Nagyon izgalmas a kép, itt is a tükröződéses felületek különböző információit látjuk talán pára miatt a felület két részén nem ugyanazokat az információkat látjuk. Ezt egy ritmikai játéknak gondoljuk, nagyon jó ritmus játék, de nem vagyunk biztosak benne, hogy ez a csendélet kategóriájához tartozik. Ha Giuseppe Arcimboldot nézzük, akkor az ő képein fantasztikusan izgalmas az, ahogy a termésekből, körte, szőlő, petrezselyem, őrületes módon emberi arcokat tud létrehozni. Ő tulajdonképpen a szürrealizmus előatyja Hieronymus Bosch mellett. Ennek a képnek is van egyfajta szürrealista vetülete, de igazából nem vagyok biztos benne, hogy annyira tudatos ez a másodlagos üzenet jelleg, lehet hogy mi is és te is csak beleasszociáltuk ezt. Viszont ha már Arcimboldot mondtuk, ő igazán bátran és könnyedén teljesítené a hetes leckét, ami sokaknak unalmas, hiszen ő valójában csendéletekkel dolgozik, gyümölcs és virágcsendéletekkel, tehát ha valaki, ő aztán valóban az alapokat használja, de olyan szinten szemtelen és olyan szinten kreatív, hogy le a kalappal. Nem kell a csendéletet elvetni azért, mert azt mondjuk, hogy unjuk, az irány jó.
   Elárulunk egy titkot. Nem azért adtuk fel a csendéletet leckének, mert valamiféle archaizálási őrület szállt meg minket, hanem azért, mert a csendéleten keresztül lehet a legjobban begyakorolni a kompozíciót, a színeket, a fényt és árnyékot, a világítást, vagyis mindazt, ami az összes fotó, film és képzőművészeti alkotás alapja. Ha ezekkel a klasszikus alapokkal nem vagyunk tisztában, ha ezeket mint tanulmány nem gyakoroljuk és nem válik rutinná, akkor nehézségeink lesznek a további munkákban, bizonytalanok leszünk a saját üzeneteink megfogalmazásában, és az üzeneteink kisebb eséllyel jutnak el a befogadóhoz. (szőke)
értékelés:

"Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába"

Ez egy nagyon messzi asszociáció. Olyan, mint egy bonsai, vágysz a természetre, de abszurd, hogy egy kőfal előtt találod meg a vágyad tárgyát. Így ebben a formában megér három disznót, szép kompozíció, de kevésbé vágy, mintsem tájkép. Ha az a vágyad, hogy legyél beszorítva a házak közé mint ez a fa, az elég szomorú üzenet. Maradjunk abban, hogy ez szorgalmi és egy disznó, a vágy leckének neki kéne futni mégegyszer. (szőke)
értékelés:

Eurüalé, Sztheinó és Medusza eredetileg gyönyörű leányok voltak, de megsértették Athénét, ezért az istennő haragjában olyan rúttá változtatta őket, hogy aki rájuk nézett, azonnal kővé dermedt. Hajuk helyén kígyók tekeregtek, nyelvüket is úgy nyújtogatták, mint a kígyók.

Amúgy ez egy villanypózna, ha jól látom, és itt ugyancsak azt tartom fontosnak, hogy a valós világ valós tárgyai asszociatív eszközként tudnak működni ahhoz, hogy az alkotó a saját filozófiai rendszerét közvetíteni tudja. (szőke)
értékelés:

Hogy miért Franknek hívják? Szép név. Robin Day sündisznóját is Franknek hívták.

Ó, Lajos Krisztina... Attól, mert teknőst vagy embert fotózunk, ez bizonyos szemponbtból teljesen mindegy. Itt most egy teknőst látunk, de valamiképp a tekős, Frenk fejecskéje nem válik el a teknőspáncéltól, és függetlenül attól, hogy ez egy közeli kép, én mégis úgy érzem, hogy vagy a fények miatt, vagy a beállítás miatt nem választódik le egymástól a két dolog, viszont a páncélba belevágott az alkotó. Ha erre koncentrálunk, hogy Frenk kire hasonlít, hogy néz ki, melyik ismerősünkre, vagyis ha a fej fontos az alkotónak, akkor billen most a kompozíció, nem értelmeződik az egész, mint ahogy a macskák, kutyák sorozatban fél éve mondom a pedellusnak, hogy elemezd már te, merthogy nekem is van egy teknősöm, Lajos Krisztina, és azon túl, hogy le tudnám esetleg fényképezni, attól félek, hogy én is csak ilyen képet tudnák róla csinálni. Mert az csak egy kiindulási alap, hogy Lajos Krisztina, vagy Pulika, akkor is kell, hogy a kompozíció, a vizuális élmény, hogy mitől válik ez képpé, az benne legyen az alkotásban és ne csak annyi történjen, hogy van egy fényképezőgépem, ami képes exponálni és én az örökkévalóságnak Frenk fejét beleraktam az elektronikába. Már az is sokat segítene, ha a páncél sötétebb lenne, most ez a kép arról szól, hogy Frenket lefotóztam, de hát azért ezen már túl vagyunk. (szőke)
értékelés:

Az óriás a barátom. Holtomiglan-holtáiglan.

Nem igazán tudtuk magunknak se megmondani, mi a bajunk ezzel a szokatlanul hosszúkás vágással, mert végülis a kompozíció rendben van, meg az oszlopok után a fene se tudja, mi jön, de mégis, valahogy idegenül hat ez a vágás. Az biztos, hogy fenn és lenn is elég lenne kevesebb is a monumentalitás érzékeltetéséhez. (szőke)
értékelés:

Sose nézek tükörbe. Valószínűleg nem vagyok kibékülve azzal, amit ott látok. Na jó, borotválkozásnál muszáj. De amint látszik, azt se teszem túl gyakran. Szóval most megmutatom, ahogy leggyakrabban látom magam.

Ezekkel a tükröződéses játékokkal sokszor találkozunk az Estiskolán, ez egy kedvenc megoldás, mi a kép jobb oldalából, bár szeretjük a 40-es táblát, de mégis vágnánk, mert az egyértelmű, hogy ez egy visszapillantó tükör, az egyértelmű, hogy ennek a kommunikációja zajlik, de a valódi üzenet Gábor tekintete, ami felénk néz, és a mögötte lévő ülés és szürkék jó ritmusban tudnának működni, ha a kép egy harmadát levágnánk függőlegesen, mert még jobban koncentrálnánk arra a kicsit szomorú és magányos tekintetre, ami most üzen. Arra kell koncentrálni, hogy mit akarunk a néző felé közvetíteni. (szőke)
értékelés: