A halványuló-de-még-mindig-fájó emlékek sóhaj-finomságú láncai ilyenek.

Bodri többnyire jobbról balra dől, aztán balról jobbra, így telnek a napjai a kertben. Ha van társasága, akkor is nagyon nyugodt, hagyja magát agyonszeretgetni bárhol-bármikor. Ha meg olyanja van, elindul.

Jó sztori. Bodri élete. Bodrinak jó. Legyünk Bodri! Öröm. Szabadság. Megvan a lecke. De most egy darabig nem akarnék Bodri a víz mellett képeket. Mert ez megvan. (hegyi)
értékelés:    

Nem jégenfutásra tervezett lények.

Jók ezek a megfigyeléseid és jó fénytani helyzetekben exponálsz, a sztori is érthető, szerethető, vidám. Ennyi, amit látunk, nem véletlen, hogy nem a leghálásabb területe a fotónak a természetfotózás, mert erre szokták azt mondani, hogy ja szép, de ilyet én is tudok. Aztán közben meg mennyi idő, türelem és mennyi elraktározott gesztus, amit adott pillanatban a valós történés előtt elő kell tudni hívni fejben, hogy mire tényleg megtörténik, amit várunk, mi már exponálásra készek legyünk. Szóval ennyi, ami nem semmi. Már ha ez természetfotó lenne. Hogy ez mozgás... hát, na az nem jön le nekem, mert valószínű élőben itt a jégen volt némi csetlés és botlás is, de a kép ezt számomra nem hordozza. Ezért a képre a három csillag mint természeti kép megvan, de a leckét nem oldja meg. (hegyi)
értékelés:

Újabb szeles-napos szabadnap Bodrival.

Nagyon kedves kép, jó hangulat, jó ez a ritmus, amit látunk, hogy itt ülök a mólón, a pajtásommal kijöttünk sétálni, és élvezzük a napfényt, boldogság van, nincsenek gondok, nincsenek befizetetlen számlák, hanem jól érezzük magunkat. Ráadásul ketten vagyunk, szabadok vagyunk. Nekem ez az élmény átjön erről a képről. Érdekes a kompozíció, de tulajdonképpen a háttérben lévő házak visszahúzzák ezt az egészet, értelmezhető, bár annyira nem jellegzetes a háttér, hogy ez a kompozíciós helyzet egyértelműen stabil legyen, de a leckemegoldást mindenképpen el tudom fogadni. (hegyi)
értékelés:    

Az ember nem is gondolná, mi mindenre jó a ropi.

Kriszta, úgy, de úgy szeretném, ha ez az egész alakos lecke meglenne, de most ez így nekem inkább valami játék, vicc, idétlenkedés, mint portré. A ropi alig látszik, a gesztus jó, de inkább belső használatra, mert a néző ilyenkor feszélyezve érzi magát, hogy belecsöppent valamibe, amit értenie kéne, de nem tud, ilyenkor szoktunk kényszeredetten mosolyogni, hogy aha, milyen frankó, közben belül meg nem értjük, mi miért történik akkor és ott, mert ez neked és a kisfiúnak szól, miközben te a kamerára figyelsz, azaz ránk, tehát mintha nekünk játszanál, nem egymásnak, és ettől lesz diszkomfort érzete a nézőnek. Ismétlést kérek, ropival, vagy anélkül. (hegyi)

Tavalyi víz, tavalyi hó.

Nagyon érdekes az a képosztás, amit Krisztina létrehoz, lehet mondani, hogy ezekkel a tömegekkel más módon is lehetetett volna játszani, mert ugye három fő irányvonalat láthatunk: a havat, ezt a kásás, olvadó jégfelületet, és magát a vizet. Ez egy érdekes átvezetést is kap egymásba ez a három vonal ezekkel a hókristályokkal, ezekkel a kis pamacsokkal, amik itt még létrejönnek. Maga a ritmus egy nagyon jól érthető ritmus, és a víz tematikájára egy tökéletesen rendben lévő megoldás, kérdés, hogy vajon mind a három mező megkapja-e azt a figyelmet, amire szüksége van. Én a középső mezőhöz igazítottam volna az alsót és a felsőt is, tehát azt a szélességet hagyom, mert mind a három másért fontos. Az egyik egy lírai, elmosott forma, a másik egy izgalmas kontrasztjáték, és a harmadik megint egy monokrómnak tekinthető világ, mind a három másért érdekes. Most valamiért a középsőre van helyezve a hangsúly. Ez se baj, de akkor ezt kell határozottabban követnünk, akkor viszont az alsó és a fölső részből kell többet vágni, és akkor nagyon egyszerűen azt mondom, hogy a másik kettő csak egy illusztrációja, egy támasztéka annak a középső sávnak. Nem tudom, hogy van-e ebből a képkockából másik, vagy esetleg ezt a vágást meg lehetne próbálni egy másik kompozíciós elrendezésben. Ha igen, akkor nézzük, hogy mi a megoldás, ha nem, akkor így marad. Én megadom a három csillagot, azért, mert ezeket a tömeg elhelyezési dolgokat gyakorolni kell, ettől függetlenül maga a ritmus, az üzenet, és az utalás a vízre tökéletes. (hegyi)
értékelés:

Színekről mesél az erdő.

Ez kicsit hitbizományos kép, mert én elhiszem, hogy az erdőben készült, magát a ritmust, ami létrejön, nagyon jónak és izgalmasnak tartom, de mindeközben hozzáteszem, hogy ez nagyon feszegeti már a fotográfia határát, hiszen valami tényszerűséget az ember mindig vár a fotótól, és nehéz a nézőnek elfogadnia azt, ha semmi mást nem kap, mint elvont formákat, és el kell hinnie bemondásra, hogy ez erdő. Lehetne ez bármi más is, városban is lehet találni ilyen színharmóniákat, és elmozdítva a kamerát, ez létrejöhet. Itt most nem csökkenteni akarom Krisztina érdemeit ennél a képnél, mert maga a ritmus is nagyon jó, és az ötletet is értékelem, csak fontos tudni azt, hogy vannak határai magának, a fotográfiának, mint műfajnak. Érdekes ezeken a határterületeken mozogni, ha azt az ember tudomásul veszi, hogy a nézők egy része azt fogja mondani, hogy „hát ebben mi a kép? Ezt én is meg tudom csinálni, hogy forgatok egyet a kamerán”. Erre az az egy dolog tud érvényes választ adni, ha a folthatások és a tömegelhelyezés precíz és pontos. Itt a kép jobb oldalán, a középtáji sárgák elvisznek ebből a ritmusból. Ha ott hoztam volna egy vágást, és azt mondom, hogy arra nekem már nincs szükségem, akkor maga a főmotívum, ami ez a középtónusú zöld és a kép bal oldalán lévő sötétebb flekk, egy jó ritmust hoz létre. Nekem most itt jobb oldalt kicsit kilyukad a kép. (hegyi)
értékelés: