Egy színpadi helyzetet látunk. Látjuk a bűnöst, és látjuk a gyóntató papot, vagyis a meghallgatót. Mindegy, hogy ebbe most bekapcsolunk-e bármilyen transzcendens vonalat, vagy pedig a gyónás átvitt értelmét értjük ezen, ami akár egy baráttal szembeni közlés is lehet, ilyen szempontból ez mindegy. Azt gondolom, hogy maga a póz inkább a vallással, az egyházzal kapcsolatos helyzetre utal. Ugyanakkor van egy szürreális csavar az egészben, és ez a mezítelenség ábrázolása. Ez is egy jó irány, bár filozófiájában vitatkoznék. Ugyanis egy gyónásnál nem vetkőzik le mindenki. A meghallgató arctalan, és az ő szerepe nem az, hogy viszontgyónjon, pedig itt most azáltal, hogy mind a két figura meztelenre van vetkőztetve, ezáltal azt sugallod, mintha ez igaz lenne arra is, aki meghallgat, és én ezt nem gondolom így. Ez az egyik, amit, mint filozófiai meglátás szerettem volna elmondani. A másik pedig az, hogy gyengíti most egymást, hogy mind a két fél lecsukott szemmel van ábrázolva, mert addig, amíg a gyónó fél logikus, és érthető, ha befelé figyelve behunyja a szemét - akár egy kicsi szégyen is lehet ebben, mint érzés -, és feloldozásra vár, de aki a gyóntatást végzi jelen van, ő nem merülhet el a saját gondolataiban, mert akkor nem figyel arra, aki ezt az egészet elindította, mint folyamatot. Ettől függetlenül azt is el tudnám képzelni, hogy ez legyen maga az üzenet, hogy van egy gyónó fél, és a másik meg magával van elfoglalva, de akkor a pozíciót kellene mozdítani, mert ő most itt odatartja a fülét ahhoz a falként jelenlévő függönyhöz, és azt gondolom, hogy ezzel mégiscsak a figyelésre összpontosít. Ha ezt is figyelembe veszem, akkor azt mondom, hogy érdemes lenne a két figurát formailag egy kicsit távolabb helyezni egymástól. Még egy megjegyzés: a jobb oldali figura a fényben nagyjából a helyén van, a bal oldali figuránál az alsó megvilágításból adódóan érdekes játékok jöttek létre, és azzal, hogy a kezet odatetted, a behajlított ujjak miatt, csak egy kézfejet látunk, ráadásul az arcra is elég furcsa árnyék vetül. Erre érdemes lenne figyelmet fordítani, vagy nem kötelező mind a két figurának ugyanabban a fényviszonyban lenni, és ezzel is meg lehetne különböztetni egymástól a kettőt, akár azzal, hogy az egyiket alsó megvilágításba helyezzük, a másikat felsőben. Milyen különbséget hoz a kettő? Lehet, hogy csak fénnyel létre lehetne hozni, hogy bár mind a két figura mezítelen, de más érzelmi hatást hordozzanak. Ez egy nagyon jó irány, és nagyon érdekes gondolatokat ébreszt, mivel önportré leckére készült. Még azt az irányt is el tudom képzelni, hogy ez egy belső gyónás saját magunknak, és egy saját magunkkal folytatott diskurzus. Viszont, ha ez a cél, és ez a gesztus, akkor mindenféleképpen a legutolsó gondolatomnál maradnék, hogy ne legyen más megkülönböztető a két figura között, mint a póz, és a világítás, de ezeket határozottan kell kezelni. A lecke 3 csillagos, és mindenképpen elfogadom leckemegoldásként is azzal, hogy szeretném Szilárd ígéretét venni abban, hogy ezt megismétli. (hegyi)
értékelés:    

A képen egy cicát látunk, ahogy a saját kis pihenőhelyén, valószínű a délutáni alvását végzi. Látunk még egy nyakkendőt is, és a leiratból tudjuk meg, hogy ezt a nyakkendőt a cica tulajdonította el. Eddig a sztori világos. Ami a kérdés, hogy miért a rezonancia leckébe lett ez beküldve, és nem a házi kedvencbe? Miközben egyértelmű, hogy mi történik a képen, a megoldást mégis máshol kellene keressük abban, hogy mi lehet az a 3 frekvencia, amiről Szilárd mesélni szeretne nekünk. Van egy megfejtésem, hogy talán a nyakkendő mintája, talán az oszlop mintája, talán a macska mintája, mert ez mind a három hoz valamilyen sráfozást, egymással bizonyos tekintetben párhuzamos hatású formát, de ahhoz, hogy ez egyértelmű legyen a nézőnek, az alkotónak kell megtenni a tőle telhető legtöbbet. A három, egymástól eltérő felületet kell közelebb hozni egymáshoz, hogy ez a kapcsolódás világos legyen, és ne legyen kérdéses, hogy miről is beszélünk. Ha egészen szűkre veszem a dolgot, akkor azt mondom, hogy van a macska farka, az oszlop, meg a nyakkendő, ez három függőleges, de akkor minek van a macska felső része is mutatva? Meg miért van felette az a nagy felület? Ha azt mondom, hogy ez a ritmus érdekel, akkor bátran lehet vágni, és nem kell tartani magunkat ahhoz, hogy ebben a helyzetben mi az, ami, mint irány, bezavarhat. Mert lássuk be, ha ezt a képet ebben a formában nézem, akkor, mint kompozíció, vannak kérdéseim. Aztán belóg egy tálca, gondolom, az is egy ilyen macskapihenő, az árnyékokkal is létrejönnek kubista formák, ami magában egyébként érdekes lenne, tehát a kép középrésze, az izgalmas, de aztán ez az egész hatás fent is, és lent is gyengül. Egyszerűbben fogalmazva, ha az a tálca, ami most oldalról belóg mozgatható – gondolom, hogy igen -, akkor lehet, hogy érdemes lett volna ebből a helyzetből kifordítani, és a megmaradó résznél az oszlop területére koncentrálni, arra a részre, ahol ezek az árnyékjátékok, a macskafarok, és a nyakkendő szerepel. És ha ez egy kontrasztosabb, keményebb, strukturáltabb rendszer, akkor tökéletesen egyértelmű lesz ez a 3 frekvencia. Most, mint téma felvetés, értem, de a megközelítést nem annyira. Még egy javaslat: ha magunkban felvetettük ezt a kérdést, és meghoztuk a döntést, hogy igen, engem ez érdekel, mert ezt vettem észre, hogy milyen érdekes ez a három függőleges, akkor menjünk közelebb azzal a fényképezőgéppel, és ezt fogjuk be a keresőbe. És miért álló formátumot választunk? Ha van egy határozott döntésünk, akkor ahhoz ragaszkodjunk. Ezt tudom mondani, Szilárd, és visszaadom ismétlésre. Gondolom, a cica megvan, nyakkendő csak akad otthon, és ezt a ritmust próbáljuk meg valahogy egyértelműbbé tenni. (hegyi)

Kapunk egy leírást, ami több intermediális utalást ad, mert itt részben egy filmre is utalunk, részben ezeknek a szerzőknek az életművére is, és ezeknek a különböző korokban történő értelmezésére is. Ennek külön örülök, mert fontosnak tartom azt, hogy egy alkotó ne csak a saját területével foglalkozzon, hanem legyenek gyökerei és kapcsolódásai az irodalomhoz, a képzőművészethez, a filmművészethez vagy a zenéhez azért, mert ezek fogják megadni a színességét, az ízét, a fűszerét az alkotásnak. Egyszerűbben fogalmazva: eszméletlenül sok szakbarbár van mindenféle alkotási területen, aki csak és kizárólag a saját vonalával foglalkozik, fogalma sincs arról és nem is figyel oda, hogy mi történik a környezetében és milyen gyökerek és kapcsolódások lehetnek akár a múlthoz. Ezt minden szempontból fontosnak gondolom. Abban nem vagyok száz százalékig meggyőzve, hogy ez a kép most ebben a formában minden kérdésre választ tud adni, legfőképp azért, mert egy dolgot nem érzek tökéletesen eldöntöttnek, mégpedig azt, hogy én akarok-e archaizálni, tehát akarom-e hozni azt a kort és annak a technikai kritériumaiból adódó ízeket, vagy pedig ez csak egy véletlen. Mire gondolok? Arra, hogy itt van életlenség, van bemozdulás, de nekem ez inkább most talán a türelmetlenségből, talán a technikából adódó hiányosságnak tűnik mintsem annak, hogy felidéznénk egy régi kort. Megtörténhet mind a kettő, tehát mind a kettő érvényes lehet. Ezt a felidézést meg lehet tenni tárgyakkal és valami nagyon mai technikai megoldást adni, lehet a technikát is roncsolni, tehát minden érvényes lehet és minden igaz akkor, hogy ha ezt én előre eldöntöm. Most én úgy érzem, hogy ebben a helyzetben ezek a bemozdulásos életlenségek és formatévesztések nem biztos, hogy tudatosan kerültek a képre, nem biztos, hogy tudatos döntés eredményeképp. A ritmus abszolút jó és az üzenet is. Tehát nem is kell ezt magyarázni, mert akinek megvannak ezek a sztenderdek, mint az Andalúziai kutya az érti az üzenetet. Akinek meg nincs, annak meg talán fölkelti az érdeklődését. Azzal meg, ami a leiratban van, nem biztos, hogy száz százalékig egyetértek, de nyilvánvaló, hogy ez abból adódik, hogy ismerem a filmet, sőt a kedvenceim közé tartozik, tehát ebből kifolyólag nekem a film nem csak erről az egy jelenetről szól. Nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon hatásos jelenet, de hát nem véletlen, hogy abban a korban, amikor a dadaizmus, a szürrealizmus a virágkorát élte és ez a három alkotó tulajdonképpen Lorcával együtt elindította a munkát, hogy abban a korban ez egy tök érthető és egyértelmű dolog volt, hogy akár polgárpukkasztásból, vagy azért, mert egy gondolati sort túlhabosítanak, eljutnak egy ilyen döntéshez. Ez a film egyébként e nélkül is tökéletesen működne, de nyilvánvaló, hogy kellett valami, ami az ő szempontjukból szerintem már az alkotás pillanatában tudható volt, hogy igen, ez lesz a legtöbb botrányt kiváltó képsor. Ha ezt is tekintetbe vesszük, akkor bizony ezt a döntést nem az utókor hozta meg, hanem az alkotók. Az utókor már csak reagál rá. Ha provokálni akarok, akkor el fogom érni a célomat, és ha ezt jól csinálom, márpedig ők jól csinálták, akkor eredményes lesz, de akkor utána ne keseregjek az eredményen. Ezt tudom, hozzátenni magához a filozófiai részéhez. A technikai részben nem nagyon értek veled egyet ezzel a roncsolással itt a kép szélénél, hogy itt kimaszkoltál valamit, szóval most én azt gondolom ezt azért át kéne gondolni, hogy biztos ez a legjobb forma-e. Azért ez egy abszolút 3 csillagos első lecke, sőt egy nagyon erős első lecke és meg is van a leckemegoldás és visszaadom ismétlésre. Tudom, hogy ezek a legfurcsábbak, amikor valamit elismerek, mint eredmény, de én azt gondolom, hogy a lényeg nem az, hogy beérjünk a végállomáshoz, hanem az odavezető út. Ennél az útnál van még mit boncolgatnunk. (hegyi)
értékelés:    

Akit a címben említ Szilárd, az ő művei között föllelhető a Kockavető címmel megjelent könyv és gondolom, erre utal maga a kép is. Én ezt a könyvet nem olvastam, bevallom férfiasan, tehát ezért magával ezzel az üzeneti résszel nem biztos, hogy egyelőre sokra megyek - de ez az én hiányosságom. Ami viszont a képben nagyon erős, és amit én nagyon fontosnak tartok, az az, hogy örömmel látom azt, hogy Szilárd elkezdett egy utat és azokat, amiket az előző képeknél, mint elemzés elmondtam, azokból a maga rendszerébe bekapcsolt valamit. Mégpedig azt, hogy az emberi test egy nagyon fontos üzenet, a kettes leckénél ennek kiemelt szerepe van. Most szeretnék valamit elmondani, amit én fontosnak tartok itt a 2-es leckénél. Önportrét készíteni sokféleképpen lehet. Egyrészt lehet úgy, hogy az ember azt mondja, valamilyen cselekvés közben ábrázolom magam, valamilyen szituációban (tulajdonképpen, mint egy színházi helyzetben) vagy keresem azt az irányt, ami a legtöbbet mesél rólam, az én belső világomról, és itt jön a képbe az, hogy a ruházat és a tárgyak milyen módon szerepelnek. Azért szeretném ezt elmondani, hogy ne legyen félreértés, hogy akkor, amikor én az elemezéseknél arról beszélek, hogy fontoljátok meg azt, hogy a ruha elhagyása segít-e az őszinteségén a képnek, vagy segít abban, hogy megtaláljuk a saját közlésünkben a saját erőnket, akkor itt nem az aktról beszélek. Az egy másik kategória lesz, ami szintén izgalmas, és aminél szintén azt gondolom egyébként, hogy az elsődleges megközelítés az önmegfigyelés. Ugyanis az önmegfigyelés által fogunk majd abban a leckénél is a legtöbbet elérni, amikor már majd modellel dolgozunk - de ez egy külön téma és ebbe most nem akarok belemenni, erről is szívesen mesélek majd adott szituációban. Az önportréknál ennek azért van szerepe és létjogosultsága, mert keresetlen, mert a legkevésbé manipulált. Ha innen tekintek erre a képre, akkor azt mondom, hogy nagyon erős ez az üzenet, és nagyon örülök, hogy Szilárd ebben az irányban elindult. Azért abban nem vagyok 100%-ig biztos, hogy tudom-e, vagy értem-e, hogy miért az arcát takarja ki. Itt van ez a kocka, ami tökéletes főszereplő, de az arányban, abban, hogy ő mint főszereplő ahogy szerepel ezen a képen és én mint, úgymond ereklyetartó, miként szerepelek, lehetne még finomítani. Ezt a kockát, most egyszerűbben megfogalmazva, sokféleképpen elhelyezhetem és mindnek megvan a maga üzenete, ugyanakkor annak is, ha az arcom elé helyezem. Így a képnek most van egy - nem tudok jobb szót - felajánlás jellege. Minthogyha egy szertartásnál tartanám ezt a kockát és ajánlanám fel a szertartás résztvevőinek vagy ennek az egész folyamatnak. Ettől, hogy nem szerepel rajta az arcom, ettől tulajdonképpen ennek a felajánlásnak az ereje is csökken (elbújok a kocka mögé). Emelhetem ezt magam fölé is, de ennek a megközelítésnek akkor lehet, hogy szerencsésebb, ha a kamera nézőpontjának a megválasztásával adok erőt. Tehát azt mondom, hogy fentről lefelé fényképezem magam ezzel a kockával, akár fogom magam és leülök törökülésbe egy kis szőnyegre - nagyon jó egyébként hogy sötétben van tartva a háttér -, tehát leülök egy viszonylag puritán és egyszerű környezetben törökülésben a szőnyegre és úgymond a gép elé tartom lentről a kockát. Lehet, hogy ennek az egésznek a hatását ez erősítené. Tehát miközben azt mondom, hogy az egyik legerősebb önportrédat látjuk, azt mondom, hogy megvan a három csillag és megvan a leckemegoldás is, azért gondolkodjunk azon is, hogy esetleg egy más gesztusrendszerben ez hogyan tudna működni. Ahhoz hogy úgymond jelmez nélkül vagyok jelen, jelmeztelenül, hogy ettől ne váljon akttá, ez a kocka szerintem tökéletesen alkalmas arra is, hogy azokat a részeket vagy azokat a gesztusokat, manifesztumokat takarja, amiket nem akarok megmutatni. Tehát nagyon sok mindenre jó, de mégis azt mondom hogy, ahogy az arcodat takarod, az mindenféleképp ad egy olyan élményt is, hogy el akarok bújni a kocka mögé - és ez így nem biztos, hogy egyértelműen a kocka kiemeltségét és felemeltségét erősíti. Ha gondolod egyébként a szerzőről vagy erről a könyvről néhány gondolatodat megoszthatnád itt a kommentároknál. (hegyi)
értékelés:    

Négy képet kapunk, jól össze van ez szedve négy gesztusnak, van egy kakukktojásunk is. Nekem ez a harmadik kép. Ha a másodikat meg a negyediket figyelem, az egy nagyon érdekes gondolatiság, szinte csak a szem és a tekintet változik, de mégis sokat mesél, én ezt hiányolom az első és a harmadik képnél, hogy ez a fajta szembeállítás ott nem jön létre. Mivel kifordult a test a harmadik képnél, szembefordult velünk, ezért van ezzel problémám. A megvilágítás és a helyzet rendben van, és jónak tartom azt, ahogy ez az egész egy olyan tónusrendben van tartva, sötét háttérrel, amiben a figura jelenléte nagyon erős lesz, a megvilágítás pedig próbáknak az egymásutánja. Azért jó ez a gyakorlat, mert ezzel magad is tudod tesztelni azt, hogy melyik milyen formai hatást hoz létre. Ha megfigyeljük, a legdinamikusabb formai hatás az első képen jön létre, és a legkevésbé dinamikus a negyedik kép. Nyilván, ez tőled függ, hogy milyen üzenetet szeretnél közvetíteni. Az első kép inkább egy szociografikus megközelítéshez való világítás, a negyedik a portrézásnál egy megoldás lehet akkor, ha el akarom tüntetni a hibákat, vagy egy nyugalmasabb megközelítést keresnék. Talán a harmadik kép, ami a legközelebb áll ahhoz, ahogy ezt a világítást meg lehet jeleníteni. Maga a játék érdekes, fontosnak tartom, hogy ezzel foglalkozzunk. Kértem az eredetiket is, hogy ez hogyan készült, az eredetinél azt látom, hogy nagyon nagy a képkivágás, tehát abból is adódik, hogy ennyire zajos, vagy ennyire részletszegény lesz egy kép, hogy annyira kivágunk egy nagyobból egy kicsit, hogy ezzel a dinamikát is, meg a részletgazdagságot is lecsökkentjük. Ez a filmes gépeknél is így van, hogy azért akkora az érzékelő, hogy a lehető legtöbbet, és egy optimális helyzetet tudjunk vele létrehozni, ha ennek csak 5-10 százalékát használjuk, akkor ez a minőségben is romlásokat fog előidézni. Erre figyelni kell, hogy lehetőleg a legtöbbet kihasználjunk abból, amit az adott médium enged. A gesztus jó, úgyhogy ez egy három csillagos dolog, a leckemegoldásra még dolgozzunk tovább. (hegyi)
értékelés:

Itt a kommentároknál kifejeztem aggodalmamat akkor, amikor elmentünk nagyon a technikai értelmezés felé. Bevallom nektek férfiasan, engem ez technikailag nem nagyon érdekel, sőt egyáltalán nem érdekel technikailag ez a kép. Még akkor sem, ha ebben benne van mindenféle trüváj az első vakura villantástól kezdve, a gyorsuláson keresztül a gravitációs elméleten át Malarmé-ig. Nekem ebben nem ez az izgalmas és nagyon szeretném, ha ki tudnálak ebből benneteket rángatni. Nagyon érdekes egyébként, hogy Szilárd képe pont azokat húzta és hívta be a kommentárokhoz, azokat a szereplőket, akik hasonló cipőben járnak. Akik mindent matekkal próbálnak értelmezni. Felejtsük el a matekot! És nem azt mondom, hogy perpillanat, hanem úgy általánosságban! Nincsen szerepe a fotográfiában. Szerepe lehet, talán csak az alapok lefektetésénél, de még ott sem igazán. Akkor amikor valami árnyjátékot hozunk létre, amikor valamilyen konstruktivista megoldást keresünk, a kompozíció elhelyezésben, tömegelhelyezésben, akkor esetleg. Persze lehet ezt számítgatni is, lehet érzésre is menni, mind a két út érvényes, de ennyi. Nincs tovább! Ez a kép azért zseniális, mert Szilárd megtalált valamit megint. Valamit megint megfogott, ami egy megszemélyesítés, ami egy gesztus, ami egyrészt sokat mesél róla, de nem a matek által. Az öltöny által, a csípőre tett kéz által, ahogy beállt ehhez a függönyhöz, ahogy ezt az egészet, mint gesztust ide tette. Ráadásul mindez mellett jók a kockák és az, hogy ezeket a kockákat kiszórja a kezéből. Aztán persze ad egy csipetnyi fűszert ennek a technika. Én nem a technika ellen vagyok, csak azt tessék megérteni, hogy nem ez a fő irány, tehát ha ez a kép csak a technikáról szólna, nem lenne érdekes, említésre sem lenne méltó. A tekintet, a kicsit összeszorított száj olyan, mint a Márió és a Varázslóban létrejön egyfajta hipnotikus állapot. Ami a problémám a képpel az az, hogy a fej feletti résznél nagyvonalúak vagyunk a térrel (túl sok értelme nincs), miközben oldalirányban nagyon szűkre vettük ezt az egészet. Lehet, hogy ez abból adódik, hogy a környezet olyan, hogy ott már belelógott a fikusz vagy ott állt mellette a konyhaszekrény, ezt nem tudom, de érdemes lenne ezt az egészet egy kicsit tágabb megközelítésben is szemlélni. Ez az egyik. A másik. Földobok most egy labdát Szilárd, aztán ha van kedved lecsapod, ha nem, nem. Nagyon érdekes lenne ez a kép, vagy ebből a képből létre lehetne hozni egy képsort, és filozófiailag és pszichológiailag is érdekes lenne ezt a képsort úgy létrehozni, hogy ezzel a játékkal játszol. Akár ugyanígy kockával, akár hasonlóképpen dobálhatod fel és le, de lehet a kezedben aranyóra is lánccal, és itt most két irányt fogok elmondani. Az egyik irány, hogy végigcsinálni egy sorozatot úgy, hogy megkeresel számodra fontos személyiségeket, akiket megpróbálsz életre hívni (pl. Einstein, Newton, Galilei) és ezeket a figurákat úgy hozod elénk, hogy valamilyen manifesztummal hívod őket életre. Te vagy mindig a szereplő egy lornyonnal, vagy egy sétapálcával (Chaplin) vagy más eszközökkel megpróbálsz ezekbe belehelyezkedni érzelmileg. A másik irány, hogy marad a Szilárd Szilárd, de mégis elindít egy játékot azzal, hogy igen, beáll ebbe a pózba vagy hasonló pózokba: valamilyen manipulációt végez (kockadobás, sétapálca pörgetés, aranyóra, labda dobálás…) tehát valamilyen tevékenységet végez és megcsinálja így ezt, ahogy ezt itt most megcsinálta. Öltönyben, szmokingban (ha van), házikabátban, pizsamában, úszódresszben, tehát elkezdesz ebben a szerepkörben saját magaddal különböző személyiségrészeket létrehozni. Mindenféleképp azt szeretném elindítani, hogy lépésről lépésre kezdjünk el azzal dolgozni, hogy ebből a megközelítésből (ami egy technikai vagy filozófiai megközelítésnek a kibontása) szép lassan gyalogoljunk át az érzelmi megközelítések irányába. Nem tudom, hogy „…játszótársam mondd, akarsz-e lenni?” ebben, én partner vagyok ha gondolod. Kezdjünk el egy munkát esetleg. Ez abszolút 3 csillagos kép, de nem a technika miatt! Fordítsd meg a dolgokat, kezdj az érzelmeiddel, a formákkal, azzal, hogy a gesztusokat, a gondolatokat osztod meg képben, mert ha ez megy és stabil lesz, akkor az majd már behívja a szükséges technikát, azt már szinte magától meg fogod találni. (hegyi) értékelés:    

Szilárd, itt az a helyzet, hogy ez a te fejedben van meg. Valószínű azért, mert ott voltál, jelen voltál, érezted az illatát a sülő pirítósnak, ott álltál kis klottgatyában, a fogkefe is a kezedben volt. Vártad, hogy mikor lesz ez kész. Még nem is biztos, hogy jól láttad, hogy mi van, mert reggel az ember úgy van, hogy fölébred és akkor alig tudja kinyitni a szemét, de rutinosan benyomja a pirítóst hogy amíg mossa a fogát addig a pirítós is kész legyen. Szóval magam előtt látom a szituációt, de ezt a kép nem adja át. Mondhatom, azt is, hogy ez egy technikai megközelítés, miközben benne van ebben valami – érzem én. Tényleg benne van „Az” az élmény, ami a bambulás élménye; a kora reggel amikor még csak úgymond számítástechnikai szóval kifejezve „bebútol” az embernek az agyveleje és néz ki a fejéből, keresi az élet értelmét és nézi ezeket a vörösen izzó valamiket. De ez nem a képből jön, hanem a kép által keltett emléknyomból. Ez se rossz, de azért ezt képileg kell tudni megfogalmazni. Tehát, ha a reggel hangulatát akarod hozni, abban benne kell hogy legyél, nem hagyhatod magad kívülállónak. Mert ha te kívülálló vagy, akkor én mint néző, még kintebb rekedek. Most nem tudok ennél többet mondani erről a képről. Ha úgy érzed, hogy valamit nem mondtam el jól, még beszélgessünk róla a kommenteknél. (hegyi)