19. Teremtett fotó, koncept

Kiállításon

Lehet, hogy ez valami fricska, és akkor oké, ha a cél az, hogy magát a leckét tegyük zárójelbe, akkor ezt elfogadom, de mint kép... nem értem. Oké, a két piros flekk, oké, de... és? Dől is, meg a formák sincsenek mindenütt befejezve, és nem érzem azt az erőt, ami azt igazolná, hogy az átlagosban, a hétköznapiban benne van az örökkévalóság, márpedig ha ez nem sikerül, akkor ez nagyon vékony jég, mert akkor csak egy értelmetlenül elsütött kép lesz a szoba sarkáról. Laci, jó lenne olvasni hogy mit is akartál ezzel a képpel. (hegyi)

jelenések

Nagyon látványos és nagyon ügyes computergrafikát látunk, ha jól sejtem, és az a módosítási folyamat, aminek révén létrejött ez a kép, az egy nagyon koncentrált és céltudatos munkát feltételez. Ez előtt én mindenképpen megemelem a kalapomat, mert nagyon összeszedett ez a színvilág, a forma, az, hogy milyen képből dolgozom, hogy hova rakom ezt az ellipszist, hogy hogyan fogom megoldani azt, hogy ez tényleg olyan legyen mint egy álombuborék, szóval ez a része tökéletesen rendben van. Ami nekem egy kicsit sántít, az a leckebesorolás, ugyanis a kreatív fotó másról szól, alapvetően a fotóról, és a kreativitás, mint irányvonal ebben a leckében annyira szűkít ezen a területen, hogy fotográfia, hogy a fotó területén belül maradva, tulajdonképpen egy nehezen besorolható körben helyezkedünk el, tehát azt mondjuk, hogy van egy kreatív ötletünk, és azt valósítjuk meg. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy rendezővé válunk. Talán ez a fotóterület az, ami a legközelebb áll a filmhez abban az értelemben, hogy szinte forgatókönyvszerűen az ember végiggondolja azt, hogy mit akar látni, és annak megfelelően formálja a környezetét. Itt az egy fontos szempont, hogy a környezet formálásáról van szó. Kiindulási alap lehet a Csendélet lecke, ahol tárgyak elrendezésével hozunk létre kompozícióban egy olyan formát, ami egy lírai metaforikus üzenetet hoz létre. A kreatív fotó annyiban szabadabb ennél, hogy nem kötelezően a csendélet formai megoldásaival foglalkozik, nem áll meg annál a szintnél, hanem továbbmegy, és olyan eszközöket, helyzeteket, olyan környezeti megoldásokat is bekapcsol, ami már a csendéletbe nem fér bele. A kiindulási alap mégiscsak a csendélet felől közelíthető meg leginkább. Ha mi egy grafikai oldal lennénk, ahol alkalmazott vagy számítógép-grafikusok mutatják meg azt, hogy mit tudnak, akkor ez egy tökéletesen rendben lévő megoldás lenne, lehetne ez akár egy filmplakát, mert akkor helyénvaló az, hogy a számítógépes szoftver segítségével avatkozunk be. Én mégiscsak inkább arra próbálnám ezt az egészet elmozdítani, hogy a fotó eszközeivel oldjuk ezt meg, kevésbé a számítógépes laborral. A kreatív fotónál az egy fontos dolog, hogy javarészt megtörténik az, amit látunk, magyarán ami a fotón látható, az a valóságban is ott volt, és nem egy szoftverrel tettük oda. Ez nem jelenti azt, hogy ellene lennék a szoftveres megoldásoknak, lehet, hogy el kellene azon is gondolkodni, hogy akár egy olyan szorgalmi leckét csinálni, ami kifejezetten a számítógép-grafikának szól, bár én azt gondolom, hogy ha a fotográfia területén végighaladunk a leckéken, akkor onnan már átbillenni a számítógépes grafikába, az már nem egy óriási nagy váltás. Ez azt jelenti, hogy én azt kérném, hogy maradjunk meg a fotó területén, számítógépes grafikákat, rendereléseket és 3D-s modellezést egyelőre hagyjuk meg a számítógép-grafikai vonalnak. Azért is mondom ezt, mert ha ezek összekeverődnek, akkor saját magunkat is becsapjuk azáltal, hogy azt gondoljuk, hogy valami létrejött, miközben ez a valami csak a virtuális valóságban van jelen. A készségek elsajátítása szintjén más rutinokat, területeket fejleszt, kevéssé a fotográfiai területet. Ettől függetlenül ezekre is igazak a komponálás szabályai, a térrendezés szabályai, a színrendszerek és tónusoknak a szabályai, tehát ilyen szempontból ez is lehet gyakorlási terep, de én mégiscsak azt mondanám, hogy próbáljuk meg, hogy a fotó eszközeivel dolgozunk. (hegyi)

Álom

"Álom" c. lecke még nincs - de majd lesz...

Nem vagyok álomfejtő, sem analitikus, de nagyon érdekes az a világ, amit mutatsz, férfiálom, erotikus és szomorú is. Hisz kiterítenek úgyis, hiába minden, de mégis felébred a vágy és álmunkban kergetődzünk szénakazlak rejtekében, ahol ölve ölelve üvöltve szeretünk, akár utoljára, csak még egyszer, csak most még, amíg lehet, mert jön a fiatalabb, szebb és erősebb, mert elkerülhetetlen az összeütközés, a megmérettetés, de ölelni úgy senki se tud, ahogy az öreg bika, miközben az asszonyállat sem lesz fiatalabb, de álmunkban megtörténhet a csoda, vissza a Balaton partjára, vissza az időben, a kifehéredett haj újra gyászfekete sörényként lobog a szélben, nincs sörhasunk és feszesek a mellek is, az egyesülés utáni csönd a birtoklásé és nem az elmúlásé, nem a szomorúság üvölt, hanem a büszkeség, nem, még nem akarok felkelni, még hagyj aludni, álom, ne menj, ne, inkább átfordulok a másik oldalamra, büszkén hanyatt, hadd táncoljon a hasamon a napfény, nyújtózom, hisz enyém a világ, még akkor is, ha ez is csak egy álom, ha a reggel ördöge kíméletlenül rántja le a takarót, ha nincs is már mellettem az az álomlény, az, aki megigézett a szénakazlak titkos menedékében, ha nincs is határtalan és elfogyhatatlan erő már a testben, és nem nyitom ki a szemem, csiklandozzon csak a napfény, hisz visszajött, itt van újra, csak velem, és csókol mindenütt, és... és az óra másodszor is csönget, a takaró a földön, Bodri ébreszt, körbenyal, nincs ölelés, nincs hódítás, nincs bikaszarv, csak a hólyagunk feszít és nem a vágy. Hol a papucsom? (hegyi)
értékelés:

HÁROM VÁLTOZAT EGY MASSAFRAI TÉMÁRA

Mediterrán szendvics (2003-2012)

Szépek ezek a nyomatok, nekem olyan az egésznek a hatása ezzel a sok-sok szürkével, mintha egy nagyon furcsa inverz képet látnék, mintha egy filmnek a negatívját kapnám, miközben olyan is az egész, mint azok a szobák, amik a 70-es években az olcsóbb díszítési formákat jelentették, ezek a hengerezett szobafalak. Ilyen hatása van. Tudni kell ezekről a festészeti eljárásokról, hogy ez azért készült, mert anno a boldog békeidőkben a különböző textil tapétákkal, bársonnyal és brokáttal vonták be a falakat, aztán az anyagi szűkösség keretei miatt ezek kivesztek, eltűntek, néhol múzeumokban, nagypolgári házakban még most látható. Ez után jött az az időszak, amikor papírtapétákban vettük meg ezeket a mintákat, és azokat tettük a falra, és a kettő közötti időszak volt az, ami kreatív módon gumihengerrel hordta fel ezeket a mintákat, azt a hatást keltve, mintha textil lenne. Ilyen nyomat hatása van ennek a három képnek, olyan, mintha át lenne meszelve ezzel. Nagyon érdekes az a hatás, hogy közben a fő kompozíciós irány, a fő motívum megmarad, és mindig egy más felülnyomat kerül a képre. Olyan viszonyrendszert alakít ki, ami attól izgalmas, hogy tulajdonképpen a mozgás, a lendület kerül bele egy olyan képbe, ami egyébként egy nagyon statikus helyzet. Ha ezt megfigyeljük, akkor ez egy véleményalkotás is abban a tekintetben, hogy miképp szervülnek, épülnek be régi korok díszítései, művészete a mai világa, hogyan jönnek létre esetleg párhuzamok. A bicikli a biciklitárolóval egy nagyon is mai eszköz, legalábbis ebben a formában, miközben ez az ikon, amit a háttérben látunk lényegesen régebbi korból való. Aztán van egy keretjátéka ennek az egésznek, ami az ablak és az ablak rácsozata és a zsalugáterek. Ez megint egy olyan irány, ami a két kor közötti időszakot öleli föl. Érdekes a párhuzam a technikával, ami ez a tapétázós technika, azzal, hogy az is egy ilyen köztes helyzetet ábrázol. Ez a köztes állapot az, ami erősen jelen van ezen a képen. Nagyon érdekesek a színek, ezek a fáradt pasztellszínek nagyon furcsán kenik át ezt az egész szövetet. Egy másik hatás a szita technika. Nem tudom, hogy ki látott már ilyet, amikor a pólókra, és mindenféle tárgyakra, papírra is különböző nyomatokat visznek föl, akkor több szitalemez készül a színeknek megfelelően. Aki már látott ilyet, az pontosan el tudja maga elé képzelni, hogy ha ezek elmozdulnak, akkor érdekes játék jön létre. Ugyanezt tudom mondani a nyomdatechnikánál, hogy amikor a nyomólemezek elmozdulnak, próbanyomatoknál lehet ilyet látni, vagy amikor a nyomdász spórolni akar a papírral, és elkezd egymásra nyomatni rétegeket, és különböző színekkel megterheli a papírokat, utána már az egész átalakul, és egy új struktúrával egy új képzőművészeti alkotás is létrejön, még akkor is, ha ezek javarészt a szemeteskukában végzik. Érdemes gyárlátogatást tenni ilyen nyomdában, mert fantasztikus kavalkádban lesz része a rontott nyomatoknál. Nekem ezek a párhuzamok jutottak eszembe, tetszik a megoldás, megvan a három csillag. Én most szívesen megadnám a leckemegoldást is, nem azért, hogy erre már többet ne küldjön Sándor, de el kell ismernünk, hogy ha kreatív fotográfia, akkor ennek egyik iránya pontosan az, amit Sándor itt nagyon szépen bemutat nekünk. Az, amikor több képből, rétegekből összemásolódik bennünk egy emlék-lenyomat, és ebből utána egy új minőség áll elő, amikor az 1+1 nem 2-t eredményez, hanem 3-at, 4-et, vagy 5-öt is akár. Ezért fontos ez nekem. (hegyi)
értékelés:

Andalúz témák

Mediterrán szendvics (2002-2003)

Nagyon érdekes: négy kép, négy különböző irány. Olyan, mintha a tűz, a víz, a levegő, a föld, vagy az észak, dél, kelet, nyugat irányába indulnánk el. Az első kép ebben a formában egy nagyon izgalmas szendvics, ugyanis valami olyan képi világot gondol tovább, ami önmagában is izgalmas lenne, de azzal, hogy hozzá kerül még néhány réteg, tulajdonképpen az egésznek egy más hangulatot, egy más ritmust ad, korban mintha áthelyezné ennek a valóságát, miközben maga a kép nagyon is a 90-es évekről szól hangulatában. Ez az egész most visszakerült a 70-es évekbe. A következő kép számomra szintén izgalmas, nagyon feszes és nagyon jól rendezett kompozíció, nagyon szépek ezek a struktúrák, amik itt létrejönnek, olyan, mintha egy másik történetnek lenne egyfajta folytatása abban a tekintetben, hogy mint egy színházi bejárót kapjuk ezt az egészet, mintha valami Hundertwasserhez hasonlatos hangulat lenne, ahol várunk valamire. Ezt a várakozást erősíti a zebraszerű csíkozás a kép alján. A harmadik kép egészen grafikaszerű hatás. Ez egy nyugalmasabb kompozíció, nekem ezért tetszik, de nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy minden helyén van tömegben. A következő kép ezekkel az elfolyó formákkal olyan hatás nekem, mint egy misztériumjáték. Izgalmasak ezek az irányok, hozzám most az első kép áll a legközelebb. Nem csak azért, mert figurálisan felidézhető egy valós közlés, hanem mert ez az átértelmezés egy új minőséget hozott létre. A többinél is izgalmas az ami történik, főképp az utolsó képnél, de ennél az útnál én még valamit hiányolok, hogy ott egy kordély, vagy valami, elmozduljon. Jó lenne, ha valaki megjelenne ott, mint egy szereplő, bár a várakozás is ott van, mint egy színházi előadásnál. Ha akarom, akkor a színház lehet egy összekötő kapocs, de nekem ebből a ritmusból a harmadik kép kilóg. (hegyi)
értékelés:

APÚLIAI CSENDÉLETEK 1-3

Mediterrán szendvics (2002-2003)

Az első kép olyan, mint az ember bemenne egy zsibvásárra, mintha kicsit napszúrásos állapotban az embernek összemosódnak a helyzetek, de azért ez még a realitáshoz elég közel áll. Olyan, mintha egy kis üzlet lenne, ahova benézek a kirakaton keresztül, és ott látom, hogy ott van a kis komód, a kis asztal, meg a kis váza. Látom én, hogy ez is egy szendvics, de azért nekem ez itt egy elég konkrét üzenet. A második kép ezzel az edénnyel és a kis giccses galambvirágokkal nagyon izgalmas, és ez már egy nagyon szép, lírai megközelítés, olyan, mint egy haiku, mint egy nagyon rövid vers. Annak kifejezetten örülök a kompozíció szempontjából, hogy az a fenyőág oda bekerült, mert az az ellenpontja ennek a virágos edénynek. Gyönyörű, finom. A következő kép már egészen tárgyiasan kirakat, szerintem izgalmas, nyilvánvaló, hogy ez a gazdag, organikus és növényi formákat használó ábrázolás nagyon is jellemző a mediterránumra, mint ahogy jellemzőek ezek az edényformák is, de ezt a képet nagyon szétvágják azok a szögletes polcok. A három képből, érdekes módon most a középső az, ami számomra izgalmas, és ami mellett én letenném a voksomat. Három csillag megvan, de azt is hozzáteszem, hogy jó lenne valahogy majd ezekből egy koncentrált sort is látni egyszer. (hegyi)
értékelés:

kék

Mariann, az a helyzet, hogy maga az ötlet tetszik, jó ez az árnyékos meglátás, de arra oda kell figyelni, hogy mi is a fő üzenetrész. Ez az ág lenne az üzenet, ami a központi figura, és ami ott a kép bal oldalán pótlólagosan vékonyabb ágakkal belóg, azt én lehet, hogy kivettem volna ebből, persze még exponálás előtt, és akkor izgalmasabb lenne az egész. Neked is jobban adná azt, hogy például ezt a fő ág formát a kép sarkához esetleg meg lehetne próbálni kifuttatni. Olyasmi ez az egész, mintha egy fotogrammot látnánk, de mégsem, érdekes. Tőlem egy picit távol áll. El tudom képzelni ezt mondjuk egy dekorációs elemként, vagy ruhatextil festésnél is, vagy csomagoló anyagnál, szóval egy valamilyen doboznak a borításán, szóval sok mindenben el tudom képzelni, de ezek alkalmazott területek, önmagában, mint kép, így, ebben a formában nekem még nem elég. A tér kihasználása jó kérdés, ha esetleg háromszor-négyszer ekkora térben a képnek az egyik sarkánál átvonul az egyik minta, és a többi megmarad monokróm színben, hogy az mit mutat. Ezzel el lehet kezdeni játszani, mint térrendezés, és akkor önmagában a kép is elkezd működni. Így olyan, mintha egy csomagoló papírból egy darabot kivágtam volna. Ezt azért adnám vissza ismétlésre, mert komolyan kérem Marianntól, hogy ezzel foglalkozzon. Kezdj el ezzel az árnyékjátékkal dolgozni, hogy a kompozíciót gyakoroljuk. Ismétlés. (hegyi)

örök élet

Ha jól látom, itt babkávé szemek vannak, vagy lehet, hogy ez valamilyen termés, más növénynek a magjai, tulajdonképpen mindegy is, és ebbe van elültetve egy cserép, és abba egy lámpaizzó. Itt a kommenteknél megtudtuk a szekértőtől, hogy ez egy autó lámpájának az izzója. Az az érdekes, hogy Mariann érezte, hogy jó lenne, ha valami fénytani helyzet is létrejönne, és itt a háttérben valamilyen világítási trükköt alkalmazott is, ami nagyon jót tesz ennek a képnek. Ami magát az üzenetet illeti, kicsit rendezetlen a dolog abban a tekintetben, hogy azt az üvegfelületet, ami a háttérben van, érdemes lett volna lepucolni, mint ahogy az izzólámpát is. Ha egy ilyen fogalmazást hozok, akkor épp elég, ha a magok azok, amik egy rendezetlenséget hoznak létre, de magának a fő formának tisztának és rendezettnek kell lennie. Miközben az ötletet értem, de kivitelezésnél ezek a nyomok nekem bajosak, erre érdemes lenne a jövőben odafigyelni. Mariann, próbáljuk meg ezt még egy kicsit rendbe tenni esztétikailag, lehet, hogy ezt a cserepet lehetne cserélni valami izgalmasabb formára, nem pont erre a műanyag cserépre, és jó lenne, ha a háttér rendezve lenne. Én arra kérlek, hogy ismételd meg ezt a képet, azért, mert az ismétléssel fogsz eljutni arra a következtetési helyzetre, ami esetleg még plusz ötleteket is bekapcsolhat nálad, hogy mi az, ami még izgat ebben a képben. Tessék odafigyelni azokra a nagyon halvány kis foltokra, amik a háttérben megvannak, a kép bal oldalán is van valami fehér négyzet. Ezeket érdemes megfigyelni az exponálásnál, felteszed állványra a gépet, és figyeled, hogy mi fog létrejönni, ha mozgatod azt a tükröt. Megérné, hogy egy ismétlést kapjunk, akár a cserép teljes átcserélésével valami másra. (hegyi)

babaarc a tükörben

Gime, nem biztos, hogy mi szót fogunk érteni egymással, de nem adom föl. Első három lecke, ez a kép értelmezhetetlen, zavaros, és kompozícióban sem tudok vele mit kezdeni. Igen, valami tükröződésben van valami arc, de a háttér értelmezhetetlen, nem tudom megfejteni, nem is biztos, hogy meg akarom, mert szerintem ez művészkedés, ez nem az, ami, ez valaminek az imitációja. Ez nem jó. Nagyon határozottan mondom neked, hogy ha tovább akarsz lépni, ha meg akarod találni azt, amit keresel, akkor visszább kell most lépned azért, mert valamit a rohanásban elvesztettél. Olyan, mintha futnál előre, a kis fotós táskád a nagy futásban beakadt volna valami bokorba, és most vennéd észre, hogy jézusmárja, a milliókat érő objektívszettem ottmaradt. Vissza kell érte menni. Első három lecke, kezdjük elölről, hallgass rám egy kicsit, aztán majd mondhatod azt, hogy a Hegyi hülye, ha nem jött össze. Érdemes lenne megfontolnod azt, hogy ha mesterségesen szűkíted a mozgásteredet, és alkalmazol magadon egy pressziót, akkor az lehet, hogy koncentráltabb munkára fog késztetni. Addig, amíg az önismeret terén - fotográfiai értelemben - vannak hiátusok, addig ez a bizonytalanság csak fokozódni fog, minél mélyebbre próbálsz ereszkedni ebben a barlangrendszerben. Azért is az első három lecke, mert onnan kezdhetünk el kifele bújni, azzal a megszerzett tapasztalattal, ami már megvan, de átgondolva, újrastrukturálva azt a rendszert, ami a fejedben már összeállt a fényképezésről. Az első három leckét eddig humoros-vicces formában oldottad meg, elidétlenkedted, és ez az, ami tulajdonképpen rányomja a bélyegét a munkádra, az, hogy megpróbálsz valami olyan utat keresni, amin valamilyen áttételes üzenetet hordoz, kultúrákat is összekapcsol akár formájában. Itt is ez a babaarc nem egy európai vonásokkal rendelkező arc, de nem látom azt, hogy ez milyen szinten kapcsolódna ahhoz a háttérvilághoz, amiben ő föltűnik, átvágja a fejét a fa, a homlokán van egy fényvillanás, az orrába belement a ház. Próbálom azt érzékeltetni, hogy ahhoz, hogy ez helyén legyen, ahhoz esztétikában kell fejlődnöd. Nem tudok erre most mást mondani. Nem csak kompozícióban, hanem abban is, hogy nem veszek föl kék inghez ződ nyakkendőt, és nem csinálok primér humorokat, mert ezek azok a dolgok, amiktől nem tudod azt a hatást elérni, amit szeretnél. Nyilvánvaló, hogy mindig lesznek körülötted olyan emberek, akiknek semmi nem elég drága, vagy semmi nem fontos annyira, hogy szembesítsenek azzal, ami esetleg a problémája annak a munkafolyamatnak, amit csinálsz, hanem bőszen fogják veregetni a vállad. Ha az a cél, hogy vállveregetéseket kapj a képekért, akkor ezt a célt gyorsan el lehet érni, és persze, be fogod gyűjteni a skalpokat, mert az emberek nem tudnak mit hozzá mondani, mert nem fogják kimondani azt, hogy meztelen a király. Itt sincs hozzászólás, mert senki nem mond semmit, de legfőképp, Gime, azért, mert te csak rakod föl a képeket, de nem kommunikálsz. Tudom, hogy neked ez nem megy könnyen, de próbáljunk meg beszélgetni, mert én elpocsékolt időnek tartom azt, hogy ha csak mint egy irányvesztett hajó mész a magad tengerén, és nincs irányítás, nincsen visszajelzés. Tudom, hogy ez most keményebbre sikerülő elemzés, de hidd el, hogy az érdekedben vagyok ilyen határozott, mert tökéletesen ugyanazzal a meggyőződéssel töltöd föl az értelmezhetetlen, önmagáért való művészkedést, és ugyanabban az aspektusban tudsz föltölteni gyöngyszemeket is. Jó lenne, ha el tudnánk odáig jutni, hogy legyen visszajelzés a részedről, ha valami nem világos, legyen visszajelzés, ha valamivel nem értesz egyet, magad is kreálj és generálj vitákat, akár beszélgetéseket. Ott a fórum, kezdjünk el ott kommunikálni, ha nem a képeidnél akarsz, de mindenképpen jó lenne, ha szánnál erre időt. Ugyanis két eset lehetséges. Az egyik az, hogy beállsz abba a sorba, ahol jó néhány ember van, aki ezekért a pillanatnyi sikerekért harcol, és nem törődik azzal, hogy összeáll-e egy koherens munka, és lesz-e Gimesi-féle stílus, vagy pedig szakítasz ezzel az iránnyal, és azt mondod, hogy lehet, hogy több alázatot fog követelni, lehet, hogy nagyobb szenvedéseket fog okozni, de megpróbálkozol újból építeni, újból strukturálni magadat. Kérlek, hogy ezen gondolkodj el. Hidd el nekem, hogy őszintén szeretnék segíteni, csak úgy nagyon nehéz, ha olyan, mintha én állnék egy üres szobában, az üres falaknak beszélnék, ahol néha föl-fölvillan egy újabb kép, akkor arról megint az ember valamit mond, de mintha valami titkos idegen egy diavetítővel vetítené ezeket a képeket, nincsen kapcsolatom vele. Ha egyetértesz, akkor próbáljunk meg ezzel valamit kezdeni. (hegyi)

Apúliai motívumok 1-7

Mediterrán szendvics (2002-2003).

Itt van négy kép, mind a négy önmagában izgalmas és érdekes, mind a négyről lehetne sokat mesélni, én most mégis próbálok szubjektív maradni, mert nyilán Sándor nem arra kíváncsi, hogy nagy általánosságban milyen irányt képvisel az ő munkája, mert ezzel ő szerintem tökéletesen tisztában van, hanem gondolom az érdekli, hogy Hegyi mit gondol erről az egészről, hogyan tud ehhez csatlakozni. Abban nincsen vita, hogy Sándor nagyon magas szinten űzi a kompozíció műfaját, nagyon jól érzi a színritmusokat, és a színdinamikát. Én nem azért nem akarok erről beszélni, mert ez nem fontos, mert ez az egyik legfontosabb dolog, hanem azért, mert szinte, mint egy bemutató mintadarab ezeken a most beküldött munkákon ez mind nagyon jól érezhető, tehát akár tankönyvi ábrázolás is lehetne, hogy a vörös és a kék milyen hatást, milyen hangulatot kelt. Ha jártok antikváriumban, akkor Johannes Itten A színek művészete című könyvét jó lenne, ha minél többen meg tudnátok szerezni. Lehet, hogy az interneten is elérhető, de az biztos, hogy egy fontos munkáról van szó. Ebben a munkában nagyon sok mindent megtanulhattok arról, hogy érzelmileg hogyan tudunk a színekhez kötődni. Az első kép is nagyon izgalmas ezekkel a rózsaszínekkel, magentákkal, kékekkel, miközben hasonlatosan izgalmas a második kép is, de már formájában nekem egy izgalmasabb helyzet, és a negyedik kép is érdekes struktúrákat használ, nagyon finom az a tömegelhelyezés, ami megjelenik, de nekem ebből a négy képből a harmadik az, ami a fő mű. Olyan, mintha újságkivágásokból ragasztgattuk volna össze, és ez egy nagyon fontos technika, miközben egyben olyan is, mint egy napló, mintha Sándor egy képben összesűrítette volna azokat a történéseket, élményeket, amik őt érték az utazásai alatt. Vannak itt pineák, szobrok, nevek, tulajdonképpen az egészet átlengi egy, az olasz világra nagyon is jellemző építészeti struktúra és archaizálás, és mindez egy olyan esztétikai minőségben kerül elénk, annyira sűrű közlésben, hogy tulajdonképpen órákig lehet nézegetni. Fejér Ernő a neve annak a fotósnak, akinek a munkásságára szeretném felhívni a figyelmet, ő grafikákkal is foglalkozik, festészettel is, és minden egyes megszólalása egy filozófiai utazás is. Ennél a képnél én ugyanezt az élményt érzem. A többi három kép olyan, mintha rákészülés lenne erre, mint amikor a távolugró hármas ugrásban elrugaszkodik, és utána ugrik egy nagyot. Nekem a hármas kép, én erre teszem a voksomat, egyébként megvan a három csillag és a leckemegoldás is. Sándor, ez nehogy azt hozza, hogy erre nem kapunk több megoldást tőled. (hegyi)
értékelés:

Én És Én

Érdekes értelmezése ez a kreatív fotónak, az a kreativitás mindenképpen megvan, hogy egy fotómasinát valahogy ebbe a kartonpapírba belegyömöszölt Dani, de azért én javarészt egy grafikai megoldásnak gondolom, de megvan a humora. Látjuk, hogy ez egy tükörben felvett felvétel, mert fordítva van írva a gépnek a típusa, a MÁRKA, és graffitis módon, egyszerűsített formákkal dolgozik Dani a rajzban, akár a picassoi utat is vehetnénk, ahol a hölgyeknek néha az orruk a fülük helyére került, és a szemük a homlokukra, és mégis egyfajta furcsa, kiterített sablonban, mint egy Burda magazin szabásmintájában, egyszer csak összeállt ez a kép. Most is egy hasonló megoldást látunk, van ennek egy tárgyias vonala, nézzük meg a fényképezőgép szíjat, ami nagyon nem lenne lényeges, és mégis nagyon részletesen meg van rajzolva, míg minden más egyéb vonalrajzként van csak ábrázolva, és a vonalak sűrűségével és ritkításával éri el Dani azt, hogy térbeli érzetet tudjon kelteni. Jó a geg, tetszik, én ezt jobban el tudtam volna képzelni első leckének is, de legyen 57-es lecke. (hegyi)
értékelés:

Alone
Alone
Alone

Egy történetmesélésbe kezdett Sándor. Három képben mesél a magányról, az egyedüllétről, ami olyan eszköz használatával történik, ami még inkább elidegenít, nem csak a környezetek, az a szobabelső, vagy az utcakő, vagy az a házfalrészlet mesél a töredezett jelenünkről, amit, mint környezet, választott Sándor, hanem maga a mese figurája is, ami egy rajzórákon sokszor látott baba. Miközben pontosan azért használják ezt a kis figurát, mert jól beállítható különböző pózokba, és azok jellemzőek, és jól rajzolhatóak, de nem egy szerethető figura, abban az értelemben, amiben mondjuk egy plüssmaci, vagy bármi más bábfigura szerethető lehet, és a történetet meseivé tudja tenni. Itt ez a meseiség nagyon konkrét, ráadásul azokkal a beállításokkal, azzal a színvilággal, azokkal a fényekkel, amiket látunk, nagyon filmszerű. Egyetlen egy kérdés van számomra, ami nem biztos, hogy igazolható az én meglátásom szerint: a keretezés. Nem értem ezt a fekete keretet, hogy mit akar ezzel Sándor mondani. Van egyfajta esztétikai igény arra, hogy összerántsuk a kompozíciót, és akkor ezek a fekete keretek mintha ezt segítenék, de én nem érzem ennek szükségét elektronikus formában. Ezek a fajta keretezés-utánzások a mímelés miatt veszik el az erőt magától a képtől, ami az üzenet jelleget hordozza. Mindezzel együtt jól érzékelhető az a hangulat, amit Sándor mutatni akar, és ehhez a címhez is jól stimmel. Engem meglep például, hogy két szekrényfiókhoz hogyan társítja a bábut, és hogy hoz létre egy olyan környezetet, mintha ez egy külső térben lévő nagy épület előtti helyzet lenne. Ebben van egy játékosság, és utal a gyerekkorra is, mert gyerekkorunkban azok a szobabelsők, amiket a játékra használtunk, azok megelevenedtek, és ezek a történetek a fejünkben, mint mese, különböző nagyvárosokban zajlottak, valószínűleg a filmélményeknek is köszönhetően, amit gyerekként láttunk. A nagymama kanapéja volt a Grand Canyon, és másik oldalon már New York felhőkarcolói voltak megépítve könyvekből. Ezt az irányt erősíti az első kép, a második, a maga tárgyiasságával, a funkció nélküli táblatartó betonkockával egy olyan gyermekmesét hoz, ugyanezt az irányt folytatja, mint a fölső kép, hogy ezekben a helyzetekben csak a fantázia kérdése, hogy mit minek nézünk. Ez akár lehet egy kút, a mindentudás mély kútja, amibe beleugrik a kis figuránk, de akár lehet egy kád, amiben lóbálja a lábát, sok mindent hozzá tudunk képzelni a magunk módján, és megint a gyermekkor meseszövési technikája érhető tetten. A harmadik kép, ahol a méretek a jelentősek, hogy hogyan válik egy ilyen kis csenevész fal melletti gazként kinövő magból sarjadó facsemetéből egy óriási fa, melynek árnyékában áll a mi hősünk. Az egésznek számomra van egy ilyen háborús fílingje is, mintha a kivégzőosztag előtt állna ez a figura a falnál. Számomra az első két kép az, ami inkább koherens, a harmadik kép nekem ebből a történetmesélési szituációból kilóg, lehet, hogy a nézőpont megválasztása miatt, lehet, hogy a tárgyak megválasztása, vagy a megvilágítás miatt más irányt kezd el, mint az első kettő. Mindezzel együtt megvan a három csillag erre a leckére, várom a folytatást Sándortól, szeretném látni, hogy merrefelé indul el ez a mese. (hegyi)
értékelés:

Madárfészek

Ferinek a szimbolikus munkái közül látunk egyet. Ez a szimbolizmus volt tetten érhető, amikor a Krisztus-szoborral játszott, amikor a kereszttel játszott, és egy modellel népies formába öntötte. Van egy ilyen attitűd Ferinél, ami jól ismert szimbólumokkal dolgozik. Itt van egy szögesdrót, és ez az, ami ennél a képnél a közlésnél a legerősebb. Itt mindenki a saját maga asszociációját indíthatja el, hogy ez a szögesdrót vajon mi, a lágerek szögesdrótja-e, vagy a krisztusi töviskoszorúra akar-e ez hajazni, vagy egyszerűen csak egy fricska a fészek puha melege és ennek a drót szúrósságának az ellentmondása. Bármelyik igaz lehet, és ettől van nekem egy olyan kérdésem, hogy vajon Feri melyikre gondolt? Ha mindegyikre, akkor egyikre sem. A másik kérdésem az, hogy van itt egy betonoszlop. Ahhoz a formai játékhoz, ami ennek a szögesdrótnak és tojásnak a nagyon is tiszta formai játéka, ez a fajta struktúra, ami itt létrejön, ami nevezhető véletlennek, hiszen amikor betont kevernek, mennyi lesz a cement, a salak, és hogyan áll össze, ez mindenképpen a véletlenek világát erősíti, ez most itt nekem ellentmondásos, és zavar formailag. Azt a tiszta képletet, ami a kép fölső részében létrejön, lehúzza a földre, és konkurál vele. Így nem tudok szemlélődni a tojással, nem tud elindulni a gondolatom, mert mindig visszatorpanok erre a kavicsos formára. A másik kérdés pedig maga a kompozíció. Valamiért nekem ez az egész hanyatt dől az oszloppal, mindennel együtt. Ha a tömegelhelyezést nézem, akkor, bár nagyjából a kép közepén van ennek az oszlopnak a homlokfrontja, de mint sötét tömeg húzza vissza a szélessége ennek az oszlopnak. A felhő is tulajdonképpen arrafelé súlypontoz, ezek az ívek, amik a szögesdrót által létrejöttek, szintén inkább elforgatják ezt a kompozíciót, és nincs semmi, ami a kép bal oldalán lévő nagy üres flekknél ellenpontozná ezt. Ha csak ezt a képet veszem, akkor ott ér véget nekem, ahol a felhő sáv kifut a képszélre. Ott lehetne vágni, és akkor erősebb lenne a kompozíció. A mondanivalóról, amit Feri annyira szeret hangsúlyozni, hogy ez nagyon fontos a képben, most nem nagyon sokat tudok mondani, mert nem tudom dekódolni, hogy melyik irányba menjek az elemzés elején felsorolt irányok közül. Azon dillemázok, hogy mi a helyzet a csillagokkal: ha erre 3 csillagot adok, akkor minek beszéltem ennyit arról, hogy mi az, ami bizonytalanná tesz a képnél. Ha 2 csillagot adok, akkor az már kérdés, hogy ha elvettem egy csillagot, akkor az eléggé megmagyarázza-e azt, hogy az az egy csillag az a bizonytalanság a mondanivalóban, mert nem csak a mondanivalóban van bizonytalanságom, hanem a formai megoldásban is. Ez azt jelenti, hogy el kell venni 2 csillagot, és marad 1. Egy csillagosra értékelni valamit, amiben ennyi munka van, mert létre kellett hozni ezt az egészet, föl kellett oda tenni, végig kellett gondolni, megkeresni azt a világítási helyzetet, amit meg akarok mutatni, ez több mint egy csillag, úgyhogy visszaadom ismétlésre, és egyet se adok. Szeretném, ha ezeket a dolgokat konkretizálnánk, nem verbálisan, hanem képileg. (hegyi)

A teremtett fotó mondhatnánk azt is, hogy szintézise az eddigieknek, de végül is egyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy a kiindulási alap a csendélet, az a világ, amit a csendélet lecke által megismerhettünk. A fejünkben megszülető akár szürreális, akár valós kép, álom, impulzus leképezése, vagyis a kreáció azon formája, amikor a teljes valóságot mi rendezzük meg, és a végeredmény egyfajta esztétikai kivetülés - egyszerűen fogalmazva, kitalált alkotás. Nincsenek határok és korlátok, a fő rendező elv a kompozíció, a dekompozíció, a fény, az árnyék... talán ez a forma áll legközelebb a festészethez. A teremtett fotó az a terület, amely a legszélesebb spektrumon enged megoldásokat, hiszen az alkotó víziója az, ami uralja az eszközhasználatot, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a szabályokat akkor lehet felrúgni, ha ismerjük és képességszinten használjuk is őket, máskülönben könnyen öncélúvá lehet a kísérlet. Kattints ide a feltöltéshez!