Ugye ha jól értelmezhetjük itt egy filozófiai megközelítése látható ennek a mozgás házi feladatnak, és ennek én nagyon örülök, mert nagyon sokszor egy az egyben hozzárendelt képeket látunk, amelyben maga a tér és a kamera mozgása volt az, ami a megközelítést adta. Itt pedig a fényképész ezt a problémakört - feltételezve azt a berögződést, hogy a cím alapján is a néző fog tovább dolgozni, asszociálni, hogy a kép felső részén látható két lábacska előbb-utóbb elrugaszkodik a napozóágyról, és tényleg ki fog loccsanni ebből a műanyagkádból a víz. Egy klasszikus helyzetet látunk tehát, ahol nyáron egy család pihen, nyaral, piknikezik. Ami érdekes az az, hogy a fotós egyrészt arányrendszerekkel játszik, ugyanis amennyiben elképzelnénk azt, hogy egy felnőtt lábait látjuk a napozóágyon, akkor azon óriásoknak kellene napozniuk ezen a vasszerkezeten. Amennyiben ez egy normál emberi méretekkel rendelkező szerkezet, akkor arra gondolhatunk, hogy egy pici kisgyerek fog most ide az előtérben elhelyezett vörös medencébe beleugrani. A fényképész viszont azt a pozíciót használja, oda gugol le, oda kúszik, ami egy gyermek nézőpontja. Ezzel magát a folyamatot, a játéknak az attrakciójellegét erősíti egy nagyon egyszerű eszközzel; a horizontot lehozza egészen mélyre, és azt a létállapotot próbálja manifesztálni, felerősíteni, hogy kisgyerekként milyen óriási produkciók azok, hogy anyának-apának bemutatom, hogy beleloccsanok egy ilyen kis medencébe. Ezért nem gond az, hogy a medencébe ugró emberből szinte semmit sem látunk, mert az alkotót a filozófiai folyamat érdekli, a mozgás, mint filozófia, és az múltidéző attrakció. Ilyenformán akár a gyermekkor kategóriában is el tudnám képzelni ezt a képet. Nyilvánvalóan adja a helyzet, a terep, hogy egy ilyen rőtvörös, pici barnával is kevert színű medencét talál az alkotó és zöldesebb színeket hagy a napozóágyon és a háttérben, mégis azt kell, hogy mondjam, ez a jelen pillanatban az előtérben elhelyezett vörös, a háttér zöldes variációival, bokrokkal, mezővel, utacska, ágy – jól kapcsolódik színtérben, mert a vörös dinamikájában egyértelműen előrehúzódik az előtérbe, míg a háttérben az akrobata mutatványa megmarad második színtérként. Tehát azzal, hogy a fotós idehelyezte a kameráját, egy döntést hozott létre, és a döntésen keresztül jó arányba kerültek a terek. Mindenféleképpen ezt egy jó képnek gondolom, jó címválasztással, és mondom, azért örülök ennek a képnek, mert nem primér módon oldódik meg a feladat, hanem egy gondolati továbblépéssel jön létre a házi feladat. (szőke)
értékelés:

Mindketten nagyon szeretjük ezt a képet. Szeretjük a lámpát, szeretjük a dunyhát, szeretjük a narancslét is... és várom azt, hogy valahol a baloldalon az a pici kék, ami az ablakon beszűrődik, ott egy picit kompozícióban nyessünk, de továbbra is azt mondom, hogy az emberi jelenlét nagyon is szűkszavúan nagyon is áttételesen van csak jelen, és én nagyon is konkrétan mondanám, hogy jelenjen meg ebben az emberi történet, mert így nagyon szégyellősek ezek az üzenetek, és kérlek, hogy ezzel próbálj meg így foglalkozni, minden egy határvonalig mozog csak, ami nagyon jó, de csak szűrten jelenik meg abból a világból. (szőke)
értékelés:

Talán egy szobabelsőt láthatunk, egy plafon és a könnyűszerkezetes fal a függönykarnissal, és az ablakon keresztül látható dinamikus kékkel – jól ritmizálva. Jónak tartom ezt a fajta ún. aszimmetrikus képrendszert, talán egy picit olyan is, mint egy rontott kép, és talán jó lenne, ha valahol meg lehetne találni az élességet, és nem ott, ahová most spontán módon esett, ahová azt a kamera elhelyezte. Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy ha a bronz kacsa, vagy a függönyök, a fal és a plafon megtalálható, akkor érdemes lenne még egyszer nekiállni, és tudatosítani magunkban, hogy ha egyszer kacsa a vízen ennek a címe, akkor talán a kacsa ennek egy főszereplője; ha a kacsa a főszereplő, akkor miért nem ott van az élesség, ha nem a kacsa a főszereplő, hanem a víz, akkor miért nem ott van az élesség – hol van az élesség? Csak annyit kérek, hogy pontosítsuk az üzeneteket. Erre szolgálnak a képek, hogy magunkat is pontosítsuk vele. Ismétlés. (szőke)

Itt jó a kompozíciós rend, jó az egészben ez a Nimród magazinos, sokszor ismert állatfotózás, ami nem egy egyszerű feladat egyébként, az állatokat megfigyelni, lefényképezni, ugyanakkor az estiskola feladatköre ahogy azt az előbb is említettem, hogy az alkotó alkotási attitűdje jelen legyen, benne legyen, nem elválasztható legyen a képtől, hogy itt más, tehetséges alkotó is elkészíthesse ezt a képet, ahogyan máshol is lehetnek madarak, kukacok, füvek, kis lámpák, stb. Tehát ugyanazt tartom érvényesnek erre a képre is, mert tudom, hogy a Hegedűs Vera képes szép természetfotókat elkészíteni, sejtem is, hogy nyilván könnyebb úgy alkotásokat készíteni, hogy nem kell önmagunkat folyamatosan elszámoltatni, tehát van ebben egy védekezés is, tehát azért keressük a válaszokat és a kérdéseket, hogy azokkal meg kelljen küzdenünk. Itt kijelenthetjük, hogy Vera jól fotóz madarakat; de ennyit és nem többet. Nyilván az a cél, hogy próbáljuk keresni a további lépéseket. (szőke)
értékelés:

Nekem ebből a képsorból a harmadik és a második tetszik, de ami a legerősebb az a harmadik kép. És bár ezen nem látszik a Vera, de mégis látszik a tükröződésen, hogy az a gesztus a Verának szól, a Vera tisztelete, a Vera színháza, és a Vera történése. Mint egy road-movie-ban ez a kép is egy lakókocsiban létezésről szól, és az első képet annyiban értem, hogy az ennek a kisfilmnek a főcíme, Asimov Alapítvány című könyve, értem én, de nekem fotós szempontból a harmadik kép a legerősebb, abban van legjobban benne ebből a mostani állapotból. Remélem a Sanyiék is látják az oldalt, nézik ezeket a történeteket, a Vera képei így nagy mennyiségben nagyon pontosan érzékeltetik ezt az idegen világot, a nekünk idegen világot, ezt a létállapotot, amiben folyton úton kell lenni, tehát nagyon remélem, a Vera képei másokat is elindítanak az önkifejezésben, akik velünk itt vannak, néznek bennünket, és talán ők igazán értik ezt, mint mi, itt a mi kis Pálya utcánkban vagy Kossuth utcánkban. Hogy miért készülnek ezek a 100 %-ban szubjektív, nagyon személyes képek.
Én fontosnak tartom azt, hogy ezek a helyzetjelenségek, ezek egy szubjektív naplót alkotnak, és engem érdekel, hogy miért akkor jön ki belőlünk, hogy naplót vezessünk, amikor elmegyünk és elutazunk – mert ki vagy billenve a saját helyezetedből, a saját ritmusodból. Ez egy kibillent helyzet. A második képnél pl. noha technikai eszközöket is látunk, mégis nagyon jól látszik, hogy a könyv az egy másik világba vezet el - ott van a valaki összegubózva, a gyűrött zoknijában, és a varázslatos könyvben az idegenben még egy másik térbe álmodja át magát. Tehát a naplójelleg nyilván azért erősödik fel, mert a belső biztonságot ez adja. (szőke)
értékelés:

Ez a kép egy régebbi Vera koncepcióra épül, ugye volt az a másik képe az autóbelsőből, és igazából ezt a két képet talán párban lehetne értelmezni. Nagyon ott van a logikája a képen. Mégis, talán egy kis fény jót tenne ennek a belső történetnek, sejthetően talán a kormányon csillan meg csak egy kevéske, én nem hagytam volna ennyire sziluettesre, és tudom, nagyon nehéz ilyen dokumentumhelyzetekben belenyúlni, de talán a kutyus, ami ott áll, talán még valami történést én megvártam volna, és akkor még izgalmasabb a helyzet. De a két disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Abban a helyzetben vagyok, hogy a Vera utazási történetének képeiből kaphattam ízelítőt, amikből a Vera rámbízta, hogy mi az, amit ide beemelhetünk, és abban talán megegyezhetünk, hogy ez egy fontos kép. Itt egy enteriőrt látunk, ez egy lakóautó belseje, amiben egy reggeli közbeni állapotban vagyunk, kakaóval, kávéval, pirítósokkal, és ezt az alkotó az előtérben tartja, hogy igen, ezt ettük, de ugyanakkor az ő szeme által a mi szemünk is elkezd az üvegen, ezekkel a párafoltokkal, vízcseppekkel tarkított üvegen keresztül a tájra kinézni – és érdekes, hogy pont középen, ahol akarnánk kinézni, ott van egy osztat és pont ott nincs letörölve a pára. Nyilán ez azért is van így, mert ebben a reggelizőszerepben ez a két ember, aki ezt a reggelit elkölti, a maga kis részét tisztította meg, ezek a kéznyomok látszanak, amivel a pára el van törölve, és ettől egy nagyon személyes hangulatot, kötöttséget kap a kép. Szerintem ezek a struktúrák mutatják legszebben az alkotói jelenlétet ezen a képen, én nagyon szeretem ezt a képet, és hozzám nagyon közel áll. (szőke)
értékelés: