem nagyon értem, hogy hova tetted a lírádat. Látunk egy lánckesztyűt, amiben van egy száraz kóró, amit egy műkörmöstől frissen hazaérkezett kedvesnek nyújtasz, de ő nem is oda akar nyúlni, belógatta ide a kezét, valószínű, hogy viszonylag hosszan ott kellett tartsa a kezét amire te beállítottad ezt a képet, és ez érződik is az egészen, hogy ez a gesztus már fáradt, ez már nem pontos. Túl profán az egész, Feri. Ez a lánckesztyű egészen rendben lehetne, ha nincsen kóró, ha nincsen pulcsi, meg egyéb vicek-vacak, hanem van egy gyönyörű női kéz és egy lánckesztyűs férfi kéz. De akkor a női kézre sem kell a műköröm, nagyon nem, megőrülök tőle, meg akkor nem kellenek a gyűrűk sem, hanem kell a lánckesztyű meg a női kéz kontrasztja. Ez a maximum, ami a lánckesztyűből kihozható. Bármi, ami ezen túlmutat, az már egy olyan pótcselekvés, ami esztétikailag értelmezhetetlen. Viszonylag sokat beszélgettünk az elmúlt időben a glamour-ról, de most valamiért ez jutott eszembe, miközben ez nagyon nem glamour fotó, de körülbelül az a hamisságtartalma, ami a glamour-fotóknak is, hogy van egy elképzelt sztori, és arra ráhúzódik valamilyen formai megoldás, miközben az esztétikát az első körben elvesztettük. Azért mondom ezt ilyen határozottan, mert egyébként a kiindulási, gondolati alap oké, de most komolyan kérdezem: a lánckesztyűhöz az elszáradt kóró hogyan jön? Attól száradt el, mert nem vízbe raktad, hanem szorongattad a kesztyűben, vagy azért kell fogni lánckesztyűben, hogy ne szúrjon téged meg a rózsa? Oké, téged ne szúrjon meg, de a hölgyet majd igen, mert ő gyanútlanul nyúl hozzá? Akkor most tulajdonképpen az üzenet az, hogy te véded magadat többszörösen, hogy ne érjen sérülés, miközben a partneredet belehúzod ebbe a helyzetbe? Ez egy ilyen Hófehérke-mese, ahol a boszorkány a mérgezett almát nyújtja? Próbálom megfejteni, mert biztos, hogy van megfejtés, csak valahol ez kifordul magából, és saját maguk ellen kezdenek el dolgozni a jelképeid. Ezek a műkörmös helyzetek egyébként lehet, hogy a valóságban szépek, és van, akiknek ez tetszik (nem én vagyok az), azzal tisztában vagyok, hogy a műkörömnek van egy mechanikai, védelmi jelentősége is, de azt hiszem, hogy a műkörmösök önmagukban nem művészek, ők maximum giccset tudnak gyártani, bár biztos van kivétel. Most valahol ott vagyok meglőve, hogy van egy maszkulin forma, egy maszkulin hatás, és mégis a nő marad védtelen. És azt mondod, hogy „Kedveskedni a kedvesnek”, de akkor ebben érzek egy nagy adag cinizmust, hogy akkor a pasi egy száraz kóróval kedveskedik, de miért? Feri, próbáld meg nekem a kommenteknél valahogy megfejteni ezt a képet, mert zavarban vagyok, hogy nem értem, miközben Michelangelo ember teremtése a Sixtusi kápolnán is lehetne egy üzenet, de akkor nem kell a kóró. Annak is lenne húzása, ha a pulcsit lehagynád: csak egy férfi és egy női kéz. De hát ehhez az kellene, hogy egyértelmű legyen az üzenet, és azt úgy gondold végig, hogy nehogy egymásnak ellentmondó dolgokat hozz létre. Most nem érzem, hogy ezt végiggondoltad volna. Kérlek, segíts. (hegyi)
Az a helyzet, Tamás, hogy én értem ezt a játékot, amit itt véghezviszel, hogy leteszteled azt, hogy a photoshop hogyan viselkedik, és az effektjei miként változtatják a képet. Néha én is szoktam ezzel játszani, de soha nem mentem el a képet, hanem a monitoron megnézem, és azzal elvagyok. Még azt is el tudom fogadni, hogy valamelyik számodra izgalmas, bár nekem nagyon kilóg a PS-hatás ebből, tehát túlságosan erősen visszaköszön. Nyilvánvaló, hogy aki nem használ ilyen szoftvert, az lehet, hogy kevésbé érzi ezt ilyen kényszeres effekthasználatnak, annál lehet, hogy ez bejön, nálam annyira nem. Ez még hagyján. Az a bajom, hogy az utolsó kép nekem mindent visz, és a többinek nem látom az értelmét ennek viszonylatában. Készítettél egy teljesen rendben lévő csendéletet, és közben meg valamiét vacakolsz vele, de hogy miért, azt nem értem. Most tényleg várom a magyarázatot arra, hogy miért nem fogadod el az alsó képedet, mint csendélet. Nem azt mondom, hogy azon nem lehetne egy picit hangolni, hogy mondjuk a betűző nap fényéhez igazítani az asztallapot, hogy a csatlakozások a hátsó jobb oldali saroknál a fény formával pontosak legyenek, esetleg egy leheletnyivel több maradjon felül, tehát lehetne még ezzel egy kicsit szöszölni, hogy hogyan és honnan húzódjanak a képhatárok, de ez egy teljesen rendben lévő meglátás. Ezzel érdemes lenne foglalkoznod. Pici derítés még a virágra, és ez egy robbanó, gyönyörű csendélet lenne. Érdemes lenne ezt a csendéletet végigvinni, és nem a photoshoppal szötyögni. Minek az a játék az elején? Visszaadom ismétlésre, és szeretném kérni, hogy ezt valahogy tessék megoldani. Tudom, hogy ez a virág már nem lesz, valami mással kell játszani, de akkor keresel valami másik virágot, ezt most rád bízom. Szép a háttér, szép, ahogy betűz a fény, jó ez az üvegasztal, jó a vázád is, az egészben megvan egy hidegség, ami arról szól, hogy ez az egész egy technokrata dolog, a háttér és az asztal, és ezt fel tudod oldani ezzel a virágkompozícióval. Téged is óva intelek a színezett fotóktól, ne menjünk ebbe az irányba el, egy fekete-fehér csendéletet kérnék ebben a kontextusban. Köszönöm. (hegyi)
Látom örök harcunk lesz a barnítással, gyönyörűen működne ez fekete-fehérben, sőt sokkal jobban is. Megint édesíted a dolgokat, de elcsapom már a hasamat ettől a sok édességtől. Miért kell édesíteni? Nem értem, hogy ehhez a sztorihoz önmagában miért szükséges az, hogy elvidd korban, mintha visszamennénk nagyanyáink idejébe? Akkor dobáltak buborékot? Dehogy. Tehát próbájuk meg, hogy akármennyire fáj, akármennyire távolinak érzed, de egy kicsit hanyagoljuk ezt a színesítést, hogy zöldítek, sárgítok, kékítek ügyet, mert ez nekem erős kétségeket fogalmaz meg az irányában, hogy miért van benned ekkora bizonytalanság a képeid érzelmi hatását illetően. Ez a kép egy jó kép, jól működik. Nem biztos, hogy az jön ki, hogy buborék van meg sámán, de ez a mozdulat, a gesztus, a figurákkal, a kisfiúval a lány mellet ez egy jó ritmus. Semmi nem indokolja azt, hogy valamiféle plusz érzelmi tekerést még kellene vele csinálni. Kettő csillag a sárgítás miatt, nem adekvát, nem illik hozzá, szeretném, ha kikeverednénk a giccsből. (hegyi)
értékelés:
Bara, ez egy kitűnően jó kép lenne akkor, ha nem dőlne a horizont megint, és esetleg a vágás a bal oldalon megtörténne a hídtartó pillér mögött, ha ott már nem indulna el újból a vízfelület. Az a vízfelület nekem kilyukasztja az egészet. Nézd meg, ha ott takarsz, és meghozod ott a vágást, hogy mennyire izgalmas lesz egyből az egész, mekkorát tud robbanni, mennyire szépen létrejön az, amit itt gondoltál ennél a képnél, ahogy a hidat és a fejet összehoztad. Nagyon finom lenne ez a megoldás, és még az is nagyon jó, hogy ott sétál egy alak. Minden jó, csak a képnek a bal oldalából kérnék egy vágást, és figyelj jobban a horizontjaidra. (hegyi)
értékelés:
A címadással sosem fogunk egyetérteni Gimével szerintem, úgyhogy én ezt a részét a dolognak föladom. Majd ha a kiállításán a falra kerülnek a képek, akkor kíváncsi leszek, hogy hogyan rakja ezeket ki, és mennyire fogják ezt komolyan venni a nézői. De ez legyen az ő dolga. Amit a képen látunk, az valami férfiportré, festmény lehet, vagy valami régiségbolt kirakata, amiből visszatükröződik egy ablak, nem nagyon találom hozzá a kulcsot, hogy megfejtsem, hogy mi ez, de biztos jó, sokan dicsérik. (hegyi)
értékelés:
Az önmagát iszonyú tapasztaltnak, éles elméjűnek és persze avatottnak tudó szokványos néző a képre ejtve szigorúan igazságos pillantását arra gondolhat, hogy ezerkilencszázkilencven-valamennyi van, de nem sok. Hogy a zöld és a lila érettségi öltönyök virágkora van éppen, még bőven azelőtt, hogy láthatósági mellény viselete nélkül állandó lakcímen tartózkodva is szigorúan tilos a dohányzás, de már a Komárnóból zokniszárban hazacsempészett légpuskatöltény-dobozok fémes csörgését elnyomó 198-as Ericssonok nyugatibb élet napkeletét hirdető trilláinak eljövetelén túl. És hogy valaki a nyaralásból (kisebb európai körút Skodával vagy I-es Golffal, esetleg légkondis busszal Olaszba vagy Görögbe menés) hazaérve legelőször is kivette a bőröndből a fényképezőjét, és mivel a számláló 36-on állt, de nem pontosan 36-on, nyomott rá egyet visszatekerés előtt, nehogy kárba menjen akár egyetlen kocka film is (Fujicolor). Ezt gondolja, és ezután a szokványos néző nem is foglalkozik tovább a képpel. Mit érdekli őt egy ilyen se nem direkt, se nem véletlen, megy a dolgára, van neki ennél fontosabb is.
A többiek a világegyetembe táguló énkép lejárt dezodor szagú párájától kissé még fintorogva tekintenek a távozó néző után, alig észrevehetően csóválnak egyet a fejükön, majd a megüresedett első sorba lépve tekintetüket a képre emelik: „Na, akkor valójában mi a lófasz ez?”
Éreznek valamit, amit egyelőre lila bőröndnek hívnak, mert nem tudják pontosan, hogy mi az. De érzik, hogy jó. Vagy olyan bizsergetően intim, amiben benne van az ígéret, hogy jó lesz. Az ő figyelmüket ráadásul nem kerülte el a cím: „Ez nem egy bőrönd”. A kép, melyen leginkább egy bőrönd van, vagyis: elsősorban egy bőrönd van, ezt a címet kapta. Zavarba ejtő. A cím ugyan az általuk is primérnek érzett tárggyal foglalkozik, de talán jobb lenne, ha inkább szóba se hozná, mint így, hogy tagadja. Most akkor mi ez, ha nem egy bőrönd? Lázas próbálkozás következik.
Van még itt szalagparketta, filigrán üveges könyvszekrény, robusztus ikeás komód, nemrég még űrkorszakinak számító üvegasztal és korban hozzá illő csőlábú szék, többgenerációs szőnyeg és annak kísérőszőnyege, könyvek, cd-tokok, monitorfény, kislámpa fénye, csillár fénye – tehát voltaképpen semmi. Semmi kapaszkodó. Mind lehetne most is, lehetne tíz éve is, vagy tíz év múlva; lehetne északon, lehetne délen, lehetne élesebb, lehetne kevésbé beégve a lámpánál, lehetne természetesebb színű, egyenesebb és pontosabban vágott, és ha így is lenne, vagy úgy, tökéletesen mindegy, nincs jelentősége. A képen egyetlen dolog van, és csak az számít, ahova az egyebek lajstromozására ki-kicsapó tekintet is folyton - kötelezően, törvényszerűen - visszatér: a bőrönd. Állnak ott a nézők tanácstalanul. Olvassák: nem bőrönd, nézik: bőrönd. Hirtelen letakarják a címet. Hm, máris jobb! Nos kérem, ez itt egy bőrönd, egy félig nyitott lila bőrönd. Egy kibomló bőrönd, egy összevissza világított, otthonszagot árasztó nagyszoba közepén. Egy bőrönd, amiben egy utazáshoz összeválogatott kellékek lapulnak, egy élet kiemelt tárgyai, egy ember lenyomata, egy éppen megnyíló titok. A képen egy bőrönd van, a bőrönd egy ember lelke. Ha élőben, váratlan vendégként betoppanva látnánk, voyeur aktus lenne, de ezt képen mutatja meg valaki, így nem az. Így beengedés.
Kész! Csettintések és elégedett mosoly. Megfejtéssel a markukban engedik át szívükön a bőrönd láttán keletkező boldogságot. Tudják már, miért jó. És akkor leveszik kezüket a címről: „Ez nem egy bőrönd”. Kellemetlen, sőt, kínos csönd.
Jön visszafelé a szokványos néző, ezek hülyén állnak a kép előtt, az hülyének nézi ezeket. A világ rendben van. „Egy képet néztek, amin egy bőrönd van.” És megy tovább.
Ez egy kép. Nem egy bőrönd. Mindenki annyi időt töltött vele, amennyije volt rá. És azt kapta tőle, amire szüksége volt. A kép tetején cím van, ami a kép része. Akkor is, ha nem tetszik. A bőrönd tetején pedig valami van, egy értelmezhetetlen barna(?) bigyó, pont a főszereplő bőrönd tetején, ami felveti a képkészítő felelősségét: mennyire lehet egy kép nem kép, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb féle képpen hasson? Hol van a határa az elmosódott határoknak, amik teret engednek a hömpölygő gondolatnak, és honnantól lesz parttalan találgatás a befogadásból?
Megmozgató gyakorlat volt, meleg, sárgásbarna hangulatban. Remekül éreztem magam, köszönöm! Azért csak kettő csillag, mert nem érted el, hogy ne vágyjak egy slusszpoénra. Vagy mert nem vettem észre, hogy mi az – de ezúttal az is a te számládra megy. És persze bátorításként, hogy legyen folytatás... (Freisinger Balázs)
értékelés:
Róma, 2011. április-május
Úgy látszik, Sándor valami rafinált játékba hív minket, aminél az, ami a kép klasszikus kompozíciós helyzete, másodlagossá válik, és abban a filozófiai társításban találjuk az új rendet, amit a képek által kiváltott belső monológok indítanak el bennünk. Egészen egyszerűen azt kell mondjam, hogy ezek a képek ha nincs Sándor játékossága, önmagukban rontott képek lennének, talált képek, amik nem kötődnek se helyhez, se sztorihoz se esztétikához, magyarán ha a rétegeket szétszedem, akkor ami marad, az a tekercsen a reszli, a fő téma körüli tapogatódzás, tanulmány vagy csak véletlen expozíció. Ami viszont azáltal történik, hogy több mozgássor vagy ugyanaz a kép eltolással felkerül egy újabb rétegként, így már olyan üzenetet tud hordozni, aminek éppen hogy nem akadálya, hanem elősegítő támasza az, hogy a képek bárhol készülhettek, vagyis nem a képek önmagukban hordozzák a megismételhetetlen jelentőségüket, hanem hétköznapiak. Máshogy mondva, ezek a kiindulási pontok nem fotográfiák abból a szempontból, amit a fotótól elvárunk, nevezetesen, hogy egyedi pillanatokat örökítsenek meg úgy, hogy azok esztétikai formában ne csak dokumentáljanak, hanem csak ott, csak akkor és csak az adott fotós által ekészíthetőek legyenek. Ugye abban megállapodhatunk, hogy milliárd pillanatot rögzít a szemünk, de mindezek közül jó, ha napjában 1-2 olyan akad, amire este vissza tudunk emlékezni, nem sztoriban elsődlegesen, hanem képben. Például ahogy egy ismeretlen arca benyomul a nézőterünkbe a buszon. Vagy ahogy a zebrán átfutva egy gyalogos elvágódik a járdaszegélyen. Vagy ahogy a macskánk felugrik a mellkasunkra. Ezek képek, amiket ha elég intenzívek, emléknyomként rögzítünk. Aztán ezek közül az marad fenn a rostán, amihez sztori is társul. Az első csók, az érettségi feleletünk, apánk temetésén a szálló falevelek, kinek mi, de mindenképpen a képiség és a sztori együtt lesz emlékké. Itt Sándor a semmiből épít új világot azzal, hogy ezek a szendvicsek olyan sztorit hoznak pluszban be, ami nekem például azzal dekódolódik, hogy olyan ez az egész, mintha a képek két történet lenne, a valóság és a "lehetett volna" története. Valóságban nem mertem megszólítani azt a nőt, aki szembejött az utcán és összevillant a tekintetünk. Valóságban nem, de a képzelet ugyanúgy megszőtte ezt a variánst is, mint a valósat, végigvitte, egészen a vacsoráig, vagy a másnapi randiig. Ez a mi lett volna ha, vagy lehetett volna akár az, ami a képek kapcsán élményként nekem megjelenik. Elég egy kis elmozdulás, egy kis differencia, és máris egy képbe áll össze a valós és a képzelt sztori, így szembesítve minket a vágyaink világával. Úgyhogy nekem ez a leckeképsor akár a vágy leckébe is kerülhetett volna. (hegyi)
értékelés:
Színkedvelőknek ajánlom, még ha Feri és Laci meg is köveznek érte. Róma, 2o11. április-május.
Érdekes, hogy most ezeknek a képeknek bennem olyan hatása lett, mintha színes negatívokat nézegetnék. Emlékszem az első tekercs színes negatívomra, ahogy nézegettem, próbáltam megfejteni, mi micsoda, és logikát kerestem benne, hogy ami ott zöld, az milyen lehet igaziban, és az volt az érdekes ebben a felfedezésben nekem, hogy attól függetlenül, hogy a kép formailag ugyanazokat az elemeket tartalmazta, mint a valós világ, de mégis, valami okból a színeltolások miatt nem találtam benne azt az esztétikai fogódzót, ami összefogta volna a képet. Most itt is hasonló érzésem van, hogy bár a formák felismerhetőek, de olyan erős az áttétel a színekben, hogy ez zavarba ejt. Elidegenítő a hatás, azaz a valós helyzet mintha egy mozifilmen látnám, úgy hat rám, hogy az elvonatkoztatás miatt idegennek érzem magam benne. A képek közül az első az, ami mindemellett képes úgy működni, hogy nem akarom mindenáron visszaforgatni a színeit, hanem elfogadom ezt a locsolócsövet, ezt a kéket, és bár nem könnyen, de be tudom fogadni az élményt. A többinél nem tudok tovább lépni, valami akadályoz, feszélyez, és azt nem tudom eldönteni, hogy ez most amiatt van, mert az én konvencióim erősek túlságosan, vagy mert a kimetszések nem írják elég erősen felül a racionalitáshoz való kapaszkodásomat. Az utolsó kép kifejezetten olyan, hogy szinte bosszankodom azon, hogy miért nem kapom ezt meg eredeti színvilágában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekkel a képekkel gond van, hanem azt, hogy én nem tudok belekerülni a világukba, eljutni oda, hogy ne érdekeljen hogy mi milyen szín, hol mi a forma, és egyáltalán, mi volt a valóság. Féner horizontot felborító Budapest képeivel voltam így, amíg könyvben láttam, hogy az istennek se akart összeállni, miért borul, mi a szabály, hol születik benne az új rend, aztán amikor kiállítást csináltam neki, akkor a monitoron nézve minden összeállt, és azóta nincs ezzel gondom, értem és érzem, és el is fogadtam, sőt, zseniálisnak gondolom, amit tőle kaptam. Itt is kell lennie kulcsnak, csak nem találtam még meg. Ezért nehéz helyzetben vagyok a csillagokat illetően, mert a szubjektív érzettől nem tudok szabadulni, vagyis úgy adok rá 3 csillagot, hogy tudom, hogy jók, tudattal tudom, de érzéssel még nem érzem ugyanezt. (hegyi)
értékelés:
Skála
Tükör
Rák
Tükör-rák
Bevallom utána kellett néznem, mi ez a rák és tükör, wikipédia a barátom, a fúgáig jutottam, és hogy a legtrükkösebb a tükörfúga, ami visszafelé is kiadja a dallammenetet, ha jól értem, szóval köszönöm, enélkül a képsor nélkül nem kerestem volna rá. Ami viszont a képeket illeti, ez nekem egy képes, mindazzal együtt, hogy messzemenően értékelem, hogy nem csak sima képforgatás történt, hanem Tamás az üvegekkel játszott. Igen ám, de nekem meg birizgálja a csőrömet a hiba. Persze mondhatom Warholt is, és az is izgalmas, hogy az ő stencilvilágát visszahozzuk a valósba és úgy kreáljuk újra, vagyis amit ő az elidegenítő tömegtermelés nyomán hozott létre a szitázással, a sok Elvissel vagy Monroe-val, hogy az hogyan él meg, ha reálisan megoldjuk, de mégis azt mondom, hogy így ez a négy kép izgalmas, de akkor lenne nekem igazán őrületes, ha belecsempészte volna Tamás a hibát. Mellékszál, hogy én nagyon szeretem a Kraftwerk zenéjét, és a legnagyobb élmény volt, amikor a programozott zenében megtaláltam a hibát, és rájöttem, hogy belekomponálták a hibázást, azaz az emberit, a megismételhetetlent. Persze programmal, vagyis ez is egy csavarás, de amire itt gondolok, az szigorúan képi, mondhatjuk ironikusnak is, vagy kegyelemnek. (hegyi)
értékelés:
Jó a csillogásban tükröződő táj, jó a szolarizáció is, egyensúlyba hozza a képet, a jobb felső rész az, amit abba a szürkébe kéne vinni, ami a szolarizációval létrejött. De az üzenete, a hangulata és a tömege nagyon jól eltalált, összefogott és értelmezhető, köszönöm! Beteszek az elemzés alá egy gyors skiccet arról, ahogy én látom. (hegyi)
értékelés:
El Liszickij: Szuprematista történet két négyzetről című, 1922-ben Berlinben kiadott munkája felhasználásával.
Liszickij az orosz avantgárd egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb alakja, kapcsolatba került Moholy-Naggyal is, képei főleg a konstruktivizmus, de mondatnám ahogy Tamás utal rá, a Malevics-féle szuprematizmust, ami a kubizmusból fejlődött ki, és mindenféle tárgyias valóságot elutasít. Ha megnézünk egy ilyen festményt, szembeötlő, hogy csak körök, négyzetek szerepelnek, ezek lebegnek a térben, és valóban nagy beleérző képesség kell hozzá, hogy az ember eljusson oda az asszociációban, hogy ezekbe mondjuk egy önarckép esetén emberi formákat lásson bele. Persze ebben akkoriban erős volt a protestálás igénye is, elutasítani mindent, amit a művészet addig felmutatott, az atyáskodó államot, az egyházat, a mecénások kívánalmait, és létrehozni valami újat, valami vegytisztán elvontat, valamit, amiben a formák csak ugródeszkák és a lényeg a tiszta érzelem lehet. Tamás jól él a fotográfia eszközével akkor, amikor inverzbe fordított képrészleteket használ, hiszen a szem javarészt ezáltal el tud vonatkoztatni a valós tartalomtól és csak a formát látja, el tudunk így szakadni a szociokulturális környezettől is akár, és egyazon formai világba tartozhat így az amerikai stílusú vidámpark, a céllövölde, a vurstli, tehát nem a konkrét valóságot keressük, hanem az alkotó szándéka szerint repülünk, utazunk ezzel a két négyzettel és a körrel, mint valami idegen látogatókkal. Ezek a kollázsok egy szintre emelik a fotót és a festészetet technikailag, és létre tud jönni valami közös, valami köztes, valami új meglátás. Persze nem könnyű a befogadó dolga, hiszen le kell tegye a konvencióit, nem szabad lesni, bár tudja, hogy a nyuszi ki tud ugrani a kalapból és az a nyuszi nem a semmiből jött, de mint a gyermek, nem szabad kutatni az ajándékokért előre, mert akkor elvész a varázslat. Erős, néhol agresszív képi világ ez, ha irodalmi példát akarnék hozni, nekem hasonló élmény volt Bulgakov, köszönöm Tamásnak, hogy megmutatta ezt a birodalmat. (hegyi)
értékelés:
Nekünk is volt hibiszkuszunk, egy jó baráttól kaptuk, érdekes, ahogy a barátság megtört, a hibiszkusz meg ledobálta a leveleit, hiába locsoltuk, meghalt. Az a helyzet Tamás, hogy most nem értem, mi a történeted lényege a képen. A hibiszkusz, a lámpa, a szürreális képi látószög, a sarok, mert ha meg tömegében nézem, akkor a hibiszkusz húzza az egészet balra, és ettől most a jobb oldal lágyabb tónusai és kevéssé erős formái nem billentik a mérleget egyensúlyba. A grafikai effekt olyan része a képszerkesztőnek, amit én szívem szerint simán kidobnék, van a photoshopban is jó pár olyan effekt, amitől ha megszabadulhatnánk, egyrészt talán olcsóbb lenne a szoftver, másrészt a fotósokat nem késztetné arra, hogy amikor elbizonytalanodnak a saját munkájukat illetően, akkor elkezdjenek köztük keresni valamit, ami attraktívvá teszi a képet. Merthogy akár grafika, akár fotó, de a tömegelhelyezés nincs kiegyensúlyozva. (hegyi)
Hozzászólások
Török József
2024. 06. 21. - 23:06
"Nagyon kúl ez az AI-muzsika...döbbenet. Mondhatnám, ijesztő." "-Menj el Madeirára, és a…
Török József
2024. 06. 21. - 22:37
"-Jóska tényleg meghatott a hangja alapján. -Meg, hát." "-Kétélű fegyver, hogy a hidat akkor…
Hamar Ramóna
2024. 06. 19. - 07:31
Kedves Ingrid! Részemről az öröm! ;)
Alexovics Ingrid
2024. 06. 18. - 22:27
Kedves Ramóna, örömmel használnám ezt a nagyszerű képet a holnapi rádióműsorom borítóképeként.…
Aureliano
2024. 06. 17. - 23:08
Boch: -jajj, igen, a szél. az durva, amikor levágod. én egyszer csináltam ilyet, de úgy néztem ki…