Egyéni átértelmezés...

Egy testet, illetve egy torzót látunk, akár mondhatnánk, hogy akt-torzó, egy férfialakot, archaikus technikát használ, vagy arra utaló technikát használ az alkotó, ezt ugye a digitális állományoknál sosem tudjuk eldönteni biztosan, de vegyük úgy, hogy ez az, az emulzió is kézzel van öntve, és ennek az archaizálásnak az életlenségek, a sérülések, a széleken lévő kenési hibák mind részei, és a kompozícióban is erősítik az üzenetet. Ezen felül látunk egy geget, – ez egy kollázs - egy olyan történet, ami kimozdítja ezt a történetet, és itt van az, ami felteszi azt a kérdést, hogy analóg vagy digitális technikát használ-e az alkotó, merthogy a testen egy nyílást nyit az alkotó, ami mögött egy vízórát vagy fogyasztásmérőt helyez el. Ez egyrészt egy geg akar lenni, másrészt egy filozófiai irány, a gyomortájon elhelyezve ez a mérő az emberi fogyasztást méri. Ennél ezt a geget én most másodlagosnak kell tennem, hiszen egy eléggé primer üzenet, bár megvan a filozófiai üzenete, de nem egy nagyon áttételes üzenet. Azonban azt a képileg Joel-Peter Witkin fotográfus munkáit és az ő képi világát juttatja eszembe, merthogy ez egy bonctani kép is, vagy akár Barta Zsolt Pétert vagy Kerekes Gábort is mondhatnám, talán inkább Barta képeiben látszik ez, aki formalinban elhelyezett emberi testrészeket ábrázolt fotográfián, Witkin pedig nagyon sokkoló fotográfus, ott ahol ő élt, ahol az emberi test értéke talán nem annyira központi kérdés, ezért abban az időszakban, amikor ő ott fényképezett, egészen speciális, tulajdonképpen kutatási helyzetekben ábrázolja a már nem élő emberi testeket. És attól függetlenül, hogy itt egy önportrét, egy üzenetet látunk, a kép egészének valamiféle élet-feletti, átértékelő, és a mulandóságot felidéző hangulata van. Ezért próbáltuk idekapcsolni Witkint, javasoljuk, hogy valahol, a neten vagy könyvtárakban a műveivel ismerkedjetek meg. (szőke)
értékelés:

Levetettem, így tényleg jobb lett.

Azt tudom itt mondani, hogy itt egy kísérletsorozatról van szó, mi beszéltünk erről személyesen, üzenetrendszerekről, testről, és azt hiszem, ezt a képsort már elemeztük, a pöttyös ruhással kezdve, és én azt hiszem, hogy az ismétlés kategóriában ő elindult egy úton, és ezt a folyamatot nagyon jól oldja meg, dolgozik ezzel a történettel, azaz az ismétlés nagyon is megérte. És ennek van egy folytatása is, amit együtt elemeznék ezzel, ezen a kar gesztusa nagyon jelentős, védekező, védi a testet, hiszen ezek a babák a fedetlen női testet nem takarnák ki teljesen. És van egy szerepjáték is a babákkal, ami egy külön történet, ami a testkódokhoz képest egy teljesen külön történet. Meg itt van ez a tengely, a csuhé-fiúbaba balra dől, és ugyanúgy a takaró bal kar az ugyanúgy ebben a tengelyben halad, és az árnyékával erősíti ezt a balra dőlést. És ez a kéz nincsen kapcsolatban a babákkal, nem fogja, nem öleli őket, hanem a teste elé teszi a kezét és ez fizikailag is létrehoz egy távolságot a két történet között. Itt a test csak egy háttérként jelenik meg.
   A következő képnél itt méretben is és perspektívájában is egy teljesen más helyzet van létrehozva, mivel a testhez egészen közel kerültnek ezek a csuhéfigurák, és a vágásból, a közelségből adódóan is, bár a figurák ugyanazok, de a babák történetét is megváltoztatta. Az előző képen egyértelműen egy párkapcsolati helyzet indulása volt a babák között, míg ez akár egy tánc, vagy baráti ölelés lett, de kigyengült, és elvesztette azt a direkt történeti vonalat, és saját magát is közelebb hozta hozzájuk. Akár azt is mondhatnám, mint egy anya-gyermek kapcsolat vagy ilyen családi helyzet, amikor a kisbabákat magához öleli. Azaz egy teljesen másfajta helyzet jött létre, ő pedig kapcsolatba került a babákkal. Én a két képre adnám meg a három disznót, mint ismétlési folyamatra. (szőke)
értékelés:

Ilyen szép helyen lakunk.

Van az Ősök Házának egy gyűjteménye, ami ugyan kicsit átalakult, de mivel ez egy helytörténeti is működik, egy olyanfajta gyűjtemény, ami képeslapokból áll. Van már a múlt század végéről is gyűjtött lapok, a 80-as évek elejéig, mivel ennek a II. vh-tól a 60-as évekig volt főleg óriási divatja, karácsonykor, húsvétkor, nyaraláskor képeslapokat küldtünk, azokkal üzentünk haza a családnak, azaz nagyon fontos volt a képeslap, aztán ezt később a kommunikációban az elektronika eléggé elmosta. Ez az álló formátumú kép ezt a képeslap-hangulatot-nyelvezetet követi, a középre beállított esti utcai lámpával, és a beállítottsága, az utcakép, a kalocsai, szegedi, ceglédi, stb utcaképek,és ez ezt a formavilágot akarja megtartani, és azt kell, hogy mondjam, a 60-as évek gyűjteményébe ez a képeslap határozottan beleillene. Esti fényben üzenet Vácról a főtérről, készítette Török Sarolta, ahogyan a régi képeslapokon is rajta volt a fotós neve. Ami ugyanakkor fontos, és kérnék, mivel a Sarolta előző képe, a gyerekkel és a fával, vagy a sétálós nagyon jól és erősen jelezte ezt, azokon 100 %-osan fellelhető a kéznyomod, a személyiséged, ami te vagy, itt pedig az épített környezet leckére az a kérdésem, hogy hol vagy ebben te? A leiratban azt írod, hogy ilyen szép helyen lakunk. De nem érzem, hogy ez a beküldött képeslap átitatódna veled azon túl, hogy természetesen a főtéren sétálva örülsz annak, hogy ez a te jelened, a városod, a te Vácod. Ez azért lenne fontos, mert alkotói folyamatokról beszélünk, azért személytelen ez egy picit, miközben egy jó és izgalmas dolog, de nagyon jó lenne, ha a kézjeled ezen rajta lenne, ha belekacsintanál, vagy valami. Miközben mondom, az egész előtér üres, ráadásul a kép még igényelné is ezt, hogy ez a Saciék birtoka, ahol megittak egy Camparit a kis kiülőnél, vagy bármi az jelen legyen. Most a kép rendben van, azaz korrekt. Na de szerelmeskedni sem korrektül szoktunk. Szalonképes a kép, csak nem vagy benne. Egy disznót javaslok erre, de szeretném, ha megismételnéd, és merem ezt azért mondani, mert a kisgyerek-anya-fa történet azzal a hosszú kínlódással is meghozta az eredményét. (szőke)
értékelés:

De hány óra?

Egy képjátékot látunk, azt hiszem, a szentendrei közösségről beszélhetünk, Bukta Imre, Szemethy, Huber Andrásék féle organikus építészet-szobrászat, 70-80-as években nagyon nagy divatja volt ennek, az akkori fotós-plakátművészetben is megjelent. Valószínűleg a Gábor erdélyi útján a pihenése alatt eljátszik itt ezzel a gondolattal. Nyilván az ő feladata volt, hogy tüzifát vágjon a sparheltbe, és egy játékos fény-árnyék ötletjáték van itt, ami ennyi és nem több, de jó ritmusban van elhelyezve a fejsze és az árnyéka, ahol egy napóra-szimbolikát használ az alkotó. A Haris Lászlónak volt egy képsorozata, a Jel és Árnyék, amit egy sóbányában csináltak, és ott volt egy hasonló megoldás, hogy volt egy tárgy, ami a főtárgy volt, és a különböző napszakokban az árnyéka, ahogy végigment a falon, azt hiszem ez volt a történet lényege, hogy ez milyen formákat hoz létre. (szőke-hegyi)
értékelés:

Szeretem ezt a képet. Nagyon szép, kedves, ugyanakkor erős és koncentrált üzenetet látunk. Nagyon szép a kapcsolódás a talp és a kéz között, a kettő formái, a struktúrák, a színek, ahogy mögüle kinéző gyerekfej is nagyon jól mutat. Aztán van egy-két dolog, ami nekem zavaró, pl. a cumi, noha tudom, nem egyszerű egy gyerek szájából kivenni a cumit, de pl. akkor egy kicsit várok,amíg a lábát behajlítja, és az takarja a cumit; és ebben a fotóban látunk két lábat, két kezet, egy fejet, és a háttérben lévő babakocsit – és el kell dönteni, hogy engem ebből kompozícióban mi izgat. Ez eléggé egyértelmű döntés, a kamera állásával, a perspektíva megválasztásával az alkotó kiválasztja, hogy mit akar fényképezni; a gyerek jobb talpa-jobb keze, és az arc. Viszont a képen van még egy láb és egy kéz is. Ráadásul már belevágott abba a lábba, így nyugodtan lehetne még határozottabban vágni, és a babakocsi szélénél le lehet metszeni azt a rész, és máris erősebbé válik a kompozíció. Szerintem ez a talp leckére egy nagyon jó megoldás, sőt egy nagyon jól eltalált kép, vágni lehet belőle nyugodtan, és két disznót adok rá. (szőke)
értékelés: