Munkák | Page 3 | Látszótér

Szűrés

Oxfordról hallhatott már mindenki, illetve a net is tele van a különleges belvárosában készült turistafotókkal. Én is készítettem párat, de azt gondolom ez a fotó mondja el egyben leginkább azt az érzést, amit ottjártamkor lépte-nyomon éreztem: Oxford a fiatalok vén városa... A fotó Oxford egyik legrégebbi épülete előtt készült a Cornmarket streeten (Bár komoly perspektívikus torzítása van a képnek, de nem sokkal egyenesebb a valóságban sem ez a ház - kb fél méterrel dől ki az utcára. A tetőnél ez a dőlés talán érzékelhető is, ha megnézitek a szomszédos épülethez képest) És a város tömve van fiatalokkal. Tényleg tiszta Harry Potter érzés, mintha a forgatásán vagy a díszletei közt járna az ember.

Elolvastam, hogy mit írsz, és hogy miért fotóztad ezt meg. Összefoglalom: Oxford a fiatalok vén városa. Elfogadom, hogy ezt akartad ábrázolni, csak tudod mi a baj? Olyan tónusrendet alkalmazol, és olyan fényviszonyok között fotóztál, hogy nagyon nem jön ki semmi abból, hogy milyen figurák vannak ezen a képen. Én bemondásra elhiszem, hogy ezek fiatalok, de, hogy nem látom, az biztos. Egy valakit látok, hogy az valószínűleg fiatal, itt az előtérben, talán az a másik csaj, aki a hátizsákkal kínlódik a képhatárnál, talán az is fiatal, de, hogy a többiek idősek vagy fiatalok, és mit csinálnak, azt nem tudom. Látszik, hogy vannak emberek, de ebből ez így most nem jön le, mint üzenet. Ettől még nem lenne rossz ez a kép, csak nagyon el van rontva a tónusvilága. Annyira kopog az egész, hogy ettől nem fog ez működni. Azért adom vissza, mert lehet, hogy ezen utómunkában tudsz segíteni, lássuk, hogy ha igen, akkor milyen. (hegyi)

Stonehenge-ről bizonyára sok, nagyon szép képet látott már mindenki. A kövek eredete talány, teóriák léteznek csak, de a helyszínre látogatva valami ilyesmi élmény fogadja a turistákat. Az elzárás a kövek védelmében történik. Amit évszázadok vagy évezredek időjárása, a természetes erózió nem volt képes elvégezni, azt a turisták pár évtized alatt megoldották - áll valami hasonló az elzárás indoklásában.

Most minden egyes képet leelemezhetnék, igazából megint azt kellene eldönteni, hogy mire megy ki a fuvar. Ha arra megy ki, hogy azt fotózod, hogy a turisták fotózzák magukat, meg ezt a helyszínt, ez egy jó ötlet, akkor ebből lehetne egy sorozat is, hogy milyen idétlenül tudunk viselkedni ilyen helyzetekben, és milyen pózokat tudunk felvenni. Ez leginkább a második képen látszik, ahol a hölgyek ülnek egymás hátának dőlve, biztos remek kompozíciót hoznak létre, de akkor ezt tudatosan vállalni kell, hogy ezt fotózd meg. Túl sok duma nem kell hozzá, mert ő maga teszi magát a placcra azáltal, hogy saját magát belehelyezi ebbe a helyzetbe, pontosan tudja és látja azt, hogy olyan közösségi helyzetben van, ahol ő is a fotó alanya lehet, ő csinál hülyeséget, nem te belőle. Összefoglalva: ez a kép rendben van, az első kép számomra nem érdekes, és az, hogy ezt történetbe akarjuk foglalni, hogy nem szabad bemenni, de mégis bemennek, ez sem tud annyira lekötni. A harmadik kép megint kérdéses számomra, hogy itt mit akartál ábrázolni. Az utolsó kép izgalmas lenne, ha valóban többet kapnék abból, hogy ott kanyarog egy út, amin autók járnak, a fényképezőgépen kellett volna még az út felé fordítani. Mivel ez szorgalmi, erre nem kell csillagot adjak, de ha javaslatom lehet, akkor afelé az irány felé haladj el, aminél én is tudhatom, hogy mire megy ki a fuvar a képed kapcsán. (hegyi)

A salisbury-i katedrálisról és a városkáról készült pár turistafotóim ezek. A katedrális teljes egészében gótikus remekmű, és egységességében az egyik legrégebbi gótikus templom Európában (vagy a világon?). Külön nevezetessége, hogy itt őrzik a Magna Carta, a világ első rendi szabadságlevelének egyik másolatát (amit nem volt szabad lefotózn).
Ottjártunkkor üzenetekkel teleírt, több ezer papírgalambból készített utazó installáció volt látható a katedrálisban, amely a béke és szabadság, mint alapvető emberi jogok szellemében fogalmazódott, és a városban márciusban történt orosz kémgyilkosság apropóján került kiállításra éppen itt. A katedrálisról még annyit, hogy Ken Follettet is megihlette világhírű történelmi kalandregénye írásában (magyarul A katedrális címen jelent meg x éve.)
A katedrális körül a jellegzetes, dél-angliai kisváros nagyon békés, kiegyensúlyozott benyomást keltett.

Nyolc képből álló fotóetüdöt kapunk, és bevallom őszintén, engem csak a legutolsó kép ragad meg, mert nagyon izgalmas, ahogy ezek a madarak. Nyilván valamilyen ötlet kellett, hogy az épület a madarak miatt meg legyen védve. Ha már egy ilyet fel kell szerelni, akkor odatették ezeket az origami-szerűen meghajtogatott madár figurákat. Nagyon izgalmas, ami ezzel a térrel létrejött, és ezt egészen jól ábrázolod. Ha csak ezt az egy képet nézem, akkor ez már három csillag. Ami a fotóetűd részét illeti, különválasztanám azt, hogy mi az, ami ebben az épületben, vagy az ő környezetében készült, és mi az, ami a városkát vagy a helyszínt akarja ábrázolni. Most ezek a képek nekem kiesnek, kizökkentenek, és nem is annyira érdekesek, ezek tényleg turistafotók. Ha csak az épülettel foglalkoztál volna, akkor abból viszont létre lehetett volna valamit hozni. Azt gondolom, hogy az különbözteti meg a turista megközelítést a valódi fotós megközelítéstől, hogy egy-egy történettel az ember mennyit foglalkozik. Lehet egy utcafotós megközelítést csinálni, hogy elmegyek egy városba, és az ott található életet akarom megörökíteni, akkor erre kell menjen ki a fuvar, és akkor lehetőleg mindenféle helyzetből ki kell hozni a maximumot, megkeresni a csúcspontokat, és azokat lefotózni. A katedrálistól a kéregető koldusig mindent. Azt is lehet, hogy kiválasztok magamnak egy épületet, és azt fogadom be először magamba, és utána ebből átszűrve magamon, mutatom be azt a részletet, ami abból számomra izgalmas, és amit meg akarok a közönséggel osztani. Most a kettő között vagyunk, bent is voltunk az épületben, ebből is akarunk mutatni, nem biztos, hogy a legjobb nézőpontokat találtuk meg, nem is biztos, hogy mind nagyon izgalmas, de teljesítettünk egy feladatot, mert közben kipótoltuk az üres részt, ami meg kimarad ebből a sorból: a városfotók. A kettőből ez most nem jön össze. Az utolsó kép kap három csillagot, a többi egészében, ha mint fotóetüd nézem, akkor azt mondanám, hogy gondold ezt újra át, biztos csináltál ott rengeteg másik felvételt is, kérlek, hogy állíts össze egy anyagot csak a katedrálisról, aztán egy anyagot csak a városkáról, lássuk, hogy miből hogyan tudunk gazdálkodni, mi lesz az izgalmasabb, de ez így vegyítve nekem nem működik. (hegyi)
értékelés:

A hétvégi városi kerékpározás után a Városligetben (szorgalmiba tenném ezt is, de nem akarom kitolni onnan ami éppen ott van :))

István, az a helyzet, hogy a bizonytalanság a képen is átjön, és ez nem egy aktuális bizonytalanság, hanem ez benned van, amit a leírásában írsz, az is fontos, hogy szorgalmiba akartad, de nem akartad... Nos. A kép így nem sokat ad, ezt ott így sokat megcsinálták, vagy megcsinálhatták, te ott se akartál zavarni, így készült egy olyan kép, ami nem jellemez téged, nem ad pluszt. Nincs más kulcs, mint amit olyan sokszor elmondok: tedd bele magad, önkép, önportré, önakt - mondhatni erre, hogy az én Sztanyiszlavszkij-módszerem. De valahogy el kell érni azt, hogy átlépd a határaid ahhoz, hogy utána már szabad legyél az alkotásban és ne zavarjon a sok ember, vagy szituáció. (hegyi)

Imádom ezt a társast. Five tribes a neve (itt az összes jelenleg kapható kiegészítőjével van összeállítva). Egy nagyon különleges játékmechanizmusú taktikai, stratégiai játék, és játékismeretségi körömben az egyedüli, amit ketten is olyan élvezetes játszani (vagy még jobb is lehet), mint négyen vagy öten. Közepes bonyolultságú, állandóan új- és új leosztású, folyamatában változó, többféle győzelmi stratégiát magában rejtő játék... Akik intuitív játékosok azok ugyanúgy élvezhetik, mint azon kockák, akik imádnak számolgatni. És én is, aki általában veszít minden társasban, itt a körönkénti sikerek mindig kárpótolnak. Igazi játékünnep! (És csak ránézésre bonyolult, bárkinek megtanítom fél óra alatt, hogy aztán zúzzuk másfél-két órán át! :))

Jó ez, jobb is lehetne, ha a napot a két főszereplő közé veszed és elmozdulsz a földön fekvő bicaj felé. (hegyi)

Nagyon agresszív képnyelvet használsz, ami nem baj, sőt - viszont ehhez az agresszióhoz a kompozíció, a test elhelyezése túl lágy, túl sematikus. Ha kitalálsz valamit, vidd végig. Mind jó lehet, nem választok helyetted, de akár a férfi testben női energia, akár a szemfényvesztő pénzember, akár a gyász a téma, mindnél az a kérdés, hogy meddig mégy el, hogy elég legyen az eredményhez, amit alkalmazol. Máshogy mondva: a fej oké, a két középső ujj oké, a lakkozott köröm oké, de mellképben ez kevés, és nem elég erős ahhoz képest, hogy a két középső ujj szimbolikája így mennyire az. A vérző szemet formáló két rózsa oké, de akkor legyen töviskoszorú, vagy más még, ami ezt erősíti, mert ez így még nincs kidolgozva. Én e kettőt javasolnám továbbvinni. (hegyi)
értékelés:

Szintén a világítási gyakorlat miatt. Jobban szeretnék én is máson gyakorolni, de hát sajnos csak ez van kéznél...

Isten ments, hogy ezt mással csináld meg, ez így jó, veled. Ha ez álló lenne, picit lent és fent többet adva, nem sokkal, akkor ez még nagyobbat ütne, de így is nagyon erős - ugyanis Vermeer Lány gyöngy fülbevalóval képét is idézi és emiatt van egy plusz jelentésrétege, emellett ebben a picit fád, fásult profilban nagyon sok minden benne van. Ha nem te vagy a modellje, akkor az csak imitáció lenne, ez így önálló kép, saját üzenet. (hegyi)
értékelés:

Nem tudom, ez hanyadik expó volt a sorban, azt érzem a képről, hogy vagy még nem melegedtél bele a játékba, vagy már elfáradtál, de ez nem a csúcspontja a történetnek. Tudom, hogy kockázatos, de több dinamizmus, és kevesebb matek, agyalás kéne a képeidnél, egy-egy érzelmet, érzést erősebb ecsetvonásokkal kell a fotón megrajzolni ahhoz, hogy a néző számára átjöjjön, anélkül, hogy magyarázni kéne. Ez most olyan nekem, mintha egy nyaralásnál elfáradtál volna a gitározásban és ez lenne a zárópont. (hegyi)

Itt már megjelenik valamiféle érzelem kezdeménye, a gesztus cím nélkül is működhetne, benne van a képben, csak a kibontásához jóval több kell alul, akár pocakig, még azt is megkockáztatom, hogy ha hosszabbat exponálsz, mondjuk 20-ad, 25-öd körül, akkor a mozdulat még dinamikusabb lenne és akkor nem kéne a mélységélességet ennyire kicsire venned. Lehet kérni egy ismétlést? (hegyi)

Világítás + vonalak.

Az ötlet jó, de ahhoz, hogy ne egy befagyott póz legyen, talán neked belül kellene előbb valamiféle érzelmi viszonyulásodnak lennie a gitárral, hogy aztán ez a képre kerüljön. Az, hogy a formák csak egymás mellett vannak, de nem érintkeznek, az nekem idegen érzetet kelt, talán ettől érzem póznak. És szűkek vagyunk, fenn is, lenn is. Ez négyzetesben lehet jobb lenne. (hegyi)
értékelés:

Világítási gyakorlat szintén.

Nos, ha már jin és jang, pontosabbnak kéne lennie, a száraknál zavar, hogy az egyik érinti a testet, a másik nem. És, amit érdemes lenne kipróbálnod, hogy a karjaid látszódjanak és tartsd a rózsákat, hogy a formák találkozhassanak és ebből bontakozzon ki ez a jin-jang dolog, határozottabb fényváltással. Jó lenne, ha megismételnéd. (hegyi)

Mint mindegyik mostanában, a világítási helyzetek gyakorlása apropóján készült.

Én ezt a képed kedvelem, bár van benne egy pici távolságtartás, úgy érzelmileg, mint fizikailag is, én biztos jobban bebújtam volna a fikusz ága-boga közé a fejemmel, és olyan mélységélességet választok, amiben minden éles, hogy valóban összekeveredjenek a fej és a növény formái. A tónusok szépek, a világítás picit tárgyszerű, elidegenítő, de elfogadom. (hegyi)
értékelés:

Ez az előző trombitás portré párja, ugyanott, ugyanakkor, ugyanúgy készült. Hogy megmutatom, annak az az oka, hogy Andor (nevezzük most megrendelőnek - bár ő nem annyira akarta, hogy fotózzam :) Inkább ezt a képet választotta a sorból, mint jó fotót. Ő másként látja ezt, amit én fotós. Szerintem amaz jobban elkészített fotó, itt van pár problémám (most nem sorolom fel), viszont azt mondja, hogy itt elsősorban nagyon jó az anzaca (szájtartása), a másikon pedig éppen levegőt vesz, de itt szépen fúj, és ezen a fotón bár nem hallható, de aki ért ehhez a hangszerhez, annak ez megvan.

Nos, ez egy minden tekintetben jobb portré az előzőnél. Egyrészt ez a háromszöges komponálás dinamikát ad, ez fontos. Másrészt nem levegővételkor fotóztad, így legalább azt elhiszem, hogy fújja. És itt kevésbé fura az a maszkolás, amivel a törzsét elsötétítetted. Egy probléma még mindig van, és ez az, hogy egy keze látszik csak, a másik alig. Tudom, valamiért az a fixa ideája sokatoknak, hogy nem instruál, mert akkor lesz természetes a kép, ez persze nem igaz, pontosabban a nézőt baromira nem érdekli, hogy mennyire spontán vagy sem egy póz, de ha jó instrukció hangzik el, és a modell azt követi, a fotós pedig nem ereszti, amíg nem azt látja, amit akar, akkor egy olyan megfejtés születhet, amit a néző nem fog tudni megkülönböztetni, de nem lesz hiányérzete. És ez akkor is így van, ha például ha azt mondod, hogy emeld a könyököd, akkor erre a zenész szakmai válasz az, hogy de az úgy nem autentikus, vagy nem helyes kéztartás, mert ez mellékes ahhoz képest, hogy kiegyensúlyozódik a kép. Én valószínűleg lentebbről fotóztam volna, hogy egyrészt a hangszer nagyobb szerepet kapjon, másrészt lássam a szemeit. (hegyi)
értékelés:

Az van, hogy én Miles Davis zenéjén nevelkedtem, ott van tűz, ott van játék, őrület, és meglehet Andornál is van, de a képen ebből semmi se jön át. Egyszerűbben mondva nincs benne zene. Iskolásan fogja a hangszert a szája előtt, de nem hiszem el, hogy zenél, mert ez egy nem nagyon mozgalmas póz. Félre ne értsd, nem a hangszert, vagy a játéktechnikát vagy ilyesmit kérek számon a modelleden, hiszen te vagy a fotós, ő nem látja magát, hanem rajtad azt, hogy mennyiben szabadítod fel a modelled, hogy kezdjen zenélni, feledkezzen bele és akkor exponálj, amikor ő már máshol jár, benne a zenében. Kérek ismétlést. (hegyi)