Gyermekkorom tavasza
Napsütés, kék ég, léggömb, tavaszi szellő.

Anita a leckét egy nagyon jó irányban kezdte el megoldani, amikor egy múltbéli helyzetet, egy érzést, egy visszaemlékezést hív elő egy valós történettel, tehát megfigyel egy helyzetet. Itt egy zsinóron látunk egy léggömböt, és kreppapír csíkokat a szélben lebegni és fölötte az eget, a kreppapír egy bizonyos kor után az emberek egy közös élménye, amikor a papírból kivágtunk, ragasztottunk és a színezőanyaga megfestette az ujjunkat, a ruhánkat, tehát ez egy erős élmény, ahogyan a luftballon is, ahogyan játszottunk vele, firkáltunk rá, és végül elpukkantotta a kutya, tehát ezek nagyon jó csatlakozások a gyermekkorhoz. Ugyanakkor ez a hívószó és az általa behívott formák még nem jelentik azt, hogy a kép kész van, mert a fotós feladata a kompozíció megtalálása is. Most azt látjuk, hogy egy kicsit srégen van ez a kötél, rajta lóg léggömb, és a tárgyak lógnak, mögötte a nap és a felhők. Namost ebben a történetben a kép közepén halad végig ez a sáv, ott van az információ, tehát össze van zsúfolódva ez a dolog, egymás formáit szabdalják szét, oda bezavarnak a tárgyak, a lufiba a kreppapír, a nap mögött a felhő, a kötél, mint egy helyen próbál érvényesülni, egymás hatását próbálja túlkiabálni, ezt még kompozícióban még feladat, hogy ezeket lenyugtassuk, vagy olyan helyzetbe hozzuk, ahol értelmezhetővé válnak, tehát a fotós felállít egy fontossági sorrendet, és azt mondja hogy a kép fontos üzenete pl. a lufin átvilágító nap, akkor a lufit a nap elé kell komponálni, vagy ha a szél és az ő játéka, akkor a kreppapírokkal kell valamit kezdenünk, akár a kezünk vagy más tárgy keltette légörvényekkel elmozdítani, hogy ne fedjék egymást ezek a formák. (szőke)
értékelés:

Kutyaláb
Láb vagy talplenyomat

Láb vagy talplenyomat ez a megjegyzése a képnek. Az egy szívet melengető érzés, hogy az Anita közel kerül a földhöz, veszi a saját idejét-fáradtságát, hogy lenézzen, és egy olyan világba merüljön el a kamerájával, amire csak lenézünk és látjuk a törmelékeket, megyünk tovább, hiszen lent van a mélyben, a fejünket meg magasan hordjuk. Magyarul ezek kis, szemlélődő mozaikszemek az ő képeiből, hol precízen, hogy gesztus szintjén megjelenve és aztán nem végigvarrva. Ha a talp lecke hívószavait megnézzük, és mindazt, ami az alkotókra visszavetítve a szubjektumot, a személyességet, a saját viszonyomat a világgal kéri, hogy ezt képezzük át vizuálisan, akkor ezt is így kell megközelítenem. Itt amit látok az az, hogy a talajban lévő lábnyomot látunk, egy kutya lábát, szórt külső fényben, és ettől a nyomban árnyékok is vannak. Azt is látni, hogy a fényképezőgép majdnem fölülről, mint egy térképet ahonnan A-ból B-be el lehet jutni, szinte egy domborzati térképet kapunk valamiről. Ami nekem eszembe ötlik, a tizenegyes lecke hívószavaival az az, hogy vajon a kutyaláb fogalma, motívuma a talplenyomat, és mindaz, ami az Anitában zajlik, az hogyan kapcsolódik össze, mi az ami egységes filozófiává összeáll? Mivel a képből úgy tűnik, hogy egy lecke megoldódott, láttam egy lenyomatot, verbálisan a leckére ez talp lenyomat, nem találtam emberit hát kutyalábat csinálok – és megint az hangzik fel, hogy de hol jelenik meg ebben az Anita története? Vajon jó-e az, ha az életünkben folyton feladatokat teljesítünk leckéket oldunk meg? Keressük inkább az élvezetet, nem a túlélést, hanem a megélést. Nem az a problémám ezzel a képpel, hogy miért pont kutyatalplenyomat, miért nincs valami tárgy rajta, nem az én dolgom ez, hanem az a bajom, hogy a kép nem közvetíti a Babos Anita állapotát, történetét a talphoz kapcsolódó hívószavakkal, filozófiákkal, létállapotot, vagy ha közvetíti, akkor az nagyon karcos. És itt hezitálok, hogy az ützenet ennyire Mars-űrszondás és ez a létállapot a jellemző, vagy igazából csak egy feladatmegoldást látunk, és ez szerintem nem jó az Anitának, hiszen itt az alkotásról beszélünk és az alkotáson keresztüli megmutatáson, hogy élvezzük ezt a dolgot, és ha élvezettel teszed, az át fog sugározni a képen, és ezzel gyógyítani fogsz másokat is. Azt mondanám, hogy Anita foglalkozzon még ezzel, és próbáljon belépni abba a mélységbe, ami a régebbi képei alapján megvan neki, csak keresse meg hozzá a vizuális nyelvet. Ennek a leckének éppúgy a legfontosabb része a személyesség, mint az összes többi leckének, és ahogyan Anita a korábbi leckéinél már el tudott jutni a közlésnek egy erős szintjére, kérjük, hogy ennél a leckénél is ezen a szinten próbálja megoldani a dolgot. Azt az erős és őszinte közlést várjuk tőle a saját történetében, amit már megmutatott, tehát nem egy elvont kutyalábat, mert itt ő nincs jelen, és azt szeretnénk látni, amikor a saját történetét meséli el. (szőke)

mósön komiksz
...és akkor bringaember újra érezte azt a furcsa rezgést.

Dánieltől egy kollázst vagy képsort kaptunk, amiből kiderül, hogy hozzá közel áll a városi közlekedés egyik speciális, de egyre nagyobb teret kapó formája, a biciklizés, és ebből kapunk itt szubjektív részleteket, amiket ő összekomponált, és egyből feltűnik, hogy a kompozíció fő csapása vagy irányvonala nem az, hogy a történetet lássuk A-ból B-be eljutni, tehát, hogy az első kép elindít egy történetet és az utolsó befejezi, hanem a formai megoldások izgatják és ebből próbál az egyes képek felhasználásával egy új struktúrát létrehozni. A kép függőleges tengelyű, és egy picit elfordítva is mintha egy függőleges vonal, vagy egy kereszt függőleges szára kezdene el megjelenni, ebből kétoldalra egy egy biciklikerék kimutat, és ezt díszíti és értelmezi a kép középső részén a bal és jobboldali helyzet, ami egy városi történet, hogy hol zajlik az egész, tehát nem csak makrókkal, közelikkel dolgozik, hanem megpróbálja nekünk az egészet értelmezni is. Vagyis kétrétegű ez a közlés, mert egyrészt a formával foglalkozik, másrészt nem engedi el a kezünket, és nem egy teljesen absztrakt világba vezet be minket, hanem ezzel ő megpróbál egy olyan üzenetet küldeni nekünk, ami a városi kerékpározásnak adja az érzetét, élményét, amit ő maga átél a kerékpárra ülve. Ez a része egy nagyon erős üzenet, nagyon jól összerakott. Elkezdhetnénk külön elemezni mindegyik képet, de nem nagyon látnám értelmét, mert ő, az alkotó ezt hozta létre, az egész képet, ezt a kollázst. Néhol egy majdnem fekete-fehérre történő redukciót látunk, és a középső sáv az, ami a színeket hozza, és ahol a történet is megjelenik, a busz, az az udvar, ahol fociznak és ő elhalad, tehát ez a rész az, ami a történetmesélés. A harmadik sorral van egy pici problémám, ott egy kis zavarosságot vélek felfedezni, a középső kép talán a bicikli hátsó részét ábrázolja, de a két szélső az azon kívül, hogy a mozgást mutatja, de én ebben egy olyan redundanciát látok, ami nem biztos, hogy ugyanolyan értékű, ugyanolyan fontos, mint a felső vagy a középső sor. Tehát én ezekkel a motívumokkal dolgoznék még, mert ott az egy kicsit bicsaklik. Amúgy nekem az ötlet az két disznós, abszolút jó irány, és izgalmas az, ahogyan a Dániel most több leckében is megmutatja, hogy a fotográfiát a kifejezés eszközének tartja és nem a végcéljának.
Ezt én el tudom fogadni, fontos dolog, és köszönjük, és biztatnám, hogy foglalkozzon még ezzel a témával, mert érdemes. (szőke)
értékelés:

Rokonok
És még mondja valaki azt, hogy nincs hasonlóság.

A képen szerintem a Veszprémi állatkertben lehetünk, erre utal a háttér, a kerítés, ami látszik. Egy majompárt, talán anya és kismajmát látjuk egy meghitt pózban, ahol az anya érinti a kismajom fejét, az odabújik hozzá, majdhogynem a két különböző korú élőlény azonos formákkal, színekkel, eggyé válik, annyira összebújnak, hogy ha nem lennének a kezek, a fejek, azt hihetnénk, hogy egy furcsa, tekergőző, de egységes formát látnánk. Ez azért is érdekes, mert az az összetett térforma, ahol a két majom ül a kép középpontjában, az egy halott fatörzs-rendszer, több fa, sérülésekkel, ahogy ezek az állatok ide felülnek, koptatják, csiszolják, két vagy akár több összetett forma is látszik, amiknek nagyon hasonló a színvilága a majmocskákéhoz. Azt is mondhatnánk, hogy ugyanolyan összefonódást látunk, mint a két főszereplővel, és erre a formák és a színek is rárímelnek. Azonban a képnek van egy másik megfejtése is, megközelítése is, miközben a két kis állatról szól a kép, a két kis állat rokonokként a rokonokon ül, merthogy a két fa is ezen a módon kapcsolódik egybe. Az a kérdés, hogy ha ezek a formák a két kis állat által fogalmazódnak meg, hiszen nem vág a fényképezőgép optikája belőlük, akkor ugyanaz a párhuzam érthető az összetett faformákra, szerkezetekre, akkor felvetődik az, hogy egy másik beállítást kellett volna keresni, hiszen ha megnézzük a kép baloldalán van egy nagyon szép ritmusa ennek a görcsös fa-testnek, amibe belevágóik ebbe az S alakú ívbe, vagy alul is belemetsz a képkeret, és jobboldalt is van egy fa-héj, amit nem látunk, hogy hova lóg ki. Azt én nem tudom megmondani, hogy hova kellett volna állni, a fényképezőgéppel, de most belelátszik az állatkert kerítése, olyan apróságok, amelyek ebből a kettősségből, hogy az anya és gyermeke, fa s társa viszonylatban zavaró momentumként vannak rajta a képben. Én azt mondom, hogy ha van rá lehetőség visszamenni az állatkertbe, akkor mégcsak nem is szükséges elkészíteni egy fényképet, de megfigyelni, ezek alapján, ezt a viszonylatot, hogy jól értelmezem-e, hogy a két állat és a két fa viszonya jó megközelítés-e ehhez a képhez, mert ez alapján tud a kép egy egyszerű állatkerti fotónál több lenni, ezen keresztül tud Anita érzelmi üzenete megjelenni, mert az is a cél, hogy kifejezzük, értelmezzük saját magunkat, a körülöttünk lévő tárgyakon, formákon, lényeken keresztül, tehát ha ez eddig elfogadható, akkor azt mondom, hogy továbbra is az a kérés, hogy akár a család leckében, próbáljuk azelőtt, hogy exponálunk megfogalmazni magunkban, hogy azon túl, hogy megláttunk itt egy élményt, kimondjuk, átmorzsoljuk magunkon szavakban, azt, hogy ezt miért fogom lefotózni, akkor jönni fognak a kompozícióhoz, hogy honnan, hogyan, miként a válaszok. (szőke)
értékelés:

Vacsorák

A család leckére érkezett ez a kép, és egy konyhában, azaz belső térben megtörténő eseményt rögzít, ahol a leiratából kiderül, hogy egy vacsorahelyzetet látunk, amit az alkotó meg is erősít, nemcsak azzal, hogy egy asztal körül ülnek a szereplők, mert ha csak ezt akarta volna, akkor olyan kameraszöget választott volna, hanem belekomponálta a tűzhelyet egy lábossal és merőkanállal, tehát kvázi ráerősít erre a momentumra, hogy ez az együttlét mi köré is szerveződik. Mint ilyen, a kép egy nagyon jól szervezett és komponált és összefogott üzenetet hordoz, ugyanis a kép ereje abban rejlik, hogy bár nem beállított fotót látunk, azaz a fotós nem megkérte a szereplőket, hogy figyeljetek, most fogok fotózni, nézzetek ide, csííííz, hanem kivárt egy pillanatot, megbújt itt a tűzhely mellett, figyelte az eseményeket, és kivárta azt a pillanatot, ami számára jelentést hordozott és amit velünk közölni akart. Feltételezve, hogy ez így történt, a képen három jól elkülöníthető csoportot látunk. Az első csoport a tárgyi környezet, ez a lábos, de az asztalt is idevehetjük, a másik csoport a kép bal oldala felé tendáló női alakok, és a harmadik csoport a kép teteje felé látható két női alak, és ezeknek a csoportoknak a dinamikája, mintegy háromszöget elképzelve belőlük, ez a kompozíció ereje. Figyeljük mint nézők, hogy a csoportban milyen csoportdinamika jön létre, kinek kivel van kommunikációja, ki az, aki a másik felé fordul, ki az, aki kifelé néz, aki ’szólózik’, azaz akinél éppen a szólás van. Tehát ez egy nagyon dinamikus kép, ha ezt nézzük. Ami a technikai részét illeti, a Dénes egy olyan technikai megoldást választott, ami részben az ő lehetőségeiből adódik, mert ez egy vacsora, azaz egy belső helyzet, van egy konyhai lámpa, ami ezt megvilágítja, ami nem ad túl sok fényt, és erre ő azt mondta, hogy nem baj, elkészítem a képet, mert a helyzet izgat, tudom és elfogadom a magam technikai korlátjait, és az ezek által szűkre szabott lehetőségeket, a technika hibáit erénnyé kovácsolom. És ráerősítek azokra a dolgokra, ami ebből a helyzetből adódik. Tehát egy határozott döntés a fekete-fehér választása, és az is, hogy úgy ’laborálta’ a fotoshoppal, ami egy erősen kiégett, túlvilágított helyzetet mutat. És ez jó döntés, mert elemeli a realitásból ezt a helyzetet valamennyire, miközben a történet reális, de ezzel az elemeléssel kap egy plusz színt, egy plusz ízt ez a történet. (szőke)
értékelés:

A világot jelentő

Egy ízig-vérig sok színt tartalmazó, nagyon színes, álló formátumú képet látunk, majdhogynem minden létező szín jelen van a képen. Egy régebbi alkotására szeretnék visszautalni, mert talán onnan jobban megközelíthető ez a szokatlan kamerapozíció, és ez a régebben elemzett, barátom kategóriába érkezett kép, aminél a tükör szerepéről pár szóban beszélgettünk. Hogy a tükör egy olyan világot mutat meg, tükröztet vissza, olyasmibe látunk bele, olyan tereket nyit meg a tükör – bár gondolhatnánk, hogy csak a valóságot tükrözi vissza – ahova normál esetben nem mindig jut el az emberi szem, és itt is egy hasonló keresés zajlik le a fényképész szemszögéből, mert egy olyan helyet keres, ahonnan a nézőközönség, a gyermekek hallgatják a mesét és elfogadhatják a varázslatot, ők soha nem láthatnak be, hiszen akkor eltűnik a varázslat, a Mikulás nem Mikulás lesz, hanem a szomszéd Lajos bácsi, stb stb. Tehát az álmokról és a romantikáról is beszélünk valamilyen szinten, úgy sejtem, hiszen a gyermekkorról egészen más megközelítést kapunk, ezért nagyon is pontos és jó helyszínt, pozíciót választott ki a fényképész. Hiszen azt látjuk itt, hogy az idős bábművész dolgozik, kezében van az alkotószerszáma, végzi a munkáját, és egy parányit abból is láthatunk, hogy az a közönség, aki sok éven keresztül, 20-30-40-50 éve is már ott ülhetett már a varázsvászon előtt, az most is ugyanúgy hallgatja az elektronika, a számítástechnika korában a Vitéz László vagy a Kisördög történetét, és most is hallani akarja a mesét, a varázslatot, az álmokat – miközben nagyon is jól látszik a hózentróglival, a nadrággal, a gyűrődő inggel, a szemüveggel, egy másik fajta történet. Párhuzamba van állítva a két történet; az egyik a gyermeki arccal, és az idős emberi testtel. Ez a gyermekkor lecke témájában látszik nagyon is, hogy az alkotó elmélyült, igenis észrevette ezt a párhuzamot, feldolgozta ezt az időskort és a gyermekkort, miközben ott van ez a szerkezet, akár lehet kisördög is, úgysem lehet látni a képen, mi ki vagyunk szorítva abból a meséből, amit ott az a kisgyerek úgy néz – egy létállapotot közvetít. Ha jó ez az irány, amit összeállítottam ebből a képből, akkor azt sejtem, hogy – mert megpróbáltam ezt a képet egy kartondarabbal különböző módokon vágni, metszeni, hogy hogyan lehetne jobb ritmusa ennek a képnek, - egészen olyan szélsőséges helyzetig eljutottam, hogy fogtam a fehér papíromat, és a bábművész haja környékén megpróbáltam elvágni az egész alsó szekciót, és azt nézni, hogy a gyerek, a bábfigura, és egy pici a hajból látszik – és rájöttem, hogy ezzel elveszítek minden olyan szegmenst a képből, amitől a történet megérthető. El kellett fogadnom az alkotónak azt a döntését, hogy ez egy nagyon hosszúkás kép, és nagyon sok minden van ott abban az alsó régióban, a takaróvászon, a feszítődrótok, stb, ami egy nagyon fontos üzenete ennek a képnek. Tehát az a javaslatom, hogy sok mindent nem kellene csinálni ezzel a képpel, talán annyit, ha azt a hármas viszonyt elfogadjuk, hogy a kisgyerek arca azzal a kalappal metszve van ezzel a paravánnal, tehát bennünket helyez egy olyan helyzetbe, mintha a gyerek lenne egy bábfigura, és mi nagy gyerekek a bábokkal innen a mi régi gyermeki világunkból kommunikálunk a belső közegbe – tehát ezt elfogadva annyit tennék, hogy a kép jobb oldalán ahol a kisgyerek kalapja látszik, ebből a vörös drapériából lenyesnék, és a bábművész figurája mellett is ennyit vagy majdnem ennyit levágnék függőlegesen. Még hosszúkásabb lenne ez a kép, de még jobban mutatná ez a kép ezt az időskort és megélt élettörténetet. (szőke)
értékelés:

Befűzés
- a filmbefűzés és elsőkattintás pillanata -

Nagyon szeretem ezt a képet. A kép címe és a leirata utal arra a pillanatra, amikor az ember befűzi a filmet a gépbe, és ilyenkor szokás kettőt exponálni, hogy ez a befűzés sikeres legyen és ne ugorjon ki a film a mechanikából, és ilyenkor néha a legváratlanabb helyzetek szoktak adódni. Ha tévúton akarnánk járni, akkor mondhatnám azt, hogy igen, ez a megfejtése ennek a képnek, hogy ez egy véletlenül készült, talált, hibás kép, és ennyi, örülünk neki, köszönjük. Mégis, egy nagyon fontos dolog, hogy a képkészítésnél az alkotói döntés az egy nagyon fontos és nagyon személyes helyzet, ugyanis nem kötelező az alkotónak ezeket az ún. talált képet bevállalni, érvényessé tenni; mondhatja azt is, hogy ez műtermi szemét, majd akkor fogok exponálni, amikor be van fűzve a film, addig nem is veszem komolyan, hogy mi történik, csak azt veszem komolyan, amit tudatosan irányítva követtem el. Ennek a képnek ez egy fontos erénye. A másik az, hogy el is tudunk mi szakadni ettől a leirattól, nem szükséges azt nézni - a néző elé van tárva ez a kép a maga befejezettségében, bekeretezve, fent van a falon, és a néző előtte áll és nézi. És ebben a helyzetben a kép nagyon nagy ereje az, hogy kettős dinamikát hordoz formailag és üzenetében is. Az egyik a háttérben lévő, majdnem pointilista módon megjelenő, valószínűleg valamilyen természeti helyzet, fák vagy ilyesmi, a másik meg az alkotó haja, ami a gép fölé hajolástól, vagy a széltől mozgásban van, dinamikus helyzetet generál formailag. Tehát van ez a dinamikus, kettős keretünk, és ebben a keretben szerepel az arc, minthogyha egy ez a háttér és a hajkorona egy paszpartuja lenne a belső, még egy másik szinten megfogalmazott képnek, és ez a két szem, orr, az arc és a fények által azon megjelenített üzenet, és szerintem a kettő közötti dinamikai feszültség vagy különbség az, ami folyamatosan arra készteti a nézőt, hogy a kép külső szegélyén keressen egy nyugvópontot, aztán újra belenézzen az alkotó szemébe, majd megint elkezd vándorolni, megint belenéz a szemébe, ez a dolog egy folyamatos dimamikai forgást, ide-oda játékot teremt, mint egy örökmozgó, és ez szerintem nagyon fontos, nagyon jó megoldás. Ami pedig a személyességét illeti, látom az alkotót és a megfogalmazással, a környezettel, a beállítással az alkotó személyiségéből, belső motivációiból is kapunk ízelítőt, akarva-akaratlan. Ezért ez nekem egy nagyon fontos kép. (szőke)
értékelés:

Por,trééé
Mivel nem vagyok fotogén típus, ezért erre gondoltam.

A megközelítés, hogy nagyon kis fénnyel, tulajdonképpen csak egy fényforrással dolgozik az alkotó, és a sötétből csak így kibukkan az arc bizonyos része, az ajkak, a szemek, az orr, ez nagyon jó, nagyon jó irányba mozdítja el a képet. Még azt is megkockáztatom, noha valószínűleg nem volt szándékos, hogy a címet kettéosztó vessző, és nem a tré-vel akarok foglalkozni, hanem a porral, asszociatíven nekem erről a homok jut eszembe, az a homok, ami akár a Homok asszonya c. filmet említve nagyon izgalmasan dolgozik azzal, ahogyan az emberi testeket belepi az állandóan szél által mozgó homok, és mintha egy furcsa homokmedencéből vagy homoktengerből valahonnan kibukkanna a mélyből, a sötétből. Ez szerintem egy nagyon szuggesztív megoldás, nagyon örülök, hogy második leckeként egy ilyen jó megoldás született a Szabó Istvántól. Azt azért szeretném megjegyezni, hogy a kis fényforrással, legyen ez akár zseblámpa, akár egy öngyújtó fénye, annyit lehet játszani – mert most az árnyékokból tekintve úgy tűnik, hogy a kép jobb alsó sarka felől érkezik a fény, nagyon picit lehetett volna igazítani, hogy az orr árnyéka a jobb szem környékét ne így takarja ki, hanem egy picit arra tolódjék el, hogy a jobb szem a csillogásaival, a kérdő vagy könyörgő vagy akár vádló tekintetével még szuggesztívebb legyen. Alapvetően a mérete, az elhelyezése, az nagyon rendben van. A címre visszatérve, szerintem ez a kép önmagáért beszél, nagyon is határozottan, érthetően beszél, és fontos lenne tudnia az alkotónak, hogy a cím az mindig egy pozitív megerősítésű mágia, ha leminősítjük a saját magunk alkotását, akkor a saját magunkba, a saját varázslatunkba vetett hitet is negligáljuk. Tehát nagyon fontos lenne, hogy ha már adunk a képnek címet – ha nem adunk, annak is van néha oka - akkor fontos, hogy ha hiszünk az alkotásunkban, akkor erre, amit a tréééé szó véleményem szerint sugall, erre semmi szükség nincs. Ez a kép egy nagyon jó kép. (szőke)
értékelés:

Kacagás

Megint nekünk is fel lett adva a lecke, mert egy olyan szuperközelit, egy olyan megközelítést látunk, hogy bármit mondhatunk a gyermekkorra, a gyermeki arcra, nem tudjuk, hogy a kisgyerek, hogy ki lehet, csak a kép üzenetéből következtetve nem egy megnyugtató képet látunk, az biztos, ez a beállítás, alsó gépállás, ahol az orr, mint egy nagy fújtató mozdony csövei, a fogak mint óriás harapószerkezetek látszanak, és ha az ember megfigyeli a képet egy kicsit jobban, akkor a szempillák alatt lehet látni egy kicsit a szemgolyót, és ez nagyon sötéten, de nem egyöntetűen, van ott egy kis szürke, de mégis nagyon sötéten, pontosan ránk néz. A kép nagy egészét életlenként látjuk, csak a szempilláknál van egy kis élesség, és ez ennél a képnél egyáltalán nem hiba, egyáltalán nem baj az sem, hogy ennyire szűkre vágott az egész felület, mert ettől terrorizál bennünket ennyire ez a kép, azt is érezhetjük, hogy a következő pillanatban kijön és szétharapja az optikát, kijön ide hozzánk ez a félelmetes üzenet, kijön a múltból és folyton fogja mondani a kérdéseit, és a felszólításait, hogy miért nem adtál enni, miért nem adtad oda a labdát, miért kellett nekem ott állni a lépcsőnél, miért nem énekelted nekem ezt a dalt. És nagyon sokat segít ennek a képnek az is, hogy fekete-fehérben készítette el az alkotó. Azt tudom mondani, hogy azon az úton, ahol ilyen őszintén még ha felkavaróan is, de foglalkozik a bent lévő üzenetrendszerekkel és ilyen adekvát módon találja meg a formát is Dénes, én csak fejet tudok előtte hajtani és azt mondani, hogy három citromdisznó. Azért is tartom fontosnak és jónak ezt, mert a Dénes, ahogy mondtuk is az előző képnél, korábban főleg filmmel foglalkozott, de mégsem sajnálja a tapasztalásra fordított időt, mert szerintem a filmeseknek is kell tudniuk fényképszerűen is gondolkodniuk, mert a beállítások a filmnél ugyanolyan fontosak, mint a fotográfiánál, még akkor is, ha az egyik beállításból a másikba mozgással kerülünk el. De a kiindulópontoknak ott is pontosan fogalmazva kell lenniük, és ezt a fogalmazást segíti elő az a fotós tanulmányút, amit most Dénes folytat. Két filmest is megemlíthetnék, az egyik Grunwalsky Ferenc, akinek fotóalbumai is jelentek meg, például egy nagyon izgalmas albumja ahol női alakokat láthatunk, és egy egészen más körből Gothár Pétert, aki nemrég egy fotóművészeti folyóiratban a privát képeiből közölt egy sorozatot, és egy interjú is olvasható ott vele, mégis mindketten az átlagember számára filmesként, az egyik rendezőként, a másik operatőr és rendezőként jelenik meg. És még egy harmadik, Sára Sándor, akiről nem sokan tudták, hogy milyen rendszeresen és nagy elánnal fényképez, nem is nagyon tárta ezt a közönség elé egészen az elmúlt időkig, ha jól tudom még rábeszélés is kellett hozzá, hogy komolyan vegye azt a munkát, amit a fotográfiában csinált, mivel ő maga stúdiumnak tekintette ezt, miközben az évek alatt egy egész komoly fotográfiai munkásságot hozott létre. Ezekből a képekből hamarosan a Demeter-galériában kiállítást lehet majd látni. (szőke)
értékelés:

Egy hullámhosszon

Nagyon örülök, hogy egy olyan alkotótól érkezett ez a lecke, aki eddig elsősorban filmen fogalmazott nagyon összetetten és jól, és tényleg egy nagy fejlődést tapasztalok az állóképeiben. Ezen a képen az alkotó egy teljesen más nyelvezettel, itt a történetmesélést kezdi el használni, és az estiskolán már megszokott tükröztetéses eljárással is eljátszik, itt valamilyen kozmetikában lehetünk, vagy fürdőben, ahol a kornak megfelelően ilyen speciálisan vágott tükörben látszanak a tükröződő emberi alakok is. Ugyanakkor arra is következtethetünk, hogy a profilból látott női alak az előtérben a bal keze valószínűleg az alkotó felé nyúlik, és ennek a tükörben a tükröződését látjuk, tehát a tükörről ugye mindig azt mondják, hogy az egy csalóka világ, mindig valami elképzeltet, csalókát, vagy vágyottat mutat, itt is ezt a játékot segíti elő, azaz a nem felénk néző, profilból látszó, mosolygó női alak valójában felénk nyúl, olyannyira, hogy a kameránk mellett álló, profilból látható női alakot érinti meg. És csak akkor néznek ők egymás felé, mert csalárd tükör számunkra ezt mutatja, miközben a tükörben látható, jobbra néző hölgy magát a fotóst nézi. Így jön létre egy olyan hármas kompozíció, egy olyan háromszög, amiben egy centit nem láthatunk az alkotóból. Hármójuk között történik valami olyan, amiben akár egy elutasítás is lehet, ebben a barátom kategóriára érkezett képben, hiszen a fehér ruhás hölgyet látjuk, ő akár gondolhatja azt is, hogy ó hát, foglalkozzatok inkább egymással. Másként megközelítve egy történetet látunk, amit sokféleképpen lehet elemezni, de az jó, hogy az alkotó a tükör technikájára, a tükör mechanizmusára épít, arra próbál itt ráfókuszálni, és erre építi rá egy elmondott történetet. Annyi megjegyzésem lenne, hogy a kép két felső sarkában a gondolom teremvilágító lámpák kiégése kiégeti egy picit ezt a fényjátékot is, ami a tükör másik teréből, világából lép elő. Ugyanakkor ezt elnézem a Dénesnek, mert ő deklaráltan egy videókamerával készít fényképeket, és elmondta azt is, hogy ezen csak a képkivágást és az exponálást tudja beállítani, de ezeken kívül mást nem nagyon. Márpedig így ez azt jelenti, hogy ezeket a képeket úgy kell szemlélnünk, hogy ez az, ami, és amit az alkotó számára a technika megenged. Egy kérdés viszont, hogy a képből levágható-e egy fél csempényi, mert szerintem akkor egy nyugodtabb kompozíció jönne létre, például kevesebb lenne ez a kiégettség a két lámpánál, másrészt a tükröződésben is látjuk a háttérben ezt a zuhanyfülkét, aminek van egy lámpája, meg ott egy vonal, vízszintesre hajlott, a zuhany csöve, tehát mindezeket is levágva talán kevésbé zavaró maga ez a kompozíció. Magának a képnek a dinamikájában is javítana szerintem, lenyugtatná a pontatlanságot, ha ezt ott levágnánk. (szőke)
értékelés:

Lebegés

Van az egész képben valami svédes. Ha Dusan Makavejev Montenegró c. filmjére gondolok, és ott a pszichológussal való beszélgetésére, akkor ott egy nagyon hasonló világra ismerek rá. Miközben ugye egy XIX. sz.-i vagy még régebbi könyvet látunk itt, olvasás közben félrerakva, szemüveget mellétéve, de az asztalon azt látjuk, hogy megint a mostanában sokszor előforduló felső gépállásból van felvéve, ami igazából számot vető beállítás, ugye jól látjuk a kis kínai csészét, teásbögrét és alatta a szalvétát, tehát minden úgymond szépen rendben van elhelyezve, de a könyv maga az, ami egzaltált, lázadó, hiszen a gerince sérült, és látjuk talán az olvasószék karfájának egy darabját, ami szintén precízen, párhuzamosan van itt elhelyezve, és mégegyszer mondom a beállítástól mérnöki az egész, és azoktól a fehérektől, amiktől mintha valami furcsa, fehér fátyol vagy függönyszerű, hipnotikus, álomszerű lehelet lenne rajta a képen. Ezt nyilván egy ablak is elérheti. Azok a formák, az asztal formái, amik a XX. század racionalitásával együtt vannak, a terem zöldes műanyag szegélye, minden ezt a racionális kort erősíti, amiben a maga kis lapjaival ez az egészen más struktúra, a könyv megjelenik. Azért beszélek ennyit ezekről a formákról, mert miközben ez a kép látszólag nyugodt, mégis van egy őrületesen hegyesen, erősen mindenféleképpen egy bizonytalan pontra, egy elmozdulással, a háromszög instabil pontjára van komponálva az egész kép. A karfa síkjai az asztal síkja, az asztal jobboldali részén felfelé haladó síkja, majdnem alatta párhuzamosan valami fémláb, a szürke szegély – igazából folyamatosan jobbra és balra metszve halad, még a könyv és a teáskanna alá helyezett szalvéta is ezt a vonalat követi. Tehát az egész képnek - a formákat elvetve - az egyik fontos rendszere egy háromszög. Egy többszörösen töredezett, de egy ilyen háromszögforma, ami mindig igyekszik a talpára toppanni, azaz megtalálni a nyugalmát. Magyarul ennek a képnek nem a színeivel elsősorban, hanem a formaarendezettséggel a feszültség az egyik alapeleme. De ez a feszültség éppen a fehérekkel, ezekkel a rendbentartott, elhelyezett, precíz rendezettséggel az a fajta feszültség, amikor a csendből építkezik mindez. Amikor vissza van fojtva, napokig, hetekig, és aztán egy ordítással, egy őrületes kirobbanással széttörnek az asztalok, széttépődnek a könyvek, kiömlenek a teáscsészék – ez az elsődlegesen izgalmas része ennek a történetnek. A felső gépállás, amit már említettem az elején, ezt a szót is tartalmazza. Azért is konzekvens a kép, mert ez a feszültség egyszerű technikai eszközökkel, ezekkel az egyenesekkel számba van véve ez az elfojtás és ez a benne lévő csönd, ami egy robbanás előtti állapot. (szőke)
értékelés:

Játék

Egy nagyon érdekes helyzetet látunk, valószínűleg a fotós behajlított lába lehet itt életlenben a jobb oldalon, míg a baloldalon a másik lába látható, és valamilyen társasjáték dobókockák vannak itt, egy dobozkával és papírral, gondolom az állást rögzítve. Nem tudom jobban megmondani, gondolom az expozíciós idő miatt a másik személy mutatóujjának a mozgása elmosódottan jelentkezik, ami azért jó, mert egy filmes üzenetet fénykép formában közvetít, nyilván ő ott, másik szereplőként kommunikál játékos formában ezzel a lábacskával; ha akarjuk, akkor megérinti, csiklandozza, ettől az elmosódott mozgástól arra következtetünk, hogy többször megmozdul ott az az ujj, tehát ez egy elég határozott jelzés, miközben az a láb elég intim módon érinti a másik ember testét, ott a nadrágból következtetve a combját. Ugyanakkor van egy hármas osztata ennek a képnek, mert ez az esemény a kép felső harmadában történik, a második harmada ez a folyosó vagy hatámezsgye lehet, ez a szőnyegpadló vagy ágyterítő vagy ágyfelület, ez a szürkésebb felület, míg az alsó harmadban sok minden megjelenik, ezek a fehér papírok a lábaknál, sejthetően dobókocka és dobozka, amikről pontosan nem tudom megmondani, hogy mik az élesség miatt, ami a baloldalon a nagylábujjon és mellette a spirituális lábujjon van. Tehát nekem a kép alsó egyharmada absztrakttá válik, csak a sötét és világos foltok ritmusait tudom érzékelni. És ennélfogva csak a felső harmadában a lábujj, az YKK cipzár [ez egy olyan cipzármárka, mint a Speedo. Vagymi.] vagy nem tudom mi, a nadrág övcsatja, meg ezek a patentgombok, meg a gyűrődés – ezek jelentkeznek konkrétan a kép felső harmadában. Tehát a képnek ebben a harmadában történik egy elmondható vagy hozzámesélhető esemény, egy verzió csak: Éva megérintette Edit lábát, Edit finoman jelezte, hogy a zoknitlan láb hozzáért a testéhez, és ezért Edit felhúzta a jobb lábát. De ezerféle más történetet is lehetne mondani, és itt erősen titkolt ez az egész esemény, hiszen csak következtetni tudunk rá, valakiknek a lábaiból látunk részeket, és az egész egy meglesett megfigyelés lenne és nem látunk többet, mivel a kép további részei csak színritmusokból, életlenekből építkező absztrakt komplexum. Tehát az vetődik fel bennem, hogy a barátom leckére vajon az az alkotó célja, hogy úgy küld egy dekomponált, meglesett képet, hogy minket mintegy büntetni akar, azzal, hogy az ő kettőjük személyes történetéből lenyes, minket, nézőket voyeurré tesz ezzel a kompozícival tudatosan; vagy pedig igazából azt mondom, hogy nem is volt cél többet adni, megmutatni a barátomból erre a leckére, miközben itt azt lehet sejteni, hogy ez egy intim, érzelmi és nagyon közeli és izgalmas viszony. Csakhogy ebbe mi nem vagyunk bevonva, beengedve, mert a kép alján látom ezt a sok foltot, nézzem azokat, miközben engem az érdekelne, ahogy turkálta a lábát, meg mit csinált azzal a cipzárral. De nem látom, mert nem fotózza le... itt döglök meg, mert nem tudom megnézni. És ha három disznós is a kép, én akkor is látni szeretném, hogy kinek kuszkolja a lábát ott! Persze azért ez egy jó kép, hisz ha visszanézünk a négyes leckére, amit feladtunk, és ezt mi adtuk fel, hogy próbáljanak meg elvonatkoztatni a nagyon konkrét ábrázolástól, és ez az elvonatkoztatás megvan a képben. Más a gond. Van ennek a képnek egy története, amire a cím is ráerősít, és ez a játék. Hogy ez most kockázás vagy más, az egy másik kérdés, de van egy történetünk. Ebből az alkotó a kép szerint elindul egy olyan úton, hogy a játék már végetért vagy megunták, és egymással kezdtek kommunikálni, az egyik személy rátette a lábát a másik combjára, a másik pedig elkezdte ezt kuszkolni, tehát az ujjával birizgálni, és itt elindul egy dinamikusabb helyzet. Ugyanakkor ez a helyzet nincs befejezve, vagy nincs a helyére téve, az üzenetnek ez a része vagy ez az iránya, az irányítása. Mivel tudnánk ezt az irányt megerősíteni? Egyrészt az élességgel, a mélységélesség megválasztásával, másrészt a kamera látószögének, horizontjának a megválasztásával. Ezen a képen az élesség nem a mozgással kifejezett kapcsolatra van fókuszálva, valószínűleg a kis mélységélesség miatt, tehát ott van egy bizonytalanság, másrészt pedig, ha meghozom azt a döntést, hogy egy játék megunásából egy másik történetet indítok el, és számomra ez a következő történet a fontos, akkor a kamera függőleges elmozdításával létre tudok hozni egy olyan kompozíciót, ahol ez is ezt az üzenetet erősíti. Ezt azért mondjuk el a Verának, és azért tartjuk fontosnak, mert többször deklaráltuk, és az estiskola legfontosabb ismérve, hogy mindenkit saját magához és a saját útjához mérünk, és ezért ha ezt a képet nézzük, akkor a Vera saját, személyes fotográfiai útján el kell jutnia arra a pontra, amikor a megfogalmazásunkban nem engedünk magunknak pontatlanságot. Mert akárhogyan nézzük is, a fotográfiában van egy olyan cél, hogy az üzenet eljusson a befogadóhoz, és lehetőleg az az üzenet, amit a szerző elindít a néző felé. És ebben a helyzetben, ha bizonytalanságokat hagyunk a képen, ha nem vagyunk elég határozottak, akkor ez a határozatlanság a nézőben felfokozódik, hiszen ő nem volt ott jelen, csak az általunk megszabott képkivágást kapja. Mi, akik ott voltunk, láttuk azt, hogy hogyan folytatódott az a test, aki a cipzáros nadrágban van, mi, a készítők látjuk, hogy a másik test hogyan folytatódott, de a képkivágás nagyon határozottan dönt, hogy mit mutatunk ebből meg. És ezért a Verától nagyobb pontosságot várunk a képeknél. Szeretnénk, ha a kép megismétlődne. Másképp is mondhatjuk: ha gonoszak akarnánk lenni, akkor odaadnánk a három malacot, és azt mondanánk, hogy a kép jó, köszi Vera. És ezzel esetleg elvennénk annak a lehetőségét, hogy Vera tovább tudja a feladat megoldását gondolni, hogy tovább tudjon lépni az esetlegesség és a véletlen adta megfejtések szintjén és a tudatosságát felélessze. Mi azonban azt gondoljuk, hogy Vera következő lépcsője lehet ennek a tudatosságnak a beemelése egy fotográfiai megoldásba. Tehát a disznyókat tartogatjuk a folytatásra. (szőke-hegyi)

Szürkeszimfónia
Tulajdonképpen majdnem szorgalmi, hisz nem igazgattam rajta semmit, nem én állítottam be így a jelenetet. Mégis, valahogy olyan csendéletes.

Nagyon fontosnak tartom, hogy az alkotó észreveszi a két majdnem hasonló lámpa ritmusát – szinkronicitás, szinkronicitás – nagyon fontosak ezek a ritmusok, nagyon jó a kivágás, az ajtófélfa, tehát azt gondolom, hogy minden nagyon jó ritmusban történik, egyetlen egy hajszálnyi változtatást javasolnék csak: a lámpa felső részén van a csatlakoztató miskulancia, és abból megy ki a zsinór. Na az a zsinór már nem fontos. A hozzánk közelebb eső lámpánál, úgy értem. Tehát ha a kamera ennyit tudna lefelé mozdulni, tehát nem vágnék, hanem elmozdítanám a keretet lefelé, mert pont az a valamennyi sáv ott, mondjuk fél centi hiányzik alulról, ami ott fent pluszban van meg, és máris egy feszesebb történet jön létre. Bennem azért van egy rosszcsont gyerek valahol, aki arra az ajtófélfára tett volna valamit, de ez már tényleg kötözködés csak. Fontosnak tartom, hogy ezt a képet nem színesben küldte az alkotó, ennek a képnek nagyon jót tesz, nagyon pontos, hogy ez a fajta ritmikai üzenete attól jön létre, hogy fekete-fehérben van a kép. Annál is inkább, mert a lámpák különbözősége, a lámpák személyisége éppen amiatt tud jól láthatóvá válni, hogy nyilván itt a régen festett ajtótok, a háttéren lévő falak, a függöny, egyszóval sok minden olyan szín is jelen lehet egy színes képen, ami zavarná a ritmikai játékot. (szőke)
értékelés:

Mariannak és Andrásnak
és mindenkinek aki szereti

Nagyon fontos, hogy ez nem fénykép, hanem grafika vagy festmény is akár, egy motívum sokszorozásából jön létre ez a geometriai játék, aminek nagy divatja volt egy időben, ez az op-art, a képen ez a kis piktogram-disznócska, amit a házifeladatokért lehet kapni, ez megsokszorozódik, és ebből logikusan következik, hogy bár nem tudom megszámolni őket, de nagyon sok házifeladatnak az eredményét látjuk itt, és ha ezt beszoroznánk, irdatlan mennyiségű kiskondást is láthatnánk, akár e kép folytatásaként is. Az op-artnak hazánkban is van egy nagyon híres képviselője, Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző, aki egy magyar származású festőművész, aki ezzel foglalkozott. Ennek a képnek van egy másik mechanizmusa, akkor ezek a vörösek, raszterek elkezdenek pulzálni, a mandalákat vagy fraktálokat említeném itt, vagy vannak olyan divatos játékok, ahol ha az ember egy ideig nézi az ember ezeket a képeket, és eléletleníti a fókuszát, akkor egy idő után észreveszi a térhatású képet, (nekem soha nem sikerült, mondja Hegyi) mondjuk egy arc vagy egy hal vagy valamilyen forma létrejön. Itt nem biztos, hogy ezt kellene keresni, de a vibrációt azt lehet érezni. Szintén a Dokumenta sorozat a 70-80-as években foglalkozott nagyon sokat videografikáknál ezzel, amikor még az elektronika nem volt olyan magas szinten, és ezeknek a videóknak a képernyőről fényképezett rasztereit, kivágatokként az alkotók képzőművészeti kiállításokon használták. Mindettől eltekintve a képet magában nézve ezeknek a köröcskéknek a ritmusjátékait, szerintünk valahol hibáznia kellene ennek a ritmusnak; nem tudom, hogy jobbra alul vagy a felső kétharmadánál, de valahogy az életben is mindig van egyedi, és az ember kívánja szinte, hogy valahol egy hiba legyen benne, amire lehet azt mondani, hogy az volt a cél, hogy ne legyen, ne idegesítse a nézőt, de lehet, hogy érdemes lenne ezen elgondolkodni. Olyan emberi lenne, mivel ha megnézzük az eredeti citromdisznó akvarelljét, abban is rengeteg bizonytalanság van. Hozzátennénk hogy unásig ismert példánk a Kraftwerk, akik gépzenével foglalkoznak, és ennek az indusztriál-gépzenének az atyjai, és ők a zenéjükben, amikor rátértek erre az útra, már akkor programozott gépeket használtak a zene előállítására, azaz megírtak egy kompjuterprogramot, a gép azt lejátszotta, esetleg koncerteken improvizáltak rá valami minimálisat, amennyit ez a gép megengedett. És ők bizony, ha meghallgatjuk akár a Trans Europe Express vagy az Autobahn lemezeket, mivel ezek minimálzenék, a repetitív motívumok nagyon fontosak benne, ugyanakkor észrevehető, hogy nem egy esetben hiba van benne, ritmusban vagy akár mintha félreütne a szólót játszó, és ezeket ők bennehagyták, és így adták ki a lemezt. És ez nagyon fontos dolog, mert ahogy mondják van az Isten a gépben és az ember a gépben, és ettől mozdulnak meg a dolgok és válik ez is többé mint egy tapéta. Repetitív fogalom már szóbakerült, és megemlítenénk még egy nem képzőművészeti, hanem zenei kapcsolódás, a szintén magyar származású Steve Reich-t, aki a repetitív zene egyik atyja, nemzetközileg is ismert, világhírű, és az estiklopédiából többet is meg lehet még tudni róla. Megihlette például a 180-as csoportot, nagyon sok ma is ismert zenész vett ebben részt, a Művészetek Völgye húsz éve alatt egyszer előfordult, hogy a Vigándpetendi római katolikus templomban az ő egyik darabját, egy 24 órás, repetitív zenét előadták a 180-as csoport tagjai és a szerző maga is jelenvolt ott. A kép az ötös lecke kategóriájában a geg miatt két citromdisznót érdemel. De nem csinálunk ebből rendszert. :) (szőke)
értékelés:

Csendélet

Az a ritka eset, amikor egy csendéletnél egy fő tárgy felvonultatásával az alkotó egy hangulatot hoz létre, mivel a csendélet egy fontos célja az, hogy egy hangulatot visszaadjon a nézőnek. Nagyon pontosan fogalmazott maga a kép, a könyvek függőleges lapjai, a radiátor szintén függőleges de már perspektivikusan dőlő vonalai, az asztal igaz, hogy csonkolt, de háromszöge, a könyvek vízszintes vonalai, és ez a körforma, ezeket nyugodtan végig tudta gondolni az alkotó, hogy igen, itt ezek a formák voltak, ezekkel a formákkal dolgozott, akár elrakva minden mást, ami esetleg ott volt, és nagyon jó, hogy az egyetlen hullámos vagy íves vonal az a bögrében létezik, minden más egyenes, és ettől is nagyon jó ez a kép. De maga a kép nem nyugodt, geometriával foglalkozik, de nem oly módon absztrakt, hogy a realitástól elszakadna, hanem a realitásban keres és talál egy olyan helyzetet, ahol az absztrakttá válik. Mindezek, a radiátor, a könyvek, kis turistabögre, és az a többszörösen csonkolt forma, ami az asztal, ami háromszögforma, azaz az egész folyamatosan borulni akarna – ha ez a bordósvörös kis kávésbögre a maga kis bizonytalanságával, tömegtermék-rendszerével nem helyezkedne pont itt, kicsit jobbra csúszva. És ebben ez a nagyon izgalmas, hogy egy egészen puritán, egészen egyszerű formákkal, és a színek fontos szerepével izgalmas geometriai és színjátékot hoz létre. Egy történet válik abból, ahol inkább csak sejthető az egész, hogy van egy bögre valahol, meg könyvek, egy fehér felülete. És mégiscsak egy nagyon erős történetiséget ad ez a geometria. Nekem ebben a képben nagyon fontos az, hogy megtiszteli azt a tárgyat, amit be akar mutatni, amiről beszélni akar, amiről mesélni akar, merthogy ettől indul el a történet. És Van Gogh jutott valamiért eszembe, van egy érdekesen perspektivikus szék festménye, az jutott eszembe erről a képről. És arról a képről a korabeli kritikákban azt mondták, hogy egy nagyon rossz festmény, a szék lába szétáll, torzul, borul a tér, az egész olyan, mintha eltorzították volna – miközben éppen ettől iszonyatosan expresszív az üzenete, mert Van Gogh nyilván nem véletlenül torzítja el ezeket a formákat, hanem mert fókuszálni akar a maga csendéletére, és ebben a csendéletben az a nagyon fontos, hogy életet talál ebben a valóságból kiszakított - mert itt mondhatnánk, hogy csak odatette a fényképezőgépet – na de hát az a kiválasztás, hogy ő megtalálja ezt a kompozíciót, hogy közvetíteni tudja ezt az érzést nekünk, az azt jelenti, hogy őt ez a helyzet indukálja, van vele egy erős érzelmi kapcsolata, nem csak egy feladatot, egy leckét hajt végre, hanem látszik, hogy a képpel élménye jön létre, és ez az élmény át is vetítődik a geometrián. Ha van kedved és felfedezel még ilyen dolgokat, folytasd a csendéletezést, jó az irány nagyon. (szőke)
értékelés: