Nappal nem tudtam jó képet készíteni erről az épületegyüttesről, remélem az esti jól sikerült.

Szépek ezek a cukortartók, meg a jégkocka is, az égből kevesebb is elég lett volna, harmad ennyi. Nehéz dolgunk van, mivel nem szeretnénk ezeket az építészeti alkotásokat minősíteni, hiszen nem dolgunk, viszont nehéz elvonatkoztatni is tőlük, ha csak ez szerepel a képen. Ha eltekintünk attól, hogy konkrétan mit látunk a képen, akkor ez egy fotós alaplépés jó megoldása, egy disznó. De arra szeretnénk mindenkit bátorítani, aki a mi önképzőkörünkbe belép, hogy az ilyenféle sztenderdek helyett merjen bátrabban véleményt alkotni. Amikor külföldön járunk, lehet, hogy lefotózzuk az Eiffel-tornyot, de száz képből kilencvenkilenc másolat lesz, aminek eredetijét már más fotós megcsinálta. Jobban járunk, ha veszünk egy útikönyvet és azt visszük haza. Ezek az épületek, helyzetek, akár giccsek, akár értékes alkotások, már sokmilliószor le lettek fotózva. Itt a fotós csak szolga, mintegy "ingyér" megörökíti a látványt. Legyünk bátrabbak, keressük meg magunkat is a közlésben, a városban, a fényekben és formákban, képeslapot csináljon más. A befogadó, a néző ilyen esetben, mint ennél a képnél is, legfeljebb konstatálni tudja, hogy amit lát, ami a képen van, az az, ami. Színház éjjel. Szép. És megy tovább. A titkok, a személyes attitűd az, ami megállásra késztet. (szőke-hegyi)
értékelés:

Burano - Amikor Velencébe utazom, nem hagyom ki Burano szigetét. Ugyanis ott minden ésszerűség végetér. A színek értelmetlenek, az épületek eshetőlegesek és a rendnek nyoma sincs. Mindamellett van valami bája az egésznek. A káosz megnyugtat.

Rögtön szeretnék valamit tisztázni: nem biztos, hogy az alapján értelmezünk egy képet, ami le van írva alatta három vagy nyolc sorban, meg nagyon sokszor látszik az alkotásoknál, hogy pedig nagyon fontos szerepe van a címnek, mégsem figyelünk rá eléggé. Ez a kép épület ritmikára épülő, nem absztrakt, hanem valóságn alapuló, mégis a színek ritmikájával dolgozó egészen mediterrán hangulatot idéző tájképfotó. Nagyon jó a ritmusa, a kiválasztása, a jobb oldalon jelentkező, picit fehérrel tört bordós, barnába hajló épület felületek és az azzal rézenélő, rá válaszoló törtebb vöröses másik oldal nagyon jól ritmizál és ebbe a ritmusba az a fáradt okker, ami a kép középső részén fölső harmadban van, abszolút jól köti össze a két formát. Na itt nagyon jól működik az aszimmetria, ezekkel a száradó gatyákkal vagy lepedőkkel nagyon jó mozgást indít el, ez a kép három disznós kép. (szőke)
értékelés:

Hol volt, hol nem volt... Volt két jó barát, akinek agya annak ellenére járt egy pendülésre, hogy néha a halálba szekírozták egymást. És volt úgy, hogy barát lett az a 100 ember is, aki feszült figyelemmel kísérte a titkolózást, mert egy valami a tanúja volt a nagy titoknak... a mikrofon...

Itt egy dokumentum képet látunk, ahol bal oldali, kopaszodó, kicsit dagadtabb figurán látszik, hogy valamit nagyon mond, és az nagyon fontos lett volna, hogy a koponyába ne vágjunk bele, és azokkal a feketékkel, ami a kép bal fölső szakaszán ott a pulóver mögött megjelenik, azzal érdemes lett volna picit még eljátszani. Vagy ha úgy vesszük, hogy az nem egy információ hordozó rész, és a kompozíciót nem segíti, akkor akár le is vághattuk volna azt a részt a pulcsi nyakrésze után, úgy egy nyolcadnyi részt, hogy a figura a kép széléhez közelebb kerüljön. Izgalmas a két beszélő alak, a háttérben lévő talán indián személy, aki ott lefelé néz, és a két figura összehajlásából adódik egy nagyon jó sötét rajzolat, ahol a két embernek, a közelebb lévő tömpe orrú mögött megjelenik egy rajzolat. Igenám, de itt egy ilyen ötvenes évekbeli rakendroll ikrofon teljesen belóg a háttérben lévő alak arcába, ami nagyon zavaró. Ez azt jelenti, hogy a fotósnak kellett volna úgy elmozdulni, hiszen itt a hátsó személy is ugyanolyan fontos, mint az előtérben lévő másik, ha viszont az, akkor picit kellett volna gyorsan dönteni a fotós elhelyezkedéséről. Riport fotózásánál nagyon nehéz helyzetek ezek, óriási rutin kell hozzá, hogy az az elkattintott pillanat, ami másodpercek töredéke alatt jön létre, tényleg odakerüljön a képre. Én úgy gondolom, hogy azt nagyon nehéz lenne számonkérni a képen, hogy az alkotó tudta-e, hogy mi az üzenet, hát persze, ezt a két embert szerette volna megörökíteni (talán ez valami zenei felvétel lehet, valami bluest énekelnek, a hátsó figura valami rockzenész lehet). Ettől még azt a rock mikrofont arrébb kellett volna helyezni, vagy a fotósnak úgy helyezkedni, úgy bújni, hogy ne sértsük meg a hátsó, talán gitárost. Az első talán dobos lehet. (szőke)
értékelés:

Leírom, hogy ez a pár kép arról szól, milyen Nietoval utazni. Amikor beülök mellé, mindig szemügyre veszem őt, egészében, milyen a kedve, mennyire fáradt, ez az első kép. Ilyenkor mindig beszélgetni kezdünk, és gyorsnak tűnik a haladás, hiszen az előbb én még nem is ültem az autóban: erről szól a második kép. Aztán, ha megbeszéltünk ezt-azt, és elég fáradtak vagyunk, unatkozni kezdünk, és engem már nem is érdekel, merre járunk, arra figyelek, hogy valami értelmeset válaszoljak, ez a harmadik kép. A negyedik képen elvesztem az időérzékemet is, már nem is akarunk beszélgetni, és nem is érdekel, hol járunk, de már anélkül is tudom, Nieto milyen, hogy érzi magát, mire gondol, hogy mondania kellene. Az utolsó képen újra magamhoz térek, ismerős lesz a táj, érdekelni kezd, mennyire járunk messze, és megint azt érzem, haladunk.

Kedves Karalábé, köszönjük a képeket. Nietoból egész kis sorozatot látunk, Nieto fekete fehérben, sárgában, Nieto indigóban, vad sebességnél zöldes fényben... Nagyon jó ritmikai játék ez a sorozat és úgy érzékelem, hogy a legrealistább a fölső álló formátumú kép, majd utána, számomra érthetetlen módon egy másik formátum kezdődik el, ezek azonos méretűek és van belőlük négy. A négyes számsor úgy érzem nagyon izgalmas, mert más és más változatokat rak föl az alkotó, de mégis úgy érzem, hogy a kevesebb több lenne, merthogy valójában ebben a négy különböző színre változtatott, de hasonló beállítású képen az eredeti, reális színvilághoz képest egy szűrt, szinte azt mondhatnám, hogy lazúrként használt színekkel megpróbál más és más hangulatot létrehozni, mindegyiknél a dinamikát variálva. Alapvetően viszont a színesre változtatott képeknek egy része tulajdonképpen nem a pandanja egymásnak, hanem egy pici változtatást látunk, főleg, ha ebben a sorrendben haladunk, akkor az indigó színű kép után van egy nagyon meghatározó neonzöld háttér, és utána van egy ismétlés színben, ami már volt. Tehát itt tulajdonképpen egy ujjgyakorlatot látunk, és ha megint pontosítanád te is, hogy miért küldesz el öt képet és pontosítanád magadban, hogy mi az oka, amit közölni akarsz velünk, akkor valószínűleg egy döntést is meghoznál és lehet, hogy a képek sorozatából kevesebbet adnál át nekünk. Miért lehet ez, hogy ennyi kép érkezett erről a variációról? Szerintem azért, mert bizonytalan vagy a saját üzenetedben, bizonytalan vagy a kompozíciós rendben, és bizonytalan vagy abban is, amit ugyanakkor jól érzékelsz, hogy színekkel más más hangulatot próbálsz létrehozni, de bizonytalan vagy abban, hogy vajon jót választottál-e, és újra és újra a vers első mondatát föl szeretnéd mondani. Emiatt mindig van egy pici kis tévesztés. Én csak annyit szeretnék javasolni, hogy ha ezen a vonulaton szeretnél még dolgozni, vagy gondolkodni, akkor több bátorságot és több döntést, hogy ne öt olyan képet kelljen megnéznünk, ami valójában a történetben nem visz előrébb. A munkát nagyon becsüljük, örülünk, hogy elküldted és a folytatás reményében két disznó. (szőke)
értékelés:

A világ közepén, Bíborvölgy Országban, egy csodaszép faluban történt az eset, amit mostan elmesélek nektek. Mint minden rendes faluban, hát ebben a mienkben is élt mindenféle mesterember. Volt ott műhelye a patkolókovácsnak, a szűrszabónak, a fazekasnak, a kőfaragónak, a kádárnak, sőt még a mézeskalácsosnak is! Mindegyiket már messziről fel lehetett ismerni, mert bizony a kovács nagyon erős ember volt; egyedül megemelt egy egész taligát, a szabó meg a legszebb ruhákban járt, hiszen maga varrta szűrét, ködmönét. A fazekas mindig tetőtől talpig agyagos volt, akárhogy is mosdott, és biz’a kőfaragónak volt a legszebb síremléke az egész környéken, holott pedig még meg sem holt. A kádárt onnan lehetett megismerni, hogy folyton-folyvást imbolygott - de hogy miért, azt majd később mesélem el -, a mézeskalácsosnak pedig olyan szép kövér képe volt, akár egy mézeskalácsnak. Persze volt még a faluba’ varga, mészáros, kefekötő, meg csizmadia, meg még legalább száz mesterember, de ha mind felsorolnám, holnap délig tartana a mese.
   Hanem akikről bővebben akarnék szólni, az a kéményseprő, no meg a pék! Mindketten igen jámbor emberek voltak, soha egy hangos szó, annyi se hagyta el az ajkukat. Pontosabban a pékét. Mert a kéményseprő – becsületes nevén Kormos Károly - biz’ a néha rákezdett és úgy szaporázta, mintha bizony kocsis lett volna. Persze nem csak úgy szórakozásból, hanem mert nem telt el úgy nap, hogy valami hiba ne esett volna a mesterségébe. Hol a hosszú, drótos nyelű kéménypucoló keféje szorult a kéménybe, hol meg egyenest ő maga! Előfordult olyan is, hogy kéménytisztítás közben megcsúszott a nedves tetőn, és csúszva, bukdácsolva repült lefelé, hogy aztán hol a szénába, hol a szalmába, hol meg éppen a trágyarakás közepébe érjen földet. Nem is nagyon szívelte ezt a mesterséget, de ha egyszer az apja, a nagyapja, a dédapja, meg még az ükapja is kéményseprő volt, úgy illet az illem, hogy ő se adja a fejét másra.
   De nem volt ezzel másként Vekni Vendel, a derék pék sem. Hiába volt szorgalmas, meg olyan ügyes kezű, hogy még a szomszéd faluból is át, meg átjártak megcsodálni, miképpen gyúrja a cipónak valót, bizony mire azok a kemencéből a szakajtóba kerültek, olyan füstös képük lett, mint a kéményseprőnek. Pedig próbálta szegény a sütést így is, meg úgy is. Merthogy a patkolókovács szerint akácfával kell tüzelni, úgy lesz szép piros a vas is, hát a cipóknál se lehet ez másként, a mézeskalácsos meg a bükkfára esküdött, merthogy az olyan kedves meleget ad, amitől mosolygós kalácsok kerülnek ki a kemencéből! De adott tanácsot a vadász is, miszerint addig kell sütni a sütnivalót, míg el nem fogy egy bogrács bableves, a falu esze, a nagyeszű Tihamér meg azt találta mondani, hogy addig kell sütni, míg el nem készül. De hiába a temérdek jó tanács, a sok cipónak bizony olyan képe lett, mire kikerültek a kemencéből, akárha szerecsen-országban lennénk; azaz fekete, mint az éjszaka.
   Búsult is emiatt a pék. Mivel senkinek sem kellett a szénné égett kenyér, majdnem felkopott az álla, s ráadásnak még a gyerekek is csúfolták, akik az üzlet előtt elszaladva be-bekiabáltak, hogy: - Szurtosképű lett a cipó. A kályhába, szénnek való!
   Egy nap aztán hiába akarták bosszantani a péket, mert bizony a bolt, de még a sütöde ajtaján is hatalmas lakat lógott. Bezzeg a korcsma ajtaja tárva-nyitva volt, s hogy mi hallatszott ki azon? Hát persze, hogy a Vendel dalolós kedvű, zengő hangja! De nem ám csak úgy egyedül énekelt! Kánont zengtek a kéményseprővel, aki szintúgy elhatározta, hogy hiába a hagyomány, hiába az illem, mert ő már biz’a egyetlen egy ház tetejére sem mászik fel, és kéményt is csak akkor akar látni, ha az eget kémlelve éppenséggel felfelé néz.
   A nagy éneklésbe’, meg iddogálásba’ aztán olyan jó cimborák lettek, hogy egyik nap a kéményseprő látta vendégül a péket, a másikon meg a pék a kéményseprőt. Egy szép napon, amikor éppen a Vendelnél ünnepelték a csütörtököt, a Károly úgy megéhezett, hogy a harmadik utcáig visszhangzott, akkorát korgott a gyomra! Mondta is a barátjának:
   - Édes egykomám, ha meg nem bántalak, mondanék én néked valamit!
   - Nosza, ki vele! Mi vóna az? – mondta a pék.
   - Hát csak annyi, hogy úgy megéhesedtem, hogy még az üszkös cipódból is kedvemre ennék! – vágta ki egy szuszra amaz.
   - Nem bántasz meg komám, de amit mondtam, megmondtam; amíg világ a világ, én már több kenyeret nem sütök! – felelte határozottan a Vendel.
   - Hát, ha így áll a dolog, akkó’ sütök majd én! – mondta vigyorgó képpel a Károly.
   Ennek hallatán elkerekedett ám a pék szeme, de mivel ő is igencsak megéhezett, így hát töviről hegyire elmagyarázta, hogy miként is készül a cipó. A kéményseprő levetette fekete gúnyáját, és szép, hófehér kötényt kötött, a fejébe meg még fehérebb sipkát húzott, aztán amint a Vendel elmagyarázta, elkezdte gyúrni-dagasztani a kenyeret. Miután félrerakta a szakajtóba pihenni a cipónak valót, nekilátott, hogy begyújtsa a kemencét. De akárhogy próbálta, hol éppen csak pislákolt a tűz, hol meg éppen hatalmas lángnyelvek csaptak elő a rostély mögül, nagy adag füstöt, meg pernyét okádva, akárha valami sárkány költözött volna a kemencébe. Végül aztán így szólt a barátjához:
   - Haj, egykomám! Nagy hiba van itten!
   - Nosza, ki vele! Mi vóna az? – mondta megint a pék.
   - Hát csak annyi, hogy ez a kémény biz’ a nem szelel. Úgy is mondhatnám, hogy el van dugulva. Ha pedig ki nem lesz pucolva, nem lesz nekünk jó kenyerünk itten!
   - Ezen könnyen segíthetünk komám, még csak mesterért se kell szalajtani, hisz’ itt vagy magad! – mondta magától értetődően a Vendel.
   - Má’ pedig amit mondtam, megmondtam; amíg világ a világ, én már több kéményt ki nem tisztítok! – válaszolta állhatatosan amaz.
   - Hát, ha így áll a dolog, akkó’ majd kitisztítom én! – mondta nagy komolyan a pék.
   És mivel úgy állt a dolog, hát a Károly elmagyarázta neki, hogy mint fogja a seprűt, és miként engedje a kéménybe a kéménytisztító-golyóbist. Miután így kiokosodott, a pék fel is mászott a ház tetejére, s még a kéményseprő is elcsodálkozott, hogy olyan ügyesen mászkál a cserepeken, mintha éppen valami macska volna! Miután megtisztította a kéményt, épp úgy égett a tűz a kemencében, mint ahogy az illett. A kéményseprő pedig olyan szép mosolygó, piros cipókat sütött, hogy olyan szépeket még nem látott a világ! S nem csak szép volt ám, hanem finom is! Az illata meg betöltötte az egész kis sütödét, aztán az ablakon át kiszállt a kertbe, végig az utcákon, míg végül az egész falu, sőt az egész völgy egy nagy cipóillatú birodalommá vált. Sereglettek is az emberek a Vendel boltjához, hogy lássák a csodát! S ahogy odaértek, bizony csodát láttak, mert biz’ az üzlet ajtajában ott feszített a két jó barát: a pék kéményseprő ruhában, a kéményseprő pedig pékruhában.
   Hát így történt, hogy azóta messze földön híres a bíborvölgyi cipó, és így történt, hogy a pékből kéményseprő lett, a kéményseprőből pedig pék.