Munkámból kifolyólag gyakran járok lerobbant, lebontásra váró, vagy akár összeomlott épületekben, azok közelében. Mindig, kivétel nélkül megérint, ahogyan ezek a hajdan büszke épületek megadják magukat az idő vasfogának. Ez a vasúti talpfa annyira szinte küzd az elmúlása ellen, annyira áll még, holottt ő aztán sosem állt életében, hogy egyszerűen muszáj volt lefényképezni. Ő mintha új életet talált volna magának, ezt a furcsa totemoszlop-szerepet ott, a romok között.

Két meghatározó formát látunk, egy hidroglóbuszt, és egy valamiféle talán útjelző betonoszlopot, nem tudom mi lehetett a szerepe valójában, de ez talán nem is fontos. A kompozíció is nagyon érdekes, hogy van egy átlós tömegünk az egyik irányban, de ez az átló megjelenik a háttér zöld tömegében a másik irányban is, és a tömegjáték is nagyon érdekes, mert ez a ferde oszlop is képvisel egy tömegértéket, és ezt visszahúzza ez a hidroglóbusz. Egy problémám van, ha ennek a hidroglóbusznak ha meghosszabbítjuk a nyakánál a fák mögül is kisejlő tengelyét, akkor az nem függőleges. Márpedig akkor lenne igazán helyén ennek a felkiáltójelnek a pontja, ha függőlegesben tudtuk volna tartani. Akkor is megmarad ez a dőlés, vagy ha a kamerát hátrafelé döntjük, nem oldalra, akkor is visszább dől ez a hidroglóbusz, tehát ezzel többféle játékot lehetett volna csinálni. De ettől még nagyon jónak tartom ezt a képi ötletet, és nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, tehát az épített környezetre, mint leckére, ez egy nagyon könnyed utalás, tehát a két disznót azért megadnám. A könnyedségről mondanék még egy mondatot, mert ez nem mindenki számára érthető. Ha Renoir képeit megnézzük (az Estiklopédián is megnézhetitek az impresszionista stílussal kapcsolatban), akkor nagyon sokszor találkozhatunk könnyed technikával. És ezek a könnyed technikák, mint egy akvarell vagy egy porpasztell módszer csak akkor jöhetett létre jó alkotás, ha azok a festőművészek tökéletes technikai vagy tárgyi tudással rendelkeztek. Ugyanis például az akvarell az pár, akár tíz perc alatt elkészíthető kép, azért, mert maga a technika olyan, hogy a víz és az englipapír miatt ami nagyon gyorsan felszívódik, tehát ezzel csak gyorsan lehet dolgozni. Jó ritmusú, arányos, jól elkészített képet pedig gyorsan elkészíteni akkor tudsz, ha mögötte rengeteg apró megfigyelés van, rengeteg szakmai tudás. Tehát a könnyed dolgok mögött mindig hosszú évek megfigyelései állnak. (szőke)
értékelés:

Egy enteriőrt látunk, ez egy speciális helyzet, amit a cím is erősít, a dupla rácsozat, a vastag, négyzetvasból hegesztett ajtók is ezt mutatják, hogy ez egy börtön. Ugyanakkor ezek az ajtók a képen nyitva vannak, az egyik sarkig, a másik csak résnyire, de nyitva van. Látunk egy figurát is a képen, aki vélhetően, bár ez nem egyértelmű, de talán a sarkig tárt ajtóból jöhetett ki. Azért is vagyok ilyen bizonytalan, mert nekem a figura elhelyezése tűnik határozatlannak, meg az ajtók is, annyira rendezetlen az egész, noha értem én, hogy perspektivikusnak kell lenniük az ajtóknak, de ha hunyorítva nézem, annyira zavaros az egész, dől is jobbra, meg nincs igazán ritmusa sem az egésznek. Úgy érezzük - és Gábor cáfoljon meg, ha nem így van - hogy Gábor bekerült egy helyzetbe, ahol a helyzet újdonsága, vagy a helyszín intimitása, szokatlan volta egy hatást tett rá, és ez a hatás túlnőtt rajta, nem tudta feldolgozni, nem tudta belesűríteni egy képbe. Nem egészen olyan, mint egy turistafotó, hogy bent voltunk a börtönben és készült egy kép, mert ennél azért tovább próbált menni, de még nem sikerült eljutnia arra a pontra, amikor kellő távolságtartással, ugyanakkor kellő realitással ábrázolja ezt a helyzetet, és onnan formálja meg a maga üzenetét. A figura elhelyezése esetleges, ha ő beljebb került volna, hogy a feje az ajtónyílásnál legyen, és mondjuk még fél vállal még bent van, már egy történet elindul, vagy több értelmet nyer, és a kép alján a vágás egy picit szűknek tűnik, tehát ebből még a mozdulat sem igazán derül ki. A kompozíció nem elég erős ahhoz sem, hogy dekomponáltnak mondhassam, amit ez a figura húzna vissza. Ha a képet kicsit hunyorítva nézzük, és a rácsokat összemosva, foltként érzékeljük, akkor a kép bal oldala lyukas, a kép a baloldalon kifut, nincs lezárva. Van egy ritmusunk, és ez a bal oldalon a végtelenbe elvisszhangzik. És a kép felső részén is ezek a formák nyitva vannak. Ezek miatt a vágás picit esetlegesnek tűnik, és a kép függőleges viszonyrendszere is dől jobbra, és ez sem húzódik vissza. Esetleg el tudom képzelni, hogy ez volt a Gábor célja, hogy ránkdőljön, ránk záródjon a kép, de nem ezt érte el. (szőke)
értékelés: