Talán nagylátószögű az az optika, amit használ, vagy nagyon közel van a géphez, hiszen ez egy önportré, és megint a lila akáchoz kapcsolódóan tudott választani egy olyan ruhát, ami hasonlóan ritmizál az akácvirágokkal, és megint azt mondom, hogy itt egy görög színházi játékot látunk, a természeti tárgyak miatt. Itt is megfogalmaznám, hogy ebbe akkor a szemüveg, a nyaklánc nem kellene. Ugyanolyan színű drapéria, vagy a drapéria sem, valahogyan meg kellene oldani, hogy ne e kettő között legyen, hogy ne Vera Hityilova Egy faun megkésett délutánja c. filmjéből az egyik szereplő lépjen ki, mert valahol egy határvonalon mozog ez az egész. Szerintem ha egyszer kitalálok egy olyan történetet, hogy a fejemre teszek egy cseresznyefát, akkor az, hogy utána a fejemre teszem az akácfát, az nem ad többet, nem kevesebb, nem jobb. Tehát egy történetről egy bőrt lehet lehúzni. De ha én a fejemre teszem az akácot, akkor a mellemre is teszem az akácot, akkor nem fogok felvenni egy otthonkát, hanem vagy meztelenül lefotózom magam, vagy mindenütt akác van rajtam. És ez mind a két képre igaz, mert ez most így olyan, hogy mentünk a kiránduláson, a fejemre esett egy vödör akácvirág, és elkattintottam a gépet, mert ez jaj de vicces. Nekem ez a bajom vele. (szőke)

Egy álló formátumú képet látunk, ahol talán egy apa és a kislánya ülhet egy asztal előtt, valahol egy lugasban, vagy hasonló kerti részletben, és az asztalon, ha jól látom, egy tükör vagy üvegfelületet láthatunk. Nem tudom igazából, hogy ez a tükör visszatükröztet a kamera mögülről, vagy egyfajta átlátást torzít az asztalfelületen keresztül. Majdnem középosztatú szakasz az az asztal, amin az apuka könyököl, és ez kettős üzenetté változtatja ezt a képet. Egyrészt nagyon izgalmas ez a torzított, furcsa, alsó régió, és nagyon érdekes a kép felső része, ami egy valamilyen emlékküldemény, ami attól válik a szokványos családi képekhez viszonyítva erősebbnek, hogy a kislány kommunikál a fényképezőgéppel. Nyilván nem a fényképezőgép az elsődleges oka ennek, ma már, ebben a korban a gyerekek is ismerik a számítógépeket, fényképezőgépeket, kamerákat, hanem a fényképész, aki a kamera mögött lehet, vele van egy olyan biztonság, egy olyan közös játék, egy közös kikacsintás, amiben a kislány, mint főszereplő tökéletesen tudja azt, hogy aki a gép mögött van - talán anya, vagy bárki, akivel jó kapcsolatban van - annak ő most megmutatja, hogy apát megpuszilja, és hogy ez egy üzenet lesz. Tehát ez egy nagyon szép, majdnem színházi helyzet, és ettől válik többé, mardandóbbá a kép felső része. Az alsó része pedig, mint ahogyan az emberi test a keleti kultúrában, különválik, mint ahogy a gyökércsakrát, a koronacsakrát, a szívcsakrát teljesen másként értelmezik, olyan, mintha egy alsó régió jelenne meg a kép alsó osztatában. Ott viszont egy rövidnadrágot, egy rövidnadrágos lábat látunk, egy kezet látunk, és a rövidnadrág úgy takarja, fedi az emberi testet, hogy azért ebben a tükröződésben vagy átlátásban azért a combok erőteljesen vannak jelen. Azok a testrészek, amelyek akár még a századelőn, vagy a II. világháború előtt a legkihívóbb, legzavarbaejtőbb testrészek voltak. Ma már másmilyen a világ, de mégis ott van ennek az egész érzelmi rész, majdhogynem azt mondhatnám, hogy az érzékisége. Ha esetlegesen efelé próbálunk elmozdulni a kép értelmezésében, akkor a kettős osztatnak vagy tudatosan, vagy tadatalatt az egyik megoldása az lehetne, hogy érzelmek-érzékek alsó régiója bújik meg a felszín alatt, és a valóságban látható történésekben a konszolidáltabb helyzetek, szituációk, amiben csak az vet föl kérdéseket, hogy a kisgyerek, aki pont a gyermekisége miatt nem a felnőtti létezés, a felnőtt világ része, mégis olyan érdekes szemkontaktussal, gesztussal fordul ide, mintha tudna arról, hogy a kép alsó osztatában egy ilyen furcsa tükröződést vagy átlátást látnánk. Ettől kap ez az egész kép egy nagyon nehezen megfogható de nagyon furcsa fülledtséget, aminél lehetne vitatkozni, hogy az odahelyezett cigaretta, vagy a fényviszonyok, az exponálás minősége, sok mindenről lehetne kérdezni, hogy tökéletes-e, de alapvetően ez a légkör, ez viszont jól körülhatárolhatóan jelen van. Én ezt a képet három disznóra értékelném. (szőke)
értékelés:

Úgy látszik ez az Estiskolán divatos, vagy sokak által szeretett, használt fényképezési helyzet, egy nagyon régi, valójában egy halott épület ablakmélyedéséből látunk kifelé, ahol egy bányászlámpa, egy karbidlámpa van az ablakmélyedés peremén, és kifelé látunk, erre a termésköves, szomszéd fal felé. Nyilván ez a kép az elmúlásról, az épített környezetről is szól, egy úgynevezett ferde, döntött kameraállásban fényképezték ezt a képet, amit manapság szintén előszeretettel használnak a fotós, de akár a filmes alkotók is. Én megkockáztatom, hogy maga az ablakmélyedés függőlegeseihez mérten igazából nehezen tudom eldönteni, hogy a jobbra dőlő felület dőlésszöge az azon a határmezsgyén belül van-e, hogy karakteres fellépésnek vagy dőlésnek fogadjam el, vagy azon a mezsgyén belül van, hogy csak megbiccent kicsit a kamera. Nem tudom ezt 100 %-osan eldönteni, és ez az érzet valószínűleg azért van meg bennem, mert maga a kamera kompozíciós rendje bele is vág ebbe az ablakmélyedésbe. Talán ha a mélyedésben lévő tárgy elmozdul jobbra, akkor erősebb lenne a kompozíció. Tehát egy kicsit úgy érzem, hogy esetleges a ferde kompozíció, ezáltal az árnyékok ritmizálása, például az ablakkivágából látható szomszéd fal árnyéka is nem 100 %-osan pontos. Ebből fakadhat az, hogy nem kap igazából fajsúlyozást az épületbelsőben leomlott falrész, az épületbelsőben lévő sötétség, ami itt egyfajta keretként szolgál, a kiégettsége miatt viszont az ablakon át látható rész sem kap elég súlypontozást. Nincs eldöntve, hogy hová fókuszál ez az üzenet pontosan; a belső világba, vagy a belső világ repedésén, kijáratán keresztül a külső világba. A kettő között hezitál az egész kép, és a ritmikai problémák énszerintem ebből a sramatirgiai bizonytalanságból áradnak. Ettől függetlenül az is egy picit a problémám, hogy keresem az alkotó és a jelenlévő üzenet közötti erős, szubjektív kapcsolatot és ezt nem 100 %-osan találom most. (szőke)
értékelés:

Tavasz kívül-belül

Egy rózsaszín fa virágai alatt látható az alkotó, egy ciklámenszínű ruhában, nyilván a tavasszal függ ez össze, és a kompozíció, aminél a perspektíva, vagy a szem magassága az emberi alak alatt helyezkedik el, így a kamera egy kicsit felnéz a modelljére, ettől láthatóvá válik a modell körül a fa, amelyen virágokat látunk, amik felülről tulajdonképpen beborítják őt, és egy kis rózsaszín virágkoronával keretezik. Alapvetően ez a rózsaszínes hangulat határozza meg a képet, mert ugyanilyen kevert, fehérrel lágyított színek vannak a ruhán, a pici kis fényfoltokon, és ugyanígy fehérrel hígitott, gyengített a két fülbevaló is, ami egy világoskék színnel van jelen a bőrön, a nyak és a félprofilos arc állkapocs körüli részén. Ami formailag talán egy kicsit fura, noha tudom, hogy Anita szemüveges, hogy ez a kicsit színházszerű, játékos, 30-as évek szabad táncaira jellemző archaikus visszatekintés, mint egy kis görög nimfa, ebben a formavilágban én úgy gondolom, hogy a szemüveg nem megfelelő. Tudom, hogy ez a szemüvege, de lehet, hogy a kép kedvéért talán érdemes lett volna levenni, és ez az én szubjektív véleményem csak, de úgy gondolom, hogy ha Anita vonzódik az ilyenfajta játékokhoz, ahol próbál kicsit műtermibb, színházszerű beállításokat létrehozni, akkor érdemes mindezt akár egy vászonnal, amit maga köré teker, vagy olyan felülettel dolgozni, ami miatt nem fog a kép üzenete lavírozni egy klasszikus stílusjáték és egy mai, dokumentumfelvétel között, ahol az ember csak odaugrott a fa alá és elkattintotta a képet. Most egy kicsit én e kettő között érzem a határmezsgyét, és ha Anitának van kedve és ideje ezekhez a stílusjátékokhoz, akkor ezeket az archaikus helyzeteket érdemes ugyanúgy felfogni, mint egy filmforgatást, vagy egy klasszikus fotózást: rá kell készülni, és mindazokat a rekvizítumokat, ami rajtunk a XXI. századot jelzi, azt el kell tüntetni, vagy át kell alakítani, hogy a stílusa működjön ennek a tavaszvárásnak, az érzékiségnek, a nyitottságnak, és mindennek, ami a nőiségre utal. Meg kell hozzá keresni a megfelelő jelzéseket. Akár hagyni kell, hogy a vállak látszódjanak, vagy a civil és privát dolgok lekerüljenek ezekből a történetekből. Ismételni kell, hogy ez a görög nimfa működjön. (szőke)
értékelés:

És ő vajon mit látott, ha itt kinézett?

Egy álló formátumú képet látunk a Klastromról, annak egy részletéről. Egy épületfotónál, mivel térbeli formákról van szó, nagyon fontos a megvilágítás megválasztása, vagyis hogy melyik napszakban készül a fotográfia, mert egy épület, egy falfelület teljesen más arcát mutatja kora reggel, délben és este. A fotós döntése, hogy az épületnek csak egy részletét vagy az egész épület formáját választja-e az ábrázoláshoz. Ezen a képen egy részletet látunk, ami jellegzetes részlet, de a kép nem tagozódik, nem ad térélményt, a falfelület mellett az egyetlen, ami egyáltalán létrehoz egy másik dimenziót az a távolban az ablakrésen át áltható erdőrészlet és az ég kékje. Azonban még ilyen esetben is van mód arra, hogy akár az előtérbe állított modellel, akár a rés mögötti térben olyan formai megoldásokat hívjunk be a képkereten belülre, ami segít abban, hogy a képnek térbeli kiterjedése is lehessen. Ami a kompozíciót illeti, nincs értelmező magyarázata annak, hogy miért tért el a fotográfus a függőlegestől, hogy miért dől jobb felé, pontosabban hanyatt a kép. Ezen kívül a már szokásos kérdés is újra felmerül, hogyan jelenik meg ebben az üzenetben a fotós, Anita, mi az, ami által érzékelhetünk kötődést, vagyis a kép bemutatása a technika és a fények miatt nem tárgyszerű, nem plasztikus, a személyesség pedig nem került a képre. Ha például egy ilyen épületromot fényképezünk, akkor három lehetőség is, három út is választható. Az egész közeli részletek megmutatása, a teljes épület bemutatása, vagy a falrészt díszletként használva női vagy férfi modellekkel a forma kontraszt megmutatása. Ez a kép jelenleg a háttér, de nem kerül kontextusba, nincs elindítva a történet. (szőke)

Majk

Az épített környezet lecke meghatározásánál nem kötöttük ki, hogy itt külső felvételekről vagy enteriőrökről van szó, mert mind a kettőt ide tudjuk érteni, és ilyen szempontból ez a kép egy jó meglátás és egy izgalmas felvetés, ahol ezt a két részt egyszerre oldja meg, egyszerre látunk egy belső térből egy árnyékjátékkal, egy ablakba helyezett virággal, és az ablakkerettel egy utalást egy belső térre, ahol állunk, és az ablakon kitekintve egy külsőbe, egy kis templomra egy parókiával, és a két meglátást, nekem külön még az is tetszik, hogy a kilátást szabdalja keresztirányban egy organikus forma, egy vadszőlő, ami felfutott a falra, tehát ez egy nagyon izgalmas kép. Ugyanakkor jó a kép, jó a kivágás is, jók az arányok is. Egyetlen egy problémám van ezzel a képpel, hogy van a képnek a határa, és a kép határai mindig vízszintesekből és függőlegesekből állnak, mint keret, és ehhez a kerethez képest most semmi nem párhuzamos semmivel, tehát hogyha én javasolhatnék ebben egy meggondolást, akkor azt mondanám, hogy ez a kép akkor lenne igazán dinamikus, és akkor kerülne igazán helyre, és akkor billenne helyre, mert most jobbra dől az egész, hogy ha a kép bal oldalán a képkeret bal oldala párhuzamost tudna adni az ablak bal oldalával, és ezzel kicsit nyugalmasabb lenne, lenne egy kiindulási pontunk, ahonnan a perspektíva érezhető, mert most innen, ezzel a perspektivikus ábrázolással, hogy minden dől, ezzel zavarba hozzuk a nézőt. (szőke)
értékelés: