Miután megnéztük a ma készült munkákat, elemeztünk is, ettünk is, lazításképpen elmentünk fürödni egyet. A pedellus be akarta mutatni a tudományát, hogy negyven év után rájött, hogy kell a vízen lebegni, de ez a kamera előtt nem igazán sikerült.

Eljött a vacsora ideje, sőt, egy speciális vacsoracsata is kezdetét vette, a képeken kívül Laci főztje is elemezve lett, amit Laci képelemzéssel hálált meg.

Ebéd után portrézással folytatódott a munka, a pedellus(ta) egészen extrém formában készítette arcképeit, aztán Noémi is megérkezett, vacsoráig dolgozott a csapat.

Laci igazán kitett magáért az ebédet illetően, persze akad olyan táborlakó, aki összekeveri a pürét a desszerttel...

Tamásnak különös optikája van a felvevőjéhez, pontosan kioktatta Hegyit, hogy hogyan kell kezelni, a pedellus azonban átértelmezi a makrofelvétel kategóriáját és megmutatja a kertet.

Az első hóval búcsúzik az ősz
Az első hóval búcsúzik az ősz... Egy-két kései levél fogadja az első hópelyheket, ám majd szép lassan átadják helyüket mindannyian a téli hótakarónak... (ma délután készült)

Éppen azért kedvenc nekem ez a kép, mert az András-féle megvalósítási rendszerek nagyon sokszor trükkök, látszik, hogy sokat fordít arra, hogy kimódoljon, megvalósítson valamit, és én szeretem azokat a fotókat is; de itt végre kezd olyasmi is előtűnni belőle, az a fajta finomság, nőies attitűd, amit egyrészt mer vállalni, és amiből kiderül, hogy mennyire érzékeny és sérülékeny, és szenzitív ember. Aki mer egészen egyszerű eszközöket használni, hópelyheket, néhány fonnyadt piros felületet, gallyakat, és a mögüle vészjósló-sötéten áttörő sötét türkizkéket. Ami azt jelenti, hogy nem akar most konkrét, kimondható verbális kézjegyeket elhelyezni a képen, hanem megelégszik azzal, sőt biztos is abban, hogy ez a kép festői módon képviseli, a foltjaival, a ritmikáival el tudja azt mondani, amihez más formajegyeket kellene keresnem spiritualizmusra, a valóságfelettire, holott a valóságban ott van, megvan a valóságfeletti is. Ez három disznó. (szőke)
értékelés:

Mit csinálsz?
A barátodat mindig érdekli hogy mit miért csinálsz...

A hatvanas-hetvenes évekre jellemző ez a fajta figyelő szamár a veszprémi állatkertben, Bendegúzt a kisúttörőt kérdezi a fafurulyáról, miközben a szamár farka lemaradt a képről – tehát van az egésznek egy zsánerhangulata, és ennek nagyon kötött szabályai vannak. Ha ez egy ilyenfajta riportkép, akkor be kell tartanuk azokat a szabályokat. Tehát a kisfiú melletti tér jobbról áttehető lenne a szamár mellé balra, és akkor nincs levágva a farka, és nem lesz szűk ezen az oldalon sem. Vagy pedig nagyon megvágni, hogy a szamár első lába előtt szűkíteni. Véleményem szerint ez mind abból táplálkozik Csilla, hogy megláttad, hogy ez itt egy nagyon izgalmas, a szamár az egy nagyon dörzsölt élőlény, a lovak is félnek tőlük, és itt a szamár egyértelműen valami csínyen töri a fejét, nagyon fülel, az látszik, és ezt a szituációt te megláttad a kisgyerekkel, és elkattintottad, és írtál hozzá egy szöveget. De megnézve a Csilla előző képét, önmagában persze ez a kép egy aranyos kis alkotás, de nem éri el azt a mélységet, ami előzőleg már megjelent a munkájában. Inkább egy ujjgyakorlatként érkezik be ez a kép a barátom kategóriában, amiben talán egy kicsit szégyellős a Csilla, és nem arról mesél nekünk, hogy valójában neki a barátság fogalma jelent, hanem inkább könnyedén azt mondja, hogy ezen a leckén legyünk túl, mert a következő jobban érdekel, és jó érzékkel beküld egy szituációt, amiben a Csilla valójában nincs benne, és ezért pontatlan a szituáció, mert nem annyira átszűrt, és nem annyira közeli neked meseként az egész. (szőke)
értékelés:

Csepp (ismétlés)

Én ezt a képet is nagyon szeretem, és annak is örülök, hogy ezt a Mariann megint beküldte, nem is az előző munkát nézném, hanem ezt, és lehet, hogy most csak máshogyan néz ki a csepp, máshogyan csöppen, de szerintem egy más minőség jött létre, az a minőség, amit az alkotónak önmagában kell tekinteni. Miközben ez egy absztrakt kép, erőteljes formákkal, egy érdekes trükkel, mert az ereje a képnek nem lent van, hanem fönt és ettől állandóan mozog, borul, de nem oldalra, hanem le-föl; nagyon is erőteljes a motívumrendszere, mert ez a furcsa talán vasfelület sötétje, amiből ez a kis vízcsöppecske lefelé halad, de még nem csöppent le, amiben egy varázsvilág tükröződik. A kép egyszerre nagyon nőies és nagyon férfias kép is; nem egy nyugodt kép, azt hozzá kell tenni, de pont a színvilága, ez a világos kékes itt, ami az acélfelület felső részén megjelenik, a nagyon finom kis vörösek-zöldek a háttérben, és azok a fura mesei grafikák, amik a vízcseppben tükröződnek, ezek mind igazából örömre és pozitív jövőképre utalnak. A kép pont ettől nagyon izgalmas, hogy a felső rész vésztjósló sötétje ellenére mégiscsak van benne egy furcsa játék és egy érdekes dinamika, amit a négyes osztat hoz létre, mint egy zenei játék, olyan, hogy van a felső szürkés csík, egy világos csík, egy egészen sötét szakasz, és aztán van az alsó nagy zöldes folt a dekomponált cseppel. (szőke)
értékelés:

Bara Margit
Képválogatás közben készült fénykép, szorgalmi, hogy a derítésre mutassak egy példát. :)

A kép igazából, ha nem ismernénk a körülményeket, akkor akár még a család házi feladatba is nagyon könnyedén beilleszthető lenne. Lehet, hogy szokatlannak tűnik, hogy most utólagosan a szorgalmikból mért történik akár több átemelés is. Ennek az oka az és különösképpen az itt látható képre is érvényes ez, hogy szeretném, ha az adott technikai megoldásokat tudnátok ti is a későbbiekben alkalmazni. Meggyőződésem, hogy ezen a fényképen az a technikai ötlet, amiről szeretnék most beszélni jól és szervesen épül bele a kép egészébe és a kép filozófiájába, gondolkodásába. Azt persze zárójelbe jegyzem meg, hogy az egész kép pikantériája, hogy Magyarország ma élő fotóművészei, fotográfusai közül az egyik legnagyobb ember van ott a képen, tehát már csak azért is, mert Demeter látható ezen a fotón, már csak azért is megéri erről a képről beszélni, hiszen egy fotós, aki tökéletesen tudja, hogy az a beállítás, ahol ő modellként jelen van és ahol összetett módon egy világítástechnikát alkalmaznak, az majd mit eredményez. Ez okozhatja azt is, hogyha megnézzük a modell arcán jelenlévő gesztusokat, ez a gesztus valamilyenfajta beletörődés, valamilyenfajta bizalmas, de áldozati helyzet, mint egy igazolványképet felmutató póz, mintegy bizonyítási póz, de megadó póz, amelyben ő áll. Ugyanakkor a fények, ez az összetett, alapvetően ellenfényes, hátsó megvilágítás a kép középpontjára, mint egy belső színházi térre, mint egy varietében, egy belső fényben, mint egy lokálban látjuk azt a kevés fényt, amely a modellt, a modell előtt lévő képet, amely nyilvánvalóan látszik, hogy nagyon erősen kapcsolódik hozzá, és itt azt mondom, hogy teljesen mindegy, hogy a konkrét, vagy az általunk elképzelt történetet gondoljuk-e, ha nem tudnánk a valóságot, akkor nyilván azt lehetne látni, hogy igen, itt valaki hozzátartozott ehhez az emberhez. Sejtésem szerint ez így is lehet, hiszen Demeter saját fotóját láthatjuk itt, tehát ez érvényes ugyanúgy is, ha nem tudjuk a valós történést. Mindenesetre a gesztus, a testbeszéd, amelyben Bara Margit fényképe a beállításhoz képest mélyebben helyezkedik el, mint Balla Demeter arca, nagyon érdekes, és a kéztartással együtt nagyon érdekes háromszöges kompozíciós rendet alakít ki. Ugyanakkor tessék azt megfigyelni, hogy evvel a furcsa, trükkös megvilágítással valamilyenfajta reflex-hatással a fénykép mintegy kivágódik ebből a térből, ebből a belső terem hangulatból és nem csak hogy egy személyigazolvány fotóvá, egy stigmává, egy bélyeggé válik, hanem az egész képből, mint egy manifesztum, vagy mint egy plakát felhívó jele előre kerül. Tehát ha megnézzük a duplázást, Bara Margit körbevágott portré fotója és Balla Demeter fölötte elhelyezkedő, kamerába tekintő arca, mintha duplázódnának ezek a képek, nagyon izgalmas fény-árnyék és ellenfény megvilágított felületjátékot hoznak létre. Egyrészt ezt szerettem volna elmondani, másrészt pedig az a javaslatom, hogy érdemes lenne a magatok számára is megnézni, tanulmányozni akár egy kis kockás papíron felülnézetben azt, hogy vajon ennek a képnek a világítását hogyan hozták létre. Figyeljük azt meg, hogy a Bara Margit kép mögött, miközben Balla Demeter keze, bal keze fogja ezt a fénykép formát, a mögötte lévő ing az végig megvilágított, egy alsó megvilágítást kap és a jobb keze is hátulról kap fényt, mintha ott a háttérben valamilyen terasz fényből jönne ez, de közben azért árulkodik erről ez a szemüveg, amit nem véletlenül sok operatőr gyűlöl és utál, mert ezek a szemüvegek azok, amelyek például mozgófilmeknél, különböző jeleneteknél lebuktatják a helyzeteket a szereplőket, ugyanis a szemüveg tükrözi azt hogy hol van fényforrás. Érdemes ezen a képen elgondolkodni, én nem akarok itt mindent 100 százalékosan rátok erőltetni, hanem igazából csak annyit szerettem volna, és csak azért teszem meg az átemelést, hogy érdemes ezeken a fényviszonyokon egy picit elgondolkodni, mert látszólag egyszerű beállítást, látszólag egyszerű helyzetet és látszólag egyszerű képet látunk itt. De azért ez véleményem szerint csak elsődleges megközelítés. Nagyon is hordozza a hétfő délután házi feladat hangulatát, annál is inkább, mert aki esetleg majd megkapja azt a lehetőséget, hogy Demeterhez ellátogat, vagy esetleg a Demeter életébe egy pillanatra bepillanthat, nagyon is ott van ez a fajta csöndes, szűrt, oldalsófényekkel teli közeg amely ezen a képen látható. Ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

Megint erősebb volt a nagy szám és a naivitásom az óvatosságnál. Pedig a legutóbb is megfogadtam - miután felépültem és megint tudtam járni egyedül és egyéb apróságokat művelni, amik úgy jól esnek néha - hogy többször nem kötök bele barbárokba a kocsmában. No persze a múltkor sem gondoltam, hogy kötözködés lesz belőle, én csak aziránt érdeklődtem tőle, hogy ugyan mivégre hord akkora kardot, hogy kétlépésenként belebotlik, és ritka esetlenül néz ki, ahogy a kétméteres termetével és nagy, szőrös bundában, balettre emlékeztető mozgásokkal próbálja visszanyerni az egyensúlyát. Hát tehetek én arról, hogy zokon vette? Ha őt nem zavarta volna, akkor nem törte volna össze a csontjaim felét, hogy értékes ékszereket kelljen megint lopnom majd, amivel kifizethetem a gyógyító papot, és most nem kellett volna megint itt ülnöm egy ócska, vizezett sör mellett, mikor úgy utálom a sört, azt lesve, hogy a hiú kalmár mikor jön, hova megy, hogy követni tudjam. És persze nem állnék most itt megint egy hozzám képest toronymagas barbár előtt, aki aziránt érdeklődik, hogy mégis hogy gondoltam azt a kérdést a cobolyprém ágyékkötőjének a méretéről. Hát, mintha nem tudná, persze lehet, hogy tényleg nem érti, egyiküket sem az eszéért fogják elrabolni, lehet, hogy egy kétszeresen összetett mondat már kifog az agytekervényein és csak annyit fogott fel belőle, amitől megsértődhetett és megverhet, hiszen a sörön kívül semmi mást nem szeretnek annyira, mint a verekedést. Sajnos azt is hiába közöltem vele, hogy úriember nem verekszik gyengébbekkel, legnagyobb bánatomra sem az úriemberségről, sem a fair playről nem tudta, hogy éppen eszik-e vagy isszák.
   Általában azért el tudok iszkolni a hasonló helyzetekből, ha már kicsi vagyok, legalább valami hasznom legyen belőle, ha van terem, nem nagyon tudna egy ilyen barom utolérni, de néha a tömeg olyan hangulatban van, hogy vért akar látni, és nem törődik azzal, hogy kiét, nem számít az ok, csak összetömörülnek, és lehetetlen meglógni. Mint most is; hiába néztem körbe, mindenütt csak söröskorsókkal hadonászó kezek, a hőségtől izzadó testek és vigyorgó arcok néztek vissza... egy félelfnek sosem könnyű az emberek között, de ha még ráadásul kicsi és látszólag védtelen is, akkor könnyen ki tudom hozni belőlük az állatot pusztán a létezésemmel is. Én tolvaj vagyok, abból a jobbak között tartanak számon, de verekedni csak akkor szoktam, ha nagyon muszáj, barbárokkal szemben meg aztán végképp nincs esélyem. Jól megáldottak az istenek a nagy számmal, aki ekkora, mint én, az tanuljon már meg végre hallgatni,vagy legalább ne magánál kétszer nagyobb alakokba kössön bele... az első ütésétől repültem vagy öt méter, és csak azért annyit, mert az ember, akinek nekivágódtam fel se vette az ütközést, gyakorlatilag visszapattantam róla. Hogy eltört-e az állkapcsom, arra nem is figyeltem; ha most nem is, később úgyis el fog – innentől a cél a túlélés, és még az se lesz könnyű. Vártam a következőt, de nem jött… felnéztem, és leesett az állam – ami ezekszerint mégse tört el – a barbár tőlem két lépésnyire állt, bután nézve a mellkasában álló késpengére, amíg el nem dőlt, mint egy kivágott fa. Még jó, hogy nem rám dőlt, eltemetett volna, pedig ezt inkább vele kellett megtenni ekkorra. A dobókés röppályájának másik végpontján egy jelenség állt. Érdekes, a kocsma egyszeriben milyen csendes és nyugodt hely lett... mindenkit csak a söre és a vacsorája érdekelt, az ajtóban álló elfre már csak a legbátrabbak, rám már hála az isteneknek senki nem figyelt.
   Nem akarsz inkább velem jönni Illyre, kérdezte az ezüstszínben szikrázó alak, és én továbbra is leesett állal csak bólintani tudtam... egy igazi elf, ráadásul magaself, járt az agyam tovább, soha még nem is láttam a fajtájából senkit sem, nemhogy beszéltem volna eggyel és még a nevem is tudja... hisz még a félelfek is levegőnek néznek, mintha nem is léteznék, sokáig nem is értettem a dolgot, aztán egy félbolond mágus mondta el már sok évvel azután, hogy utoljára próbálkoztam náluk, hogy az elfek között az olyan örökletes betegségeket hordozók, mint én is, a faj szégyenének számítanak, tisztátalannak tartják, kitaszítják őket. Nem tudott sokat az én nyavalyámról, de annyit igen, hogy ne számítsak még a félefek hosszú életére sem. A foltok a bőrömön sosem okoztak gondot, csak látványosak, jelzik azonnal, hogy mi vagyok, mást ami tünet lett volna még nem éreztem. Amióta ezt tudom, nem keresem az elfek társaságát, távol tartom magam az elfnegyedtől, igaz az emberek se fogadtak be soha, de ilyesmire már nem is számítok... amióta anyám meghalt, és ez igencsak régen volt, még gyerek voltam akkor, azóta nem volt senki, aki... nem, nem szeretett volna, ezt nem vártam el soha a világtól... csak legalább elfogadott volna, mint egy rokon vagy egy barát. Magamnak kellett megküzdenem a megélhetésért egy ellenséges világban, ahol a legtöbb amit kaphattam, a közöny volt. Közben az elf felsegített a földről – hozzámért, nem derogált neki megérintenie a bőrömet, ezt el se hiszem, ilyen csak a mesékben van – és a kocsma közönségére ügyet sem vetve tovább, elindult kifelé.
   Gyorsan utánaszaladtam, és követtem az ajtón kifelé, de igazából fogalmam se volt, hogy hozzá merjek-e szólni, vagy mit csináljak… nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy mit kell tenni ha jótevőkkel találkozik a magamfajta, ilyen nem szerepelt a praxisomban eddig. Az elfnegyedbe tartottunk, és ahogy közeledtünk a Mithrilkapu felé, úgy kezdtem aggódni. Vajon tudja-e, vagy érdekli-e, hogy én ott nemkívánatos vagyok? Rámnézett, mint aki hallja a gondolataimat, és elmosolyodott. Furcsa volt látni, ahogy a maszk résében megjelenik a mosoly árnyéka, de megnyugodtam tőle; gyanítottam, hogy még az elfek se nagyon mernék feltartóztatni, hogy kidobjanak a negyedből – amíg mellette vagyok, addig jó, utána meg meglátjuk. Mit akarhat vajon tőlem, a kocsmából semmi és senki más nem érdekelte, mintha tudta volna, hogy oda kell jönnie értem. Valószínűleg tudta is, olyannak néz ki, mint aki nem véletlenül tesz dolgokat. Tolvajra lehet esetleg szüksége, de azért realistán nézve vannak nálam jobbak is ebben a műfajban, és ettől még egyetlen elf se fordulna pont hozzám, a kitaszítotthoz. Én is az vagyok, hallottam a választ immáron a fejemben, és megdöbbenve néztem rá... majd elmesélem, ez hosszú történet, és itt vagyunk már, ide jöttünk. A Yavenna fogadó az elfnegyed legjobb ilyen helye, természetesen soha nem jártam még a közelében sem, még mindig nem voltam benne biztos, hogy beengednek-e oda, akárha vele is... de bemehettem, és mintha egy másik világba léptem volna. Az elfnegyed kívülről nem sokban különbözik a város többi, más fajok lakta részeitől, így sosem gondoltam volna, hogy a háztömb belsejében kis erdő, patak bújik meg, a szobák a fák köré vannak építve, sosem voltam még Riuleanban, de azt mondják ott ilyen a táj… ahogy beljebb mentünk gyakorlatilag már nem fáradtam azzal, hogy a leesett államat keresgéljem, hisz lépésenként láttam valami olyan csodát, amit még soha életemben, én, az utcán felnőtt, árva tolvajgyerek...
   Nem hazudtam neked, én is kitaszított vagyok, felelt a kimondatlan kérdésemre, mihelyst a szobába értünk, és vacsorát rendelt kettőnknek, csak én kivívtam, hogy féljenek tőlem, tiszteljenek, és hogy senki ne merje a státuszomat még említeni sem. Feltéve persze, hogy nem zavarom őket sokáig, és ez nem is áll szándékomban. Szükségem van rád egy küldetéshez, amiért neked tekintélyes mennyiségű pénz járna, akár új életet is kezdhetsz belőle, ha az a vágyad… a mélytüzű szempár itt olyan erősen nézett az enyémbe, hogy szinte égetett, éreztem benne a szavak súlyát, egy döntés mélységét, amiről még azt se tudtam, micsoda, de fájt látni, de ezt eldöntheted majd később is mondta, erről lenne szó... a dolog kockázatos volt mindkettőnk számára, és még mindig nem értettem, hogy miért választott annyi tolvaj közül pont engem, majd idővel megérted, jött a válasz, és csak ekkor esett le, hogy végig egy szót se szólt egyikünk sem, hanem az elménk beszélgetett, igen, neked is megvan hozzá a tehetséged, tanulnod kellene, és nem csak ezt. Holnap este megyünk, legyél ott, fejezte be kurtán-furcsán a beszélgetést, remegett a hangja, szinte kilökött az ajtón, és ahogy visszanéztem, a csodás, ezüstszín alak, már láthatóan összerándult, mi a baj, kérdeztem volna, de az ajtó becsapódott, holott hozzá sem ért, most menj el, sikoltotta az agyamba egy szörnyű hang, és én mitagadás berezeltem tőle, olyan gyorsan futottam kifelé a negyedből mintha kergettek volna, ami valószínűleg meg is történt volna, ha nem sietek, és még a nyomorúságos szobámban is azon törtem a fejemet, hogy ez most mi volt, és mire számítsak holnap...
   De a másnapból semmi nem lett, az éjszaka közepén törték rám az ajtót,első látásra cca. tucatnyi ember, és ugyan a fejem alatt tartott tőrt belevágtam egyikükbe, de egyszerűen túl sokan voltak, esélyem se volt. A szememre kendő került, a fejemre zsák, összekötöztek, és vittek, sokáig, mintha kivinnének a városból, de még éreztem a város bűzét, az egyetlen érzékem, ami elfhez, na jó félelfhez méltóan működött, átok többnyire, de néha hasznosnak bizonyult, most is azonnal megéreztem, amint közelértünk a nekropoliszhoz, és úgy istenigazából elkezdhettem rettegni... ide élők nem nagyon jártak, aki mégis, nem sokáig. Más, normálisabb helyeken a temetők nyugodalmas helyek, ahol a holtak békét lelhetnek, de itt, ebben az átkozott városban zombik, élőholtak, vámpírok és hasonlók lakhelye volt, ahová senki nem temettette el már szeretteit, akiknek jót akart... Hamarosan már föld alatt haladtunk, de a hullaszag érdekes módon megszűnt, és amikor ledobtak a földre, már tudtam, hogy csak keresztülmentünk rajta, és most valahol a falvárosban lehetünk, amiről szintén csak hallottam eddig, de nem is nagyon ismertem olyant, aki járt volna ott. Hja, akinek élőholtak őrzik a kapuját… ez nem az én szintem, felettem van ez az egész, gondoltam, és igazam volt, azt akarták tudni, amit az elf mondott este, de azt nagyon és nyomatékosan, úgyhogy hamarosan eszembe jutott, hogy lehet, hogy a barbár mégiscsak jobb választás lett volna, ezek kifinomultan ütöttek, kegyetlenül, és fájdalmasan, hisz tudtam én, hogy előbb-utóbb beszélni fogod, de mégis, életemben először megmakacsoltam magam, a fenébe is, semmit se tudok róla, miért nem mondom el nekik, amit akarnak, akkor még az is lehet, hogy életben hagynának, persze úgy komolyan ebben azért nem hittem, úgyhogy mindegy is, most már annyira mindegy, gondoltam, ahogy elkezdett halványulni bennem a lélek, ez egy hirtelen vég lett, erre nem számítottam...
   Halk, de annál hamisabb éneklésre ébredtem fel, holott inkább valami másvilágszerűt reméltem, hátha az jobb lesz, ennél csak jobb lehet bármi, nem is álltam neki leltározni a sebeket, túl sok volt, túl fájdalmasak, nem akarom én ezt, hagyjon békén már a világ… én is voltam így vele, hallottam a hangját belül, miközben tovább énekelt, eljutsz egy pontra, amikor minden tényleg mindegy, és ott, és csak ott tudsz dönteni a sorsod felől. De te még nem jársz ott… mit tudsz te rólam, fortyantam fel, sose láttál még, én se téged, mit akarsz tőlem valójában? Esélyt adok neked, jött a válasz, először is arra, hogy lábra tudj állni – valóban, szinte észre se vettem, ahogy a fájdalom múlt, és a sebek összezáródtak, hallottam már az elfek gyógyító mágiájáról, de még sosem volt hozzá szerencsém – aztán, hogy tovább tudj menni.
   Gyere, szólt, talán ekkor először hangosan, és én fel tudtam ülni, állni, és szótlanul követtem... tudtam, hová megyünk, az előző este elmondottakat akárha beleégették volna az agyamba, a puccos belsővárosi utcán szinte meztelennek éreztem magam az ócska ruháimban, de a hátsó ajtó nyitva volt, és innentől már csak zárak és csapdák voltak, ezeket ismertem, ez megszokott terep volt, bár a tét akkora, mint még soha, idegesen gondoltam bele, hogy ha ezt bejelentettem volna a céhnek, és meg is csinálom, akkor tuti megkaptam volna a mestertolvaj rangot, de ez már késő, csak sikerüljön... gyorsan dolgoztam, óvatosan, de sietve, időre be kellett érnem, mert addigra ő is ott lesz, elvonni a figyelmet, hát, ez kétségtelenül megy neki, gondoltam, rá figyelnek, ő egy jelenség, el is szégyelltem magam, alig ismerem, csak jót tett még velem, és irigykedek rá? Pedig biztosan nem véletlenül kitaszított és a maszkot se valószínű, hogy csak farsang alkalmából hordja. Megvan! A zár megadta magát, és újabb ajtóval kerültem beljebb, egyre magabiztosabban haladtam befelé, csak kifelé is menjen, már közel járok, és ő is ott van már a szalonban, legalábbis hőn remélem, és lefoglalja a márkit testőrségestül, őröstül, amíg én megküzdök a zárakkal, naná hogy őt tartják veszélyesebbnek, de konkrétan nem gyanakszanak rá, párbajt akar, azzal ellesznek egy darabig, lökj egy nemes orra alá egy becsületbeli ügyet, és nem fog eszébe jutni, hogy mi van éppen a szigorúan őrzött lélekkarddal, amit mondjuk amúgy se tudna használni, de irtóztatóan büszke rá, hogy neki ilyenje van. Hopp, egy őr. Illetve kettő, ezeket nem vonzotta el a kinti látványosság? A picike tűket én találtam ki, én reszelgettem őket otthon, álomméreggel voltak bekenve, és pár méteren belül elég veszélyes voltam velük, bár nem öltek, de ez kevésbé is volt feltűnő, az őrök gyakran alszanak el szolgálatban, én meg mindig összegyűjtöttem a kis dobótűimet utólag.
   Az utolsó ajtó, és bent vagyok, csak most vigyázzak, imádkoztam, istenek, ha vagytok, most lessen ide valamelyikőtök, ezt itt már jó lenne megúszni, izzadtam, küzdöttem, a zár bonyolultabb volt mint bármi, amit eddig láttam, érzésre dolgoztam, csak reméltem, hogy menni fog, közben rettegtem, hogy rám ne nyissa valaki az ajtót, hogy sikerüljön, most már elhittem, hogy sikerülhet, igaza volt az elfnek, merni kell magasra nézni, nem járhat az ember, meg a félelf sem lehajtott, lesunyt fejjel, mert akkor mások is annyira értékelnek csak, mint én magamat. Furcsa gondolatok… az elf egy szűk nap alatt több folyamatot indított el bennem, mint addig az évtizedek összesen… ha ez sikerül, még mindig az adósa leszek, nem pénzzel, de … nem is tudom mivel, majd kiderül, de most… és igen, a zár felpattant, a torkomból meg kishíján kitört a diadal hangos kiáltása, de még idejében visszafogtam magamat, bár mint kiderült, nem is kellett volna, ebben a pillanatban jelent meg az elf, a külső szoba másik – csukott – ajtaján keresztül, lebukva a repülő tőrök elől, elegánsan átlépve a botlódrótot, lesöpörve magáról az ajtó törmelékét, és gyere, nincs időnk, követnek, felkapta a szobában lévő egyetlen tárgyat, a hosszúkás fadobozt, ez aztán az időzítés,épp csak most sikerült megoldanom a zárat és már itt is van, és most futás, kiáltotta, és futottunk, ugrottunk, néhol kicsit kaszabolta az őröket, olyankor csak lestem, mert még életemben nem láttam senkit így kardot forgatni, nem volt szüksége a segítségemre, csak követtem, és amikor kiértünk az utcára, egy akkora fekete ló jött vágtatva, hogy majdnem elfértem volna a lábai között, de az elf könnyedén ugrott fel a nyergébe, és – pillanatra villant bele az agyamba, hogy most itthagy, prédának, hisz láthatóan tolvaj törte fel a zárakat – de már nyúlt értem, és a ló meg se érezte a súlyomat, szégyen-gyalázat, tudom, de félelfhez is méltatlanul nem tudok lovagolni, mire kiértünk a városból, kész voltam, összetört a ló, szétrázott, feldörzsölt ott, ahol a legjobban fáj.
   Egy kiserdőben állt meg nem messze, a tisztáson patak folyt át, a napsütésben, a tavaszi erdőben valódi meseszerű látványt nyújtott az ezüst csillogásával, tényleg nem tudsz lovagolni sem, kérdezte mosolyogva, és én csak vállat vontam, amit tudok, magamtól tanultam meg, soha a városon kívül nem jártam még, lovam se volt soha, minek? A világ nagyobb ám, mint a te városod - és néhol még jobb is tette hozzá halkan, elgondolkodón - akarod látni? Nincs más választásom, feleltem, a városba nem mehetek vissza a mai nap után. Hosszan nézett rám, fürkészően azokkal a fantasztikus, égő szemekkel... te mit akarsz tenni, az a kérdés. Nem az, hogy mit lehet. Velem jöhetsz, egy darabig mindenképpen. Tanulhatsz, tőlem és másoktól akár. Veszélyes lesz, és én is veszélyes vagyok – egy pillanatra felborzongott bennem a tegnapi őrült sikoly emléke – de izgalmas és jót tenne neked. Vagy visszamehetsz a városba, ugyanaz úgyse leszel már soha, mint azelőtt. Bejelentettem a mestervizsgádat egyébként, mondta mellékesen, és én csak bámultam rá, sokáig, teljesen összezavarodva… miért, csak azt mond meg? Hirtelen megkeményedett a hangja, már-már fenyegetően rántott közelebb magához, arra neked kell rájönnöd, ha nem teszed, mindegy is. Dönts. A pénzedet a Yavennai szobámban hagytam, néhány tárggyal együtt, amik jól jöhetnek neked. Neked kell elmenned érte. Elfordult, a tüzet piszkálta, elmondott mindent, amit akart, a döntés az én kezemben volt. Én sem szóltam sokáig, a kérdések nem voltak fontosak már, már csak egyvalamit kellett mondanom, és nagy nehezen azt is sikerült kinyögnöm egy idő után… köszönöm. Bólintott, értette. A szemei még egyszer összekapcsolódtak az enyémmel, majd lórakapott és elment. Találkozunk még, visszahangzott az agyamban búcsúszó helyett.

Copyright by: Nádasdy Nóra – Quicksilver – 2008. november 19. – Oroszlány