Elemzés

"Jó lenne hinnem,hogy a lelkem él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet."
Várnai Zseni

Megint kaptunk egy vödör verset, Anita, ezzel a versekkel megőrjítesz ám... Taliándörögdön a Schweitzer Józsi bácsi előadásán lehetünk, fontos, hogy a háttérben látható kereszt, amit az Ősök Házában három éve faragtak ki a látogatók, mert az előzőt egy fiatalember felgyújtotta, az fontos, hogy a kereszt színvilága, ez a barnás-fekete azonos tónusban van az előtérben álló emberekkel, ezekkel a sziluettformákkal, amelyek így valójában azonos szimbólummá válnak a kereszttel; nem előtér-háttérként működik ez a szimbolika, hanem mint egy oltáron egy keresztkompozíciónál, az előtérben lévő áldozók, imádkozók, körmenetre igyekvők együtt élnek, együtt működnek ezzel a kereszttel a háttérben. Még az is nagyon jót tesz ennek a történetnek, hogy a hölgy, aki pontosan a kereszt alatt ül, neki van egy picit félrehajtott gesztusa, ami még jobban ezt a megadó, esendő, és nem büszke tartást mutat. A kép engem az Erdélyben nagyon jól működő parasztbibliára emlékeztet, azt a nyelvezetet hozza, tehát ahogyan az ember viszonya itt az árnyformákkal egybeépül az istenhittel. Ezért érdekes itt és ezért beszédes, és jó a cím is, mert az Anita viszonyáról beszél ez a kép a saját hitkeresésével. (szőke)
értékelés:

Jómagam
Pár hívószó: fa, bútor, faragás, Magyarország, Ireland, fű, bokor, virág, arcszőr, békesség, kereszt

Kedves Csongor, köszöntünk az estiskolán, mint új tanulónkat, nagyon örülünk, hogy regisztráltál hozzánk, és reméljük, hogy fogod majd ezután is készíteni a leckéket. Az első lecke, portré arc nélkül, és ebben a helyzetben egy jó üzenetet látunk abból a szempontból, hogy az alkotó saját tevékenysége közben, ami feltehetően fontos neki, szóval eközben próbálja meg magát ábrázolni. Azt azért mondom, hogy a megközelítés azért picit verbális ezzel a Celtic feliratú sapkával, miközben szerintem a faragás, a motívumvilága nem ezt hozza nekem, azaz itt van azért némi ellentét, és talán picit határozottabban kellett volna a kéz formáit megfigyelni, hogy miért pont így vannak vágva, és az eszköz maga, amivel farag az alkotó is vágva van, és mindemellett a kép jobb oldalán egy nagy üres felületünk van, ami nem lenne baj, ha a kompozíció ezt értelmezné, tehát ha ez a nagy tér kontextusba kerülne a motívummal. Magában a kompozícióban nincs igazán eldöntve az irány, hogy melyik motívum a fontosabb, ugye itt három meghatározó rész van; egyrészt a sapka a felirattal, a második a faragás, míg a harmadik a kéz, ami a faragást végzi. És jelen pillanatban mindháromnak van egy üzenetiránya, a sapka egy verbális üzenet, a kéz az arányai miatt kap hangsúlyt, a faragvány pedig önmaga egy határozott üzenet, egy termékenységszimbólum, ha jobban megnézzük. És ez nem mindegy, hogy nekem, mint nézőnek, hogy milyen úton indulnék el a képből, milyen kapcsolódásokat keresnék, és itt van a képi üzenet pontatlansága, hogy az alkotó maga nem döntötte el, hogy melyik üzenetet szerette volna hangsúlyozni, és a képen még egyénként szereplő üzeneti irányok egymást gyengítik. Feltehetően nem egy semleges szerszámot vett a kezébe, de magát a munka tárgyát nem mutatva mutatja saját magát – ami szintén egy vállalható helyzet lenne – hanem magát a faragványt is mutatja, tehát hangsúlyt akar tenni erre, és ezt mutatja a megvilágítás is; de ha az én üzenetem ez a szimbólumrendszer, a termékenységszimbólum, amit ez a faragvány képvisel, akkor ennek a viszonylatában kell a megvilágítással és a kompozícióval, azaz a többi tárgy elhelyezésével ezt a hangsúlyt, ezt a fókuszt erre az üzenetre helyezni. Ez most úgy érezzük, hogy nincs kellően megoldva, nincs megfelelően alárendelve a többi motívum ennek a fő szimbólumnak. De első leckére ezt jó megoldásnak tartom, két disznó. (szőke)
értékelés:

Várzsonyban
"Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket"
Várnai Zseni

Itt a címben van egy játék, ugye a Vár és Vázsony összevonása, ahol az Anita ott van, és készítette ezt a képet, és az egész kép hangulatvilágába, ez a horgolt asztalterítő, a lakkozott körmök, a vállpánt, a nagyon karakteres szemüveg hoz egy elég karakteres színházi jelleget. Különösen ebben a háttérben, ami mintha egy festett díszlet lenne, mert nem oda hangsúlyozódik a történet, hanem az előtérben zajló színészi alakításra, de alulnézetből, hogy azért a díszlet is látszódjon, az egésznek elég erős színpadisága van, és Brecht hangulatát idézi ez az egész, és akár egy színpadi fotónak is elmenne; azt nem tudom, hogy ez tudatos-e ez az egész, ezzel a maszkszerű jelenlét van itt, ezzel az egészen speciális hajfedővel, ugye nekem itt egy konkrétum hangzott el, amit meg kellene nézni, a Varrenné dicsősége, de van egyfajta nagyon furcsa, madamos hangulata ennek a történetnek, nyilván azért, mert maga ez a fejfedő, és az egész dizájn az nagyon határozott. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekkel bármilyen baj van, de felvetődik az a kérdés, hogy mi az üzenete ennek a színpadszerű, színházszerű szubjektív képe. Nyilván megvan az oka, csak nem tudok beljebb hatolni az értelmezésben. Az is érdekes, hogy az egyedüli szín az tulajdonképpen ez az ing meg a sapka, mert mondható majdnem, hogy a vár monkrómban van tartva, és ez a kiégettes háttér az alaknak a fényviszonyai, itt is ez a fordított megvilágítás, hogy nem az arc van megvilágítva, hanem minden más. Tehát van itt egy kép, a kép rendszere elfogadható, a kérdésem pedig az, hogy ez az egész miért színházi? Mit üzen az alkotó ezzel, én erre azért várnék egy választ, hogy ez mit jelent az Anita üzenetrendszeráben. Nem elég a Várnai Zseni, mert ő nem az Anita, aki elég határozottan hoz egy privát hangulatot, a kép mintegy leveti magáról a verset. Tehát segítséget várok, hogy mitől van alsó gépállás, amitől az arc minden ránca látszik, minden naturalisztikus, és mégis színpadi, színházi. Nem irodalmi szakkör vagyunk, én hatvannyolc versből sem fogok közelebb jutni a képhez, márpedig azért csináljuk az estiskolát, hogy az önálló értelmezések, a saját értelmezéseink felé haladjunk. Képileg három disznó, és várom a választ. (szőke)
értékelés:

Fáradtan

Egy fekvő formátumú, fekete-fehér kép, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a Bara kedvenc eszköze a fekete-fehér, másoknál is ez felvetődik ez, úgyhogy talán időszerű ez a fekete-fehér labor amit a táborok alatt szándékozunk elindítani, a következő tábornak ez feltehetően témája is lesz már, azzal fogunk foglalkozni. Hát, ha falusi szemszögből nézem ezt a képet, akkor egy orgonasípot látok. Nyilván valami játszótéren, vagy lépcső mellett talán fenyőrönkök vannak itt egymás mellett elvágva, és ha jól látom valahol a kép bal alsó részén a fényképész lába, a lábujjak látszanak. A kompozíció mindenféleképpen ezekre a rönkökre koncentrál, amelyeken az idő, a repedések, a struktúra nagyon jól látszik, talán egy délelőtti vagy délutáni fények vannak, amelyek az az első, főszereplő nagy rönknél a körívet szépen hajlítják el, és ettől ennek jó hangulata van, és egy picike élfény van a második oszlopon is. Nagyon fontos azt megjegyezni, hogy miközben a házifeladatnak a talp a címe, a képnek Fáradtan, és ezt a képet elsősorban a háttérben lévő, elmosódott növényi formák szürkéi és az időszítta oszlopok birtokolják – ebben a talp igazából csak mint íz vagy fűszer jelenik meg, és az egy nagyon jó döntés, hogy akár az élességgel, akár valami manipulált megvilágítással a hangsúly nem a lábra tevődik, hanem az odavezető útra. Mert ez az odavezető út az, ami igazából elmeséli, elmondja a címben rejlő érzelmi állapotot, és ez az út vezet ahhoz a célponthoz, amire a házi feladat utal. Úgy próbálom értelmezni, mintha látunk egy XIX. századi historikus képek, ahol a perspektíva szerint az erdei út, az előtér gombái, páfrányai, nagy fái, míg az erdei út kis kavicsait is látjuk, amin Jancsi és Juliska mennek, és az út tekervényei végén, egészen piciben ott van a mézeskalács-ház; ami bár a főszereplője a képnek, mert ott lakik a vasorrú bába, mégsem oda helyeződik az összes súlypont, hanem a gombákra, nyuszikra, fákra is az előtérben, és ez mind igazából felkészíti, felruházza egy jelmezzel, amit a távolban elérhetetlenként szinte csak egy asszociációs élményként látunk. Az egyetlen gondolat, ami felmerül, hogy ott alul van egy háromszögforma beszögellés, ami igazándiból nem zavar, de talán magával a perspektívával ennek a szerepét lehetet volna növelni, vagy csökkenteni, de egy nagyon szép és erőteljes üzenetet látunk és nagyon köszönjük. (szőke)
értékelés:

Már nem játszom

Vera sorozatában a gyermekkorról egy újabb képet láthatunk, feltehetően ugyanazzal a kisfiúval, aki eddig is szerepelt a képeken. Ebben a képsorozatban egy újabb állomás ez, és mintha a gyermekkor történeteiben egy újabb stációt látnánk. Nagyon fontos az, hogy egy olyan pillanatból, ami bármelyikünkkel megtörténhet és nem egy extrém, beállított helyzet, ezt ő meglátja, és mégis létre tud hozni a kompozícióval és a pillanat megválasztásával egy olyan történetet, amiben nagyon pontosan érezhetjük azt, amire a kép utal, ami hát enyhén kétértelmű, két irányt is átölelő megfogalmazás, mert jelentheti az, hogy mér nem játszom tovább, mert más dolgom van, vagy megyek lefeküdni, vagy az is lehet egy megoldása, hogy a gyermekkorból a felnőttségbe lépést látjuk, és talán ezt a részét erősíti az is, hogy a képen nem csak egy gyermeket látunk, hanem egy felnőttet is, aki ezt a játékot folytatja, miközben a kisgyerek kirohan szinte a képből. Miért mondtam az elején, hogy a pillanat megválasztása? Ha megpróbáljuk lejátszani azt a mozgást, amit a kisgyerek végezhet, akkor bármelyik másik pillanatot választja az alkotó, nem ezt az üzenetet kapja. Itt a formák tökéletesen látszanak, a gesztus tökéletesen látszik, az elfordulás, elrohanás tökéletesen látszik, sőt még sejthető az az irányt is, amerre el fog rohanni, mert a felnőtt nadrágja mellett megjelenik egy árnyalatnyi fény is, egy ajtó lehet, amin a kisfiú ki fog szaladni. A már le nem nyomott billentyűk is egy befejezettséget szimbolizálnak. Három disznós kép és nagyon köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés:

Köldök

A képen egy tárgyformát, egy növény, egy oldalágának a beforrt, átalakult felületét látjuk, és egy kezet. A kéz markoló, karmoló, kapaszkodó módon kapcsolódik ehhez a növényi formához. Erős szimbolikával dolgozik a kép, a köldök fogalomra konkrétan asszociálva egy bemélyedés a fa felületén, egy lyuk, ami körül kitüremkedés látható, tehát egy összetett térbeli forma, és ekörül kapaszkodik rá a kéz a fára. A képnek a születéssel, az érzékiséggel, a formákkal van kapcsolata, ugyanakkor az átvitt értelme és az áthallások mellett, ami konkrét és kézzelfogható, az maga a kéz formája. Ennél a fajta szimbolizmusnál, mert az Anita szeret szimbólumokkal dolgozni, allegóriákat használni, és itt nagyon nem mindegy, hogy a kéz hogyan van megvilágítva, a kezet hol csonkolom, mennyit mutatok belőle. Természetesen a koncentráció a fafelületre irányul, de ez a felület egyszerűen csak egy növényi képközeli lenne, ha a kéz nem jelenne meg a képen. Tehát a kéz tartása, formája, gesztusa fontosabb annál, mint amit megérint. Ebből az is következik, hogy bár a fa felületei az erős árnyékokkal jól emelik ki a kéz beszédes gesztusit, ugyanakkor nem jó arányban, ritmusban vannak csonkolva a kéz felületei. Ez a kéz csonkolva van, és nem indokolja a kép, hogy mitől, miért van metszve ott, ahol, tehát igazából a kép méreteivel van baj, az, hogy nincs eldöntve, hogy ez a kéz milyen szereplője ennek a képnek – miközben látható, hogy főszereplője. A kéz minősíti, tálalja, üzeni azt az asszociációs formát, ami a nőiségről, a születésről szólhatna – ha nem csonkoljuk így. A másik probléma a megvilágítás, amitől erős árnyékok keletkeznek a kéz különböző domborzatain, harmadrészt pedig azok az életút alatt összeszedett begyógyult sebek, forradások, jelek azok is láthatóvá válnak ezek mellett a fényviszonyok mellett. Itt a kérdés az, hogy ennek a sokat megélt, sebesült kéznek üzenetét is akarja hordozni a kép, vagy abban az allegóriában, amiben dolgozik az alkotó igazából nincs helye ennek a szoció-jellegnek. Itt sincs eldöntve, határvonalon mozog a történet, mert nincs jól megválasztva a fényviszony. Más napszakban más, talán szerencsésebb fényt kapna ez a kéz. Tehát én azt javaslom, hogy egy disznó megvan, és vissza lehetne menni oda a helyszínre, stúdiumokat folytatni, akár reflexeket, tükröztetéseket próbálgatni, más-más napszakokban hogyan jelenik meg a kéz. A fa biztosan megmarad ott, a szereplő kezét be lehet így állítani, és nem szabad egy szép emberi gesztust így metszeni, ez nem szép dolog. Az irány jó, és vissza a helyszínre. (szőke)
értékelés:

Oldódás 3.1

A már említett folytatást látjuk itt a Dénes belső útjából, kereséséből, nevezhetjük akár sorozatnak is, bár nem klasszikus sorozat-jelegűek a képek, de mégis, egy gondolati forma továbbvitele. Azért is itt elemezzük ezt a két képet, mert a kettőt összehasonlítva, hacsak a Dénes nem hoz még további 3.2, 3, 4 verziókat, akkor ebből a két képből ennél vannak a képi eszközök, a vizualitás megfogalmazása, és az élmények átadása erősebben és koncentráltabban, akár úgy is mondhatnám, hogy líraiban van megfogalmazva. Merthogy nagyon érdekes az, hogy, és erről sokat beszéltünk már a táborban biztosan, szóval hogy a térbeliséget egyrészt a perspektívával, másrészt a fény-árnyék viszonyokkal, harmadrészt pedig a mélységélességgel tudjuk a fotóba becsempészni, mert ugyebár minden egyes fotó az már egy síkra redukált felület, ahol a háromdimenziós képet két dimenzióra redukáljuk. Ennél a képnél nagyon határozottan fellelhetőek perspektivikus vonalak, pl. a modell feje fölött az egy polc vagy valamilyen keret, aminek a ferde síkja jelzi a térbeliséget másrészt a szereplő válla és a kinyújtott karja, ami ugyan a képből kikerült, de a testtartásnak a formája, és ennek a kontrapontja az, ahogyan a fejét tartja a modell, tehát ezek a vonalak nagyon határozottan térbeliséget, térbeli helyzetet tudnak mutatni. Másrészt a világítás, ami az arcon szintén a térbeliséget erősíti, tehát függetlenül attól, hogy életlenben vagy lágyban van tartva ez az egész kompozíció, mintha egy lágyító szűrővel készült volna, és a tónusai is egy visszafogott tónusrendet képviselnek, de mégis érzékeljük a térbeliséget. Ami még fontos ennél a fotónál, az az, hogy maga ez a fény, amit a Dénes észrevett, és ez a gesztus, amit szintén észrevett, érdekes módon, formákkal, formai megoldások szerint nézzük a képet, akkor a negatív formával, a fény hiányával emeli ki a tekintetet, tehát pontosan ellentétesen használja ezt az eszközt, mint ahogyan az megszokott. És ez a képi kiemelés ugyanolyan erős tud lenni, mintha megfordulnának a fényviszonyok, és csak a szemnél lenne a fény, mintha egy résen tekintene át ez a kislány. Tehát ezzel fontossági sorrendet tud beállítani. Hogy mi a fontos, miről akar beszélni, az arcon fellelhető gesztusok közül mi az, ami a figyelmét megragadta, és a nézőnek át akarja adni. Ráadásul ha a klasszikus komponálási szabályokat nézzük, akkor ahová a modell néz, ott hagyunk nagyobb teret, és ezt a szabályt is megfordítja a Dénes, ahogyan a fényét is megfordította, merthogy azon a részen kisebb a tér, ahová a modell néz, és ezzel is dinamizálja a kompozíciót, és azt a líraiságot, lágyságot, amit a tónusrend, az elmosódottság képvisel, ezt ellenpontozza a kompozíciós feszültség, hogy őrült kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit nézhet ez a kislány, de a Dénes az orrunkra koppint, hogy ne azt nézd, hogy mit néz, hanem azt, ahogyan néz. Ez egy nagyon erős üzenet, és David Hamiltont tudnánk itt behívni az Estiklopédiába tanulmányozásra, azoknak, akik még nem ismerik, mert ő használ hasonló eszközöket, és jeles András Angyali üdvözlet című filmje, amiben az Ember tragédiáját dolgozza fel, ő ezzel akkor megelőzte a korát, nem 100 %-osan kapott pozitív kritikákat, holott egy nagyon fontos film. Ha beszerezhető, akkor nagyon sokat segíthet ehhez a világhoz, ami ezen a képen is megjelenik. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ebihal
Úszás előtti ebihal állapotban.

Bogitól már láttunk egy hasonló megoldást, és úgy látszik, hogy ő szeret ezekkel a közelikkel dolgozni, vagy ezekkel a furcsa perspektívákkal. Egy nagyon jó megoldást látunk, és nagyon szuggesztív és meggyőző ez a kép, ráadásul a térrel is nagyon izgalmasan játszik, mert ugye így a szemlélő nem tudja, hogy hol van a fent és lent, és forgatjuk a fejünket, hogy megtaláljuk az eredeti állapotot, amiben az alkotó lehetett amikor a képet készítette, tehát minden nagyon jó, én két dolgot mondanék csak. Az egyik, hogy a medencénél, itt a hasi résznél az íveknek jó lenne, ha lenne befejezésük, tehát ez a vágás nem teljesen indokolt; és ugyanez a szemekre is igaz, hogy még az nem akkora kérdés talán, hogy az egyik szembe belevágunk, de legalább a másik szemnek a szempillarésze be lenne fejezve. Tehát ha a két szemből legalább az egyik meglenne teljesen, le lenne zárva rendesen, az az értelmezésben sokat segítene. Nagyon köszönjük a képet, és háromdisznós munka. És várjuk a további megoldásokat. (szőke-hegyi)
értékelés:

András gyermekkori játszótársa
Akiben nem fejlődött ki a túlélés ösztöne, az semmit sem értett meg az Anya szavaiból.

Ennél a képnél ugye, aki itt volt az Ősök Háza Fesztiválon, az az utolsó előtti osztályfőnöki órán, az a szocializmus tárgyi emlékeinek, mementóinak a bemutatásával telt, és ezen az órán András körbeadta a két kedvenc gyermekkori figuráját, a macit és innen tudjuk azt is, hogy ezt a macit az édesanyja készítette neki, és még olyan személyes információt is megosztott velünk, hogy ez a maci egy mosás következtében lett ilyen színű, mert valamivel össze lett mosva. Sok mindent tudhat erről a maciról az, aki ott volt, és ebből Anita meg is próbál sokat átadni, mégpedig magát a szereplőt, és azt a hátteret, a mélységélesség jó megválasztásával életlenben hagyva, és azt is látjuk, hogy ez a maci kívülkerült ezen a történeten, a nézők már nem ezt nézik, háttal vannak nekünk és a macinak is, aki ezzel úgymond önálló szereplői életre kelt. Amit talán egy picit hiányolok, és ebben a bemutatóban még erősíthető lett volna, az az, hogy ennek a kis állatkának azért van térbeli kiterjedése, nem azt mondom ezzel, hogy egészalakos képet kellett volna adni, de az, hogy teljesen félprofilból van fényképezve a feje, az nehezíti a felismerést. Igaz, hogy ez egy extrém maci, de kellett volna találni egy olyan fordulatot, ahol ez a maci úgy tud megmutatkozni, hogy aki nem volt ott, az is tudjon érzékelni belőle valamivel többet. Úgyhogy a szorgalmira megvan az egy disznó, de erre nem ártana figyelni, és hát a kép felső részéből a fejek fölött van egy olyan térrész, ami most nem hasznos, és azzal, hogy a maci feje egy vonalban van befejezve a nézők fejének a vonalával, ezzel egy viszonyrendszer nincs eldöntve, lehetett volna a nézőket kissé megemelve, alul mintegy beúsztatni ezt a macit, vagy a maci a kép tetejéig érjen, és többet takarjon a nézőkből, és a kettő között ez most nem tűnik eldöntöttnek. (hegyi)
értékelés:

Öröm

Egy kettősportrét látunk, ami akár a gyerekkor vagy a család leckére is érkezhetett volna, mégis a Bara a barátom leckére küldte ezt, és ezt komolyan kell venni, hogy miért is ide került. Ennél a képnél talán emiatt, talán a nagyon szűk kompozíció miatt is, hiszen nagyon erősen vágva van, a fejtetőnél, a karoknál, tehát egy nagyon intim pillanatot is mutat, tehát azt lehet elmondani, hogy igen, sokféle kapcsolat létezik anya és lánya vagy két testvér között, de ő itt most a barátságra helyezi a hangsúlyt, mivel ezeknek a helyzeteknek, ezeknek a kapcsolati rétegződéseknek van egy egymásba ágyazottsága, azt ugyan nem mondom, hogy minden halmaz tökéletesen fedi egymást, de mindenféleképpen ez egy érdekes út. Ráadásul ebben a helyzetben, mintha egy titkot súgna, valami személyes élményt adna át a kisebbik szereplő a nagyobbnak, tehát a bizalom, barátság, beavatottság szertartásának a rítusát látjuk itt, amikor az egyik szereplő az üzenetet adó, míg a másik veszi ezt az üzenetet, és még szavak nélkül bár, de reagál is rá az arcjátékkal, mimikával. Felvethet kérdéseket a kompozíció és a képkivágás, és a metszések, hogy miért nincs meg a gyerek keze, a fejtető, miért nincs a válla, miért így csonkolódnak a dolgok, mégis szerintem itt van az a példa, amikor ezek az egyébként fontos szabályok felrúghatóak a történetiség miatt. Mert maga a gesztus nagyon erősen működik, mert a gesztus szereplője a kisembernek a szája, a szeme, és a másik szereplő szája, szeme, és amit nem látunk ugyan, de oda súg a kislány, a füle; és fontos az, hogy ők egymást karolva egymást átfogva szerepelnek a képen. Egy sorrendiség tud beállni a képen, hogy nem az a legfontosabb, hogy olyan ez, mint amikor lefogunk egy dallamot és nem minden hangot szólaltatunk meg ugyanolyan hangerővel, ez nagyon fontos egy ilyen kompozíciónál, és pontosan ezekkel a vágásokkal hozza létre ezt a fontossági sorrendet a kompozícióban. (szőke-hegyi)
értékelés:

Oldódás 3

Dénes egy olyan stúdiumba fogott, aminél a sorozat első két munkáját, lépcsőfokát már láthattuk az estiskolán, ugye ez a homokban az emberi alak, gyermeki, és ott nagyon szépen látszik a két alkotásban a folyamat, az egésznek a tisztázódása képzőművészeti és filozófiai szempontból. Ennek a folyamatnak a címadásból sejthetően látjuk itt egy következő lépcsőfokot, és itt én azt tartom fontosnak, hogy a Dénes eltökélten halad befelé ezekben a stúdiumokban, annak ellenére, hogy megtehetné, hogy csak végzi a házifeladatokat, küldi a leckékre a képeket, valami biztos akadna, és otthon ülhetne a családdal, és mondhatná, hogy marhajó, megcsináltam az estiskolába a 16 leckét. Eközben pedig az történik, hogy ez az egyszerű, naiv játék, ami zajlik az estiskolán, az átértelmez a Dénes szempontjából helyzeteket, és anélkül, hogy kimondhatnánk, hogy a Dénesék vagy bárki más lakásában létezik egy szakkör vagy iskola, Dénesben, benne, ugyanúgy létezik ez az iskola. Ugyanis ez a Dénes szabad döntése hogy az Oldódás sorozatában a leckekategóriákat használva elkezd egy belső történettel együttműködni, és ezt a saját fejlődése kapcsán kibontani, kvázi ő maga működteti a belső iskoláját. És így több lépcsőn keresztül juthat el mondjuk egy végkifejletig, ebben a fajta keresésben. Ugye tudjuk, hogy a Dénesnek több mozgóképes alkotása volt, régebben ha valaki megkérdezett volna, azt mondtam volna, hogy ő mozgóképben erős, de amióta nem tudom, talán új kamera van, azóta a képzőművészeti rész, a fotóművészeti rész sokkal sűrítettebben jelen van a munkáiban. Tehát nagyon fontos, hogy az Oldódás 3 az megint egy belső kísérletnek a harmadik lépcsője – noha bizonyos szempontból meg az első, hiszen pár képpel később majd lesz egy 4. verzió is. Tehát ez a kép eredményeit szeretném a 4.-nél elemezni, nem azért, mert ez a kép nem a szívem csücske, de a következőnél lesz értelmezhető ez is. (szőke)

Kicsit bandzsa, meg ugatni se ugat, de legalább kényelmes

Sacinál ugye már hosszú ideje a gyermeknevelés kapcsán, egy új élet folyamatos megfigyeléseivel, anyaként, társként sokat megélt történeteket raktározó öreg lélekként rácsodálkozásokat látunk. Egyszerű lenne megfogalmazni, hogy a Saci home-fotókat, különböző privát képeket küld az életéből. Mégis azt mondom, hogy másoknak úgy tűnhet, akik nézik ezt az oldalt, hogy mennyi érett, képzőművészeti alkotást láthatunk itt ezeken az oldalon, és mégis, ezekre a fajta történetekre is nagyon nagy szükség van, amik a natúr életet, igazából azt mondanám, hogy egy picit az USA-hoz és Andy Warhol-hoz visszakapcsolódva, a hatvanas évekhez visszanyúlva, egy kis pop-íz vagy popkultúra is megjelenhet az ide beküldött alkotásoknál, pl. azért, mert szerintem nincs az estiskolának olyanfajta tiltólistája vagy manifesztuma, hogy ide ilyen és ilyen stílusú-típusú képeket várunk, hiszen az, hogy az estiskolán milyen képek, mesék, üzenetek vannak fent, az valójában ti velünk együtt, mindannyian, mintha ilyen kis sejtek ennénk, együtt pulzálva, együtt vibrálva folyamatosan, amorf módon alakítjuk, és ebbe a mozaikrendszerbe nagyon is beletartozik egy ilyenfajta kép is. De ettől függetlenül – miközben én ezt a képet nagyon szeretem – a Török Saroltának is ugyanúgy, mint máshol próbálja elmondani az ember, hogy mikkel tud egy ilyen kategórián belül pontosítani, erősíteni, erőteljesen létrehozni alkotóként egy-egy rendszert.
A képen kétszeres módon is tengelyeket látunk – most a színvilágot meg a fényeket... nem tudom, hogy ez talán a hajdúszoboszlói strand, ahol a nagypapa és a kisbaba az árnyékban napoznak, ha ezt félretesszük, a kép mértanjával is kell foglalkozni. Az egyik, ami statikát ad ennek a képnek, az ez a kicsit jobbra feltolt háromszögrendszer, ami sejtésem szerint a nagypapa bal válla – fej – jobb válla, védő két alkarja, ami a gyerek testét fogja, ahogy ott fekszik és befejezi ezt a háromszöget a jobb válla, feje, bal válla és a kezek. Ez egy erőteljes háromszög, ami uralhatná a képet, másrészt viszont feltételezhetjük, és ezt a jelet a baba irányító tekintete adja nekünk, hiszen függetlenül attól, hogy a fotós megfigyeli kívülről ezt a helyzetet, sikerül elcsípnie azt a belső, harmonikus együttlétet, ami a baba szemeiből sugárzik, ahogyan néz, és ahová néz, az a nagypapa arca, az ő tekintete. És ha a nagypapa szimmetrikus tengelyét vesszük alapul, és ez a mellkas közepén húzódó egyenes, majd a baba felemelt gerince és fej-szem kontaktusát nézzük meg, akkor létrejön így egy másik háromszög is a kép belsejében, aminek talán az egyik csúcsa hegyesebb, és a másik háromszög, ami erre 90 fokban elforgatva, majdnem síkra redukálva látható, amit az előbb mondtam, ez a két háromszög dominál a kép középpontjában, és ezekhez ez a skótkockás pléd és a zöld füvek azt kell, hogy mondjam, egészen jól kiemelik ezt. A háttérben egy picit zavaró az öltözősor a kék csempékkel, az emberekkel, ezt az egészet ez fényvilágában vibráltatja. Ezen akár nagyításnál lehetne speciális eszközökkel változtatni. Mégis inkább mértanra és geometriára térnek inkább vissza, hiszen van még itt egy titkos szereplő, aki azért nem elvetendő a képen, és ez a párnaplüsskutyacipőfej-zavarodottszemű élőlényke, aki szintén idebújik, mint egy titkos, harmadik szereplő, aki itt kikacsint felénk. Akár a Dürer-képeket véve alapul, amiről már többször volt szó itt, a Dürer aláírásai, és a korában sok más alkotó is allegorikus üzeneteket használ, és ezeken a térben elhelyezi egy tuskón vagy faragott kövön a monogramját, a kézjegyét. Erre a plüsskutyára akár azt is mondhatnánk, hogy lehetne az alkotó kézjegye, a fancsaliságával, a kikacsintásával, hiszen egyértelműen felénk kommunikál, felénk súg abból a kettős érzelmi helyzetből, abból a szeretetteli de intim helyzetből, amiben ő egy titkos, harmadik, ágy alól leselkedő , hallgatózó tanú, aki kifelé néz ránk. Ha ez elfogadható, hogy a kék párna az alkotó kézjegye, akkor szerintem ha jól megnézzük a más említett nagypapa-kisbaba háromszögeket is, és valamivel meghúzzuk a vonalakat – akkor az derül ki, hogy a képnek van még egy, láthatatlan, a bal felső saroktól kiinduló, és a jobb alsó sarok felé tartó tengelye is, ami a kép jobb alsó sarkánál haladna ki a képből. Ezt egyvalami töri meg, a tanú, azaz a leskelődő párnaállatka, amivel annyit lehetne csak csinálni, hogy ezt egy picit a nagypapa fejtetőrésze felé jobbra el kellett volna húzni. Mondjuk akkor felvetődne, hogy igen, a nagypapa, a kisgyerek, ezt a meghitt, érzelmes helyzetet megszakítaná, de szerintem a Saci képe mégiscsak egy olyan létállapot megfigyeléséről beszél, ahol nem egy egyedi, egyszeri helyzetet látunk, hanem sokszor van ilyen helyzet, és ha nem itt és most, de akár két órával később ugyanúgy meg lehet ismételni. Ezek a fajta üzenetek nagyon fontosak és nagyon jók, de az alkotónak a gép elkattintása előtt tudnia kell ezt az élményt, hiszen láthatott már kapcsolódásokat anyaként, tudnia kell, hogy mi az a képlet, amit át akar fogalmazni képi nyelvre, és vagy manipulálnia kell, pl. odanyúlni, és a párnát arrébb húzza, és közben mondja, hogy picikém maradj ott, papa nézz oda, és ezerféle rendezői ötletet lehet alkalmazni; vagy kivárok egy olyan helyzetre, ahol ez később megoldható. A házi kedvenc kategóriában ez egy nagyon jó ötlet, hogy a Saci ideküldte ezt a képet, de egy picit a gondolatok szempontjából még pontosítani kellene ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Gyök erek

Egy fekete-fehér képet látunk, és a Dénes címválasztása a kiindulásról beszél, nyilván nem gépelési hiba miatt a gyökerek kifejezés kétfelé válik, mert a gyök, a gyökér, az indulás, a mindeneknek az eredőjét is jelenti. Azt is mondhatnánk, hogy itt a forma, az egy szimmetrikus kompozíció, talán egy negatív kép is lehet, olyan, mint egy bonctani kép, akár a reneszánszban, vagy Leonardo DaVinci grafikáit ha megnézzük, folyamatosan az alkotó, a világot megfogalmazó ember megpróbál a dolgok mélyére ásni. Megpróbálja megkeresni a spirituális kezdőpontjait a valóságban. A kép első ránézésre két módon közelíthető meg, első ránézésre úgy tűnik, hogy két darab emberi talp a nagylábujj bütykeivel, a sarokkal, a kidagadó erekkel a két talp egymáshoz illesztésével szimmetrikus. A mögötte lévő sötéttel együtt, ami itt ezen a negatív képen fényforrásként jelentkezik, ennek a játékos geometriája. Ugyanakkor ebben a kiválasztásában ez a forma nagyon emlékeztethetne a bonctan logikai folyamatán elindítva, a falusi részeken többet látott, főleg a dunántúli részeken ismert ún. rendfa vagy svábos állatvágásoknál látható formára, ahol a disznó vagy marha kiterítve, felfüggesztve egy óriási állványon lefelé hajlik, és feldolgozást így kezdik el. Ehhez kapcsolódva van egy híres kép Rembrandt nem is nagyméretű alkotása, amelyen egy marhavágást látunk, és kifejezetten nem a történetre kihegyezve, hanem a felületre koncentrálva az alkotó egy hasonló formájú képet hoz létre. Erről a képről azt kell tudni, hogy ott viszont Rembrandt a tőle megszokott festészeti eljárásokhoz képest szinte dinamikusan dolgozik, majdnem domborműként jelenik meg a kép, óriási mennyiségű festékanyag van felhordva erre a parányi vászonra, amitől nem csak festői módon térben van maga ez a bonctani kép, hanem még realisztikusabb lesz attól, hogy a kiállított festményen a teremben lévő fényviszonyok, megvilágítás ezt a rücskös felületet még erőseben térbelivé varázsolja. Arra a látványra kvázi felhívja a figyelmet, sokkolja a látogatót, és mindenféleképpen egy furcsa, szakrális felhívójelként jelenik meg. Az természetesen egy színes kép, és a fotóművészet nagyon messze van a megjelenéstől, mégis, szerintem van egy erős párhuzam ezzel a képpel, és érdemes megnézni, talán az Estiskolára be tudjuk hívni Rembrandt Marhavágás című képét. Visszatérve a Dénes képére, a szimmetrikus, dupla kompozíció létrehoz még egy furcsa, amorf képződményt is a kép közepén, kis sejt-forma vagy csepp-forma, ami felülről is elvékonyodik, és lefelé egy kis érként elhajlik, nyilván az eredeti kép kapcsán ez úgy jön létre, hogy a pozitív képnél lehetett egy fentről jövő fényinformáció, a test felől, és a talp közötti résen az árnyékok hozzák létre ezt a nem éles körvonalú formát, ami itt a negatív verzióban egy ragyogó, egészen pszichedelikus, pulzáló, lüktető vákuummá válik, és ez a kép középpontja, amiről nem is nagyon tudjuk levenni a szemünket róla, miközben próbálunk mégis menekülni és kapaszkodókat keresni a képen, és ilyenek a nagylábujj bütyke, a sarok, az erek – de mindig visszatérsz a középpontba, mint egy fraktálforma közepébe, ehhez a pulzáló, meghatározhatatlan, konkrét információt nem adó középpontra. Ez a középpont viszont valószínűleg nem egy idős női lábat, hanem egy férfilábat látunk, utal erre a kis szőrszálak, de még ha az alkotó egy női lábat vesz modellként, akkor is az egész formarendszer egy asszociációs üzenet is. És ebben az asszociációs üzenetben pont az alkotónak, Dénesnek kell tudnia, hogy ez a középponti forma elég konkrét kapcsolódási formát jelent, amin sokszor nevetünk is, hogy a Szőke mennyit használja ezt a fogalmat, de ez a női princípiumot jelenti. Így a talp házi feladat, Dénes képe a fekete-fehér ellentétpárjával, a yin és yang kapcsolatával, a dialektikával, ill. a női-férfi párhuzammal is foglalkozik. És mivel a kép középpontjában ez a furcsa, cseppfolyós forma van, és értelmezni akarjuk a nőiség fogalmát ebben a témakörben, akkor az szerintem mindig valahol az élet kiindulását jelenti, egyrészről a természet által megteremtett formák szerint a befogadást, amelybe megérkezhet az élet különböző útjairól mindaz az információ, ami megtermékenyít, és függetlenül attól, hogy az orvostudomány mit mond erről, mégis csak a születés kiindulóhelye is. Egy olyan vákuum, és a férfiak számára érthetetlen kataklizma, ahonnan valójában az élet értelme mindig továbbindul. Egy olyan óriási kút, egy barlang, ahol az élet titka létezik. Nem egy egyirányú haladási irány, hanem ahova be lehet érkezni, és ahonnan tovább lehet indulni. A mindenek kezdete, ez a középpontban lévő folt. Egy válaszrendszert indíthat el a nézőben, mivel igazából nincs vizuális kapaszkodó a képen, nem szőrös a talp széle, nincs ott egy vodkásüveg árcédulája vagy egy teszkós szatyor, hanem ott van középen egy ilyen nagy teszthelyzet, amit néz az ember, és azt mondja, hogy mi az ott, miért van ott, mit akar mondani, nem tudom szavakba önteni. Ezért tartom én a Dénes képét egy jó kísérletnek, egy jó megoldásnak, szerintem a kép két feladatot is teljesít itt az estiskolán, egyrészt egy jól összefogott üzenetet a Dénes létállapotáról, a születést és az alapkérdéseket, nem feltétlenül felhőtlen létállapot ez, nagyon is krízisekkel, kérdésekkel terhes, másrészt pedig ez egy tesztelés, az absztrakcióján keresztül, a konkrét felületen keresztül, de a keretezés kiválasztásával mégiscsak a megközelíthetetlensége miatt is. Ugyanis ez a kép csak akkor nézhető sokáig, akkor fogadható be, ha az ember, a néző elkezd dolgozni, asszociálni a kép kapcsán. Azaz a nézőben elő kell hívnia a megélt létállapotait, és el kell kezdeni önmagában dolgozni, válaszokat keresni, mert különben a képhez nem jut közelebb. (szőke)
értékelés:

Utazás
Utazás
Utazás
Utazás
Utazás
Utazás
Utazás

Fekete-fehér, fekvő formátumú képsorozat. A képsorozat egyértelműen egy azonos üzenetrendszerhez kapcsolódik, ami igazából a belső-külső tér játékával van megdíszítve, és emiatt válik el egy egyszerűbben megfogalmazható kategóriától. Maga a cím is utal erre, hogy a képsorozat egyfajta road-movie, igazából képekben elmesélve, a mozgófilmhez közelítő képsorozat. Alapvetően ezeken a tájképeken nem fikciós történeteket látunk, hogy pl. a lovas nagy karddal leszúrja a sárkányt, hanem tájakat, hasonló ritmusú tájakat, valószínűleg egy személyautóból kitekintve, hiszen a horizont nagyjából ugyanott mozog el ezekben a kompozíciókban. Tehát a kályhától való indulásnak én az javaslom, hogy meg kellene határoznunk a képsorozat valódi kapcsolódását; ezt tájképnek hívjuk. Ha az előteret elfelejtjük, akkor tájképvariációkat látunk, ami nyilván még egy picit egyszerűsítve van, mert fekete-fehér képekről van szó. Az is kiderül, hogy a nagy magyar alföldi tájakat látunk. Egyrészt ezek alapján az első fontos döntés, amit szeretnék mondani, az az, hogy a szorgalmiból az Utazás képsorozat átkerül a nyár kategóriájába, mivel ízig-vérig a nyár formáiról, ritmusairól szól, hiszen a nyár nemcsak a napsütés, nem csak a sziporkázó, napbarnított testek a vízparton, nemcsak a fürdőruhák csíkjai, hanem a nyár néha a vihar előtti csend, a vihar utáni madárhangok, a pára, az elmélyülés is. Szerintem a képsorozat a nyár kategóriájába tartozik, így ha az alkotó elfogadja, ezután leckeként kezelem.
Ha félretesszük azokat a fontos jegyeket, amik a belső tér jelzésére vonatkoznak, plusz a színvilágára, akkor az alföld verseiben, ódáiban, megfigyeléseiben rögtön szóba kerülhet egy nagyon fontos alkotó, aki attól függetlenül, hogy régebbi korok alkotója, nagyon is kapcsolódik ide, hiszen az egyik híres festőművész, aki az életének egy nagy részét az alföldi táj fényviszonyainak, a fény játékainak, a fényen keresztüli drámának a megfigyelője, Koszta József, érdemes megnézni, azzal a fantasztikus tudással találkozni, ami az ő képeiről árad. Ő Párizsban tanult, nagyon képzett festőművész, a II. világháború után visszatér szülővárosába és a városon kívül a külterületen, nagyon szerény körülmények között, egyedül él, és nagyon sok alkotása szól az alföldről, a kukoricáról,a szántásról, az emberekről, az alföldet jellemző óriási egek-felhők viszonyáról, és az ő festményeinek az egyik különleges íze az, hogy a színek kapcsolódásával a drámát létrehozza, színvariációkkal. Ez azt jelenti, hogy amikor azt gondolnánk, hogy egy vihar előtti hangulatban a felhők formája, grafikája jelenít meg egy feszültséget a festményen, addig Koszta rájön arra, hogy egy fordított fényviszonyok alkalmazásával pl. amikor egy nagyon erős nyári vihar készülődik, akkor az alföldi tanyavilágban élfények és reflexek, de nagyon erős reflexek jelennek meg a tárgyakon, gallyakon, tetőéleken, és ezek szinte világítanak ilyenkor, talán mindannyian láttatok már ilyent, hogy a templomtorony szinte ragyog, miközben egészes sötét, szürkés, gomolygó már az ég, miközben kezdenek megvillanni lent a felületek a föld közelében, és ebből lehet sejteni, hogy hamarosan óriási vihar lesz. Ezeket a hatásokat ő színekkel hozza létre, de ezek a színek tónusokra visszafordíthatóak, a dinamikus sárgákkal is dolgozik a nagy sötét felületekben, amivel utal a feszültségre. Ezt az utat követi ez a képsorozat, vagy tudatosan, vagy véletlenül, és ez nagyon tisztelendő, hogy látszólag eseménytelen témát keres meg az alkotó, amire ugyanakkor szeretném kijelenteni, hogy nem erről van szó, ez a képsorozat nagyon is jelentékeny, egyrészt továbbra is konzekvensen egy létállapotot közvetít a fotós, a benne zajló eseményekhez rendel hozzá színeket, tónusokat. Erre az alföldi táj alkalmas, a képek alsó részén lévő, nem részletgazdag, szinte elmosódott akvarellszerű mélysötétek alkalmasak, amelyeknek a szürkésfehér variációi a felhőkben megjelennek, sokszor ragyogó fehérekkel – erre alkalmas ez az egész utazás. Mindazokat a létállapotokat, a belső keresést, gomolygást, bizonytalanságot nagyon jól közvetíti képsorozat. És itt be is lehetne fejezni az elemzést, mert A-B-C-D, lehet, hogy még E-F-G, tehát nem egy triptichont látunk, hanem egy mozgóképsort, amiben a tájak váltakoznak. Valahonnan elindulást látunk és valahová érkezést, de nem látjuk sem az indulást, és nem látjuk a megérkezést, hiszen nincs kiemelve első és utolsó kép – azaz ez a képsorozat tényleg az utazásról szól. Valóban arról a létállapotról van szó, hogy egy változás elkezdődött, a változás még zajlik, és ez a helyzet még nem érkezett nyugvópontra. Ehhez konzekvensek a tájkép fekete-fehér alkalmazásai. Feltehetően csodálatos színeket látnánk itt egy színes verzióban, de ha az alkotó ezeket használná, akkor mindaz a belső, fojtott hangulat nem tudna megjelenni a képeken. Tehát erre is nagyon jól ráérez az alkotó, hogy a fekete-fehéret választja, hiszen ettől sűrítődik az üzenet, ettől múltidéző jellegű, merthogy kihígulna a története, ha itt a festői munka kapcsán említett színek jelennének meg. Hozzátenném, hogy Koszta is nagyon sok képén a sötét-fekete-barnás árnyalatokat használja, tehát nincs innen olyan messze. Ami ugyanakkor ezt a képsorozatot még erősebben afelé mozdítja el, ami a Barától az elmúlt időben láthattunk, az az, hogy az alkotó nem veszi a fáradtságot, nem áll meg, nem száll ki az autóból, hanem marad bent, ebben a furcsa belső párával, kabátszaggal, belső hangokkal teli autóbelsőben, és onnan tekint ki, mint egy megfigyelőbarlangból. Ezt azzal éri el, hogy az ablakon megjelenő vízcseppekre állítja az élességet, ezáltal egy hátsó tájkép-térrel, és egy mikro-előtérrel kezd el dolgozni. És ezzel az előtérrel, amit a néző a saját tapasztalatából következtetve egy zárófelületnek, azaz üveglapnak értelmez, még jobban sűrítődik ez a belső hangulat, ami a tájképekben önállóan is megjelenne, de még fojtottabbá válik az egész. Hiszen sokat beszéltünk a tájakról, de valójában itt ezek a vízcseppek a főszereplők, az élesség miatt. És így ennek a történetnek, ennek a vallomásnak itt van a kulcsa, és ezért vagyunk kénytelenek az előzmények elmesélése után továbblépni, és azt mondani, hogy egy ízig-vérig Bara-képet látunk. Ugyanis innentől kezdve egy olyan territóriumba érkezünk, pusztán emiatt az élességállítás miatt, ami az a belső világ, amit esetleg ha mostanában találkoztunk a Barával, vagy láttuk az utoljára küldött képeit, úgy tűnik, mintha egy nagyon érdekes és érzékeny személyiség megközelíthető lenne, de egy bizonyos határvonalon nem tudunk átlépni. Ez a határvonal az emberi territórium, a test, a kabát, a testtől 10-20 cm-re lévő biorezonanciának, tökmindegy, hogyan hívjuk, mindenesetre a Bara birodalmának a kínai nagy fala. Ezek a vízcseppek az ő védőfala, ahonnan ő kitekint. És ezeket a képeket azért tartom jónak, mert ezt egyszerűen, a képzőművészet eszközeivel jól megfogalmazza. A burkolaton keresztüli kitekintést, és a belső, melankolikus létállapotot ezekkel az egyszerű eszközökkel, mint az élességállítás létrehozza. Fontosnak tartom, hogy ez a képsor a nyár kategóriájába átkerüljön, és picit többet próbáltam beszélni erről a képről, mert elképzelhető, hogy bizonyos helyzetekben nem az a cél, hogy különleges, cirkuszi mutatványokat hozzunk létre az alkotásainkon keresztül, hanem a saját belső létállapotunkat, a bennünk zajló világot próbáljuk minél pontosabban kifejezni a képzőművészet eszközeivel. Nem véletlenül nem mondok fotót vagy filmet, hanem azt mondom, hogy vizualitással, mert mindez szerintem az alkotás folyamatán keresztül segíthet, gyógyíthat, értelmezhet bennünk zajló emberi folyamatokat. Azzal, hogy a mesénk, a történetünk mások számára is érthető lesz, akiknek az életében ugyanúgy tudunk segíteni egy alkotói eredménnyel, nevezhetjük ezt akár mágikus folyamatnak is, és ezek nyilván közvetett módon visszahathatnak más történetekre, máshol, más módon visszakaphatjuk. (szőke)
értékelés:

Csillagfényű ragyogás
Ezt a képet én készítettem, és az én szám látható rajta. Remélem tetszik és kapok a képről véleményeket!

Rauschenbergnek van egy... az amerikai popkultúra, a plakát mindenfajta jegye, a hippikultusz után megvan ez a szelíd motorosok világa, San Francisco környékén ahogy megyünk ez a fajta manifesztált jelzések ebben a szuperközeliben megjelennek. Ugye ez egy nagyon erős, ergo nagyon érzéki rúzs, pontosan van körberajzolva az ajkak körül, amelyen ragyog a fény, és egy kis csillagocska, amin talán még a rúzsos ujjlenyomat is látható, és a fogak, amelyek olyan érzékien kivillannak. Szóval ez egy eléggé meghatározó, akár azt is mondhatjuk, hogy sokkoló kép. Érdekes, hogy nem középpontozott, bele van vágva a balszélébe, és ezt egy nagyon jó döntésnek tartom, ettől van egy kicsit csálé ritmusa. A fénnyel van egy kis problémám, ugye van egy fény oldalról, ami a száj oldalsó részét megvilágítja, ugyanakkor előlről nagyon be van bukva, sötét ez az egész. Nagyon nehéz ez a műfaj, ha most plakátművészetben gondolkodunk, ráadásul ez egy szuperközeli, nagyon profi alkotó kell ehhez, hogy az ajkakon lévő mikrobarázdák ne látsszanak töréseknek, hanem az érzékiség egészen felfokozódjon. Ehhez nagy tapasztalat kell, hogy hova helyezzem az élességet; vajon a csillagra teszem-e, vagy a jobb középső részbe, vagy a pihékre, amik itt elöl megjelenhetnének, a fogakra, ahol ez a kis nyálfonal megjelenhetne, vagy feljebb, a nem látható orr felé eső részre... ez egy eldöntendő kérdés. Nagyon profi előképzettséget igényel ez a fajta munka. Az élességnek ezen a képen a felső ajkak közepén kellene lenni úgy, hogy élesben tartjuk a száj jobb felső részénél, ahol most a fényfolt van, mert ez egy nagyon izgalmas és erotikus felület. És szerintem még egy minimális derítést még kellett volna adni szemből a szájfelületnek, mert most a rúzsos száj, a fogak és a húsfelület nagyjából egy tónusban van, csak a színben különbözik. Szóval szerintem ezzel lehet még foglalkozni. És még egy, hogy van itt ez a csillag, ami alapvetően nem baj, de ezek a felragasztható flitterek vagy mik, ezek akkor izgalmasak, ha éppen olyan pontosan vannak megfogalmazva, mint ahogyan a száj szinte mérnöki pontossággal van kihúzva. Nem véletlenül kell várni a csajokra órákat minden indulásnál, amíg ezeket a vonalakat rajzolják, hogy tessenek nekünk. És ezért kellene, hogy ez a csillag, ami egy tükröző felület, amennyire lehet, legyen tiszta, ha már odakerült. Mindazonáltal jó ez a csillag, bár ahogy nézem a képet, nekem egyre több kérdés merül fel vele kapcsolatban, hogy jó, jó, jó, értem, csillagfény-diszkó, de igazából ez nekem egy picit sok. Bogi, vettük az üzenetet, és örülünk, hogy itt vagy velünk, és csinálj képeket, és küldd el nekünk, dolgozz, foglalkozz vele, és ne görcsölj a csillagokkal. (szőke-hegyi)
értékelés: