Feri egy nagy ravasz, mert tudja azt, hogy ez a Mátyás királyos történet viszonylag hosszan játszható: hoztam is ajándékot, meg nem is, csinálok is csendéletet, de mégse abba az irányba indulok el, amibe a Hegyi kérte, fityiszt mutatok én a klasszikus csendéletnek - és én ezt el is tudom fogadni, csak az a baj Feri, hogy ezzel még inkább kihozod belőlem az állatot. Sajnos itt már, ezen a szinten azt kell mondjam neked, hogy ha te így, akkor én is így. Ha a klasszikus csendélet helyett ilyet küldesz, akkor én pedig ezt nem tudom másképp, mint saját értékrendjével hasonlítva elemezni. Tehát maradjunk itt képhatáron belül, felejtsük el, hogy a Hegyi mit kért, és nézzük azt, hogy mit látunk. Kérdéseket fogok feltenni, amikre választ szeretnék kapni.
   1. Azt ugye látjuk, hogy van egy sík terület, ami valamilyen abrosszal le van takarva. Miért pont ez a kockás terítő volt a választás? Mert ez a teret ugyan jól érzékelteti, ugyanakkor ettől a nagyon szilaj, vad tánctól, amit ez a páfrány mutat, ettől nekem ezt lehozza egy kicsit a konyhai helyzet a földre. Tehát nem nagyon látom, hogy ez most itt hogyan s mint próbál dinamikában szerepelni.
   2. De ha már ez a konyhai terítő a megoldás, akkor én bizony ezeket a párhuzamosokat vagy meghagyom, és akkor ténylegesen ügyelek arra, hogy ne legyen összegyűrve a csendélet által ez a terítő, az ott engem azért erősen zavar. Vagy pedig azt mondom, hogy hajrá, és akkor gyűrjem meg, kínozzam meg ezt az absztrakciót, játsszak vele.
   3. Én próbálnék figyelni és összpontosítani erre a virágra, és erre a tűzijáték-robbanás formának felfogható páfrányra próbálnék ráfigyelni, de hát ez a kübli, amibe ez bele van téve… ez biztos ott a háztartásban jól mutat, meg praktikus, ugyanakkor ez itt most elviszi az egészet a francba, mert úgy világít az a fehér ott, hogy a legvilágosabb pont ez. Tehát két dolgot nézek a képen, az egyik ez a nagyon világos folt, a másik pedig a képnek a jobb oldala, ami elmegy sötétbe, majdnem feketébe. Egyiket se teljesen értem. Nem a főmotívumon történik meg ez a tónuspont kijelölés, hogy volt van a legvilágosabb és legsötétebb pont. Ezért mivel a hangsúlyt ezzel elviszed erről a tárgyról, az értékét is csökkented, vagy a figyelmet megosztod, viszont egy olyan tárggyal osztod meg, ami önmagában értéktelen. Ezt ki lehet küszöbölni, szépen bele lehet bugyolálni valami sötétebb rongyba, szóval azért ez ott helyben is megoldható, hogy ez ne legyen ennyire kopogós.
   4. Aztán nézem magát ezt a kompozíciót, amit maga a virág tud, és ez tényleg nagyon izgalmas. Bár szerintem ez tudod minek lett volna nagyon jó? Fogod szépen, kiszeded ebből a fehér kübliból és keresel hozzá ez modellt, akinek ezt, mintegy paróka, odailleszted a fejére, és csinálsz egy ilyen vicces sapka utánzatot belőle. Ez pl. egy nagyon izgalmas vonal, mert akár Napóleon is lehetne, aki hordta ezt a fején. Vagy akár, ha elindulnál végre azon az úton, amit én mondtam neked, a klasszikus csendélettel, akkor javaslom tanulmányozni Archimboldo művészetét, aki arcokat, képeket, személyiségjegyeket hozott létre krumplikkal, almákkal, és ez erre a képre is igaz lehet. Tehát egy dinnyét odateszel elé, vagy egy káposztát, arra két paradicsomot, már megvan a két szeme, szóval hadd ne mondjam el, hogy kell arcot csinálni, és ez a páfrány ennek lehetne a haja. Önmagában a képen, mint főszereplő, az előbb elmondottak miatt, tehát az asztalterítő, a cserép, a tónuspontos kijelölése miatt nem igazán él meg, olyan, mintha behoztál volna egy gyönyörű szép színésznőt a lakótelepi szobába, és akkor úgy leültetnéd. Viszont nem szocio, mert ahhoz nem elég jellegzetes és karakteres vagy polgárpukkasztó a környezet, hogy kontrasztba helyezd ezt a burjánzó szépséget, nem elég erős maga a kontraszt, hogy ez a fajta játékosság elinduljon. Tehát én azt gondolom, hogy ezen azért komolyan kellene dolgozni, nem csak iderakni az asztalra, hanem továbbgondolni, hogy ez a forma mire emlékeztet, és mit is hív belőled elő. Most rácsodálkozunk, szép, találkozunk mi ilyennel. Csak a környezeti változók egy kicsit esetlegessé teszik ezt az egészet. Feri, én nem adok neked semmit, hanem mondom, hogy csendélet, klasszikus eszközökkel. (hegyi)

Szintén PS. játék.

Az volt a kérés a Ferihez, hogy kezdjen el klasszikus csendéleteket fényképezni, és én nagyon örülök annak, hogy Feri elindult ezen az úton. Nagyon remélem, hogy Feri érti, hogy mit, miért mondok, és nem ért félre. Nagyon jó kezdeti lépés ez a csendéletek műfajában. Önmagában a tárgyak kiválasztásával én egyetértek, nincs vele problémám. A beállítás is tulajdonképpen belefér ebbe a metódusba, de azért apró bajaim vannak, és ezeket most azért mondom el listaszerűen, mert ezek azok a részek, amik még ott, a helyszínen megvalósítandóak, kijavítandóak azért, hogy még inkább erős legyen ez az egész formai játék. Hiszen a csendéletnek az egyik értelme és értelmezési helyzete az, hogy formákkal, tömegekkel, helyzetekkel játsszon. Ez a helyzet nagyon izgalmas tud lenni, olyan, mint egy kirakós. Az egyik ilyen meglátásom a képpel kapcsolatban, hogy kusza a világítás. Egyrészt az látszik, hogy valószínűleg két fényforrásból kap derítést ez a kompozíció, és egy külső fényforrást is használ Feri. Ez a külső fényforrás egy szórt fényt ad, nagyon szépen indítja el ezt az egész mesét, és közben a térbeliséget Feri a kamera mögül két lámpával próbálja megoldani. A lényeg a következő. Most, ezeknek az elhelyezésével van problémám, ugyanis a vetett árnyékok azon a hátsó, nagyobb edényen csúnyácskák, és a jobb oldali edényen a duplázódás nagyon erősen látszik is, ami zavaró. Az nem baj, hogy valami fény megcsillan ezen a felületen, ez a máz ezt adja, viszont az nem mindegy, hogy mindenütt kettő van a fényekből. És ez ettől nekem nincsen kész. A másik, hogy most igazándiból, ha a fényértékeket veszem, akkor középre mentünk: a főfény és derítést nagyjából hasonló fényértékkel bír. Ezzel sikeresen kivasaltuk a teret kétdimenziósra. A cél ugye az, hogy a formákat térbe helyezzük azzal, hogy több irányból világítunk meg egy tárgyat, de ezeknek a megvilágítás értékét kell úgy beállítani, hogy ez a térbeliség létrejöjjön. Hogyha minden fény egyforma erős, akkor azt fogjuk kapni, hogy olyan lesz az egész, mint egy rajz. Egyedül most a kis jobboldali kancsónak az oldalán és a fülén kezd el ez a térbeliség jól látszani, a többi résznél nagyon laposra sikerült a világítás. Még egy ilyen helyzet, hogy itt megjelennek formák. Egyrészt a tömegelhelyezés fontos a csendéleteknél. A tömegelhelyezés ezzel az háromszög formával jól megvalósul, miközben a formák ütköznek. Tehát a kis kiöntő csőre belevág a nagy, hátsó edénybe, a nagypapába, a nagypapa füle csak félik érvényesül, a kisgyerek csészének a kis fülén van is átlátás, meg nincs is. Szóval esztétikailag ez most itt nem nagyon van rendben. Ahogy az sem igazán szerencsés, hogy ezek a csőrök nagyjából egy irányba mutatnak, de a csészikének a füle is nagyjából ebbe az irányba van, tehát minden, tulajdonképpen masíroz jobbról balra a képen, és ezt nem fogja meg semmi. Kicsit olyan most, mintha ezek elindultak volna vándorútra. Van egy harmadik rész, amit Feri nagyon szeret, ezek az utólagos fény manipulációk. Most én a talapzat és a háttér találkozásánál, jobb és bal oldalon is, tehát tulajdonképpen ahol a horizont találkozik a fallal, ezen a két részen ezt a sötétítést én nem nagyon értem és nem is tudom, hogy mi a cél vele. Sőt, azt mondom, hogyha ennyire túlvilágítok egy helyzetet – ez is elfogadható – , akkor világítsam olyan szinten túl, hogy egészen tűnjön el a semmibe a háttér. De most a háttér visszahúz minket, és próbálja ezt a teret érzékeltetni, amit a világítással sikeresen kétdimenziósra vasaltunk. Nem tudom, hogy ezekkel, amiket elmondtam mennyire tud Feri azonosulni. Én azt mondom, hogy ezek azok a türelemjátékok, mint egy kirakós, ami nagyon izgalmas tud lenni. Ha az ember egyszer rákap az ízére, akkor olyan szinten bele tud feledkezni, hogy egyszer csak azt veszi észre, hogy este lett és még nem reggelizett. És ezek szerintem tök jók, mint amikor a gyerek építőkockázik, ebbe is gyerekként bele lehet szállni. Én ezt kívánom mindenkinek, aki a csendélettel elkezd foglalkozni, mert a csendélet olyan, mint egy mese. Ezek nagyon jó játékok, nagyon finom, nagyon jó érzés lehet ezzel foglalatoskodni. Én most azt mondom a Ferinek, hogy köszönöm ezt a tanulmányt, kettő csillagot megadok rá azért, mert a tömegelhelyezés rendben van, a tárgyak kiválasztása is oké, és egy csillag azért marad talonba, mert a világítás egyenlőre még nincs átgondolva, legalábbis az én meglátásom szerint. (hegyi)
értékelés: