19. Teremtett fotó, koncept

Alone
Alone
Alone

Egy történetmesélésbe kezdett Sándor. Három képben mesél a magányról, az egyedüllétről, ami olyan eszköz használatával történik, ami még inkább elidegenít, nem csak a környezetek, az a szobabelső, vagy az utcakő, vagy az a házfalrészlet mesél a töredezett jelenünkről, amit, mint környezet, választott Sándor, hanem maga a mese figurája is, ami egy rajzórákon sokszor látott baba. Miközben pontosan azért használják ezt a kis figurát, mert jól beállítható különböző pózokba, és azok jellemzőek, és jól rajzolhatóak, de nem egy szerethető figura, abban az értelemben, amiben mondjuk egy plüssmaci, vagy bármi más bábfigura szerethető lehet, és a történetet meseivé tudja tenni. Itt ez a meseiség nagyon konkrét, ráadásul azokkal a beállításokkal, azzal a színvilággal, azokkal a fényekkel, amiket látunk, nagyon filmszerű. Egyetlen egy kérdés van számomra, ami nem biztos, hogy igazolható az én meglátásom szerint: a keretezés. Nem értem ezt a fekete keretet, hogy mit akar ezzel Sándor mondani. Van egyfajta esztétikai igény arra, hogy összerántsuk a kompozíciót, és akkor ezek a fekete keretek mintha ezt segítenék, de én nem érzem ennek szükségét elektronikus formában. Ezek a fajta keretezés-utánzások a mímelés miatt veszik el az erőt magától a képtől, ami az üzenet jelleget hordozza. Mindezzel együtt jól érzékelhető az a hangulat, amit Sándor mutatni akar, és ehhez a címhez is jól stimmel. Engem meglep például, hogy két szekrényfiókhoz hogyan társítja a bábut, és hogy hoz létre egy olyan környezetet, mintha ez egy külső térben lévő nagy épület előtti helyzet lenne. Ebben van egy játékosság, és utal a gyerekkorra is, mert gyerekkorunkban azok a szobabelsők, amiket a játékra használtunk, azok megelevenedtek, és ezek a történetek a fejünkben, mint mese, különböző nagyvárosokban zajlottak, valószínűleg a filmélményeknek is köszönhetően, amit gyerekként láttunk. A nagymama kanapéja volt a Grand Canyon, és másik oldalon már New York felhőkarcolói voltak megépítve könyvekből. Ezt az irányt erősíti az első kép, a második, a maga tárgyiasságával, a funkció nélküli táblatartó betonkockával egy olyan gyermekmesét hoz, ugyanezt az irányt folytatja, mint a fölső kép, hogy ezekben a helyzetekben csak a fantázia kérdése, hogy mit minek nézünk. Ez akár lehet egy kút, a mindentudás mély kútja, amibe beleugrik a kis figuránk, de akár lehet egy kád, amiben lóbálja a lábát, sok mindent hozzá tudunk képzelni a magunk módján, és megint a gyermekkor meseszövési technikája érhető tetten. A harmadik kép, ahol a méretek a jelentősek, hogy hogyan válik egy ilyen kis csenevész fal melletti gazként kinövő magból sarjadó facsemetéből egy óriási fa, melynek árnyékában áll a mi hősünk. Az egésznek számomra van egy ilyen háborús fílingje is, mintha a kivégzőosztag előtt állna ez a figura a falnál. Számomra az első két kép az, ami inkább koherens, a harmadik kép nekem ebből a történetmesélési szituációból kilóg, lehet, hogy a nézőpont megválasztása miatt, lehet, hogy a tárgyak megválasztása, vagy a megvilágítás miatt más irányt kezd el, mint az első kettő. Mindezzel együtt megvan a három csillag erre a leckére, várom a folytatást Sándortól, szeretném látni, hogy merrefelé indul el ez a mese. (hegyi)
értékelés:

Madárfészek

Ferinek a szimbolikus munkái közül látunk egyet. Ez a szimbolizmus volt tetten érhető, amikor a Krisztus-szoborral játszott, amikor a kereszttel játszott, és egy modellel népies formába öntötte. Van egy ilyen attitűd Ferinél, ami jól ismert szimbólumokkal dolgozik. Itt van egy szögesdrót, és ez az, ami ennél a képnél a közlésnél a legerősebb. Itt mindenki a saját maga asszociációját indíthatja el, hogy ez a szögesdrót vajon mi, a lágerek szögesdrótja-e, vagy a krisztusi töviskoszorúra akar-e ez hajazni, vagy egyszerűen csak egy fricska a fészek puha melege és ennek a drót szúrósságának az ellentmondása. Bármelyik igaz lehet, és ettől van nekem egy olyan kérdésem, hogy vajon Feri melyikre gondolt? Ha mindegyikre, akkor egyikre sem. A másik kérdésem az, hogy van itt egy betonoszlop. Ahhoz a formai játékhoz, ami ennek a szögesdrótnak és tojásnak a nagyon is tiszta formai játéka, ez a fajta struktúra, ami itt létrejön, ami nevezhető véletlennek, hiszen amikor betont kevernek, mennyi lesz a cement, a salak, és hogyan áll össze, ez mindenképpen a véletlenek világát erősíti, ez most itt nekem ellentmondásos, és zavar formailag. Azt a tiszta képletet, ami a kép fölső részében létrejön, lehúzza a földre, és konkurál vele. Így nem tudok szemlélődni a tojással, nem tud elindulni a gondolatom, mert mindig visszatorpanok erre a kavicsos formára. A másik kérdés pedig maga a kompozíció. Valamiért nekem ez az egész hanyatt dől az oszloppal, mindennel együtt. Ha a tömegelhelyezést nézem, akkor, bár nagyjából a kép közepén van ennek az oszlopnak a homlokfrontja, de mint sötét tömeg húzza vissza a szélessége ennek az oszlopnak. A felhő is tulajdonképpen arrafelé súlypontoz, ezek az ívek, amik a szögesdrót által létrejöttek, szintén inkább elforgatják ezt a kompozíciót, és nincs semmi, ami a kép bal oldalán lévő nagy üres flekknél ellenpontozná ezt. Ha csak ezt a képet veszem, akkor ott ér véget nekem, ahol a felhő sáv kifut a képszélre. Ott lehetne vágni, és akkor erősebb lenne a kompozíció. A mondanivalóról, amit Feri annyira szeret hangsúlyozni, hogy ez nagyon fontos a képben, most nem nagyon sokat tudok mondani, mert nem tudom dekódolni, hogy melyik irányba menjek az elemzés elején felsorolt irányok közül. Azon dillemázok, hogy mi a helyzet a csillagokkal: ha erre 3 csillagot adok, akkor minek beszéltem ennyit arról, hogy mi az, ami bizonytalanná tesz a képnél. Ha 2 csillagot adok, akkor az már kérdés, hogy ha elvettem egy csillagot, akkor az eléggé megmagyarázza-e azt, hogy az az egy csillag az a bizonytalanság a mondanivalóban, mert nem csak a mondanivalóban van bizonytalanságom, hanem a formai megoldásban is. Ez azt jelenti, hogy el kell venni 2 csillagot, és marad 1. Egy csillagosra értékelni valamit, amiben ennyi munka van, mert létre kellett hozni ezt az egészet, föl kellett oda tenni, végig kellett gondolni, megkeresni azt a világítási helyzetet, amit meg akarok mutatni, ez több mint egy csillag, úgyhogy visszaadom ismétlésre, és egyet se adok. Szeretném, ha ezeket a dolgokat konkretizálnánk, nem verbálisan, hanem képileg. (hegyi)

19. Teremtett fotó, koncept

A teremtett fotó mondhatnánk azt is, hogy szintézise az eddigieknek, de végül is egyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy a kiindulási alap a csendélet, az a világ, amit a csendélet lecke által megismerhettünk. A fejünkben megszülető akár szürreális, akár valós kép, álom, impulzus leképezése, vagyis a kreáció azon formája, amikor a teljes valóságot mi rendezzük meg, és a végeredmény egyfajta esztétikai kivetülés - egyszerűen fogalmazva, kitalált alkotás. Nincsenek határok és korlátok, a fő rendező elv a kompozíció, a dekompozíció, a fény, az árnyék... talán ez a forma áll legközelebb a festészethez. A teremtett fotó az a terület, amely a legszélesebb spektrumon enged megoldásokat, hiszen az alkotó víziója az, ami uralja az eszközhasználatot, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a szabályokat akkor lehet felrúgni, ha ismerjük és képességszinten használjuk is őket, máskülönben könnyen öncélúvá lehet a kísérlet. Kattints ide a feltöltéshez!