Na, hát, ez már egy jobban sikerült helyzet, bár itt is érdekes nekem, lehet, hogy ez az utómunkádnak a hatása, hogy ilyen furcsán vagy körbevagdosva. Nem tudom, mindenesetre az érdekes, hogy miért akarod ezt ennyire drasztikusan leemelni a képről a modellt, tehát az emberi formát miért akarod ennyire kihúzni ebből a történetből, miközben ez az egész illik egymáshoz, tehát a harmónia megvolna. Egy picit most soknak érzem ezt az utómunkát, még egyszer mondom, hogy nem tudom, hogy hogyan, milyen metódussal zajlott ez a körberajzolás, vagy ez az egész, de most nekem ez egy picit sok. Ha egy hajszálnyival kevesebb lenne ugyanis, akkor is érezném azt a fajta dinamikát, amit létrehoztál, de kevésbé lenne az egész esztétikailag problémás, mert az ennyire elmeszelt arc nekem már sok a jóból. Ahhoz, hogy a varázslat megtörténjen, és érezzem azt, hogy te ott, mint egy csodahelyzetben vagy, és egészen hihetetlen, hogy ott lehetsz, hát, ahhoz nekem ebből kevesebb is elég lenne. (hegyi)
értékelés:

Nekem is feladtad ezzel a képpel a leckét, meg úgy tűnik, hogy a nézőidnek is, mert az egyértelmű, hogy a barátságra működőképes megoldás, és az is érthető, és világos a nézők számára, hogy egy beállított, vagy egy megrendezett szituációról van szó, világítással, mindennel, amit akarunk. Ezt akár lehetne külön is elemezni, és ha ez a kérdés, akkor azt mondom, hogy magát a környezetet egy kicsit döglöttnek tartom, és emiatt soknak tűnik a két főszereplő és a környezet közötti különbség világításban. A főszereplők derítése, vagy világítása szinte már kemény, ettől válik az egész olyanná, mintha egy tapétát, vagy egy vetített képet néznének, és nem a valóságban lennének jelen. Ezen azért érdemes majd finomítani, mert most túl nagy a különbség a két világ között. De talán ennél még fontosabb az, hogy miről akarunk mesélni.
   Azt hiszem, hogy én itt arra vagyok tartva, hogy ne sokat beszéljek mellé, és én azt gondolom, hogy ez itt több, mint barátság, amit mutatsz. Bizonytalanná teszel abban a tekintetben, hogy ez mennyire volt tudatos, de hát, azt kapjuk, amit látunk, és abból kell kiindulnom, hogy a fotós tudja, hogy mit csinál. Márpedig ha ez így van, akkor ez egy olyan helyzetet mond, aminek a meséje, vagy a története akár arról is szólhat, hogy van egy ilyen kamasz barátság, egy nyári történet, és ez annál egy kicsit tovább is halad. Miért gondolom, miért mondom ezt? Különbség van a barátság és a már egy testiség felé elmozduló érzelem megmutatása között, akár egy szerelemről, vagy túlfűtöttségről, kíváncsiságról legyen is szó. Mi az, ami erre utal? A félrebiccentett fej, az, hogy a barna hajú szereplőnk már nem a jövőt kémleli a barátnőjével, hanem tulajdonképpen a másik szereplőre figyel. A vállra tett kéz, ha barátságról van szó, akkor inkább a vállon kellene, hogy elhelyezkedjen, ez viszont onnan már lecsúszott, így tulajdonképpen már többről is mesélhet ez a tétova, kicsit suta kamaszos mozdulat, a test másféle felfedezését is mutathatja. Azért fontos erről beszélni, és ezt tisztázni, mert ezek azok az eszközök, amik a későbbiekben már használhatóak arra, hogy az ember határozott gondolatokat öntsön úgy formába, hogy az a nézőben is elindítson egy gondolatot. Én azt gondolom most, hogy sikerült, a nagy kérdés az az, hogy ez a gondolatmenet volt-e a célod. Ha igen, akkor azt mondom, hogy ezt megoldottad. Az a nagyobbik kérdés, ha nem ezt akartad ábrázolni. És ez vajon mennyivel van egységben azzal, amit a szereplőig közölni akarnak. Tehát, az a kérdés, hogy ők a saját kapcsolatukról akartak képet készíteni, és ezzel megbíztak téged, vagy pedig őket te használtad fel modellekként a saját gondolatod megvalósításához. A differencia abban van, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy míg egyik esetben, mint alkalmazott fotográfus, mi vagyunk használva, és nekünk kell az ő igényeiket kielégíteni, a másik a saját missziónkról szól, amiben a megfelelő modellek megtalálásával, egy kitalált, vagy egy megrendezett világot hozunk létre, és ezzel a megrendezett világgal mesélünk el egy történetet. Abban rejlik a különbség, ha én azt szeretném ábrázolni, ami az ő gondolatuk, akkor ott nem tehetem meg a modellel, vagy modellekkel, hogy kétségeket hagyok a képen, ha ezt ők nem így gondolják. Még egyszer mondom, hogy ez egy fontos kérdés, és ezt tisztázni kell. Az is megtörténhet, hogy ez az ő részükről egy felvállalt, vagy kért helyzet. Ezt nem tudhatom, de egy biztos, ha most össze kellene foglalnom, akkor azt mondom, hogy az egy jó ötlet, hogy a világítással elkezdtél dolgozni. Sok a derítés ahhoz képest, amit úgymond a térben fel lehet lelni, mint valós fényviszony. Ráadásul azt is gondolom, hogy azáltal, hogy sok a fény, vannak olyan árnyékok, amik idegenek, tehát, amik ellentmondanak ennek az egész helyzetnek főképp a kéznél. A másik pedig az, hogy ez, mint barátság lecke, egy jó megoldás, meg is adom rá a 3 csillagot, mindazzal együtt, hogy ezen a képen bizony fellelhető már, legalábbis csírájában a vágy, ami nem baj, mert ez lehet része a barátságnak, és ez is egy szép történet mesélés lehet. Tisztázzuk azt, hogy ez volt-e a cél. (hegyi)
értékelés:

Nagyon érdekes az, ahogy a szereplőid leválnak a háttérről a világítás által, és ez egy nagyon jó megfigyelés. Ha innen indulok el, akkor az a kérdés, hogy hogy sikerült őket térben elhelyezned. Nekem az a problémám ezzel, hogy vagy egy leheletnyivel közelebb mennék, akár az ég beáldozása árán is, mert abból kevesebb is elég lenne, meg tulajdonképpen a kép jobb oldalából is két-három ujjnyit is beáldoznék ahhoz, hogy ez a fajta kapcsolat hozzám nézőhöz közelebb kerüljön, és ez lenne az egyik irány. A másik pedig az, hogy távolabb megyek, és azt mondom, hogy ebből az egész helyzetből és szituációból többet mutatok. Most valahol a kettő határán mozgok. Nem tudom, hogy ez mennyire érthető. Ugyanakkor, mint leckemegoldás abszolút működik, tehát, mindazzal együtt, amit most mondtam, megadom a 3 csillagot, sőt, megadom a leckemegoldást is, mert maga a megfigyelés, és az az időpont, és az a szituációmegválasztás az, amiből itt dolgoztál, az tulajdonképpen működik. Jól sikerült ezt az egészet helyreraknod. Utómunkában meg még van egy kicsi meló vele, de azt majd megtanuljuk. (hegyi)
értékelés:    

Értem én, hogy ez egy Canon és Nikon, és van egy bizonyos harc a Canonosok és a Nikonosok között, miközben mind a kettőt szeretjük, meg örülünk, hogyha van, kutya-macska barátság, de azért ennél tovább kellene jutni. Nekem egyrészt ez a dolog most primér ebben a felfogásban, másrészt meg, ha már ezt az irányt akarom, akkor kellene egy másik kéz. Még ha az egyik tartja is a két kupakot, akkor is a másik támaszthatná ezt a kezet, vagy valami, mert így, hogy egyedül tartok két ilyen kupakot, az nekem most nem jön be. Ha leszámítom azt, hogy mit akarunk ezzel mondani, mint exponálás tulajdonképpen finomak a fények, azt kell, hogy mondjam, hogy egészen jól sikerült ezt az ellenfényes szituációt megoldanod. (hegyi)

Ágnes, ez egy érdekes megoldás, én azt gondolom, hogy ez egy jól működő portré kép, és én abszolút egyet tudok veled érteni. Jól sikerült megoldás, utómunkában persze nem dolgoztál vele sokat, de majd azért lassan le fogom törni a kezeidet, ugyanakkor a kép rendben van, tehát maga a meglátás jó. Mi is az, amit az utómunkában hiányolok? Ott van a jobb és a bal felső sarok, ahol olyan részleteket hagytál, amik arra emlékeztetnek, mint mikor anyámnak a fényképalbumában ezek a beakasztós, celofán izékbe voltak betéve a képek. Tulajdonképpen olyan, mintha ezt exponáltad volna le, ami azért elég könnyen kiegyenesíthető utómunkával, mégpedig úgy, hogy rásötétítesz, és akkor ez helyrehozható. Tessék már valamit gyakorolni ezen a retusálás dolgon, mert itt lenne az ideje, hogy ne a nyers képeket kapjuk csak meg. Köszönöm szépen, megvan a 3 csillag, és erre gondoltam, amikor azt mondtam, amit a leiratban írsz, hogy minden egyes fénykép, akár egy kisállatról szól, akár egy tárgyról, akkor lesz személyes, ha úgy személyesítjük meg, mint egy embert. (hegyi)
értékelés:    

Értem én itt a Csongival való kommunikációtokat, csak a főszereplővel van bajom, ahogy ezt az ő képénél már elmondtam, hogy én ezt az eszközt kevésbé találom szépnek. Én elhiszem, hogy kell ezzel dolgozni, de ha arról lenne szó, hogy melyik lenne az az eszköz, amit a fiamnak majd tovább akarok adni, mint a szakma stafétabotját, akkor az nem valószínű, hogy egy korongcsiszoló lenne. Nem nagyon értem, hogy miért ez a fajta eszköz az, ami számotokra ennyire vonzó. Erre azért én még várnék. Ennyire kiment a divatból a gyalu, a véső, vagy a fakalapács, vagy nem tudom, hogy milyen eszközöket használtok még, de nekem ezzel az eszközzel kapcsolatban csak annyi jut eszembe, hogy nagyon csúnya hangja van, amit borzasztó hallgatni, és tényleg, viszonylag nagy port csinál, úgyhogy az most itt érdekes, hogy maga az eszköz poros, más viszont nem, úgyhogy valószínű, hogy ez nem valós munkahelyzetben lett lefényképezve. Szóval István, visszaadtam, tessék ezen még gondolkodni. (hegyi)