Elolvastam a leiratot és értem. A leirat által azt is értem, amit látok. De ha nem volna leirat, nem biztos, hogy érteném, miről is van szó. Arról, hogy mi mennyire mozdult be és mennyire pontatlan a technikai kivitelezése, nem akarok szólni mert ez nyilvánvaló adódik abból, amivel fényképeztél. Ezt most tegyük félre. Most azért azt is megjegyzem, sok mindenre alkalmas a mobil és nem egy elemzésnél elmondtam, hogy a hibából is lehet erényt kovácsolni. Itt most a hiba önmagában megmaradt, ez az elmozdulás most nem erény. Érdekes az a kommunikáció ami itt létrejön. Van egy fickó, aki ami valami tévét néz (de én nem tudom, hogy mire figyel... most az óramutató járásával megfelelően próbálok körbemenni), akkor van egy másik srác aki tölt valami csészébe valami italt, egy harmadik, aki issza a maga üdítőjét, van a negyedik, aki valami zsákból (vagy valami ilyen szütyőből) kivesz vagy betesz valamit, és van egy lány, aki feszülten, kétségbeesetten, kezét a szája előtt összekulcsolva, a fejét támasztva figyel (tulajdonképpen a fotósra) és van egy üres szék. Szituációs játék, de nem nagyon értem ebben a pillanatban a kohéziót, hogy mi tartja össze ezt a csapatot. Azt mondod, hogy ebédre várnak, de ez nem derül ki, mint ahogy az sem derül ki,hogy itt lehet ebédelni. Mert ebben a beosztásban, ahogy ez itt létrejött, viszonylag kicsi a hely, nem evidens képileg az, hogy itt egy ebédre várakozó csapatot látunk. Én ezt abszolút megértem, hogy magából a helyzetből és a helyszínből ez adódik, hogy ott így esznek, hogy ott ilyen a helyzet, de azt meg neked mint fotósnak kell elfogadni, hogy a néző mindig valamilyen képi közhelyből tud kiindulni, valami olyanból, ami általános. Mindig az általánosból tudunk menni az egyedi felé. Tehát magyarán valaminek kell lennie, amibe kapaszkodjon (tányérba, étkészletbe, vagy valakibe, aki feltűnik ahogy felszolgálja őket, étlap, vagy valami) az már utalhat az ebédre. De itt most ez nem történik meg. Olyan, mintha valami haveri összejövetel lenne, de nem túl szoros kapcsolat van az emberek között. Azt nem tudom, hogy mi tartja őket egyben, de valamire ők itt várnak, de nem is biztos, hogy a várakozás látszik, talán inkább az unatkozás. Szóval nem tudom, nekem ez most ezt nem hozza. Lehet, hogy ebből ki lehetett volna hozni más időpillanatban azt, amikor már annyira feszült a helyzet, hogy dobol az asztalon, nem tudom. Megint azt mondom, hogy internacionális jelzést kell kapunk arra, hogy itt most egy várakozás van. Ez most egyedül ennél a nőnél szerepel, ő az akinél ez megvan. A többieknél ez nincs olyan erősen meg. Én ezt visszaadnám, mert a barátságról meg főképp nem érzem, hogy beszélne. Mitől barátok ők, honnan kéne nekem ezt tudni? Nem jön ki. (hegyi)

Mindig nagyon nagy érdeklődéssel figyeltem azt, aki képes ollóval saját kezén körmöt vágni, én inkább sebesüléseket tudok ilyennel okozni, volt, hogy egészen durván behasítottam a körmömet, úgyhogy azóta ilyennel én nem is próbálkozom. Szürreális az egész, amit itt látunk, ez egy jól megoldott gesztus. Szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy a 700 pixelt használjuk ki, ha már ennyit tudunk, akkor csináljuk is meg. Ha már a szöveg arra ad egy utalást, hogy ez az év utolsó körömvágása, akkor lehet, hogy erre valamilyen gesztust még oda lehetett volna tenni, ha már a cím is erről szól. A képből ez az utolsó nem nagyon derül ki. Ezt úgy is meg lehetne akár oldani, hogy nem az asztalon csinálod, hanem valahol, ahol a háttérben ott egy fenyő vagy valami, ami az év végi búcsúztatásra utal, akkor lehet, hogy ez jobban meg tud jelenni, mint üzenet. (hegyi)
értékelés:

Az ami itt érdekes nekem, hogy nem tudom, hogy ez a saját kezed akar lenni, vagy másé. Az első tippem viszonylag érdekes lenne, biztos meg lehet csinálni, most próbálom itt a monitor előtt jógalégzéssel ezt megvalósítani, de nem nagyon sikerül. Ha nem csak te vagy a képen, akkor nem tudom, hogy ez mennyire a te portréd. Nyilvánvaló, hogy fontosak ezek a kapaszkodásaink, ezek a helyzetek, de ez nekem most nem egyértelmű, hogy melyik vagy te a két kézből. Mondom, lehet, hogy ezt meg lehet csinálni úgy is, hogy te csinálod, nekem nem jönne össze, itt kérek majd egy kis segítséget. A másik dolog a környezet. Ha ez egy sziklamászós kapaszkodás akar lenni, akkor nem értem ezt a furnérlemezt a képen, meg a vakuval sem biztos tudok mit kezdeni. Nem tudom, hogy ott az időjárás mennyire rossz, de szerintem érdemes lenne az ilyen felvételeket meggondolni, hogy biztos a vaku lesz-e, ami megoldja, mert nagyon csúnyán rajzol körbe a vaku, ad egy szellemképes, sötét árnyékot. Ezt valószínűleg meg lehet oldani, vannak úgynevezett körvakuk, amik pont ennek a kiküszöbölésére születtek, ezt az objektív köré lehet mint egy szűrőt felapplikálni, és akkor nem nagyon lesznek ilyen vetett árnyékok. Szilárd, egy kicsit elhanyagolsz minket, és én ennek azért nem örülök, mert így nehezen tudunk merre haladni. Van egy csomó beváltatlan ígéreted önportré ügyben is, meg a kisasztalt sem csináltad még meg, pedig megígérted, nekiindultál egy önportré vonalnak, ami nagyon ígéretes és nagyon jó volt, ez a bőrdzsekis dolog, én abból még látnék. Én abba az irányba mozdulnék el helyetted, ha még egy kis szerepjáték is van benne, de érdekes és izgalmas irány lehetne. Jó lenne visszatérni ahhoz a tempóhoz, amit az elején diktáltál magadnak, és akkor könnyebben tudunk miről beszélni. Én ezt most visszaadom ismétlésre, kicsit pontosítsuk, hogy mit akartunk itt kifejezni. (hegyi)

A helyzet az Szilárd, hogy én visszamennék a helyedben, és még egy kísérletet tennék. Az előzőhöz képest ez nagy előrelépés, szuper, hogy a műbőr felület csillogása ennyire anyagszerűvé teszi a székeket, jó az asztal műmárványa is, abszolút jól megfogtad ezt, és jók a ritmusai is ezeknek a tárgyaknak. A megoldás pedig az, hogy az asztalt illetően a logikát kapcsold ki. Hiába három az a csésze, meg citrom, meg tej, meg ropi, meg szalvéta, ez lehet, hogy a valóságban mind elfogyasztásra került, de az asztalt is kezeld úgy, mint egy geometriai feladványt. Kevesebb több lesz. Egyszerűsíts. Például két csésze, teával, egy tányér citrommal, és kész. Se kanál, se szalvéta, se ropi. Legyél türelmes és megládd, meglesz ez. Ismétlés. (hegyi)

Azt gondolom, hogy ez egy jó önportré, izgalmas az, hogy a tükrözés okán az arc jobb és bal fele hatásában összehasonlíthatóvá válik, ami akár még azt is igazolhatja, hogy a jobb és bal arcfelünk nemcsak hogy nem egyforma, hanem hogy más és más érzelmet, érzetet kelt - ennek (ál?)tudományos magyarázatát abban látják, hogy a jobb és bal agyfélteke más és más képességre hangolt és ennek az arcfeleinken is jelei vannak. Jó az, hogy valaki ennyire türelmes, hogy a tükrökkel játszik, nem középiskolás fokon, az már másik kérdés, hogy ez melyik közlési szinten ad képet az alkotóról, mert maga a megközelítés abszolút jellemző Szilárd gondolkodási struktúrájára is, már amennyit ebből a kommentjei által megismerhettünk, azzal ez a kép jól passzol. Én mégis arra sarkallanám Szilárdot, hogy más, nem ennyire evidens rétegeit is mutassa meg, keresse és figyelje, mert nem csak a matekos-fizikus megközelítés lehet rá jellemző. Várjuk az újabb önképeket. (hegyi)
értékelés: