Elemzés

Nyolcvanhat kisautó

Nagyon izgalmas az, hogy valamilyen galériáról vagy talán létra tetejéről fényképez az alkotó. Máshol már beszéltünk arról, hogy a gyermekkor egyfajta fátylak egymásra rétegződése a magunk életéből – hát itt egészen másról, más megközelítésről van szó. De nem rosszabbat, mert itt viszont a leltár rendszere kerül elő. Emlékszem régen amikor anyámék elmentek a piacra és megengedték, hogy otthon a nagyszobában maradjak, egy mintás nagyszőnyeg volt ott, és én is így leltároztam a műanyagautóimat, műanyagkatonáimat, és nem zavart az, hogy a műanyag katona pont indián volt, nálam azok németekkel együtt harcoltak, sőt dobozokból TSZ-irodákat hoztam létre a sarkokon, és az volt az utasellátós vagy kisbuszos és nagyon fontos volt mindig leltározni, hogy megvan-e az összes autóm, megvan-e az összes katona, és énszerintem itt egy nagyon fontos helyzetben látunk egy kisembert, akit még látunk majd azt hiszem, és az ő nagy, komoly munkálatait, mert az ő korában ez felkészülés az életre, a modellezésre, ezek a pici formák nagyon is segítenek. Nagyon fontos az a meglátás, hogy Vera ezt a kisfiút az alsó sarokba helyezi el, és az egész Vörös Hadsereg megjelenik körülötte, az összes deszantossal, és ő őrületes munkában van, ő most rakodja ki az előző karácsonyról, születésnapról kapott játékokat. Az, hogy felülnézet, ez egyfajta számvetés is, és nemcsak a kisgyerek számvetése, hiszen kérdezzük mindig, hogy hol van az alkotó a munkában. Érezhető, hogy a Vera számvetése is zajlik itt. Bár Vera trükkösen dolgozik, mert keres hozzá egy kisgyereket, kisautókat, parkettát, kisszőnyeget – de nagyon komolyan számvetés zajlik itt... Az is egy fontos dolog, hogy egy gyereknek ezek a játékok mind funkcióval rendelkeznek, lehet, hogy a Porsche az egy teherautó, de ő itt és most megszemélyesíti ezeket a történeteket, ebben a történetben van benne. Az alkotó eközben mint egy képzőművészeti alkotást veszi ezt észre, hogy van egy piros vonal, ami erre megy, van egy sárga vonal, ami felkanyarodik, egy fehér vonal, ami megszakad, és mint egy konstruktivista alkotást, mint egy pointilista festményt nézi ezeket az eszközöket, és ebben a térben az autók átlényegülnek festékpontokká. Azért én szeretném megjegyezni, hogy ez a képzőművészeti szekvencia amit itt nagyon pontosan végrehajt az alkotó – és akkor visszatérnék az előző mondatra, hogy az, hogy az alkotó elkattintja a gépét, hogy ezt a témát választja, és ezt a számvetést, az valójában nagyon pontosan visszautal egy létállapotra, ami az alkotóban zajlik. Ez a számvetés, ez a sorjázás azt gondolom, hogy igenis jó üzenet és jó házi feladat, mert ezek miatt is mind, amit a Zsolt mondott, erőteljesen megszólalnak – de megszólal minden más is, ami az alkotóra vonatkozik. Mert lehet érezni, hogy az alkotó nem kötelességből, nem feladatból készítette el a fényképet, hogy most van egy házi feladat, és csinálok 26 verziót, és már unom, hanem és ez nagyon fontos, érzelmi kapcsolódása van. És azért van érzelmi kapcsolódása, mert ez a helyzet rárímel az ő élethelyzetére. Csak gondolkozzunk már el ennek a képnek a címén. 86. Mindegy, hogy kisautó-e vagy nem. Szépen, sorjában le vannak rakva a cipő, a szoknya, a gyűrű, a szemüveg, a személyi igazolvány, és minden, amit a kisfiú is csinál. Most vagyunk egy csata előtt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Máshol

Azt nem teljesen értem, hogy a Nóra ezt miért a szorgalmira küldte, ezt itt most csendben megjegyzem, és én átteszem ezt a barátom kategóriába. Tulajdonképpen egy portrét látunk valakiről, egy erős és egy nagyon jól megfogalmazott portré, ansnittből fényképez a fotográfus, a modell nem néz bele a kamerába, maga elé néz, nem látjuk a száját, mert a válla eltakarja, és mégis, a kalap, a váll, és a háttér vonalai egy nagyon érdekes perspektívajátékot mutatnak, és mind mind erősítik ezt a merengést, ezt a fáradtan magam elé meredést, nézgelődést, töprengést. Mivel látszik, hogy a modell szeme nyitva van, de lesüti és ez abszolút, mivel semmilyen más szereplő nincs a képen, ez abszolút azt mutatja, hogy egy egyedüllét, egy magányosság-élményt vett észre az alkotó. (szőke)
értékelés:

Igaz, csendéletnek nem az igazi, mégis annak tartom.

Ez egy triptichon, egy film ami mégis triptichon, aminek az első része egy nagyon lassított, visszafogott, minimálmozgásokra épülő üzenet, nyilvánvalóan ez a hegedűtok és a benne lévő hangszer egy olyan plusz tartalmat hordozhat, ami csak az alkotó, illetve szereplő tud ott, de egyértelműen egy erős érzelmi kapcsolat. Amíg néztem ezt a filmet, az jutott eszembe, hogy nekünk úgy tanították régen, hogy amelyik filmben előkerül a fegyver vagy pisztoly, annak valamikor a film során el kell dördülnie. Marco Ferreri Dininger halott c. filmjét említeném, ami erre egy ilyen alapszegmens. Az első harmad, ahol a bevezetés van, azt gondolom, hogy amennyiben ez a hangszer nem szólal meg, mert nem az alkotó hangszer, akkor is valamilyen zárást ki kell találni azon túl, hogy látjuk az érzelmi állapotot, látjuk a melankóliát, de mivel záródik? Ne csak azzal záródjon, hogy elvágtam ezt a snittet, és kezdődik egy következő történet. A 2. és 3. harmad az pont hogy egy film, teljes egészében értelmezhető kell, hogy legyen, az elsőhöz viszonyítva. Onnantól indul be a film, ugye egy komolyzenét is használ az alkotó, ami nagyon segít ennek az egész hangulatnak, és onnan indul be a film. A középső snitt az egy valami konyhai jelenet, és az utolsó rész egy függönyt mutat, ahol fúj a szél, és a függöny így kidagad a térben, van egy ilyen kukac, amit én nem igazán értek, egyáltalán kukac-e vagy egy cigarettacsikk, azt nem értem, hogyan szervül oda, de a függöny az gyönyörűszép. Nekem úgy tűnik, hogy ebben a filmben van egy nőies energia, egy női attitűd, egy érzelmes helyzet, és van egy hiány, és ezt ő a végére odabiggyeszti, de mintha nem merné megélni. Több bátorság kell. A hangsúlyokal van a baj, hogy igazából ott kezd el izgalmas lenni a film. Tehát ha arról beszélünk, hogy egy film fél órán keresztül mutat egy helyzetet, ahogy erről beszéltünk már, egy másik filmnél a közelmúltban, akkor azt mondom, hogy igen, ez a függöny és a szél általi játéka nagyon izgalmas és szép dolog, és hosszabban is el tudnám nézegetni, és én innen tudnám tovább forgatni az eseményeket akár a hegedűig, tehát a sorrenddel is én játszanék. Nagyon érdekes különben, hogy ez egy játékfilm különben, nagyon sok vágás van benne, nagyon sokat dolgozott vele az Árpád, és én abban az esetben megadnám az öt disznót, ha az Árpád még dolgozik ezzel, főleg ha van még forgatott anyaga, vagy forgat hozzá még, és pont azért, mert nemsokára itt van egy fesztiválunk, amiről még nem beszélhetünk, de jó lenne már kilépnünk végre a filmjeinkkel is. (szőke) értékelés: (és ha még dolgozik ezzel, jön két malac)

Babos Anita Völgyvirág c. képének a párja, ha kissé megkésve is.

Sokakat megihletett ez a virágforma és ez a szereplő, ez a helyzet az Ősök Házában... de hol a nyele ennek a virágnak? A múltkor még megvolt. Hogy kerül ez most oda, mi tartja? Lebeg. Levitál. Nagyon ügyes a fotós, hogy egy ilyen lebegő ufót meg tudott örökíteni. A leiratban is elhangzik, hogy egy másik kép ihlette, ill. annak a párja ez a fotó, hogy itt a modell átles ezen a virágformán, de itt is érzékelhető, hogy az előtérben mint egy grafikai elem jelentkezik ez a forma. (szőke)
értékelés:

Az utolsó kép - az utód
Ellőttünk együtt vagy 20000 kockát majd hat év alatt. Most aztán elválik, mennyit számit, hogy éjszaka behúnyt szemmel is tudtam, mi hol van, mire hogy reagál.

Gábor, nagyon örülök, hogy van egy jó fényképezőgéped, és nagyon várjuk már a gépből a képeket. Köszönjük szépen. (szőke)

Két szálon fut ez a történet, egy némafilm, amihez slejfnit használ az alkotó, a slejfni az a fogalom, amit pl. szinkronizálásnál is használnak, amikor egy-egy színész a háttérbe valami miatt fontos hogy mint egy Möbius-szalag, alatta valami folyamatosan visszatérve szóljon. Nevetéseknél a legnehezebb ezeket létrehozni, mert abban mindig vannak dinamikák, és itt is hallható, hogy a nevetés, amit alákever az alkotó, az többször újraindul. Erre első meglátásból azt kellene mondani, hogy a cica egy színpadon van, és nem érti, mint színész, fent a porondon, hiszen alsó gépállásból filmez az alkotó, és ez jó, nem érti a cica, hogy ő mint színpadi színész miért lesz komikus. Tehát ezek a bizonyos megszakítások a szőnyeghangban elvileg rosszaknak kellene, hogy legyenek. És az is – de nem ezért, és érdemes lenne Árpád annyit megnézni, hogy a cicának vannak ezek a hirtelen gesztusai, pl. történik valami a szobában, a filmezéstől függetlenül, és a macsek ott oldalra néz, nem tudom, ott elmegy egy egér, vagy mi, időnként kinéz a képből, és csinál ilyen gesztusokat. Ezeket a gesztusokat a némafilmben össze kellene gyűjteni, és filmes szlenggel rá kellene húzni a hangot. Azaz ahol a nevetésben van egy apró sikkantás, vagy höhö, vagy valami akkor annak a kezdőpontjára, vagy a ritmika ahol megkívánja ezt oda kellene húzni. Mert abban a pillanatban a nevetés nem válna el a képtől, mint most, hogy van a cica, aki csinálja a dolgát, és van a közönség, aki meg nevet, de nem a cicán nevet, hanem valahol máshol, és ismétlődik is, mert nem volt elég a hang. Tehát igazából meg kellene próbálni ezt a külön működő hangot aláhúzni a képeknek. És igazából nincs lezárása a filmnek, nincs befejezve, nincs csattanó. (szőke) értékelés:

Fraktál

Igazából a fraktálokról azt tudjuk, hogy a számítógépekkel generált, öngerjesztő formák a fraktálok. Valójában a valós elődjei a természeti jelenségekben kereshetők meg elsődlegesen, a csigáktól a felhőkig, a természet az, ahol előfordulnak, pl. a kristályok használnak fraktálokat [csak érdekességképpen mondom, hogy az Internet maga az egy tökéletes, komplex fraktálstruktúra a matekos szociológusok szerint - a szerk.], az ős-alapképletekben ez ott van, és ezért érdekes a Vera képe, mert ő talált egy olyan akácfát, aminek a levelei átvilágítva meg megvilágítva tényleg egy ilyen koncentrikus geometrikus formát adnak. Én szeretem még ezeket a kacskaringókat, amik az ágak, ezt a kupolaívet ott, és ez a fraktáljelleg is a többi, életlenben tartott dologgal együtt jön ki, tehát azok az ismétlődések itt kezdenek el mozogni, azaz egy nagyon jó meglátás a kép. Itt hogy ha megint lehet adni segítséget, ha már szecesszió, akkor Alphonse Mucha képei, ahol a geometrikus formák, növényi indák, ornamentikák, a plakátfestészetében ezek nagyon szépen jelennek meg. (szőke)
értékelés:

Száj
Szürrealista fej

Hát, ezzel a képpel nekem van gondom. Az előző is egy konstruktivista megoldás, ahol idéztük Deim Pált és nagy elődöket, és nagyon jó meglátás volt, ahogyan a színekkel és ritmusokkal játszott az alkotó. Itt ebben a formában látszik az, hogy ez egy gyerekjátszó hintánál vagy minél ad ki egy szájformát, amiben van ez a kis levél, de igazából ez azért nekem egy picit erőltetett, mivel az élesség nem a kék formán van, hanem a talajon, ezen a betonpadlón, mivel nem oda fókuszál, ahol ez az absztrakció megjelenhetne, hanem a realitásra, így az absztrakció nem is tud megjelenni, nem tud mihez kapcsolódni. Ráadásul itt üres a tér; nem látom azt a formai játékot, azt a színjátékot, amit az előbb, ami az előző képet dinamizálta, úgyhogy a Bara mostanában begyűjtött éppen elég citromdisznót, így most én ezt a leckét visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Szinkompozició

Itt egy egészen más Barát látunk, mint eddig; ez a kép szorgalmira érkezett, ugye megmutatja önmagának is azt, hogy kiterjeszti a szárnyait – az eddig látottakhoz képest most színekben, ritmusokban, tónusokban gondolkozik, az absztrakttal, Deim Pál, ha jól emlékszem a névre, tehát ritmikával elkezd foglalkozni, és ez megint az érzéki Bara, a játékos, a nőies, a kihívó, tehát nagyon jó irány, megint azt mondom. Különösen azért, mert ezt a világos kéket meg merte hagyni itt, ugyanis ez a kék kezdi el felzaklatni a vöröseket, amúgy a barna visszafogná az egészet, és itt kezd a szexualitása, az érzékisége megmozdulni ennek a furcsa cseppformának, ami érdekes módon lefelé hegyes, nagyon is dinamizált. Ez egy nagyon jól komponált színkompozíció, és nagyon beszédes is a címe, természetesen ebben is meg lehet találni az emberi vonásokat, a habitust, és ez az ív nagyon is fontos része ennek a képnek. Nem egy boltív, mert visszakanyarodik itt ez a kis széktámla, és ez meg a döntött fehéreknek a játékai lesznek ennek az erősségei. Magyarországon a 70-es években volt népszerű ez, és a Deim Pál képeit érdemes megnézni, aki egy sikeres festő volt, albumai jelentek meg. Természetesen a szorgalmira az egy disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Pillanat

Én azért vagyok nehéz helyzetben most a Bara képeivel, mert miközben kategóriákra érkeznek, teljesen egységes gondolatvilágot, szellemiséget érzek, majdnem azt mondhatom, hogy ha most nem az estiskolán lennénk, hanem a Barával együtt dolgozhatnék, akkor azt mondanám, hogy a Barának most kezd kialakulni egy kiállítási anyaga, és arra azt szokták mondani, hogy az oeuvre. Itt most van egy témakör, amiben nagyon szépen, módszeresen haladva feldolgoz egy egész összetett történetet. Vannak modelljei hozzá, a hozzá közelállók, akiket ő szeret, ismer, de valójában ezek a Bara történetei. A balettáncos, a kis piruett, a rebbenő szoknya, a régi fürdőmedence csempe, ami talán a metrólejáróhoz tartozik, az időutazások, a tejeskocsi, a zacskós tej, a csemege és édességbolt világító feliratai és minden, ami érdekes módon – a kivágásai miatt merem mondani, hogy Bara valószínűleg Budapesten él most, de az, hogy mit emel ki, hol kattintja el a gépet, a modellje ha ő, ha más, hol áll a gép elé, az nem véletlen. És az utóbbi talán hat-nyolc kép mind-mind egységesen egy nagyon szisztematikus identitáselhelyezés – ha most a Tilos rádióban lennék, rögtön feltennék egy Lou Reed lemezt – így tudnám ezt mondani, ezek tulajdonképpen kis dalok, pici kis szólós hangzású, balalajkás zenék. És ez is egy zene, amit most látunk. Lehet arról beszélni, hogy a fémlap miért van ott a jobb felső sarokban, de nem lényeges. Lényegesek a kis virágok azon a kis lábbelin, az árnyékok, a combocskák, a szoknya, ahogy megrebben, ezek a csempék vagy műkő a háttérben – én azt gondolom, hogy ez is egy háromdisznós kép, mert ott van mögötte az ember, Medvegy Bara lenyomata. Ezért is vagyok nehéz helyzetben a kategóriákkal, mert ez lehet önportré, lehet portré, gyónás, nagyon szépek az üzenetei. Nagyon szépen köszönöm. (szőke)
értékelés:

Égi

Na István, most jön neked a vég! Mert aki ilyent képes iderakni, így foglalkozik a fénnyel és az árnyékokkal, ezzel a csont tégellyel, ami faragva van, és egy merkaba-forma ősmagyar jelkép meg van jelenítve, és benne van ez a sasturulmadárnak tolla, és ez a kis mese – de aki képileg így fogalmaz, az mit csinált eddig? Vagy mit fog eztán csinálni? Mert aki így tud fogalmazni, és aztán mást csinál, akkor nagyon nagy baj lesz, mert sajnos István az a probléma, hogy te látsz, és érzékelsz és fogalmazol, és képes vagy érzékeny lenni, nőies lenni és ezt így idetenni nekünk.
Annyit még hozzátennék a többieknek, hogy itt egy jobbról érkező főfénnyel dolgozik az alkotó, ez egy viszonylag határozott fény, de nem túl erős, és távol helyezkedhet el ettől a tárgytól. És ez a tárgy vetett árnyékokat hoz létre a falfelületen, és ezek a vetett árnyékok teszik izgalmassá a kompozíciót, hogy mint egy szabadság madara, úgy repül el ez a toll, mintha egy olajágra a békegalamb, de mindenféleképpen egy repülés, lebegés jön ezzel létre. Én azt mondom az Istvánnak, hogy nagyon szeretjük a humoros animációit, amiket szokott küldeni, de mégis, azért ez az az út, ami a mi célunk ezekkel a leckékkel, azon kívül, hogy megmutatjuk magunkat, hogy a zavarunkat humorral próbáljuk palástolni, azon kívül azért a mi kis lelkünket nagyon megmelegíti, amikor egy alkotó elérkezik a közlésnek erre a koncentrált fokára. Úgyhogy nagyon örülünk, és nagyon szépen köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés:

Illúzió

Valamilyen autó lehet ez, amin átlátunk itt? Ez a rakpart lehet, ezekkel a nagy vaskorlátokkal, és úgy sejtem, hogy itt valamiből kilátunk, valamilyen üveglap van itt, amin tükröződik a szemben lévő utca, a forgalom, és van itt egy kisgyerek, kis kalapban, napszemüvegben itt kapaszkodik, és boldogan mosolyogva néz valahová. A képet azért szeretjük, mert – noha lehetne mondani, hogy persze, kisgyerek van lefotózva, gyermekkor leckére, kész, érthető, de éppen a tükröződésektől és az átsejlő formáktól az egész ugyanazt a lebegést hozza, amit a május elsejei felvonuláson, a Hősök terénél, a léggömbök az utazás, a kisvasút, és ezerfélét mondhatnék, az egész olyan ettől a tükröződéstől, a félrecsúszott kalaptól a fura napszemüvegtől, mint talán az enyém, a tiéd, a Zsolt gyerekkora volt – valahol ott van benne egy időtlenség, egymásra másolódó emlékképek, és ettől a szendvicsformától jön vissza az időutazás, ami innentől fogva nem csak arról a kisgyerekről szól, aki a modellje ennek a képnek, hanem az asszociációról, ami bennünk is megbúvik a felnőttkori szerető, férj, feleség mellett, minden mellett ez ott van ránk rétegződve, mint egy rétes, ott van, és mélyen, szellemképesen rezonálva jön elő a múlt, mint egy régi tévéképernyő, amiből néha ilyen kristálykőként egy-egy emlék néha tisztán felbukkan. Nagyon érdekes, amikor idős emberekkel beszélgettek, hogy ők ahogyan visszaemlékeznek, akkor abban érezni ezt a furcsa rétegződést, ezt a selyempapírt, ezt a celofánt, ahogyan az emlékek egymásra rétegződnek, az idők elcsúsznak, nevek, helyek, de ugyanakkor néha egy négyéveskori, a szilvát a kerítésnél hogyan loptam el, az tűpontosan megjelenik egy nyolcvanéves embernek a történetében. Ez az, és ez a kép erről szól. És olyan erővel szól erről, hogy mellékessé válik, hogy alul lehetne több, mert fuldoklik a vágástól a fej, vagy hogy fent az ég miatt vissza kellene tartani tónusban, maszkolni. (szőke)
értékelés:

Csendélet

Egy enteriőrben készült képet látunk, egy kerek asztalt látunk, rajta egy irkafüzetet, egy toll, tintabetéteket, cukorpapírt, valami izé is belóg jobboldalt, meg látjuk talán a kockakövet is. Ez egy helyzetjelentés és egy leltár; most egy leltár, azokkal, amiket felsoroltam. Szerepel még rajta a fény, és ez a fény egy talán késő délutáni napfény, ami játékossá teszi a kompozíciót az árnyékok miatt, de azt kell, hogy mondjam, hogy megint ugyanoda térek vissza, hogy nincs eldöntve a kép: ahhoz, hogy leltár legyen, ennél tényszerűbben kellene komponálni, nem lóghatnak össze a formák, ha viszont szubjektíven akarunk közvetíteni egy érzést vagy hangulatot akkor ennél közelebb kellene tudni menni, mivel nagyon nagyok az üres terek, amiket nem tudtunk mozgásba hozni, tehát igen, kezdjek el foglalkozni, hogy füzet, toll, tinta, és pl. nem biztos, hogy kellenek az eldobott cukorkáspapír, nem kell belógnia a fekete izének, az asztalt most vágja a fény-árnyék határa, ha ezt odébb mozdítom már jobb lehetne, vagy úgy komponálok, hogy azt ki lehessen vágni, és akkor az árnyékokkal már tudok kezdeni valamit. Most ez se nem leltár, se nem hangulat, a kettő között pilinckázunk, úgyhogy én ezt visszaadom, ne sértődj meg Vera. Sejtésem szerint talán ez a naplód lehet, amit írsz, szeretnék látni ebből képeket. (szőke-hegyi)

Dédi

Egy családi program, talán szülinap főszereplőjét látjuk, és itt készült egy felvétel. Nagyon szépek, plasztikusak a fények, és nagyon jót tesz a modellnek is, hogy ilyen szórt fényben van ábrázolva, amit szeretnék megjegyezni, az az, hogy a mélységélesség azért van, hogy ami fontos nekünk, azt kiemeljük, és a többit a háttérbe állítsuk. Ennél a képnél én nem nagyon tudom, hogy hol van az élesség, hogy ez attól van-e, hogy bemozdult a kamera, vagy más miatt, azt nem tudom. Itt a fejen, az arcon kellene lennie az élességnek és máshol pedig nem. A másik pedig az, hogy itt van a hölgy előtt egy pohár, ami azért hát, zavaró. Ezt észre kell venni, és kivenni a képből. Lehet, hogy ha jól látom, akkor itt a jobb alsó sarokban ez egy kéz valamilyen formája, akkor lehet, hogy ő ezzel koccintani szeretett volna a kamera mögött álló személlyel, ezt is el tudom fogadni, akkor viszont a gesztust kellett volna ábrázolni, és nem levágni a kezét. Tehát vagy akcióba hozom ezt a poharat, vagy ne legyen a képen. Egyébként a kép maga nagyon visszafogott és nagy tisztelettel készített kép, és én ezt értékelem; két disznó. (szőke)
értékelés:

Szabadság

Mit csináljak, ezt is szeretjük. :-) Bara valami nagyon fontosat kezd megtalálni a saját kommunikációban. Azt, hogy könnyed eszközökkel is nagyon súlyos üzeneteket tudunk küldeni. Dethlefsen azt mondja, hogy amikor pl. a betegség, fájdalom fogalmáról beszél, hogy az egy nagyon fontos dolog az ember életében, mert kényszeríti arra, hogy az állapotával egyedül maradjon, miközben nem szeretjük ezt a szituációt, de a betegség kényszerít minket arra, hogy magunkkal foglalkozzunk. És azt mondja erre, hogy vannak olyan lépések, amiket a mindennapok sodrásában – mert ez a feladat, az a feladat, ki kell fizetni, tovább kell menni, meg kell venni – tehát pörög előttünk egy lineáris idő, aztán egyszercsak jön egy pont, amikor nem vesszük észre, hogy sok mindent félreraktunk, és a betegség ilyen, hogy akkor elkezdünk magunkkal foglalkozni, történéseket, helyzeteket átgondolni, letisztázni, sűrítés. És ez másfelől azt is jelenti, hogy az elválás, a történetek visszatekintése az egyrészről egy fájdalommal teli, melankóliával teli, másfelől egy új szakasz kezdetét, egy új életet is jelenti. Ha ezt a képet tekintjük, akkor a szellemiség sűrítését is, hiszen egyértelmű, hogy most a Bara képeiből, hogy valamilyen szemléleti és hozzá kapcsolódóan valami minőségi változást jelentkezik. Mert lehetne itt is mondani, hogy de nincs is annyi tárgy, ott az a kerítés, meg a lépcső, amin az előbb ült, de érdekes módon az, hogy ezek a tárgyak más-más szemszögből rögtön egy új üzenetet kapnak és egy új történetet mesélnek, mert van története a Barának. Ezek a képek attól erőteljesebbek, a pihenő, lépcsős a szabadsághoz is kapcsolódhat, nagyjából ugyanott lehettek ezek fényképezve, és teljesen másfajta rendszerrel, de mindkét kép nagyon sűrített, mert van mit mesélnie magának és nekünk is. És ez a sűrítés ez nyilvánvalóan egy drámai helyzetből fakad, hogy szembesülnie kell saját magával, és értelmezéseket hajt végre saját maga és az élet viszonylatában. Van egy grafikus, Orosz Istvánnak hívják, aki a térnek ezekkel a furcsa játékaival foglalkozik, a lépcsőkkel, ahogyan egymásból nyílva egészen más struktúrákat adnak, mint egy Möbius-szalag, és itt is nagyjából azért látjuk, hogy van itt egy lefelé haladó lépcső, ennek van egy árnyéka, ezen ül egy madár, egy érdekes térjátékot látunk, de ez nem Orosz Sándorral kezdődik, volt ez az Escher nevű alkotó, aki ezeknek a lehetetlen térszerkezeteknek, tér és perspektívajátékoknak az atyja. És ne felejtsük el, hogy ez a lecke a gyermekkorra érkezett, és a szabadság a címe. Van egy zárt terük, amit keretezünk a korláttal és a lépcső árnyékával, és van egy árnyékunk, és az árnyékot megformáló alak ezen a kereten kívül van, és ez a szabadság üzenetét adja, erősíti, és a gyerekkorból is ez az érdekes, hogy az emlékezetünkben már csak egy tűnő árnyék, vagy egy gondolatként jelenik meg, és ez nagyon jól meg van fogalmazva ezzel a képpel. (szőke)
értékelés: