Azért örülök ennek a képnek, mert azt mutatja, hogy Bara foglalkozik az elődökkel, az ő életútjukkal, munkásságukkal. Ez azért fontos számomra, mert nehéz anélkül önmagunkat meghatározni, hogy ne ismernénk azt, hogy mit csináltak a többiek. Hervéről azt kell tudni, hogy Le Corbusier-nek volt a fotósa, tehát azon kívül, hogy ő a saját fotós munkásságát is csinálta, festett is, meg sok mindenben részt vett, azon kívül elég tetemes mennyiségű, 20 ezres nagyságrendben készített építészeti felvételeket. Nem akárkinek a munkáival foglalkozott. Az mindig egy érdekes kérdés, amikor két egyenrangú, hasonló szintű alkotó találkozik, hogy abból mi jön ki. Nyilvánvaló, hogy itt a tiszteleten felül az embernek a saját maga fotós munkáját is el kell végeznie az elhivatottságának megfelelően, és fontos kérdés, hogy új látásmódot talál-e. Ezt tudjuk a leiratból, hogy Le Corbusier azért szerette azt, hogy Hervé fotózta az épületeit és tárgyait, mert olyan látásmódokat talált, ami még akár az alkotónak is új volt. Ez egy fontos szempont. Ennél a négy képnél, amit itt most Bara mutat az az érdekes, és attól fontos ez a játék, a tiszteletadás abból adódik, hogy olyan nézőpontokat keres, ami nem egyértelműen adódik az adott épületegyüttesből. Az egy másik kérdés, hogy nem mindenhol száz százalékosan pontos a fogalmazás. Az első képnél ez rendben van, szépek a tömegek, szépek a vonalak, nagyon dinamikus. A második képnél nekem már billeg a dolog, az aljánál jó lett volna ha teljes pontossággal van meghatározva, ha már hoztunk egy döntést, hogy ennek a fekete tömbnek az alja az, amihez viszonyítunk. Alul most elindul egy másik ritmus, az nem biztos, hogy nagyon erős, azon kellett volna szigorítani. A harmadik képnél ugyanez a helyzet a nagy fehér tömbnél, hogy a kép sarkához furcsán fut ki. Ez a két kép az, aminél milliméterekről van csak szó, de érdemes lenne újragondolni, hogy a vágást hol hozom meg. Itt tényleg csak a vágásról van szó. Egyébként zseniálisan nagyszerű az, hogy Bara ezzel foglalkozik, nagyon örülök. Hogy ez absztrakt? Tulajdonképpen igen, van ebben egy kis pimaszság, hogy nem az Épített környezetbe kerül ez a lecke, de értem és el is fogadom. Hajrá, Bara, szeretném, ha folytatnád ezt a munkát. (hegyi)
értékelés:    

"Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (...). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük." /Paulo Coelho/

Kevés, ennyire gondolatébresztő leckemegoldást kaptunk az utóbbi időben erre a leckére. Szeretném, ha ezen elgondolkodnánk, mint alkotók, hogy ez egy fontos dolog, hogy a kevesebb néha több. Azzal, hogy Bara beemelte a képbe ezt a szemüveget, és az életlenséggel játszik, ha megfigyeljük, az sem éles, ami a szemüveges világban létrejön, és ez nem baj, mert az emlék is mindig olyan, amit visszahív az ember, nem úgy emlékszik, bizonyos dolgok jobban felerősödnek, bizonyos dolgok háttérbe kerülnek, néhány szereplő elhomályosul, másnak a hiányát látjuk csak, és ez a kép erről beszél ebben a formában. Az, amit itt Bara nekünk mutat, egy nagyon érett üzenet. Kompozícióban annyit talán, hogy a kép tetejénél engem az ég kivisz ebből a helyzetből, de ez minimális, mert akár a keretezésnél a paszpartu megfelelő elhelyezésével lehet vágni. Ha nincs ott a tetejénél ez a rész, akkor még inkább koncentrált az, ahogy a képhatáron belül maradunk, és fókuszálunk erre a helyzetre. Bara, azért köszönöm ezt, mert a gyászmunka mindenkinek valami belső, nagyon intim ügy, talán intimebb, mint a portré, és hogy ki-ki hogy dolgozza föl az életében történt eseményeket, azt nagyon ritkán mutatjuk meg. Én nagyon örülök annak, hogy nem egy primer helyzetet mutatunk. Az is fontos, amikor az ember egy sírkővel szembesül, egy gyertyával vagy egy fénnyel, de most ennél az üzenetnél azt érzem, hogy Bara behívott minket az ő belső fájdalmába, és ez nagyon fontos. (hegyi)
értékelés:    

Réges-régen messze északon volt egyszer egy Karoku nevű fiú. Egy téli napon Karoku elindult, hogy jó meleg dunnát vegyen. Útközben azonban, ahogy átvágott a szántóföldön, talált egy csapdába vergődő darumadarat. Megsajnálta, és kiszabadította, ám ahogy elengedte, megjelent az az ember aki a darucsapdát állította, és dühösen kiáltott:
   - Mit művelsz, te szerencsétlen? Már éppen örültem, sikerült darut fognom!
   Karoku erre így válaszolt:
   - Bocsáss meg! Tessék a madárért cserébe neked adom a pénzemet, csak ne haragudj!
   Így is lett, Karoku számtalanszor bocsánatott kért az embertől, és odaadta neki a pénzt amin dunnát akart venni. Amikor beesteledett, és Karoku édesanyja kettejük fekhelyét készítette elő, így szólt a fiához:
   - Ma éjjel már megint esik a hó,és te nem vetted meg a jó meleg dunnát!
   Karoku azonban elmagyarázta neki, hogy a pénzen megmentette egy daru életét, és az édesanyja erre mosolyogva bólintott:
   - Az már más! Hiszen nagyon jót cselekedtél! Gyere csak, felezzük meg ezt az egy takarót, és térjünk nyugovóra!
   Ám ekkor kipp-kopp: valaki megzörgette az ajtót. Karoku és az édesanyja egymásra néztek, lassan kinyitották az ajtót, mire az északi szélben táncoló hópelyhekkel együtt egy leány lépett a szobába. De olyan szépséges leány, amilyet még enberi szem nem látott. Szinte tündökölt, az arca és az alakja úgy ragyogott, mintha valami távoli ország királykisasszonya lenne. A leány mélyen és udvariasan meghajolt, majd így szólt:
   - Azért jöttem, mert szeretnék kérni tőletek valamit. Hadd legyek Karoku felesége!
   Karoku és az anyja igencsak zavarba jöttek, majd egíymás szavába vágva, olyan gyorsan akartak válaszolni, hogy szinte azt se tudták, mit mondjanak.
   - Még hogy Karoku felesége! Egy ilyen szépséges lány, mint Te? De hiszen te is láthatod milyen szegények vagyunk! Hidd el, itt nagyon keserves sorod lenne! - mondta Karoku anyja, és a fiú is helyeselt:
   - Bizony, bizony! Ne is mondj ilyet!
   A leány azonban megrázta a fejét, és leült a hideg padlóra. erre már nem volt mit mondani, Karoku és anyja, akik alig tértek magukhoz a nagy csodálkozástól, bevezették a vendéget a ház legszebb szobájába. A szépséges leány végül mégis Karoku felesége lett. Reggeltől estig szorgalamasan dolgozott, de bizony ugyanolyan szegények maradtak, mint annak előtte. mindhárman szinte csak forró vízen éltek, így tengették életüket. Egy szép napon azonban így szólt a felesége Karokuhoz:
   - Én most bebújok a szekrénybe, és három napig szőni fogok odabent. Szépen kérlek, ne nyisd ki az ajtót, amíg magamtól elő nem jövök! Sem vízre, sem ennivalóra nem lesz szükségem.
   Hiába aggodalmaskodott Karoku, a felesége csak nevetett, és rögvest be is bújt a szekrénybe. Három napon át egy szövőszék kattogása hallattszott ki a szekrényből, és a negyedik napon végül előbújt az asszony. Ahogy Karoku átölelte kissé lesoványodott feleségét, az egy vég gyönyörűen megszőtt selymet nyújtott át neki, és így szólt hozzá:
   - Édes férjem, vidd el ezt a vég selymet az urasághoz, és add el neki kétezer arany.
   - Ez aztán a szép munka! - lelkesedett az uraság - Igazán megér kétezer aranyat! Sőt, ha hozol még egy végre valót, azért háromezret fizetek!
   Karokuval még soha életében nem fordult elő, hogy ilyen sok pénz verje a markát így hát szedte a lábát, sietett hazafelé, hogy minnél előbb tudassa feleségével a jó hírt.
   - Az uraság azt mondta, hoyg szőj meg egy vég selymet, és háromezer aranyat ad érte!
   Az asszony ránézett, majd szomorkás arccal így felelt:
   - Ha így állunk, szövök még egy vég selymet. De most egy egész hétbe telik majd amíg elkészülök. Vigyázz, ne nyisd ki addig a szekrény ajtaját!
   Ezzel az assyony csöndesen bebújt a szekrénybe, és szőni kezdett. Kippkopp-kippkopp, halatszott reggeltől estig a szövőszék hangja. Ám egy idő múlva Karoku és anyja aggódni kezdtek, hisz az asszony azt mondta, hogy hét napig még ennivalóra sincs szüksége. Ráadásul a szövőszék kopácsolása is egyre lassabbnak és fáradtabbnak tűnt.
   - Azt mondta, nem szabad benéznünk, de vajon mi lehet vele? - aggódott Karoku, mire édesanyja így bátorította:
   - Óvatosan less be, úgy hogy ne vegye észre! És ha mégis rájönne, mondd hogy csak miatta aggódtál! Így biztosan nem lesz mérges.
   "Ez igaz lehet! Végtére én vagyok a férje!" - gondolta Karoku, és egy kicsit kinyitotta a szekrény ajtaját. Abban a pillanatban a megdöbbenéstől elállt a lélegzete: a szekrényben nem a felesége volt, hanem egy darumadár! Csőrével saját tollait húzogatta ki, tollaiból fonalat font, így szőtte a selymet. Bizony már sokat ki tépkedhetett, mert a testén már alig maradt toll.
   "Egy daru hát a feleségem!" - Karoku sietve becsukta az ajtót, aztán csak ült és ült nagy csendesen. Kisvártatva nyikorogva kinyílt a szekrény ajtaja, és előbújt elcsigázott felesége, kezében egy vég csodálatos selyemmel. Letette Karoku elé, majd maga is leült, és halkan így szólt:
   - Köszönöm, hogy idáig gondoskodtál rólam. Én vagyok a daru, akit megmentettél. Azért vettem fel ezt az alakot, hogy melletted lehessek, és egész életembe szolgálhassalak, de most már nem maradhatok, mert meglestél, amikor daru alakját öltöttem magamra.
   - Kérlek ne mondj ilyet!Én mindig veled akarok lenni! - mondta Karoku majdnem sírva, mire felesége szépséges szemei is megteltek könnyel:
   - Én is veled maradnék. Ezért kértelek, hogy semmiképp se nyitsd ki a szekrény ajtaját... - Alig mondta ki ezt az asszony, egy szempillantás sem telt belé, fölállt, kívül termett az ajtón, és már repült is az ég felé. Daruvá változott és szállt, szállt egyre magasabbra a téli égen. Karoku pedig csak állt ott, és az eget bámulta, magához szorítva a selymet, melyet a felesége szőtt.

Abszolút jó a kis novellához csatolt képi információ, jól szimbolizálja azt, amit kapunk a mesénél. A tömegek, a foltok, minden nagyon rendben van, és nagyon díjazom azt, hogy az irodalmi részt magunkon átszűrve eljut Bara ehhez a fajta egyszerűsítéshez. Ebben van benne a dráma. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Kedvelem ezt a megfigyelést, jó az ötlet, drága Csiga Anna valamit szeretne ennél a pitypangnál elérni, azt gondolom, hogy zsákutcába jutott. Mindenképpen jó iránynak tartom, és a kompozíció is rendben van ezzel az átlós szerkesztéssel, mert tessék megfigyelni, hogy a háttérben meghúzódó fűszálak meg egyéb vonalak is hozzáadnak ehhez a kompozícióhoz ellentétes irányban, tehát támasztják ezt a rendszert. Talán annyit tudnék hozzátenni, hogy fönt, a kép tetejénél egy ujjnyit lehetne még vágni, még határozottabb lenne az irány. (hegyi)
értékelés:

Igen, ez volt a lényege a Monokróm szín leckének, akkor mégiscsak van értelmezése a leiratoknak, mert erről beszéltem, hogy bizonyos dolgok, fények, tükröződések torzíthatják a színi világunkat, és ezekkel érdekes és izgalmas helyzetek jöhetnek létre, mint a víztükör által most kékre festett felület. Ez abszolút tökéletes, az egy másik kérdés, hogy minden rendben van-e a képen, mint kompozíció. Vannak olyan felületei ennek a képnek, amik nincsenek kihasználva, ahol valaminek kellett volna történni. Nagyjából a kép közepétől a jobb oldal felé terjedő rész az, ahol ellazult ez a kapcsolat. Vannak felhők fölötte, a felhőkből kinőnek füvek, ezek izgalmasak, de ott van egy nagy flekk, ahol nem történik semmi. Nem azt mondom, hogy minden négyzetcentijét ki kell használni a képkockának, és mindenhol valami izgalmas dolognak kell történnie, mint egy kollázsnál, de ott valami nekem tömegelhelyezésben hibádzik. (hegyi)
értékelés:

Ha jól sejtem, akkor ez a Millenáris, és az az izgalmas, és az, ami abszolút jellemző Barára, hogy nem egyféle dologban gondolkodik, nem abban gondolkodik, hogy az építész mit hozott létre, beleveszi a tájépítészt is, itt van egy egészen Magritte-s, furcsa, szürreális világ a tükröződéssel, a víztükörrel, a vízen úszó fával. Az egész egy őrületet kap, és ezzel a színtorzítással a valóságból még inkább elemeli, rátesz erre még egy lapáttal, indokolja a helyzetet. A képszerkesztés is rendben van, úgyhogy nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés: