Az a helyzet itt, hogy kaptunk már egy ilyet az alkotótól fekete-fehérben, ugye az volt az első irány, és ez a kép annak köszönhető, hogy megmutattam Demeternek, hogy milyen a színes, mert ő fekete-fehéret szeretett volna elsősorban, és aztán, amikor meglátta színesben, akkor azt mondta, hogy igen, mégiscsak inkább a színesre teszi a voksát. Az én abszolút szubjektív megítélésem szerint a színes egy teljesen más dologról szól, sokkal életvidámabb, sokkal több vitalitás és temperamentum van ebben a képben az előzőhöz képest, ugyanakkor nekem egy picit a színes változat kevésbé időtálló. Azért mondom ezt nagyon nehezen, mert hogy jövök én ahhoz, hogy valakinek a képi üzenetét megkérdőjelezzem? Ugyanis itt nem arról van szó, hogy jó-e a kompozíció, mert nagyon izgalmas, ahogy a szőlővel kibillenti Demeter, és a szőlő nélkül ez egy abszolút érdektelen kép lenne, de hozzám a fekete-fehér mégis közelebb áll. Lehet, hogy ez a piros-fehér-zöld az, ami nekem túl sok már a jóból, és ez nem Demeter hibája, hanem azt hiszem, hogy azé a környezeté, ami körbevesz. Már itt nem a szobára gondolok, amiben lakom, hanem általánosságban a közérzetre, meg a közéletre, hogy túl sok a nemzeti, meg túl sok a piros-fehér-zöld, meg a pántlika, és lehet, hogy ez itt most egy szembesítő üzenet nekem. Valószínű, hogy rólam van szó ebben a problémában, vagyis ez az én magán, maszek problémám, és nem a képé. (hegyi)

Itt is jelen voltam, hadd áruljam el a kulisszatitkot. Beszélgettünk a nappaliban, és egyszer csak Demeter félbeszakítva azt, amiről a szó folyt, azt mondta, hogy Lacikám, odafeküdnél a földre? Oda, oda a két szoba közé, a naphoz. Mindannyian meglepődtünk, mert abszolút nem azzal foglalkoztunk, hogy akkor most hol, milyen fények vannak, és az érdekes számomra az volt, hogy Demeter is teljes értékű partnerként jelen volt a beszélgetésben, miközben az agyának egy másik bugyra azzal volt elfoglalva, hogy figyelte a fényeket. Valószínű, hogy nem csak akkor, ott, mert ezek a megfigyelések korábbra datálódnak, akár hónapokkal, vagy évekkel, hogy a nap járása mit hoz egy térben, és amikor ez megfelelő helyzetet hoz, akkor tulajdonképpen egy csettintésre összeáll a kép. Aztán Laci lefeküdt a földre, kapott egy párnát a feje alá, hogy ne legyen nagyon kényelmetlen, és fényképezőgépet szereltünk, és aztán elkészült ez a portré. Ami az egészben érdekes, ha megfigyelitek a képet, akár azzal, hogy a saját számítógépetek monitorát elforgatjátok, ha ez helyes irányba lenne forgatva, akkor egy elég ijesztő fotó lenne. Ebben a formában most egy nyugalmas kép, ad neki dinamikát az, hogy felfelé el van mozdítva, mert ez a kimozdulás az, ami az egészet folyamatosan mozgásban tartja, vissza akarjuk húzni úgymond a megfelelő helyére. De ha elforgatjuk, akkor egy teljesen másik Lacit látunk, és ez azért érdekes nekem, mert Demeter ezt fejben megcsinálta, ezt a forgatást, még exponálás előtt, amivel jóllehet, mi többiek a számítógépen kezdenénk el vacakolni. Ami nekem ebben érdekes volt, az ez a két momentum. (hegyi)

Azt mondom most nektek, és ezt most a Pedellus mondja, és itt most nem képelemzés fog következni, hanem a Pedellus üzenete: Fel vagyok háborodva azon, hogy 2 hozzászólást sikerült ehhez a képhez tennetek! Kezdek meggyőződni arról, hogy az érdektelenség győz le benneteket, vagy pedig egészen egyszerűen az, hogy nem nőttetek fel ahhoz a feladathoz, hogy valakinek a képéről elkezdjetek gondolkodni. Megdöbbentő! Ne haragudjatok, hogy ezt kell mondjam, hogy gyöngyök vannak elétek téve, és nem kezdtek vele semmit. Én kérek elnézést!
   A képről azt tudom mondani, hogy jelen voltam az elkészítésénél, ezért nem fogom tudni leelemezni, és nem szeretném helyettetek megfogalmazni azokat a gondolatokat, amiket ez a kép felébreszthet. Azt tudom elmondani, ami nekem fontos ebben. Az, hogy egy képi utalásból hogyan lesz verbális utalás, és az hogy kerül utána mégiscsak vissza a képre, miközben mindez megtart egy ettől teljesen eltérő személyes, perszonális irányt, ami csak erre a képre igaz. Tehát, hogy hogyan lesz az általánosból mégiscsak egyedi, erre ez a kép nagyon, nagyon jó példa. Köszönöm Demeternek, hogy megosztja velünk a munkáit, még akkor is, ha a társaság ezt egyelőre nem az értékén kezeli. (hegyi)

A helyszín hasonló, a beállítás változott, és ennek megfelelően változik a két kompozíció is. Én azt javaslom mindenkinek, hogy nézze meg a két képet egymás után, és ne a konkrétságot nézzétek ebben, hanem a kompozíciót, mert ez egy nagyon fontos dolog, hogy ez miképp van tömegelhelyezésében kidekázva, és hogyan tud ez az egész úgy működni, hogy tényleg, mint egy mérleghintára, vagy egy ilyen kétkarú mérlegre milyen nagyon finoman vannak rátéve ezek a súlyok. Akár a háttérben lévő fejforma, akár a könyvespolc, akár a függöny, akár magának a testnek a beállítása, ezek mind jól működnek. Fontos, és nagyszerű volt jelen lenni ennél a pillanatnál - láthattátok, hogy készültek erről werkfotók is -, az egészben az volt a felemelő, hogy mintha tegnap hagyta volna Demeter abba a fotózást, körülbelül ugyanabban a tempóban kezdte újra. Azt gondolom, hogy amiről ennél a képnél beszélni kell, vagy beszélni lehet, az maga az ábrázolás. A portré egyik fontos kritériumának, a jellemábrázolásnak a megfigyelése. Az, hogy milyen képet akarok erősíteni, hogy azt akarom erősíteni, hogy egy ismert emberről készítek egy olyan képet, ami aztán beleillik úgymond abba a sorba, ami a róla kialakult publikus kép, vagy valamilyen egészen extrém irányba elviszem, és azt mondom, hogy na, most akkor olyan helyzetet produkálok, amiből ő nagyon kilóg. Én ebben azt látom, és itt van a dolognak szerintem a követendő útja, hogy itt egyikről sincs szó. Egy megfigyelésről van szó, és arról, hogy valakit úgy ábrázoljak, ahogy azt az én belső érzelmeim diktálják, és nem megfelelni akarunk valaminek, hanem minél egyszerűbben, de mégis a portréfotó esszenciáit tartalmazó módon és minőségben készüljön el a kép. Nem az alkotói vízió minden áron való érvényre juttatása a cél, de az irányítás nincs átadva a modellnek sem, hanem a modell valóságához hangulatként adódik hozzá az alkotói elképzelés, nem tolakszik, inkább díszít, kontextust teremt. (hegyi)