Egy hosszú expozíciós képet látunk, ami ezt a vízesést vagy csobogót és a vizet nagyon szépen megfesti, és ez adja azt az érzetet, amire a cím is utal, hogy mintha nagyon hosszú szempillák lennének, és utána ennek a barlangnak vagy kupolának a felső íve adja a szem felső részét. Úgyhogy ez egy nagyon szép történet, nagyon jó megfigyelés is, jól megválasztott az expozíciós idő is, szépek a színek, nagyon tetszik ez a vöröses háttér, ezekkel a zöldes pacsmagokkal és a kék türkiz vízfolyam. Egy picit a kép a tetejénél bizonytalan nekem, az ott nekem nagyon világos; nem mondom, hogy le kellene vágni, mert nincs meg akkor a felső íve ennek a szemnek, sőt még egy pici hiányzik is nekem fentről, tehát ez nem oldható meg máshogyan, mint utólagos laborálással, manipulálással, tehát ebbe bele kellene nyúlni, ott egy kicsit maszkolni kellene ahhoz, hogy az ott ne konkuráljon ezekkel a gyönyörű vízfolyásokkal, és ezeknek az íveivel. Úgyhogy ez két disznó. (hegyi)
értékelés:

Szeretem ezt a képet, főként azért, mert a tükröződő felszínen megfigyelt formák és jelenségek egy nagyon jó példáját látjuk. Ugye a képen valamilyen épített környezetet látunk, amin egy lépcsősor, a lépcsősor korlátja utáni lezáróelem díszei, aztán a baloldalon ez a lépcsősor folytatódik tovább, itt egy csapadékvíz által létrehozott pocsolyát látunk, ami tükröződő felület, és ebben látjuk egy lezáró vagy díszítőelemnek egy másik darabját, ami azért érdekes, mert az alkotó úgy döntött, hogy ezt az elemet a maga reális formájában elvágja; több irányban is vágva van, azaz a felső sarokba kerül – de nem foszt meg minket ettől a vizuális helyzettől, hanem a vízben tükröztetve megismétli, ami ettől egy izgalmas helyzetet hoz. Ráadásul felfedezte azt, hogy grafittisek ennek a gömbnek festettek szemet-orrot-szájat, és alá is írtak valamit, de nagyon jó felfedezés, úgyhogy ebben a tekintetben a kép nagyon jól működik. Ami megint mintha - szintén a Barának egy előző képénél is felmerült, hogy hol húzzuk meg a kép határait, mivel itt is a normál mérethez képest egy vágást látunk, azaz ha már vágunk, akkor ennek a vágásnak határozottnak és jól átgondoltnak kell lennie. Itt megint azt mondom, hogy a képnek a baloldalával van gondom, hogy az a lépcsősor ott folytatódik, és nem biztos, hogy a néző szemét nem akarom arra elvinni, márpedig nem lett volna rossz, ha akarta volna arra továbbvinni, hogy lemegyünk a lépcsőn, de megállunk közben megszemlélni ezt a tükröződést. Úgyhogy nekem ezzel van egy pici problémám. Hogy az ötös lecke, vágy kategóriába tartozik-e ez a kép, arra azt mondanám, hogy a Barának nem ártott volna ebbe a képbe belesűríteni azt, hogy mi a vágy tárgya? Mi a vágy célja, vagy merre mutat ez, úgyhogy ha a Bara megengedi, én ezt az épített környezetre áttenném, és ha akarja, és megteheti, akkor érdemes még ezekkel a formákkal foglalkozni. Így a két disznó megvan rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Mostanában többször kellett, hogy ezt mondjam, itt is mondom; nagyon jó az irány, amit megfigyel – az előtérben makró, ami éles, a háttérben látható csatorna és virágtartó műanyagdarabok – mégsem válik le a mikrokörnyezet és a háttér, és ennek elsősorban fénytani okai vannak. Meg kell keresni hozzá, figyelni kell hozzá a megfelelő fényt. Jó az út, amerre halad, de Bara, fényeket figyelni, és előtér-középtér-háttér [mantra] előtér-középtér-háttér, előtér-középtér-háttér. És ez akkor jön létre, ha nem kattintgatjuk folyamatosan a gépet, hanem leülünk, lassítunk, beszívjuk a teret, beszívjuk a fényt, figyelünk, átéljük, megszűrjük. (szőke)
értékelés:

Bara képeinél hol briliáns, zseniális, ’odablattolt’, 100 %-os helyzetek jelennek meg, hol zseniális megfigyelések, amelyek nincsenek precízen odavezetve. Már a többedik olyan munka, ahol azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon jó, amit meglát, a negyvenhetedik út, amin el lehetne indulni, ez is csodálatos, ahogyan rátekint, megérez, közelébe bújik – de miért nincsenek végigépítve ezek a kis utacskák. Nagyon jó, ahogy elindul, de nincs kellően leszűrve, kikristályosítva, ami megjelenik, és az ezért marad csak az absztrakt, és egy falfelület töredékrészének a határmezsgyéjén a kép. Javaslom, hogy ezzel a gondolatmenettel is tudna továbbdolgozni, mert itt csak fel van vetve a dolog, de nincs elvarrva. (szőke)
értékelés:

Jó és örömteli azt látni, hogy azok a rózsaszínek, ezeknek a variációi megvannak a természetben és megvannak a modell stylist-jában, és ez jó, hogy a fotós ezt a természetben észreveszi, és arányítja a modellel, sőt a térben látható perspektivikus formák, a padsorok olyan szemszögből vannak ábrázolva, ahol az egésznek egy ilyen fura, mesebeli út, kígyómozgásában elvezethet az erdő tisztásáról a mézeskalácsházikóhoz ez az elképzelt erdei út – és használja ezt a kígyózó sort, amit még az árnyékok is erősítenek egy picit. És ehhez jól használja a modell gesztusvilágát, ami ezzel ritmizál; a baloldali kar mozgása, és a kezében látható őszi levelekkel. Ha ez elfogadható, akkor a probléma ezzel a képpel az, hogy egy nagyon picit lehetett volna mozdítani a kamerát, játszani ezzel a helyzettel, hogy a pufidzseki és a kar mozgásának a szélei egy picit tudják erősíteni a padok rózsaszínjeivel létrejövő kígyómozgást; és talán valamilyen módon fényt lehetett volna helyezni a levelekre, amelyek a kézben vannak. Pont azért, mert azok a zöldek a háttérben lévő bokrok zöldjével akkor nem olvadnának össze. Tehát valamilyen kis tükörrel vagy fényjátékkal mozgatva a szereplőt, megcsillantva a leveleket, hiszen ezek a levelek már gyűjtött levelek, és nem azok, amik a háttérben lévő fákon vannak. De jónak tartom az irányt és két disznó. (szőke)
értékelés:

Az épületfalak, a rajta lévő grafittik és az előtérben lévő élő növény párhuzamát látjuk egy erősen szűrt, sárgás tónusban; ezt én jó ötletnek tartom, hogy az alkotó az élő növény és az ember által alkotott, de halottá vált környezet párhuzamba állításával dolgozik, térben, hiszen előtér a fatörzs, a háttér pedig a fal a sérüléseivel, emberi nyomaival. Véleményem szerint picit kellene a fényviszonyokkal várni, egy olyan, akár délutáni, akár kora reggeli fényt kellene megkeresni, ahol a fa egy olyan megvilágítást kap, hogy síkjában elválik a faltól; másrészt pedig egy olyan demerungosabb, szórtabb fényfelületet megvárni, elsősorban a falra gondolok itt, ahol pl. a gázóra-bekötés piros kis jelzése nem kap külön pozíciót. Most azért picit zavarosabb a kép, mert ezekben a fényviszonyokban erős impulzusok vannak mind a háttéren, mind a fán. A kettőt el kell tudni választani fénytanilag és ehhez meg kell várni azt, hogy a nap, ami most fentről-jobbról világítja meg a látható felületeket, az egy picit annyira el tudjon haladni, és a sík felület, a fal, és az erkély szórtabb, lazúrosabb összegzést kapjon, és ezáltal a fa és a környezet jobban elválik. Ha az alkotó vissza tud menni oda, akkor én javasolnám ezt, és kompozícióban is ugye, ha már egy ilyen szimmetrikus háttér az előtérben egy aszimmetrikus formával, akkor érdemes az állványunkon – amit ugye használunk?!? – a vízmértéket beállítani, hogy csak akkor dőljenek azok a vízszintesek, ha azokra szükség van. Itt fontos a geometria, tehát nem jó, ha zavarosabb a struktúrarendszere, amiben a függőlegesek-vízszintesek, szögek vannak párhuzamba állítva az előtérben lévő játékos görbékkel. Tehát érdemes lenne a vízszintest pontosan beállítani, és akkor még staccatósabb lenne ez az üzenet, amit itt láthatunk. (szőke)
értékelés:

Azokból a technikákból, amikből elsősorban az első-második leckék környékén volt sok látható, a tükröztetésre gondolok itt elsősorban, ebből egy továbblépést látunk itt, egy A-B osztatú képet, ahol az alkotó az élességgel foglalkozik egyrészt, tehát a tükörképen látható, fordított tekintet a kommunikáció a nézővel, és a valós kép ennek a kettős játékával a valós személyiség és a tudatalatti, a tükör által homályosan, lásd Bergmann, ezzel a filozófiával egy egyszerű módszerrel, egy kozmetikai tükörrel dolgozik az alkotó. A megszokott, nagyon hálás modelljével láthatunk ebből a sorozatból, ebből a kísérletből egy üzenetet. Az alapvető döntés a képen általában ezeknél a fajta megoldásoknál az, hogy az élességet a tükröződésre vagy a valós képre állítom. Itt ha jól érzékelem, az élesség a valós látványra, a reális, a földi világban van; a kiinduláshelyzetre, a gyermeki arcra pozícionálódik, miközben az optikával, vagyis a nézővel való kommunikáció ami felénk küldődő üzenet, a tükröződés egy másodlagos értéket kap. Ezzel az A-B oldal és a baloldal arányai úgy ritmizálódnak, hogy a tükör, mint valóságfeletti, mint álomszerű, mint valahová rejtett világba néző információs csatorna kap egyfajta sejtelmességet – és ezt az élességgel éri el az alkotó. Azzal, hogy az élességet visszateszi a valósba, és az a szempár, ami felénk tekint nyilvánvalóan az alkotó jó dramaturgiai érzéke, instruálási készsége miatt, hiszen ő instruálja a modellt, ő van a kamera mögött, de ezt az élményt mi kapjuk meg. Nyilán az alkotó jelenléte hozza azt a tekintetet, azt a kicsit kihívó, kicsit játékos, kicsit bizalmas kommunikációt a szemeken keresztül, amit a tükröződés ural elsődlegesen. Tehát visszatérve a kép teljes szerkezetére, jó megoldásnak tartom azt, hogy az élesség megválasztása nem a tükröződő képre, hanem a valós látványra súlypontozódik, mert ezzel azt a kettősséget ami a mindennapjainkban is benne van, a napi életünkben, a napi tevékenységeinkben, a napi jelenlétünkben, mégis ott húzódik valahol a lélek varázslatossága, a lélek mélysége, ami nem elsősorban a logikus világban, a teljesítések világában, hanem a megélések, az átélések világában rejtezik. Ezért jó döntés ez az egyszerű eszköz, hogy az élességet nem a tükröződésre, hanem a majdhogynem profilos arcra helyezi át. A Zsolt itt a jobboldalon függőlegesen kb. kétujjnyit vágna a képen, hogy ez az arányokat még jobban a törött szélű de mégis varázstükör felé helyezné át, ezen esetleg érdemes elgondolkozni. A család házi feladatra a mögöttes filozófiai tartalmat egy egyszerű eszköz jól érzékelteti. (szőke)
értékelés: