A lelkem tükre kicsit "hamis", hiszen jól látszik a kontaktlencsém ami egy réteg a szememen. Lehet, hogy a lelkemen is van egy ilyen?

Egyrészt köszöntjük Pétert az estiskolán, egy szuperközeli képet látunk, és ez egy nagyon fontos üzenet, abból a szempontból, hogy a szemmel foglalkozik, amire szokták is mondani, hogy a lélek tükre, gondolom ezért is ez a kép címe is. Találó, és van ebben a történetben – ezt a leiratból tudjuk - egy speciális helyzet, az, hogy egy kontaktlencsét visel az alkotó, és ennek a filozófiai kérdésével is foglalkozik, amit a képen próbál megmutatni. Egy dolgot tudnék azért a továbblépésre javasolni, hogy a megvilágítást, amikor ennyire tárgyszerű, naturális egy megfogalmazás, akkor arra figyelnünk kell, hogy a fény amit használunk, ami értelmezi és láthatóvá teszi a tárgyat, ez a fény milyen hatásokat kelt a felületen, mert most egy picit túl sok ez a fény, túl erős, és ettől a bőrpórusok, és egyéb struktúrák, amik megjelenhetnének, nem tudnak olyan jól érvényesülni. (szőke)
értékelés:

Ez csak egy portré...

Itt nem csak egy fénykép-portrét, hanem nagyon határozottan több, vegyes technikával készült, grafikai eljárásokat is felhasználó alkotást látunk, ami ha még a számítógép korszakát visszamenve nézzük, akkor talán a rostirón-filctoll vastag festékfelületek jelentkeznek itt a kép szélén; az analóg technikára utaló fénypászmák beszűrődések megjelennek a széleken, nyilván ezek már nem analóg technika, hanem arra utalóan egy archaikus, múltidézetet mutatnak, és még egy textúra-játék, valamilyen megint csak grafikai beavatkozás, mintha egy fotó-képeslap felülete megrepedezett, megtöredezett volna, és a felületen lévő portré egyszerűen az időtől, a tárolástól megsérült volna. Ugyanakkor a képen látszik, hogy ezek utólagos, tudatos beavatkozások, hiszen van olyan felület, ahol ez a grafikai játék akár olyannak is tűnhetne, mintha – elnézést a kifejezésért – ilyen bonctani munka, vagy baleset utáni arcrekonstrukciót is látnánk a képen, ezt erősíti a portré gesztusüzenete is, ami nem örömteli állapotot mutat, már ha csak a szájszegleteket vagy a szemeket nézzük is, és mindezt az 50-es évek felé húzza, emeli ez a furcsa, vallatásszerű, reflektorszerű fény, ami a homlokon és az orrnyergen jelentkezik, ami ettől olyan, mintha egy 50-es évekbeli fotó megtalálódott volna, és erre erősít rá a nehezen megállapítható, de talán hátrafésült haj. Ettől az egésznek van egy fura, múltidéző hangulata. Ráadásul talán még mintha több képből is lenne összerakva, vagy a tere valahogy ki van fordítva, kivasalva – itt a fülénél. Ettől függetlenül azt kell, hogy mondjam, hogy őszinte és mély üzenetet látunk, ami azt is jelzi, hogy nem feltétlenül csak vidám képeket, hanem nagyon mély emberi történeteket is beküldenek az alkotók. A portré lecke kritériumait a kép jól teljesíti, és bátorkodom azt mondani, hogy szabad ilyen történeteket is megjeleníteni nálunk, és remélem, hogy fogjátok a hozzászólásokat is folytatni ezzel kapcsolatban. A három disznót ezért a képért Sándor megkaphatja. Én nagyon fontosnak tartom még hozzátenni azt, hogy az utómunka itt nem önmagáért való virtus, hanem hozzáad a kép értékéhez. És ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ha már egyszer bemegyünk ebbe a laborba, a képekkel dolgozni, akkor abból a kijövő termék az hordozza azt, hogy miért is töltöttünk el vele órákat ott. (szőke)
értékelés:

A napraforgók ebben az időszakban nyilván a természetből is adódnak, sztárrá váltak az estiskolán, ez is egy napraforgós csendélet. Egy-két apróságot tennék hozzá, noha szeretem ezt a képet, de alapvetően ennek a képnek, a csendéletnek azok a szokványos gondolataink, hogy általában nyugalmat és harmóniát sugároznak. Ez a kép látszólag nyugalmas és harmonikus, de rendezettsége ellenére is, a bordó vagy ibolyakék, de tömött, erőteljes színű háttér a sötétbe átcsúszik és kiemeli a ebbe a virágos edénybe elhelyezett napraforgók formáit is – szóval ha mindezeket megnézzük, a napraforgók, a száraik, ez a kerámia edény vagy kancsó vagy váza, ezt az egészet csak egy tintaceruzával vagy grafitceruzával rárajzolnánk a monitorra, akkor egy hegyére állított háromszöget kapunk, aminek a stabil vízszintese a kép felső részén záródna. Magyarán olyan az egész, mint egy ék, ami belefúródik a képkeret talapzatába. A kép elsődleges vibrációját vagy furcsa bizonytalanságát – és ezt nem negatívan mondom - feszültségét ez a kompozíciós rend mozgatja titokban a háttérben, ez a kép attól nem nyugodt, hogy ez a háromszög folyamatosan borulni akar. Anélkül, hogy az ember kimondaná magának, állandóan rendezgetni akarja ezt a vázát, mert az az érzése, hogy a felső jobboldali napraforgó, ha véletlen kinyitják a műteremajtót, mert beszól valaki, hogy apa gyere, edd meg a bablevest, abban a pillanatban fel fog dőlni. Ugyanakkor ez már egy átszűrt állapotot jelez, az alkotó állapotát sejtésem szerint, hogy szerintem igenis bennevan egy létállapot a képben, az alkotó létezése, ami egyáltalán nem biztos, hogy most harmonikus vagy biztonságos. Számomra a kép nem nyugalmat, hanem egy bizonytalan feszültséget sugároz, mindenfajta szakmai trükkök ellenére, a meleg színek, a háttér nyugalmat sugalló sötétjei ellenére is, nekem ez a kép a feszültségről szól. Ez nem probléma, csak arról akartam beszélni, hogy hogyan jelennek meg egy képen keresztül a belső történéseink.
   Én is mondanám a magamét (szól közbe Hegyi) először is van egy nagyon fontos könyv, amit két év után megtaláltam, Johannes Itten, A színek művészete. Nekem volt valamelyik táborban egy mondatom, hogy ha tehetném, akkor egy évig nem engedném a fotósokat színesben fotózni. És engem most a Feri nem fog nagyon szeretni, mert én ezt a képet vissza fogom adni ismétlésre, és nem kap rá disznót, pedig ő biztosan azt hitte, hogy fog. Amit András elmondott, az egy nagyon fontos helyzet, de számomra nagy kérdés, hogy ez mennyire tudatos, és itt kapcsolódok a könyvhöz, amit említettem. Egyrészről ugye van egy nagyon erős háttérszínünk, meg egy nagyon erős színe a növénynek és a levélzetnek is. Ezekkel a színekkel dolgozik az alkotó, plusz a vázának a színével. Ez a váza színében és megvilágításában nemhogy konkurál, de agyonveri az egész történetet azzal, hogy erősebb és határozottabb, mint a növények.
   Ezzel én nem értek egyet - mondja Szőke.
   A másik része a dolognak - folytatja Hegyi - hogy van egy kompozíciós kérdés is, hogy a vázában van 8 darab virág, és ebből öt darab egy síkban található, a kép bal felső sarkától a jobb alsó sarkáig vezető vonalban. Ebből a csoportból mint két támaszték az alsó virág is megjelenik, és ennek kompozícióban ellentmondóan, ellenpontban lévő helyzetben, tehát a jobb felső sarokban helyezkedik el még egy virág. És ezek a virágok, mintha szégyellősek lennének, nem nagyon néz egyik sem a szemünkbe.
   Nem a virágok a szégyellősek, hanem a Feri! - így szól Szőke.
   Hegyi: Tehát egyrészt vannak a színrendben lévő kérdések, hogy minek a hangsúlyát jelenítjük meg, másrészt meg van a formáknak egy ilyen része. Én arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a képnek a jobboldalán lévő virág és a háttér, levélrész, ott egy nagyon finom fény-árnyék játék kapcsolódik be, az a tónusrend, azok a fény-zónarendszerek ott nagyon finomak és érzékiek – és ennek a finom érzékiségnek mond ellent az az erős és harsány megfogalmazás, ami az öt, egyvonalban lévő virágfejnél jelentkezik, és a vázán az erős vetett árnyék, az egy nagyon kopogós, kemény helyzet. Itt is az előtér-háttér kérdésében is van egy problémám, hogy a háttér ugyanolyan élességgel szerepel, ugyanúgy látom a gyűrődéseket a vásznon, a textilpórusokat is akár, mint a virágnál az előtérben. Tehát nincs mélységélességgel koncentrálva ez a helyzet, kétdimenzióssá redukálódik a formai játék.
   Szőke veszi át a szót: Én kérném, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessünk még, kérem a többieket is, mert nagyon fontos kérdések ezek, a csendéletről végre el tudunk kezdeni beszélgetni, és nekem az a javaslatom, hogy kettő disznót kap ez a kép, a Feri nagyon jól tudja, hogy nála a három disznó mit jelent, és ez a két disznó akkor jár, ha a Feri fogja ugyanezt a stúdióhelyszínt, ugyanezzel a háttérrel, és ha lehet még napraforgót szerezni, akkor ugyanezzel kezdjen el foglalkozni más-más megvilágításban, de ugyanezzel a sötét háttérrel, mozgassa, forgassa, de ugyanígy a fénnyel kezdjen el dolgozni, és harminc darab képet várok a pedellushoz a belső raktárba, és abból ki fogjuk választani azokat a lépcsőfokokat, hiszen ez egy stúdiómunka, ezt érlelni kell, ezzel dolgozni kell, és a Ferinek kell ezt megcsinálnia, hiába adunk szakmai tanácsokat, ha ez az ő belső munkája. És a leporelló, a kollekció alapján tudunk majd továbblépni. Ezt azért is kérem, mert nagyon fontos amit elindítottál, hogy tudjunk segíteni a többieknek is a csendélet kategória bizonytalanságaiban, mert nagyon nehéz szavakban megmutatni a fiatalabbaknak, hogy mitől fontos a csendélet. Köszönöm, hogy küzdesz ezzel az egésszel, és ha küldöd a kollekciót, akkor jár a két disznó. Nyugodtan legyél még bátrabb, vállald fel, hogy szerethető, hogy szereted a csendéletet, és nyugodtan lázadjál vele, és harcolj a csendélettel. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ennél a képnél is az a kérdés, ami oly sok más kép esetében is, hogy milyen nézőpontot választ az alkotó. Ennél a képnél most a csónakot is akarom mutatni, a nádast is, a vizet is, a láncot is, nagyon sok mindent szeretnék megmutatni, ráadásul színesben is szeretném, és a végeredményt ez nagyon leterheli, ez a sok-sok elvárás, döntés. Ettől az üzenet koncentráltsága kevésbé tud jelentkezni. Tehát minden egyes ilyen helyzetnél előre el kell dönteni, hogy mi az, ami a prímet viszi, ami a legfontosabb ebből a csokorból, és máris megvan, hogy a többi az hová kerül a fontossági sorrendben. Ennyit tudok tanácsként mondani. (szőke)

Nagyon kedvelem ezt a képet, annak ellenére, hogy a Tom Cruise szemüvege fennmaradt, mégis ehhez a stílushoz, ehhez az Arizonához, ehhez a történethez, még ha nem is ott van, ez illeszkedik, van az egésznek egy Florida-paradicsom vagy Jarmusch más filmjeihez kapcsolódó hangulata, íze, és ebben a stílusban konzekvensen van tartva a kompozícióban, a döntött kamerával a kép, és ebbe a döntött kamerás-road-movies hangulatba még az is belefér, hogy az arc egy része a jobboldali képkeretnél vágódik. A portré kategóriát ez a kép teljesíti, színeiben, hangulatában, és ez a furcsa, szórt fény hozza ezt a melankóliát, köszönjük szépen, és várjuk István a további munkáidat. (szőke)
értékelés:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. A királylány egy hatalmas kővárban éldegélt, és leginkább szomorúnak, boldogtalannak érezte magát. Gyakran kiült a vár fokára, a távolba meredt, mintha keresne valakit, vagy valamit...

Nagyon örülünk annak, hogy Noémi hosszú idő után ismét küldött leckét, és arra szeretném sarkallni, és azt a kérést hozzá eljuttatni, hogy folytassa a leckéket, küldje őket, mert nem rossz ez az irány, amit mutat. A kép egy önportré, egy külső környezetben, és ez a környezet is nagyon attraktív, hatásos, és a póz is nagyon jó, azaz azt mondhatnánk, hogy ez egy háromdisznós kép. Viszont egy disznót azért mégis visszatartunk, mert egy picit a kompozíciót pontosítani kellene, mert most a képkivágás, a képkeretünk elhelyezése olyan döntés, hogy a modell fejét helyezi a kép kvázi középpontjába, és ez több kompozíciós szabálynak ellentmond, és súlypontjában sem biztos, hogy itt kellene szerepelnie. A modell az egyik helyzetben határozottan tekint a kép bal oldala felé, jobbról balra néz félprofilban. Márpedig amerre a modell néz, arra mindig nagyobb teret mutatunk, ez az egyik szabály, amit persze fel lehet rúgni, és azon az oldalon veszek kisebb teret, amivel feszültséget teremtek, lezárom a tekintet útját, és ezzel fokozom a kép drámaiságát – de most a kettő között vagyunk, se nem több, se nem kevesebb, félúton megálltunk. A másik ilyen dolog a testtömeg elhelyezése; most a lábnál, féltérdnél van vágva a kép – ha itt még egy ujjnyival többet kapunk, akkor ez a testforma mint tömeg erősebben jelentkezne, azaz jobban fókuszálnánk a személyre a tájban. Itt ennek a kettőnek az aránya is billeg, hogy melyik az erősebb; azaz ez a két kompozíciós döntés az, amiben határozottabb döntést kellett volna hozni. Még valami, ami fontos jelzés a képen, az a szemüveg, aminek mindig van egy szerepe egy portrénál, ahol a néző egy szemkontaktust keres a modellel, vagy a szemet akarja megfigyelni, mert a szem teszi felismerhetővé az arcot, és jelentése van annak, ha egy szemüveggel eltakarjuk a szemet, az arcot. Itt kétféle helyzet van, az egyik az, amikor a szemüvegen átlátunk, és a szemüveg használatától függetlenül a modell szemét látjuk; a másik helyzet, mint itt a napszemüvegnél, ahol a foncsorozott felület visszatükrözi a fényt, ezáltal nem látjuk a modell szemét, csakhogy ekkor ennek a használata megint értelmezhető kell, hogy legyen. Pl. Leibowitznak van egy nagyszerű fotója Stevie Wonderről, ahol a vak énekes a jellegzetes szemüvegében van, és a szemüveg lencséjén visszatükröződnek a derítővásznak és ernyők, és ezzel egy humoros helyzetet mutat, másrészt meg jelentést ad annak, hogy egy vak embert látunk. Itt viszont a szemüveg nem szól semmi másról, mint arról, hogy nem mutatom meg magam, a gondolataimat nektek, védekezek, és ebben is egy fontos döntést kellene meghozni az alkotónak. Egyébként szerintem két disznót megér. Az a történet, ami a képhez kapcsolódik, ha van időd, és meg tudod nézni az estiskolások képeit, a közösséget, akik beszélgetnek, kommunikálnak egymással, akkor láthatod, hogy mindazokra a kérdésekre, gondokra itt fogsz tudni találni gyógyírt, és talán vizuálisan is meg tudod fogalmazni, és a képeken keresztül fogsz tudni másfajta útmutatást kapni arra az állapotra, ami a képből és a szövegen keresztül is átjön. Legyél bátor, és köszönjük, hogy ideérkeztél közénk, és hidd el, hogy a többiek is fognak segíteni, hogy képeken keresztül mesélj. (szőke)
értékelés:

Barátnőm június 25-én volt 40 éves. Egyedi ajándékkal készültem az ünnepre. Mivel ő szereti a köveket 40 szót írtam 40 kőre. 40 szót, ami számunkra fontos.

Személy szerint én nagyon szeretem ezt a képet, mert az Anita munkáiban nagyon sokszor jelen vannak ezek a kis tárgyak, makettek, csuhébabák, figurák, animációs játékok. Ez egy nagyon kedves verbális és formai játék, talán egy picit a fénnyel még jobban lehetett volna játszani, hogy ezek a kavicsgömbök még jobban kidomborodjanak, és nagyon jó ez az ajándék, amit itt mutatsz. Ha elolvasom a hozzáfűzést, amit a képhez írtál, teljesen értem a szándékot, hogy Anita úgy jelenik meg ezen a képen, hogy a kézírását látjuk, a ritmusát, színeit látom; mégis azt mondom, hogy maga a fotó nem tartalmazza a barátom kategóriának azt a keresését; a személyed, a jelenléted továbbra is csak egy függöny, az alkotói kreativitás függönyén keresztül, szemérmesen jelenik meg csak, sejthető csak. Keresd még mindig a képekben magad, mert még mindig egy vékonyodó falon keresztül beszélünk egymáshoz, ott van az a fal, hogy ez az internet miatt van, a külvilág miatt van, azt nem tudom, de itt is azt mondom, hogy mint geg, mint a Dokumenta fesztivál egy darabja, ez a kép tökéletesen működik, de mitől Anitás ez a kép, hol van benne a megismételhetetlenség? Nem tudom. Jár érte a két disznó, de szeretném, ha a barátom kategóriában is küldenél még anyagot. Ez a leírt történet, hogy a barátom 40 éves lesz, és... akkor lenne számomra személyes, ha látom azt az estét, az embereket, az öleléseteket vagy a csendeteket, a sírásotokat, a korty üdítő melletti elgondolkozást, vagy az eufóriát vagy a táncot – az embert keresem ezekben a képekben.
   Hozzátenném, hogy ezek a szavak és kategóriák nagyon jók, és ezekből akár még meríthetünk is a következő leckékhez is, és erre akár jár még egy plusz disznó is, de azt gondolom, hogy az a bátorság, hogy ilyen szavakat leírunk, amik között nagyon határozott fogalmak is szerepelnek, akkor ez egy bátor dolog, ezt ajándékba adni is bátor dolog, de a képi megoldás már bátortalanabb ennél. A tárgy bátrabb, ezek a kövek, és a fotót is kezeld ugyanezzel a bátorsággal, mint a pici tárgyakat, ahogy manipulálod, egyértelműen látszik, hogy a kézi munka, tárgyak alkotásában nagy magabiztossággal mozogsz, és ezt vidd át a fotóra is, hiszen az is egy kézi munkás dolog. Ne félj tőle, ez is ugyanolyan kézimunka, mint a kövek megfestése vagy a csuhébábok, láss neki így, és tedd bele magad. (szőke)
értékelés: