A megfigyelés tökéletes, az nagyon jó, ahogy ezt megfogalmazod: hogy egymásra fotózod a tükörképet és saját magadat, és tulajdonképpen ettől izgalmas is ez a kép. Ugyanaz a problémám vele, mint a biciklis képnél, hogy te civil maradsz. Márpedig valahogy azt kellene elérni, hogy ne a civil fotóst lássam ebben a tükörképben elsősorban, hanem lássak egy figurális játékot. Megint az iróniát hívnám elő. Ha véletlenül találsz erre rá, akkor ellene kell dolgozni annak, amit ő mutat. Miről beszél ez a modell? A divatról. Arról, hogy hogyan kell megjelenni egy őszies helyzetben, milyen vagány kabátja van, mennyire menő ez a pláza-lány, de akkor ehhez meg kell keresni az ellenpontot, és te vagy az. Testileg mi nagyon alkalmasak vagyunk az ellenpontozásra, és akkor tessék kigombolni köldökig azt az inget, és hozni egy ilyen melós-turista kombót, aki ott most ezt véletlenül megtalálta, tehát valamit magadon kell alakítani ahhoz, hogy ennek meglegyen az ellenpontja, egyébként nem fog működni. Ott áll meg a dolog, hogy önmagában a te jelenléted még kevés, arra még valami fűszert rá kell szórni, hogy az finom legyen. Egyébként a tónusok, és minden rendben van, kicsit azt sajnálom, hogy a lábnál ennyire el van vágva, meg a fejnél is valamennyit hagytam volna, de egyébként a dolog működik, ugyanakkor hiányzik nekem a vicc, az plusz mondanivaló, ami ezt az egészet följebb emelné a talált kép szintjénél. (hegyi)

Két dolgot akartál egyszerre mutatni: a környezetet is, meg azt az érzést, azt az atmoszférát, hogy milyen ez a nyugágyas helyzet, és szerintem a kettő között maradtunk. Ha akarom, akkor ez izgalmas a színeivel, de akkor kevésbé kellene, hogy kopogósra legyen véve, valamiért szereted ezt a nagyon keményre hívott világot, de itt sokat veszítesz az árnyékokban. Ha ez a nagyobb, tágabb nézőpont a fontos, és az atmoszféra és a színek játéka, akkor a fiút meg kellett volna kérni, hogy szálljon ki a hintából, mert akkor ez működne, esetleg a hintában bennehagyva egy törülköző, vagy egy könyv, vagy valami forma, hogy lehessen látni, hogy az használatban volt. Ebből a nézőpontból zavaró a fiú, mert ő csak egy formai kuszasággá válik. Ha pedig ő a fontos, ha a fiúról akarunk beszélni, akkor közelebb kell menni. Így most az ő gesztusaiból semmit nem kapunk meg, az érzetet és az összképet zavarossá teszi ez a szituáció. (hegyi)

Egy képhármast kapunk, most már ennyi idő után elmondhatom, hogy az első képpel kapcsolatban Vikinek volt kérdése, hogy melyik kapus képet válassza, mert készült egy másik is. Én emlékszem, hogy a másikra tettem legbelül a voksot, és arra számítottam, hogy Viki is, nem nagyon próbáltam orientálni, hogy én döntsem el, hogy mit akar ő mondani, csak elmondtam, hogy mi a két kép közötti különbség, és valamiért ő ezt választotta. Az igaz, hogy tónusában ez a kép jobban illik a képsorba, mint a másik, ugyanakkor viszont nekem nem minden a tónus, nekem fölülírta volna a tónust annak a képnek a közelisége, mert az egy közelebbi verzió volt. Az egy érdekes kérdés, hogy a három képből kettő jobbra van komponálva, ha a sorrendet megcserélnénk, már akkor is lehet, hogy másképp mozogna ez a történet, most így nekem ez kicsit húz jobbra. Mindettől függetlenül szép, filmes hangulata van a képeknek. Annak örülök, hogy itt a Viki fölülírta a saját maga által szeretettel használt 16:9-es formát, és végre fotós formában dolgozik, és mégis filmes hangulatot hoz. Kicsit nekem a Jancsó filmek jutnak eszembe ezekről a képekről, de hát nyilván ez nem véletlen, Jancsó imádta használni azt, ami a kinti fényekkel történik egy időjárás változás közben, akár a ködről legyen szó, akár a fénynek a használatáról, tehát nem véletlen, hogy nekem ilyen hangulatot hoz érzelmileg. Persze, lehet az újkori verziókból említeni Tarr Bélát, akár, de megvan ez a fajta filmes kapcsolódás, ami tulajdonképpen jó, mert van hangulata. A középső kép viszont technikailag kakukktojás, ott valamit félrenéztél, Viki, azt hiszem, mert ott az a rész, ahol élesnek kellene lennie, a partnál, a kép elejénél, az is olyan furcsa, tömörítési problémának tűnik. Olyan, mintha két kép készült volna a fényképezőgéppel, és egy pedig mobillal. Ezt érdemes ott ellenőrizni, ha már digitális gép van nálunk, és nem kell várnunk az előhívásra, hogy mi a fene is van a képen, és hogy megtörtént-e az, amit akarunk. Ez nekem most ezért kilóg, egyébként szép munka. (hegyi)

Szépen van ez az egész exponálva. A formai dolgokkal nem biztos, hogy tökéletesen egyet tudok érteni, megint azt mondom, hogy lehet ám csalni. Ha egy kicsit megtöröd ennek a magasnak a szárát, akkor közelebb hozható az alacsonyhoz, akkor is meglesz ez a fajta ritmus, de kevesebb lesz köztük a különbség. Vagy fentebbről fotózol, és akkor az égből tűnik el valamennyi, ami nem is biztos, hogy baj lenne, vagy lentebbről fotózol, és akkor a háttérből tűnik el, és magad fölé emeled, tehát megint a kamera nézőpontjának a megválasztása a fontos. Ez már a harmadik olyan kép, ahol azt mondom, hogy ez egy fontos kérdés, erre oda kell figyelni, mert ez még nincs pontosítva. Egyébként a dolog tónusaiban, és exponálásában szép. (hegyi)

Valahol most elbeszélünk a történetben két fő motívum között, és nincs eldöntve, hogy hova tettük le a voksunkat. Mi a fontos? A táj, ahol biciklizel, és a bicikli egy mellékes szempont, vagy az, hogy kerékpározol? Afelé tendál a döntés, hogy a kerékpár a fontosabb, hiszen az a nagyobb a képen, ugyanakkor viszont fölemelkedtünk erről a szintről, és ez így most a horizontunk is, ami elmegy a bicikli fölött. És hova megy? A semmibe. Mert a horizont fölött van a táj része, maga a falu a dombokkal, bokrokkal, és a horizont alá került az egész komponálás. Ha lejjebb kerül a bicikli, akkor ez a két történet egymásra tud csúszni, tehát az a középső sáv, ami most nagyon sok képelemet nem tartalmaz, eltűnik. Ezt érdemes lenne végiggondolni, amikor komponálsz egy ilyen képet, hogy mi az, ami ebben most fontos. Neked kell meghatározni, hogy érzelmileg mi az, ami hozzád közel áll, és afelé vinni el a kamerának a nézőpontját is. (hegyi)

Volt egy előzménye ennek, ami nekem jobban hasonlított egy városi képre, persze nem kötelezően ez a cél, de ott azt beszéltük, hogy javítunk azon. Ez most itt túl bedöntött verzió nekem, túlságosan olyan, ami skurcban van, perspektívában más rálátást ad a dologra, úgyhogy ez nem egészen annak az ismétlése. Ez nem baj. Ez egy izgalmas kép lenne. Itt most a LENNÉ-t szeretném kifejteni. Azért csak lenne, mert ettől a képformátumtól azt hiszem, hogy agyvérzést fogok kapni. Arról van szó, hogy a klasszikus képformátumok nem véletlenül alakultak ki úgy, ahogy. Ha valamit elbénázunk a szerkesztésnél, vagy valamit elnéztünk a képcsinálásnál, akkor azt meg kell ismételni. Ha itt valami ilyen képelem volt benne, ami miatt vágtál fönt meg lent, akkor az a kép el lett rontva. Akkor azt a megoldás, hogy keresek egy olyan képkivágatot, ami arányaiban hozza azt, ami egy jobban berendezhető képarány. Itt nem lehet egyszerűen semmilyen képszerkesztési dologról beszélni azért, mert annyira deformáltak a viszonyok, hogy ez majdnem egy banner. Nem nagyon értem, hogy miért jók ezek a fotótól idegen formátumok. Ez megbosszulja magát, mert ahhoz, hogy megtanuld, hogy mi van a képszerkesztéssel ahhoz szerintem célszerű legalább az elején megtartani azokat a szabályokat, alap törvényszerűségeket, amik fontosak. Szóval én azt gondolom, hogy ez erre is igaz, hogy amíg tanulok, addig nem biztos, hogy több mindent föl kell rugdosni. Én most lebeszéllek erről téged, de nem csak téged, hanem mindenki mást is, mert nagyságrendileg ezt a képterületet nehezebb berendezni úgy, hogy az érvényes és működőképes legyen. Szóval hajrá tovább, de most próbáljunk meg leakadni ezekről az arányokról. (hegyi)